Nemsokára jön a bizonyítványosztás az iskolákban, és (nem túl eredeti módon) néhány politikus is kiosztotta az egyeseket a politikai ellenfeleiknek. Ugyanakkor a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által közzétett Magyarország, 2013 c. kiadvány – amelyet pár napja mutattak be a sajtónak – az egész ország bizonyítványa.
„Lassan nő a házasságkötések száma Magyarországon, és tavaly 8,4 százalékkal kevesebben váltak el, mint az előző évben” – írta a KSH a kiadványában, amivel a közlemény megfogalmazói nyilván megpróbálták úgy interpretálni az adatokat, hogy azok a családbarát népesedéspolitika kormányzati céljainak sikerét igazolják.
A számok azonban magukért beszélnek. A házasságkötések számának egy tized ezrelékes „növekedése” lényegében hibahatáron belüli változásnak tekinthető ahhoz a 3,6 ezrelékhez képest, amely 2010-2012-ig stabilan jellemezte hazánkat, és amely 1949 óta, amióta rendelkezésre állnak ilyen statisztikai adatok, a legalacsonyabb érték volt. Összehasonlításul 1949-ben még ezer lakosra 11,7 házasságkötés jutott, és ez az arány még majdnem három évtizedig (a hatvanas évek első felének kivételével) 9 ezrelék felett maradt, de az éves ingadozás meghaladta a 1,5 ezreléket.
A válások számának csökkenése is önmagában nagyon megtévesztő adat, különösen annak fényében, hogy a házasságban élők aránya 1980 óta 35%-al csökkent, tehát jóval kevesebben maradtak, akik még egyáltalán elválhatnak. Ma a 15 év feletti lakosságnak már kevesebb, mint 43%-a él házasságban. Annak ellenére, hogy tavaly „csak” 20 ezren váltak el, az elhalálozások miatt mégis 47 ezerrel csökkent a házasságban élők száma.
Ugyanakkor az ország jövője szempontjából egyértelműen a legsúlyosabb problémát a népességszám-csökkenés, és a születések számának csökkenése jelenti, mely folyamatokban nemhogy javulás nem tapasztalható, de további romlást mutatnak az adatok. A lakónépesség immáron jóval elmarad a 9.900 ezertől is, ami közel 55 évre visszamenőleg jelent negatív rekordot. Ennél is aggasztóbb, hogy a születések száma a 2011-es évet kivéve soha nem volt alacsonyabb a tavalyinál. Évek óta kevesebb, mint fele annyi gyermek születik Magyarországon, mint hatvan évvel ezelőtt. A rendkívül alacsony termékenységi arány közép és hosszú távú veszélyeit nehéz lenne túlértékelni, mivel az aktív korú népesség arányának csökkenése miatt előbb-utóbb összeomolhat a nyugdíj- és a többi nagy ellátórendszer, ami olyan társadalmi feszültségeket okozhat, melyek rövid időn belül a társadalom teljes dezintegrációjához, a közbiztonság és a közszolgáltatások színvonalának rohamos romlásához vezethetnek. Ezeknek a katasztrofális következményeknek a megelőzése mára minden eddiginél erősebb lépéskényszert eredményezett, és ebben a helyzetben a legsúlyosabb mulasztás, ha a politikai döntések meghozatalában, a társadalmi változások alakításában kompetens személyek nem tesznek meg mindent a demográfiai krízis elhárítása érdekében.
A fiatalok nem akarnak házasodni, és gyermeket sem vállalnak. Sokan azt gondolják, hogy a két jelenség között ok-okozati összefüggés van, ezért a demográfiai krízis megoldását a „házassági kedv” fokozásától várják. Ez utóbbi elképzelés azonban két súlyos logikai problémával küzd. Egyrészt a „házassági kedv” növelése sem tűnik könnyen elérhető célnak, amit jól mutat az ilyen irányú kormányzati erőfeszítések érdemi eredményeinek elmaradása is. Másrészt a házasságkötések számában az elmúlt pár évben észlelhető (
igaz nagyon szerény mértékű, érdeminek nem nevezhető) növekedés ellenére a házasságban élő anyáktól született gyermekek száma továbbra is csökkent, míg a házasságon kívül született gyermekek száma, és aránya is növekedett. Tavaly már az újszülöttek 46,2%-a nem házasságban élő anyától származott. E két adat alapján nem megalapozottak azok a várakozások, hogy a házasságkötések számának a növelésétől lehetne remélni a demográfiai krízis gyors megoldását.
A házasságkötés preferálása mellett szóló érvként a gyermekek érdekeire is szoktak hivatkozni, mondván, ha a szülők stabil házasságban élnek, az a gyermekeknek biztonságérzetet ad. Csakhogy a válások magas száma miatt még a házasságon belül vállalt gyermekeknél sem biztos, hogy a házasság stabilitást, biztonságot jelent, sőt a válások a gyermekeket is nagyon meg szokták viselni.
A kormányzat politikai döntéseit nagymértékben befolyásolja az is, hogy a keresztény egyházak képviselői morálteológiai szempontok alapján preferálják a házasságon belüli gyermekvállalást. Ez teljesen nyilvánvalóvá vált pl. az előző kormányzati ciklusban az új Alaptörvény és a Polgári Törvénykönyv elfogadásakor (melyekről többször írtunk a jelen blogon is, többek között akkor, amikor az alapvető jogok biztosa kérte az Alkotmánybíróságtól a „közeli hozzátartozó", illetve a „hozzátartozó" fogalom-meghatározásának felülvizsgálatát és megsemmisítését), mely utóbbi nyílt hadüzenet volt az élettársi kapcsolatban élőkkel szemben. Mindezek a részben szimbolikus, részben valódi érdeksérelmeket okozó politikai döntések láthatóan továbbcsökkentették a gyermekvállalási kedvet, és ezeket a nemkívánatos hatásokat a gyermekes családok részére nyújtott adókedvezmények sem tudták ellensúlyozni. Ugyanakkor azáltal, hogy a hagyományos család, és a házasság védelme a keresztény egyházak kívánságára, és aktív politikai szerepvállalása mellett vált a jogrend meghatározó elemévé, az egyházak részben magukra vállalták a döntések politikai felelősségét is. Márpedig ez a felelősség nem csekély, amint a demográfiai krízis hatásaival kapcsolatban ezt korábban már jeleztük.
Az egyházak képviselői természetesen hivatkozhatnak arra, hogy az egyház morálteológiai tanításai nem változtathatóak meg akkor sem, ha annak bármilyen hátrányos következményei vannak közvetve, vagy közvetlenül az össztársadalmi szinten, amint ezt számos kérdésben láttuk már eddig is (ld. pl. az óvszer használatának merev elutasítását, amely az éhínségtől sújtott afrikai országokban a túlnépesedés, és az AIDS terjedése szempontjából katasztrofális következményekkel jár, és sok esetben humanitárius katasztrófához vezet). Csakhogy – amint a jelen blogon már erre is többször rámutattunk – még a sokáig legkonzervatívabbnak tűnő Katolikus Egyházon belül is egyre erőteljesebben jelenik meg – főleg Nyugat-Európában és Amerikában – a hívek, a papság egy része, sőt egyre több vezető főpap részéről is az az igény, hogy az Egyház korrigálja saját morálteológiai tanításait. A protestáns felekezetek közül többen már korábban is elismerték, hogy más párkapcsolati formák is egyenértékűek lehetnek a hagyományos házassággal. Mindennek szerepe lehet abban, hogy több nyugat-európai országban, vagy az amerikai kontinensen nincsenek a gyermekvállalás hiányából fakadó demográfiai válságjelenségek. Egyre több keresztény egyházi vezető is felismeri azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a gyermekáldást elfogadó, a saját, vagy az örökbefogadott gyermekek nevelését vállaló szülőket az egyháznak is minden erővel támogatnia kellene, függetlenül attól, hogy a szülők hagyományos házasságban élnek-e, vagy sem.
Nem lehet természetesen azt állítani, hogy a demográfiai válságjelenségekért mindenhol csak a konzervatív egyházi hozzáállás lenne a felelős (így pl. Kínában a kommunisták által forszírozott, népesedés-visszafogó „egyke-programhoz” az egyháznak értelemszerűen semmi köze sincs). Ugyanakkor azokban az országokban, ahol a keresztény egyházak politikai szerepet vállalva hozzájárulnak a társadalom életét közép- és hosszútávon meghatározó döntések meghozatalához, a felelősséget is vállalniuk kell ezért azoknak az egyházi vezetőknek, akik a saját egyházuk hívei által is vitatott tanításokhoz mereven ragaszkodva, politikai befolyásukat latba vetve kényszerítik rá saját álláspontjukat a politikai döntéshozókra.
Kiegészítés 2014.06.16.: Megjelent egy, a témához szorosan kapcsolódó tanulmány, melyet ajánlunk olvasóink figyelmébe. Szalma Ivett - Takács Judit: A gyermektelenséget meghatározó tényezők Magyarországon.
