Prizma kérésére teszem közzé az alábbi levelet:

A jezsuita.hu és Jezsuiták Barátai közösségi platformon megjelentek késztetetnek válaszírásra.

Tisztelt Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Közösségeik és Barátaik! 

A Jezsuita Nyolcas és késő esti Examen szentmisén való részvétel között tanakodva látogattam el a fenti honlapra megnézni az azt celebrálókat és meglepetésként láttam a Budapest Pride apropóján megjelent írást.

Néhány ponthoz – a leírt előadás részek hangvételének stílusa miatt is - személyes hangvételben kívánok Önökhöz szólni.

A gondolatat 2007-ben és ma, 2019-ben is nagyon aktuális Magyarországon is. A Budapest Pride rendezvény az épp 50 évvel ezelőtti Stonewall lázadásnak állít emléket.

Érintett meleg és hívő emberként örülök, hogy a Jezsuita közösség mert e témához nyúlni, és nem úgy, amint a felvonuláskor tapasztaltuk a Szt. István Bazilika irányából, tojás formájában.

A magyar társadalom, a meleg és jezsuita közösség is nagy utat tett meg nemcsak 50 év, hanem az eredetileg elhangzott előadás és a szombati – nagy nyilvánosság előtt – közzé tett írás tizenkét éve alatt is: megnyilvánulásban, kordonok és szabad felvonulás, ill. az arról való közbeszéd és jogi keretek formájában is, megjárva annak végleteit.

Az Önök írását követve a negatív aspektusokkal indulnék.

Még mindig kérdés, hogy betegség-e a homoszexualitás?! Javaslom, hogy ilyen figyelemfelkeltésnek szánt kérdésekkel óvatosabban éljünk, mert több ezres fiatal közösség formálását irányítják. Fontos, hogy hiteles forrást adjunk mankóul.

Kereszt-e ez a „hajlam”? A melegségem hívő és gyakorló katolikusként csak a szentségek egy részéből való kizárattatásom által kereszt. Nem áldozhatok, mert megélem melegségem. A kereszt nem magából a melegségemből, hanem a környezetem, így a Katolikus Egyház tanítását is követő jezsuiták által rám helyezett akadályok által lesz keresztté.

A kérdésre, hogy egy meleg fiatalember miért tanácsolja a társainak, hogy ne kezdjék el kiélni a hajlamunkat, nem kaptam egyértelmű választ az írásból, hogy mire vonatkozott. A szerzetesi hivatásnak eleget tévő fiatalokra gondolt az előadó? A cölibátus, ahogy az előadó is gondolja, nem homoszexualitás kérdése. A renden kívül e kérdésre csak remélem, hogy nem ezt tanácsolják, látjuk, hogy mily sok életáldozattal járt az ún. átnevelő terápiák okozta ellentmondásos létre való kényszerítés.

„Deficites férfiasságnak” aposztrofálni a meleg férfiakat mélyen bántó és megbélyegző egyben. Deficites miben?! Nemzőképességben abban az értelemben, hogy két férfi vagy két nő nem tud gyermeket nemzeni, valóban. Minden más értelemben irreleváns a megfogalmazás.

A gyermekkori traumák kérdése, mint ahogy populációnk más csoportjaiban is megtörténhet, mélyen sajnálatos dolog, és hogy szemet hunyunk felette.

A párkapcsolatok hosszát maximum két-három évben deklarálni nem tényszerű. Magam közel negyven évesen 14 éve élek párkapcsolatban, több éve egy háztartásban párommal. Baráti és ismerettségi körömben nem egy pár van, aki több évtizede, sőt agg korukig eljutva egymás mellett élték le életük javát. Igen, nehéz párkapcsolatban élni, ehhez a körülmények is nagymértékben hozzájárulnak. Ha egy elfogadó, befogadó közösség tagjaiként élhetnénk, nagy támogatást jelentene a melegeknek. Ahogy az író is mondta, előbb ő is össze volt zavarodva a homoszexuális emberrel való találkozása elején, hosszú út vezet a másság értelmezéséhez és jó esetben elfogadásához.

Patsch Ferenc empátiára való törekvése nagyon méltányolandó a billogozás elkerülésének szándékával, sajnos az „aktív” vagy „passzív” megélés függvényévé tenni a viszonyulást - két értelmezésben is - rosszul veszi ki magát. Az obszcén értelmezést nem feltételezve az érdemi kérdésre reagálva ismét bűnként és elkerülendőként üzeni az olvasóközönségnek, holott korábban épp a párkapcsolataink hosszúságának növelését tartaná követendőnek.

A személyiségzavar az aktívvá válás eredménye? Kétlem. A személyiségzavar az elfojtás eredménye vagy tévutakra terel. Nagyon örülök, hogy nem került összemosásra a pedofíliával, holott a közbeszéd szereti erre terelni az irányt. Az aktívvá válás összemosódott a traumatizálással, molesztálással. A meleg emberhez odamenni nyitott párbeszédet folytatni szükséges. A molesztálóhoz fordulni - a jog védelmét követően - keresztényként kiengesztelődve megbocsájtani az elkövetőnek kihívás, de ezt összekeverni a homoszexuálisokkal nem ildomos.

Az egyházi keretek (papi, szerzetesi közösségek) szabályozását érdemes külön választani a laikus közösség tagjaihoz való nyilatkozatok esetében. A közösségek maguk szabják meg, hogy meleg tagjaikhoz hogyan viszonyulnak, amúgy is a jelenlegi cölibátus fogadalom mellett ez irreleváns, ahogy az előadó is írja. Véleményem szerint, ahogy a világi emberekhez is, elfogadással kell. Az más kérdés, hogy a katolikus egyház a cölibátus intézményével az összezsugorodás irányába halad a fejlett országokban, nem összekeverendő e támával.

A nyugati közösségek „válsága” jó példa arra, hogy a mi földrajzi régiókban mit lenne célszerű elkerülnünk: közösségeinkben nyíltan beszélni, hogy ne „sebeinket nyalogatva” erről szóljon az életünk. Mindannyiunké.

Több hónapja foglalkoztat a gondolat, hogy megkeressük Önöket azzal a szándékkal, hogy jelentkezzünk jegyes oktatásukra. Annak tudatában, hogy e szentségben nem részesülhetünk, mégis segítséget jelenthetne iránymutatásuk a kitartásra, párkapcsolataink Isten tanítása szerinti megélésére.

Nyitottak vagyunk az egymást segítő és építő párbeszédre.