Sok kérdés nem dőlt még el, hiszen az Európai Parlamenti (EP) választás végeredményét még nem ismerjük (ld. pl. elvben a hazai EP képviselői lista is változhat), és az EP hivatalos választási tájékoztató honlapján található legfrissebb adatok alapján ugyanannyian tartoznak a frakcióba lépésről eddig még nem nyilatkozó „Egyéb képviselők” csoportjába, mint ahányan várhatóan a harmadik legnépesebb frakciónak, a liberálisokat tömörítő ALDE-nak lesznek a tagjai (ez utóbbi várhatóan 64 képviselőt tömörít majd a 751 fős parlamentben). Ráadásul, rajtuk kívül van 41 olyan képviselő, akik deklaráltan függetlenként akarják végezni képviselői tevékenységüket, és akik egyébként a legkülönbözőbb politikai irányzatokhoz tartoznak. Ugyanakkor mindenkit érdekel, és érint az kérdés, hogy milyen irányvonalat fog követni az új EP. A legnagyobb frakciót megalakító Európai Néppárt (EPP) 213 képviselővel (28,36%) egyedül nyílván semmit nem tud kezdeni, de a jobb oldali frakciók közül nincs is nagyon kivel összefognia, mivel egyrészt az ECR-nek és az EFD-nek (a pártcsoportok teljes magyar nevét, és jellemzőbb tagjait ld. korábbi bejegyzésünkben!) – a jelen állás szerint – együtt is csak 84 tagja (11,19%-a) lesz az EP-ben, vagyis nem lenne velük együtt sem többsége akkor sem, ha az „Egyéb képviselők” közül többen csatlakoznának is hozzájuk, másrészt az utóbbiakkal való bármilyen együttműködés sok EPP képviselő számára politikailag is vállalhatatlan. A legnagyobb baloldali frakció, a jelenleg 191 tagúnak (25,43%) ígérkező S&D közelebb van ahhoz, hogy a másik baloldali páttal (GUE/NGL 42 képviselő 5,59%), a Zöldekkel (52 képviselő, 6,92%) és liberálisokkal (ALDE, 64 képviselő, 8,52%) együtt elérhessék az abszolút többséget, de nekik is kellene ehhez még további 27 képviselő az „Egyéb” csoportból, amire nincs sok esélyük.
Ebben a helyzetben nem meglepő, hogy felmerült a nagykoalíció a két nagy pártszövetség között, amiben a német és osztrák tagszervezeteknek már jelentős gyakorlata van, de ugyanakkor vannak antagonisztikusnak tűnő ellentétek is. Az S&D vezetői ugyanis elég szokatlan módon beleszólva az EPP „belügyeibe”, annak a véleményüknek adtak hangot, hogy a Fidesz-nek és a Berlusconi által létrehozott Forza Italiának nincs semmi keresnivalója az EPP-ben. Azok után pedig, hogy Orbán Viktor elzárkózott Jean Claud Junkers támogatásától az Európai Bizottság (EB) élére, valószínű, hogy az EPP-n belül is többen inkább lemondanának a 12 fideszes EP képviselő támogatásáról.
Vannak más jelek is, amelyek arra utalnak, hogy új politikai törésvonalak jelentek meg az európai politikai palettán. A nyíltabban, vagy burkoltabban euroszkeptikus erők előretörésével kézenfekvőnek tűnik, hogy a fő választóvonalat nem a klasszikus politikai kötődések, hanem a nagyobb integrációt, a föderális Európa (majd később akár egy Európai Egyesült Államok) irányába történő elmozdulást hirdetők, és az ezzel szembenállók jelentik. Igaz ugyan, hogy az előbbiek között túlnyomó többségben vannak a baloldali és liberális kötődésű politikai erők, míg az utóbbiak magukat inkább jobboldalinak definiálják, de az is igaz, hogy az EPP-ben vannak hívei a szorosabb európai integrációnak, hiszen korábban pont ezért nem támogatta a Fidesz J. C. Junkers jelölését az EB elnöki jelöltségre, és valószínűleg most is ez állhat a kissé szerencsétlenül kommunikált ellenzés mögött.
Előfordulhat tehát egy olyan forgatókönyv, hogy az EPP kevésbé integráció-párti tagjai kiválnak az EPP-ből, és a bent maradók nagykoalícióra lépnek az S&D-vel az integrációs politikai folytatása érdekében. Kérdéses persze, hogy a nagykoalícióba még kik lépnének be, hogy fogadnák ezt az S&D tagszervezetei, a többi baloldali és liberális pártszövetség. A legfrissebb hírek szerint Guy Verhofstadt, a liberális ALDE vezetője máris kijelentette, hogy hajlandó lenne részt venni egy ilyen nagy koalícióban. Az is kérdés, hogy adott esetben a kilépések után milyen létszámú maradna az EPP frakció, de abból, hogy időben ennyire egybeesett az EPP egyes tagszervezeteit érintő külső támadás, és a belső személyi ellentétek eszkalálódása, arra lehet következtetni, hogy az integráció erősítését támogató bal- és jobboldali politikusok által leegyeztetett, előre kiszámított lépéssorozatról van szó. Márpedig eben az esetben – az euroszkeptikus pártok előretörése ellenére – paradox módon megerősödhet az integráció további erősítését szorgalmazó politikai irányvonal az EP-ben, az ezt ellenző pártok pedig – mint amilyen a Fidesz – egyre jobban elszigetelődhetnek.
Nem lehet természetesen figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a választási eredmények alapján egyértelműen nincs kellő társadalmi támogatottsága az integráció erősítésének, sőt, túlságosan is könnyen, és túlságosan is nagy tömegeket tudtak mozgósítani a kifejezetten EU-ellenes politikai erők. Ugyanakkor az is igaz, hogy az integráció erősítését támogató politikai erők sokkal könnyebben, gyorsabban és eredményesebben tudják megfordítani az EU-ellenes közhangulatot, ha egymással összefogva, egységesen és erősen tudnak fellépni ennek érdekében.
Mindezek alapján az elkövetkező hetekben nagyon izgalmas, és – mint már annyiszor – most is történelmi jelentőségű fejlemények várhatóak az európai politikai arénában, melyek jelentős hatással lesznek hazánk további sorsára is.