Pár nappal ezelőtt került fel a Magyar Orvosi Kamara (MOK) honlapjára „A hálapénz problémája és megoldási lehetősége” című írás, melyet Pintér Sándor belügyminiszter kérésére készítettek. Az anyag nagyrészt a korábbi állásfoglalásokhoz hasonlóan mutatja be a hálapénz kialakulásának és fennmaradásának okait, valamint a hátrányos társadalmi és szakmai következményeket. A probléma kezelésére vonatkozó javaslataik azonban kissé hiányosak.
Egyrészről az egészségügyi béremeléssel kapcsolatban – ami helyett az értelmezhetetlen „orvosbérek rendezése” kifejezést használják – semmi újat nem tartalmaz az anyag, csak pár sorban utalnak a korábbi javaslataikra. Ez utóbbiakkal kapcsolatban azonban már korábban is felmerültek jogos aggályok, mivel a magyar orvostársadalom egyetlen legitim képviseletétől elvárható lenne, hogy egy társadalom- és gazdaságpolitikai szempontból sokkal megalapozottabb, számításokkal és hatásvizsgálatokkal alátámasztott dokumentumot tárjon a széles nyilvánosság és a kormányzati döntéshozók elé.
„A jogi helyzet tisztázása” című, a béremeléssel foglalkozó bekezdésnél kétszer hosszabb szövegrész legfőbb üzenete, hogy a „tiltásnak és vele járó szankcióknak pedig ki kell terjednie mind az elfogadó, mind az adó oldalra a változás eléréséhez”. Ez alapján a MOK szerint a hálapénz elleni küzdelem legfontosabb, leghangsúlyosabb eleme a törvényi tiltás, és a büntetőjogi felelősségre vonás. Vélhetően a MOK tagság többsége nem ezt a megközelítésmódot várta a frissen megválasztott elnökségtől.
A legkiábrándítóbb azonban a „Legális piac működtetése” című rész, melyben egyrészt jogosan leszögezik, hogy bármilyen új szabályozásnak meg kell teremtenie a speciális „igények legális kielégítésének lehetőségét”, ugyanakkor elhárítják maguktól a problémát mondván, hogy ennek „meghatározása túlnő a MOK kompetenciáján”. Csakhogy a saját helyzetelemzésük szerint is éppen ez a hálapénz kialakulásáért és fennmaradásáért felelős egyik legfontosabb tényező, és ugyan kitől lenne várható, hogy erre megoldási javaslatot tegyen, ha nem az orvostársadalomtól. Kétségtelen, hogy pl. a kiegészítő biztosítások rendszerének kidolgozása nemcsak orvos-szakmai felkészültséget igényel, de a MOK akkor sem intézheti el ezt a kérdést ilyen egyszerűen. Saját tagságán belül is vannak olyan akadémikusok, akiknek a segítségével a Magyar Tudományos Akadémiát a MOK is megszólíthatná (amiről egy korábbi írásunkban már volt szó), vagy külső szakértőket is igénybe vehetne, de nem lett volna szabad azt mondani, hogy ebben a kérdésben a MOK nem kompetens.
Reméljük, hogy mindennek ellenére lesz valami pozitív hozadéka is az egészségügy irányítását egyre nyilvánvalóbban átvevő belügyminiszterrel folytatott eszmecseréknek, és a tárgyalások nemcsak arról fognak szólni, hogy hogyan lehet az orvosokat és a betegeket rács mögé juttatni, a minél hatékonyabb megfélemlítés érdekében.
