Szinte semmi újat nem mondott, mégis hihetetlenül nagy jelentőségű volt Ferenc pápa látogatása az Európai Parlament (EP) plenáris ülésén, ugyanis lerántotta a leplet azokról a bűzös fekélyekről, amik ott éktelenkednek az EU testén, és amelyeket eddig a politika, és a média közös erővel próbáltak takargatni, ki-ki a saját eszközeivel. Rávilágított arra a botrányos közönyösségre, ahogy az „öntudatos” EU-s polgárok viszonyulnak az emberi nyomorúságok és gyötrelmek különböző megjelenési formáihoz, mindennapos jelenségeihez. Ferenc pápa beszéde után az EU vezetői nem ringathatják magukat abban az illúzióban, hogy az EU-t mindenki az emberi méltóság, az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása és a rászorulók iránti szolidaritás letéteményesének tartja. A pápa szavai nem fognak azonnali hatást kiváltani, de a mélyben dolgozni fognak, és ellenállhatatlanul ki fogják fejteni hatásukat, mert az EU-s polgárokban lelkiismeret-furdalást ébresztettek, és emiatt továbbgondolásra késztetnek.
A jövő évi költségvetés tervezésével összefüggő viták kapcsán most hazánkban is sokan vetnek fel olyan kérdéseket, hogy meddig lehet elmenni a szociális támogatások csökkentésével, és az elemzők szerint a most tervezett változtatásokkal már saját politikai érdekeivel is szembemegy a kormányzat (ld. pl. a Policy Agenda legújabb elemzését!). Igaz ugyan, hogy az elmúlt évek gazdaságpolitikai döntései, és különösen a fiskális politika alátámasztására mindig fel lehetett hozni azokat a nagyon jól hangzó, és vitathatatlannak tűnő érveket, hogy az állam is „csak addig nyújtózkodhat, amíg a takarója ér”, csak annyit költhetünk szociális kiadásokra, amennyit meg tudunk termelni, nem lehet az államadósság növelése árán szociális többletkiadásokat vállalni, stb., azonban van egy nagyon csúnya csúsztatás ebben az érvrendszerben. Ez az érvrendszer ugyanis semmit nem reagál azokra a vádakra, hogy az állam nem tesz elegendő erőfeszítést a gazdaság által megtermelt, előállított javak egyenletesebb elosztása érdekében, és miközben magas az állami elvonások szintje, a jövedelemszintek kiegyenlítése érdekében nem történtek elég hatékony lépések a kormányzat részéről. Természetesen senki nem vitatja azt, hogy a gazdaság jövedelemtermelő képességének növelés nélkül nem lehet érdemben növelni a fogyasztásra fordítható források mértékét, de nem mindegy, hogy a gazdasági növekedésből fakadó többletforrásokból kik, milyen arányban részesülnek. Arra a miniszterelnök is utalt a közelmúltban egy beszédében, hogy a statisztika könnyen elfedheti az egyenlőtlenségeket, (mint mondta: „hogyha az egyik ember naponta két sült csirkét eszik meg, a másik pedig egyet sem, akkor a két ember fejenként egy-egy csirkét fogyasztott a statisztika szerint”), de úgy tűnik, hogy a 2015-ös költségvetés tervezésénél már mégsem tartották annyira fontosnak a szolidaritás elvének érvényesítését.
A pápa Strasbourgban elmondott szavainak tehát számunkra vannak nagyon is konkrét aktualitásai, de az ő célja nyilván az volt, hogy az unió egészének tükröt tartson, amiben mindenki megláthatja saját szolidaritásának hiányosságait, az önzés, a szociális érzéketlenség, a rászoruló embereknek nyújtandó segítség elmulasztásának visszataszító jeleit és tüneteit. Örvendetes, hogy az EP szocialista elnöke, Martin Schulz úgy összegezte a látogatást, hogy Ferenc pápa útmutatást nyújt az irányt tévesztett és irányt kereső világban, ugyanakkor nem voltak szerencsések azok a liberális, zöldpárti nyilatkozatok, amelyek a nők és az LMBT személyek jogainak tiszteletben tartása melletti hangsúlyozottabb, konkrétabb kiállást hiányolták, amint erről az euronews.com hírportálon is olvashatunk. Mint írják, Ulrike Lunacek, osztrák Zöld képviselő állítja, hogy “jópár leszbikus és meleg van az egyházban is, akik benne reménykednek. Hogy nyit feléjük. Nagy dolog lett volna, ha épp itt mond valamit erről.” Az idézett nyilatkozat első mondata igaz, de az sem nem volt várható, és nem is lett volna szerencsés, hogy Ferenc pápa Strasbourgban mondott volna erről a témáról bármi olyat, amit a katolikus egyházon belül a pápával immáron nyíltan szembeszegülő keményvonalas főpapok fel tudtak volna használni ellene. Jó lenne, ha a liberális politikusok is megértenék, hogy Ferenc pápa esetleges megbuktatása esetén (amire egyre többen szervezkednek a katolikus egyházon belül; egyes egyházi médiumokban rendszeresek az utalások a pápa leválthatóságára, illetve az életkorára, valamint – ez utóbbival összefüggésben – a konzervatívok által remélt mielőbbi lemondására vonatkozóan) várhatóan a konzervatív keményvonalasok fogják magukhoz ragadni az egyház irányítását, ami katasztrofális következményekkel járna az LMBT közösséghez tartozó katolikusok, sőt más keresztény felekezetek tagjai számára is. Ezért meglehetősen kontraproduktív a jelen helyzetben a pápa kritizálása az LMBT érdekvédők részéről.
