A Katolikus Egyház Katekizmusának (KEK) korrekciójával kapcsolatban az Egyházon belül kialakult viták során a változásokat elutasítók egyik fő érve szokott lenni, hogy az egyházi doktrínák megváltoztathatatlanok. Egy korábbi posztban már rávilágítottunk arra, hogy ezt az állítást az ősegyháznak az Újszövetségben megírt története egyértelműen cáfolja, és az utóbbi időben több ország püspöki konferenciája hivatalosan is kezdeményezte a katekizmus egyes pontjainak felülvizsgálatát és megváltoztatását. Ezek között, az idén októberre összehívott rendkívüli püspöki szinódus témája miatt, kiemelt hangsúlyt kapnak a családdal, a házassággal és az emberi kapcsolatokkal összefüggő kérdések.
Amint a fent hivatkozott posztban is jeleztem, a szexuáletikai kérdésekkel kapcsolatos viták során különösen gyakori érv, hogy az Egyház tanításai e téren kétezer év óta változatlanok, ami szintén azt bizonyítja, hogy a továbbiakban is megváltoztathatatlanok maradnak. Ez az érvelés kétszeresen is hibás. Egyrészt, még ha valóban változatlanok lettek volna ezek a doktrínák az elmúlt századokban, az akkor sem zárná ki annak lehetőségét, hogy az Egyház szükség esetén változtasson rajtuk, ahogy ezt az ősegyház példájából látjuk.
Másrészt, szó sincs arról, hogy az Egyház szexuáletikai tanításai az elmúlt kétezer évben változatlanok lettek volna. A QTC blog tíz nappal ezelőtt publikált posztjában hivatkoztak a példa kedvéért James A. Brundage könyvére, mely a középkori Európa keresztény társadalmainak szexualitással összefüggő szabályait veszi górcső alá. A könyv egy látványos folyamatábra segítségével érzékelteti, hogy milyenek is voltak azok a szigorú szabályok, amelyek a középkori emberek nemi életét szabályozták. Az ábra magáért beszél, de annyit még hozzáfűz a poszt szerzője, hogy az a házaspár, akik pontosan betartották az egyházi előírásokat, az év 365 napjának kevesebb, mint harmadában élhettek egymással, nagyon visszafogott, és a „bűnös élvezetektől” lehetőleg mentes nemi életet.
Láthatóan azokon a szabályokon kívül, amelyeket ma „állandó és megváltoztathatatlan” szabályoknak tartanak a KEK korrekcióját elutasítók, korábban számos olyan is hatályban volt, melyeket teljesen elhagyott az Egyház, és kifejezetten abszurdnak tűnhetnek a mai ember számára. Mindezek alapján az az állítás, hogy az Egyház morálteológiai tanításai kétezer éve változatlanok, egész egyszerűen valótlanság, amit ráadásul nemcsak a teológiai végzettségű emberek tudhatnak, hanem annál sokkal szélesebb körben is ismert, hiszen pl. Brundage könyvét a Chicagói Egyetem gondozásában, már közel negyed évszázada, 1990-ben adták ki. Ebből adódóan azok, akik továbbra is azt mantrázzák, hogy a Katolikus Egyház morálteológiai tanításai állandóak és megváltoztathatatlanok, az egész Egyházat lejáratják, hiszen az állításaikat cáfoló tényekkel vitatkoznak. Ez viszont nagymértékben hozzájárulhat ahhoz a kiábrándultsághoz, ami a fejlettebb országok fiataljait egyre nagyobb arányban távolítja el az egyháztól, amit a vonatkozó népszámlálási adatok és kutatási eredmények igazolnak (ld. a témával foglalkozó számos korábbi, így pl. az amerikai fiatalokról szóló írásunkban).
A katolikus hagyomány részét képezik olyan tanok, amelyek tökéletesen alkalmasak az LMBT emberekkel szemben elkövetett szélsőséges, és akár az áldozatok halálához is vezető erőszakos megnyilvánulások ideológiai megalapozására, azonban nyilvánvalóan elfogadhatatlanok még az egyházi hagyományhoz ragaszkodó katolikus emberek többsége számára is. Meg kell azonban állapítani, hogy sajnos vannak olyanok, akik egészen megdöbbentő módon azonosulnak néhány ilyen tanítással napjainkban is. Alig egy hete jelent meg pl. egy olyan bejegyzés egy konzervatív katolikus blogon, amely egy Aranyszájú Szent János idézettel indul. Ebben a "sátáni bűnökről", mint amilyen a homoszexualitás az ókori szent szerint, többek között ezt lehet olvasni: "Ezért én azt mondom, hogy ezek még rosszabbak a gyilkosságnál, és jobb meghalni, mint ilyen szégyenben élni. Egy gyilkos csak elválasztja a lelket a testtől, míg ez tönkreteszi a lelket a testen belül..." Ilyen körülmények között nem csoda, hogy olyan borzalmas, homofób indíttatás bűncselekményeknél, mint amilyen alig pár hete is történt az USA-ban, és amelyről a jelen blogon is beszámoltunk, a közvéleményben azonnal felmerül, hogy az elkövető esetleg egy keményvonalas katolikus, vagy más konzervatív keresztény felekezet tagja lehetett.
Vannak azonban a Katolikus Egyházon túlmutató hátrányos következményei is ennek a hazugságnak. Egyrészt azokban az országokban, ahol magas a katolikusok aránya, ezekkel az állításokkal az egyház hozzájárul az elváltak, az egyedülállók és az LMBT közösséghez tartozókkal szemben megnyilvánuló negatív sztereotípiákhoz, indulatokhoz és gyűlölet-bűncselekményekhez.
Másrészt megnehezíti a szemléletváltást a protestáns egyházakban, és a protestáns többségű társadalmakban is, mert ahogy ez utóbbiakban változásokat vezetnének be, pl. bármilyen formában támogatnák az azonos neműek házasságát, a változások ottani ellenzői számára kvázi menedéket kínál a „Katolikus Egyház”, amint látjuk az anglikánok katolizálására irányuló törekvések esetében. Ez azonban végső soron kölcsönösen hátrányos a protestáns és a katolikus felekezeteknek egyaránt. A Katolikus Egyház ugyanis az előző bekezdésben leírtak alapján sokkal több hívet veszít, mint ahányan esetleg katolizálnak, a protestánsok számára pedig érzékeny veszteséget okozhat ez a tendencia.
Összességében tehát elmondható, hogy a kereszténység és a táradalom egésze szempontjából egyaránt hátrányos következményekkel jár a katekizmus megváltoztathatatlanságának mantrázása, ezért nagyon fontos lenne, hogy a konzervatív álláspont képviselői ne kapaszkodjanak ilyen görcsösen egy nyilvánvaló hazugságba.
