Az elmúlt hetekben ismét egyre többet hallani az új szuperkórházas tervekről. Ezt mindenki támogatja, ebben mindenki egyetért, mert hát ki ne örülne annak, ha szép új kórházakban gyógyítanák a betegeket! Csak arról nem beszél egyetlen kormánypárti politikus, kormányzati tisztségviselő sem, amikor a szuperkórházak szóba kerülnek, hogy ki fogja ezekben az új intézményekben gyógyítani a betegeket, milyen lesz ezeknek a szervezeti és működési rendszere, milyen működési finanszírozásból fogják ezeket fenntartani, vagyis mennyire lesz ezekben valójábaan biztosítható a közvélemény szeme elé lebegtetett magas ellátási színvonal. Azt ma már a közügyek iránt nyitott laikusok is tudják, hogy az egészségügyi ellátórendszer válsága a tárgyi feltételek súlyos hiányosságain túl, a szakemberek egyre kritikusabb hiányából, a szervezeti-működési rendszer alapvető zavaraiból, és mindezek hátterében a működési finanszírozásnak, ezen belül többek között az amortizációpótlásnak a tökéletes elégtelenségéből fakad. Márpedig amíg ez így van, addig a szuperkórházak kialakításába tolt tízmilliárdok a felelőtlen gazdálkodás, a hűtlen kezelés állami szintre emelését jelentik. Lehet ugyanis, hogy sokan meg fognak gazdagodni az új kórházak kialakítása közben, de azokban az orvos és szakdolgozó hiány miatt nem lesz magas szintű ellátás, a működési finanszírozás, az amortizációpótlás és a további folyamatos fejlesztések kiszámítható forrásainak hiányában pedig elkerülhetetlen lesz a rohamos pusztulás és leépülés.
Igaz, hogy az ágazatra éves szinten elköltött ezermilliárdok így is súlyos terheket jelentenek a járulékfizetőknek, és igaz az is, hogy ezeket a pénzeket a jelenleginél sokkal hatékonyabban lehetne és kellene felhasználni. Ez a mindenkori ágazati irányítás felelőssége, és több évtizedes, kormányzati ciklusokon átívelő mulasztása. De az is tény, hogy az egészségügy GDP-arányos finanszírozása nemzetközi összehasonlításban nagyon alacsony Magyarországon, és ezért, valamint a „potyautasok” kiszűrésének eredménytelenségéért a mindenkori kormányzatot, annak legmagasabb szintjeit terheli a felelősség.
A legnagyobb nehézséget persze az jelenti, hogy a hatékonyság-növeléshez mind egészségügyi, mind közgazdasági területen felkészült, becsületes, tisztességes szakemberekre lenne szükség, akikből az elmúlt évtizedek kontraszelekciójának eredményeképpen egyre kevesebb van az országban, és a politikusok egyéni, politikai érdekei miatt ők sem jutnak olyan hatáskörökhöz, amelyekre szükségük lenne a válság megoldásához.
A magyar állampolgárok meg egy nagyszabású szerencsejáték részeseivé váltak, melyben még azok is ki vannak szolgáltatva az ellátórendszer esetlegességeinek, akik extra anyagi áldozatok vállalva ringatják magukat abban az illúzióban, hogy ők mindig meg fogják kapni a legmagasabb szintű ellátást, amire éppen szükségük lesz.
