A magyar társadalom valószínűleg belefáradt abba, hogy az egészségügy problémáival foglalkozzon. Ha az ellátórendszer bármelyik szereplője a szélesebb nyilvánosság elé tárja az egyre katasztrofálisabb helyzetben lévő ágazat problémáit, akkor a kormánypárt fő megmondó embere odavágja, hogy „mennyit akartok még? nektek semmi nem elég?”, és ezzel a dolog részükről el is van intézve. Az ellenzéki politikusok pedig hiába állnak ki az un. „egészségügyi bérrendezésből” kihagyott nővérek és más egészségügyi dolgozók, vagy az orvosi béremelés alattomos visszásságait feltáró orvosok mellett, hangjuk nem hallatszik a kormány által uralt médiában, ráadásul komoly egészségügyi reformprogram hiányában nem is tudnak érdemi alternatívát kínálni.

Kívülről még mindig nem látszanak az ellátórendszer totális szétesésének jelei, amit igazában az ágazatban dolgozók is csak töredékesen, a saját munkahelyük, esetleg saját szakterületük szintjén tudnak érzékelni. Ugyanakkor, akinek van lehetősége több szinten belelátni a mindennapok valóságába, az pontosan tudja, hogy az egész rendszer agonizál. Egy korrekt béremelésben nem részesülő nővérek – amilyen gyorsan csak tehetik – elhagyják a pályát, emiatt minden kórházban osztályokat zárnak be részlegesen, vagy teljesen. A bezárt osztályok feladatait az egészségügyi hatóság, napi szinten egyre sűrűbben kiadott határozataiban a még működőképes kórházi osztályok nyakába varrja, amelyek emiatt túlterheltekké válnak, a dolgozóik (orvosok, nővérek egyaránt) rövid időn belül kiégnek, és ugyancsak elhagyják a pályát, újabb és újabb osztályok bezárását idézve elő ezáltal.

A kórházi osztályokon lassan csak olyan betegek maradnak, akiket nincs hova elhelyezni, akik miatt nem lehet ellátni a még jobb állapotban lévőket, és ez utóbbiak egy része is csak akkor kerül be a kórházakba, amikor már érdemben nem gyógyíthatóak. Ez az ördögi kör mára oda vezet, hogy már a katasztrófa medicina elveit (vagyis, hogy katasztrófa helyzetben első sorban a nagyobb túlélési eséllyel bírókon kell segíteni) is csak úgy lehetne érvényesíteni, ha a nagyon rossz állapotú betegeket egyszerűen kitolnák az utcára.

Persze a kormányzat az előttünk álló kampányidőszakban büszkén fogja hangoztatni, hogy mennyi milliárdot költött az egészségügyi intézmények felújítására. Valóban: az elmúlt fél évben szinte minden budapesti kórházban – ahol évtizedekig elhanyagolták a karbantartási munkákat is, ezért botrányos állapotba került a legtöbb fővárosi intézmény – most központilag irányított felújítások kezdődtek. Az eredmény: az amúgy is szűkös kapacitásokat sem lehet kihasználni az átgondolatlanul, a parlamenti ciklus végén lóhalálában áterőltetett felújítási kampányfogás miatt. Az erre költött milliárdok pedig a kormányzathoz közeli vállalkozóknak jelentenek búsás bevételt. A COVID járvány harmadik és negyedik hulláma miatt amúgy is leterhelt kórházakban a politikai megrendelésre, szakszerű előkészítés nélkül végzett felújítások következtében a még elfogadható szintű betegellátás is lehetetlenné vált.

Ezek után az év utolsó kormányinfóján a miniszterelnök személyesen fenyegette meg az orvosokat, mert szóvá merték tenni, hogy méltánytalannak tartják az alapfizetésük óradíjának 70-90%-ban meghatározott ügyeleti díjat, és felhívták a figyelmet, hogy pl. a karácsonyt ők is szívesebben töltenék otthon a családjukkal, mint egy ügyeleti szolgálatban. Erre reagálva a „családbarát” kormány feje a legszélesebb nyilvánosság előtt fenyegette meg az orvostársadalmat, hogy igenis dolgozzanak karácsonykor, mert „nem szeretne erősebb jogi eszközökhöz” nyúlni. A hasonló végzettségű szakemberekhez képest egyáltalán nem kimagasló bérezésű, de a járvány és az átgondolatlan kormányzati „reform”-intézkedések miatt amúgy is zaklatott orvosok karácsonyra még kaptak jó nagy pofont a miniszterelnöktől.

Ma már nem érdemes arról beszélni, hogy az egészségügy a szakadék szélén áll, ma már zuhanás közben vagyunk. Akik az ellátórendszerben dolgoznak, egyre inkább ahhoz a halálra váró, zuhanó emberhez hasonlítanak, aki tudja, hogy be fog következni a vég, amin már nem lehet változtatni, és bár retteg a haláltól, mégis azt kívánja, hogy legalább legyen már túl az egészen…