A migrációs válság kirobbanásának hátterében, Európában egyre többen az Egyesült Államok közel-keleti és közép-ázsiai politikájának kudarcát, vagy éppen a saját gazdasági és hatalmi érdekeiknek alárendelt, gátlástalan politikai manipulációját feltételezik. Nyugaton is divat a médiában az iraki háborút a neokolonizáció durva megnyilvánulási formájaként, az arab tavaszt a demokrácia-export kudarcaként beállítani, de hazánkban már felelős kormányzati szereplőktől is hallani ilyen értelmű utalásokat. Ez utóbbiak persze nem tesznek jót az amúgy is erősen megtépázott magyar-amerikai kapcsolatoknak, de úgy látszik, hogy a jelenlegi kormányzat számára ez a kevésbé fontos szempont.
Ha azonban nem egyes médiumoknak, vagy bizonyos hazai és külföldi pártok érdekeink szemszögéből vizsgáljuk ezeket a jelenségeket, akkor sokkal árnyaltabb a kép. Egyik szempont a demokratikus (vagy kevésbé demokratikus) jogállamokban a stabilitás fenntartása, másik a háborús övezetekből menekülő emberek iránti szolidaritás, felelősségérzet. Ez utóbbi azért került bele a nemzetközi menekültügyi egyezményekbe, mivel olyan emberiességi szempontokról van szó, amelyeket nem írhatnak felül politikai és gazdasági érdekek. Vagyis a politikai és gazdasági érdekeket alá kellene rendelni az emberiességi szempontoknak. Ez azt jelenti, hogy egyetlen ország sem zárhatná le a határait a valódi menekültek előtt, és minden országnak vállalnia kellene a menekültek ellátásával kapcsolatos terheket. Ha egy ország nem akar túl sok menekültet beengedni a területére, akkor legjobb, ha hatékonyan fellép a menekülthullámot kiváltó okok ellen. Ez utóbbi persze nem könnyű, és nem olcsó. A határok lezárása, és a migrációellenes hangulatkeltés nagyságrendekkel olcsóbb és egyszerűbb, ugyanakkor az amerikai neokolonizációt és a demokráciaexportot kárhoztatni felettébb álságos akkor, amikor többek között a MOL is új olaj-kitermelési lehetőségekhez jutott a nemzetközi megszállás után, 2007-ben Irakban.
Amikor tehát a közép- és nyugat-európai országok saját érdekeik jogos védelmére hivatkozva megpróbálják lezárni a határaikat a menekülők előtt, kötelességük lenne, hogy anyagi és katonai erővel is hozzájáruljanak a háborús övezetekben élő ártatlan áldozatok életének megmentéséhez. Vitathatatlan, hogy ilyen szempontból súlyos lemaradásban van a brüsszeli bürokrácia: a Bizottság a törökökkel kötendő, számos sebből vérző megállapodáson kívül még semmilyen érdemi javaslatot nem tudott letenni a tagállamok elé. Ugyanakkor a migrációellenes propaganda legfőbb szószólóinak a menekültek befogadása ellen tiltakozó megnyilatkozásaiból is hiányoznak az Európa határainak közvetlen közelében dúló háborúk és terrorakciók áldozatainak megsegítésére, az ott élő civilek megvédésére irányuló javaslatok.
Jogos tehát Ferenc pápa kritikája az EU tagállamokkal szemben, hogy éveken keresztül tétlenül nézték a menekülők kálváriáját, és teljesen racionális az amerikai kormányzat elvárása is, hogy az európai szövetségesek nagyobb mértékben járuljanak hozzá a saját katonai biztonságuk megőrzéséhez, nemcsak az orosz terjeszkedési szándékok féken tartása, hanem a közel-keleti és közép-ázsiai polgárháborús helyzetek felszámolása, a terrorcselekmények megakadályozása érdekében is. Amíg ezek a célkitűzések nem kapcsolódnak össze elválaszthatatlanul a migráció veszélyeiről szóló megnyilatkozásokkal, addig az a politika nem hiteles.
