Jelen blogon az áprilisi országgyűlési választások másnapján publikáltunk egy gyorselemzést, melyben akkor kimondtuk, hogy Mesterházynak, Bajnainak és Gyurcsánynak egyaránt menni kell, továbbá azt is, hogy az MSZP és vele együtt a baloldal vezetését valamelyik esélyes nagyvárosi polgármesterjelöltnek (Botka Lászlónak, vagy még inkább Horváth Csabának) kell átvennie. Nem így történt. A vezetők későn, újabb nagyon nagy veszteségek után léptek csak le a színről (Gyurcsány még mindig nem tette meg, nem tudni, hogy egyáltalán belátta-e már, hogy ő sem tud visszatérni többé a politikai élvonalába; egyelőre nem úgy tűnik), Horváth Csabát visszaléptették a főpolgármester-jelöltségtől, Botkát is rávették, hogy elégedjen csak meg a szegedi polgármesterséggel, és ő jó érzékkel nem is erőltette az elnöki tisztség megszerzését.
Az eredmények magukért beszélnek, ami felettébb sajnálatos, hiszen – mint írtuk – egy szalonképes baloldal, amely képes lenne reális alternatívát megjeleníteni a kormánypártokkal szemben, nemzeti érdeknek tekinthető. A baloldal kudarcában minden baloldali választónak van felelőssége, mivel a baloldali közvéleményben is általános volt az a nézet, hogy a pártok összefogása előrébbvaló az áprilisi választási vereség személyi következményeinek levonásánál. Most már látja mindenki, hogy ez egy súlyos, fatális tévedés volt, de most már késő. A hajók elmentek, a következő általános választásokra három és fél évet kell várniuk azoknak, akik valamilyen más politikai irányvonalat szeretnének. Persze az élet nem áll meg, és az egész ország érdeklődéssel várja, hogy hogyan próbálnak újra lábra állni az idén háromszor is kiütéses vereséget szenvedett ellenzéki erők.
Az MSZP-sek úgy tűnik megtanulták a leckét, és fel is mondták sokszor, mint egy kisdiák: „nem kötünk többször rossz alkukat”. Ez azonban még nem elég a megújuláshoz. A parlamenti frakcióban ülő őskövület MSZP-sek továbbra is akadályt jelentenek a párt politikai irányvonalának érdemi, és lényegi megváltoztatása szempontjából, mert bár az előző ciklushoz képest voltak bizonyos személycserék, ez a jelenlegi frakció semmivel sem tűnik jobbnak, sőt vannak közöttük olyanok is, akik sok szempontból még rosszabbak is. Tóbiás József eddigi teljesítménye nem győzött meg senkit arról, hogy képes lenne feltámasztani a pártját, sem a szervezetépítéssel, sem a politikai programalkotással kapcsolatban nem tett le semmi érdemi, és a siker reményével kecsegtető konkrétumot az asztalra, és a PR-ja sem ütötte meg az elvárható szintet.
Ebben a helyzetben sokkal nehezebb lesz a továbblépés irányát megtalálnia az MSZP-nek, a baloldali és a liberális tábornak, de persze nem lehetetlen. Először is be kell látni, hogy ez utóbbi kettő itthon sem összemosható. A liberális politika Európában egy olyan, önmagában szinte sehol nem túl jelentős, több EU-s tagállamban a parlamenti küszöb környékén táncoló politikai tömörülés, amely nem érzi magáénak a szociáldemokrata, szocialista hagyományokat (a liberálisokra vonatkozó észrevételeket ld. később). A szocialistáknak valóban le kell ásniuk az alapokig, onnan kell újraépíteniük a pártot, és annak programját, amit a pártelnök is felismert, csak a végrehajtásra vonatkozó tényleges cselekvési terv részleteivel, konkrétumaival maradt adós. Elmondta ugyan, hogy a meg akarják szólítani az állampolgárok széles tömegeit (ahogy mondta nyitni akarnak a „nép felé”), de az nem derült ki, hogy hogyan, milyen erőforrásokra támaszkodva akarják ezt megvalósítani. Gyorsan kimondta a média, hogy az MSZP a Fidesz nemzeti konzultációját akarja lekoppintani, amivel önmagában nincsen semmi baj, hiszen miért ne lehetne eltanulni a politikai ellenféltől azt, ami nekik bejött, csak erre reagálni kellett volna, bemutatva azt, hogy miben lesz más, miért lesz szerintük jobb, amit majd ők fognak csinálni. A párt szervezetének újjáépítéséről még ennyit sem lehetett hallani. Nem lett volna szabad megállni ott, hogy nincs több rossz alku. A DK – Gyurcsány Ferenc nyilvánvaló hatalmi ambíciói miatt – az MSZP halálos ellensége. Itt az, hogy nincs alku, azt jelenti, hogy élet-halál harc van. Vagy az MSZP marad meg, vagy a DK. Ezt ki kell mondani, ennek ódiumát fel kell vállalni (a jobboldali média úgyis kimondja már évek óta). Ebben a háborúban az MSZP egy nagyon fontos csatát nyert meg az önkormányzati választásokon, de a háborút még nem nyerte meg, és nem nyugodhat meg addig, amíg a DK-t teljesen fel nem számolja, és be nem kebelezi annak teljes hátországát. A DK-nak van szervezete, nem is elhanyagolható, őket vagy most meg tudja szólítani az MSZP, rávéve a DK tagság nagy részét, hogy térjenek vissza az eredeti pártjukba, vagy marad az agónia. A PR tanácsadókra pedig áldoznia kell az új MSZP-s vezetésnek is, mert anélkül hiába minden erőfeszítés a programalkotás, meg a szervezetépítés terén.
Ami a hazai liberális választókat illeti, az ő megszólításukra a PM soha vissza nem térő lehetőséget kapott azáltal, hogy Karácsony Gergely egy komoly, nagy fővárosi kerület polgármestereként bizonyíthat, ha tud. Jobb híján (hiszen Jávor Benedek Brüsszelből most nem építhet pártot itthon) neki kell felvállalnia a PM megmentését. Villámgyorsan el kellene távolítania a PM-et az életképtelen, Juhász-Bajnai féle Együtt párttól (próbáljon elszámolni velük korrekt módon, hiszen a pozícióját valóban nekik is köszönheti), és egy olyan következetes liberális politikai irányvonalat kellene képviselnie, amelybe előbb-utóbb beleolvadnának a Fodor Gábor baráti köréhez tartozó Liberálisok, majd némi hamuval a fején be kellene kopogtatnia a csúnyán faképnél hagyott LMP-hez. Minél később teszi ezt meg, annál rosszabb pozíciója lesz, mivel az LMP-nek az önálló parlamenti frakció miatt nagyobb esélye van arra, hogy országosan megerősödjön, mint a frakció nélküli PM-nek.
Van tehát esélye talpra állni a bal-liberális oldalnak a jelen helyzetben is, csak nem lenne szabad megint megpróbálniuk kivárásra játszani, mert nagyon sokat kell dolgozniuk ahhoz, hogy eséllyel induljanak neki három év múlva a 2018-as választási kampánynak.