Korábbi gondolkodások, elemezgetések után most valamivel konkrétabb formában próbáljuk meg áttekinteni, hogy mi lehet a tényleges, adott esetben kívánatos összefüggés e két, egymással csak ritkán összekapcsolódó fogalom között. Az csupán önmagában egy ténymegállapítás, hogy mind a homoszexualitás kereszténységen belüli elfogadását ellenzők, mind az elfogadtatásáért küzdők az elmúlt egy-két évtizedben olyan új egységet teremtettek a különböző felekezetekhez tartozó keresztények között, amilyenre más kérdésekben alig van példa. Erre lakonikusan egy kommentben valaki úgy reagált, hogy "és ez miért jó?". Miért jó az, hogy egy új frontvonal két oldalán találnak egymásra a keresztény hívek? Ez annál is jogosabb kérdés, mivel igencsak kétséges, hogy az ökumené szempontjából lesz-e tényleges értéke ennek a fajta közeledésnek. Láthatóan a felekezetek közötti különbségek, nagy történelmi ellentétek csökkenése ellenére még mindig nagy az ellenállás sok tekintetben a népegyházak tagjai és egyes vezetői részéről a közeledéssel, a tényleges megbékéléshez vezető elmozdulással szemben. Emiatt joggal merülhet fel az a kérdés, hogy van-e, lehet-e tényleges értéke egy új front kialakulásának az ökumené szempontjából. Egyértelműnek tűnik, hogy az "ellenségkép" gyártása egyik, másik, vagy mindkét oldalon nem vezethet igazi ökumenéhez. Az "ellenségem ellensége a barátom" logikája a világban talán működik, Jézus Krisztus egyházában aligha. Akkor sem, ha időnként emberek (adott esetben magas tisztséget betöltő egyházi vezetők) megpróbálkoznak az ilyen világi bölcsességek alkalmazásával. Isten a maga végtelen jóságával, sorsokat és történelmet alakító hatalmával mindig felülírja az effajta emberi okoskodást.
Lehetséges-e más irányból közelíteni a fent leírt jelenséghez, a homoszexualitás elfogadásával kapcsolatos, felekezeti határokon átívelő ellenző és támogató megítéléshez? Van-e olyan üzenet a homoszexualitással kapcsolatban, amit ennek az új fontvonalnak mindkét oldalán állók el tudnak fogadni? Meg lehet-e ezek körül találni valamilyen konszenzust? Lesz-e ennek tényleges ökumenikus hatása? Ezekre a kérdésekre keressük röviden a válaszokat.
Lehetséges-e más irányból közelíteni a fent leírt jelenséghez? Természetesen igen. A kölcsönös ellenségkép-gyártás helyett meg kell keresni a közös pontokat és azokat megragadva előre kell lépni egymás megértése és elfogadása felé. Ez lehet egy elvi válasz. Kérdés persze továbbra is: mi valósulhat meg ebből a gyakorlatban? Mindenki nagy hangsúlyt fektet arra, hogy egymás személyi méltóságát (mely az isten-képiségből fakad), minden körülmények között el kell ismerni, és a "frontvonal" túloldalán lévő személyekkel kapcsolatban is el szokták ismerni egymásról a szembenállók, ha egyéb szempontból tiszteletre méltó teljesítményeket nyújtanak, talán még azt is, hogy a homoszexualitással kapcsolatos megítélésen kívül más kérdésekben látható életükön az élő Isten-hit. Ez azonban önmagában nem elegendő ahhoz, hogy egymással érdemi kapcsolat, párbeszéd alakuljon ki, hiszen a szemben állók mindent (még a másik fél esetleges jó tulajdonságait is) egyfajta sötét szemüvegen keresztül szoktak látni. Ahhoz, hogy bármilyen előrelépést el lehessen érni arra van szükség, hogy egymás érdemit ne csak általánosságban értékeljék az emberek, hanem közös pontokat találjanak a kritikus kérdésekben is. Ezeket a közös a pontokat tehát éppen ott kell keresni, ahol úgy tűnik, hogy a legkevesbé van esély ilyenek megtalálására, ahol a legnagyobbnak tűnik az ellentét. Ez a feltétele ugyanis az érdemi elmozdulásnak egymás felé, a tényleges előrelépésnek az ellentétek felszámolása érdekében.
Van-e olyan üzenet a homoszexualitással kapcsolatban, amit ennek az új fontvonalnak mindkét oldalán állók el tudnak fogadni? Első ránézésre úgy tűnhet, hogy nincs, hiszen pont az a tény vezet a felekezeteken átívelő egyetértéshez a homoszexualitás létjogosultságát elismerők és ellenzők között, hogy bizonyos kérdésekben ("Elfogadható-e bármilyen formában a homoszexualitás megélése Isten szerint?", és az ebből levezethető további kérdések) antagonisztikusnak tűnő ellentét alakult ki olyan emberek között, akik magukat hívő kereszt(y)én(y)nek tartják.
Első sorban ilyen a család védelme. A homoszexuális kapcsolatok bármiféle egyházi, sőt polgári elismerését ellenzők egyik leggyakrabban hangoztatott érve, hogy a homoszexuális kapcsolatok bármilyen legalizálása támadás a család intézménye ellen, és ebből egyenesen következik, hogy a homoszexuálisok nem tekintik értéknek a családot, nem tartják tiszteletben, stb. Valójában ez utóbbi megállapítások nyilvánvalóan túlzó általánosítások, lényegüket tekintve azokhoz a homofób sztereotípiákhoz hasonlítanak, amelyek minden homoszexuálist megvádolnak a pedofíliára való hajlammal is, pedig a pedofil botrányok sokkal nagyobb számban érintenek hetero-, mint homoszexuálisokat, még akkor is, ha arányaiban esetleg (!) az utóbbiaknál gyakrabban fordulnak elő. A családi kötelékek értékét a homoszexuálisok ugyanúgy meghatározó jelentőségűnek tartják, ugyanúgy, sőt bizonyos szempontból még sokkal nagyobb mértékben vágynak olyan emberi kapcsolatokra, melyek leginkább a családtagok között tudnak kialakulni. Éppen a homoszexuális kapcsolatok egyházi (és társadalmi) elismerése ellen kűzdők azok, akik azt akarják, hogy ne legyenek a homoszexuálisoknak olyan családi kötődéseik, amikre ők vágynak, mert ez nem férne bele szerintük a család hagyományos definíciójába. Ez utóbbi is érthető abból a szempontból, hogy ahhoz, hogy valamit védeni lehessen, azt először definiálni kell, és ennek a definíciónak olyannak kell lennie, amelyet mindenki elfogad, aki az adott dolog védelmét fontosnak tartja. Ám ezen a szinten az álláspontok már egyáltalán nincsenek olyan messze egymástól, mint ahogy az a mindennapi, felületes, általánosító, időnként sarkos, vagy éppen szélsőséges megnyilatkozásokból kitűnik. A szíve mélyén ugyanis a homoszexuális és a heteroszexuális emberek többsége egyaránt vágyik a szoros családi kötődésekre és ennek megfelelően tisztelik és becsülik a család intézményét.
Másik ilyen kérdéskör a tisztaság és a hűség erénye. A homoszexualitással szemben a legerősebb érv az szokott lenni, hogy az szükségszerűen tisztátalan (vagy ahogy a KEK fogalmaz: "rendetlen"), és ebből a vélekedésből viszonylag gyorsan el lehet jutni arra a megint csak túlzottan általánosító következtetésre, hogy a homoszexuálisok nem tartják étéknek a hűséget, jellemző rájuk a hűtlenség, sőt a promiszkuitás. Ezzel szemben a valóság az, hogy a homoszexuális kapcsolatban élők számára pontosan ugyanolyan fontos erény a hűség, még akkor is, ha a homoszexuálisok társadalmi helyzetéből, a homoszexuális kapcsolat társadalmi elismerésének hiányából, korlátozott voltából adódóan nem segíti ebben őket az a társadalmi elvárás, ami a heteroszexuális kapcsolatban élőket, első sorban a törvényes (és főleg az egyházi/szentségi) házasságban élőket több-kevesebb külső késztetés formájában is összetartja. Ami pedig a promiszkuitást illeti, arra nagyjából ugyanaz igaz, mint a pedofíliára: sokkal nagyobb számban érintettek benne a hetero-, mint homoszexuálisok, még akkor is, ha arányaiban esetleg (!) az utóbbiaknál gyakrabban fordulnak elő. A hűség megfelelő értelmezése szintén igen lényeges kérdés, amiben kölcsönösen segíthetnek egymásnak a homoszexualitással kapcsolatban eltérő álláspontot képviselők. Addig ugyanis, amíg a hűséget sokan a házastársuk melletti formális kitartásként (bármilyen erőfeszítések árán, bármilyen tartalmú kapcsolatban) értelmezték, ma egyre nagyobb jelentőségűvé válik az egymás iránti kapcsolat pozitív tartalma. Egyre nagyobb jelentőségűvé válik egy kapcsolatban, hogy a felek számíthatnak egymásra, hogy egymástól nem kell tartaniuk, hogy bízhatnak abban, hogy a másik fél nem akar nekik rosszat, hanem éppen ellenkezőleg, mindig a javukat akarja. Ha a házastársak úgy maradnak hűségesek egymáshoz, hogy közben egymással szemben felgyűlt haragjuk, adott esetben gyűlölködésük miatt már egyáltalán nem számíthatnak egymásra, a hűségük inkább negatív, mint pozitív érték, kölcsönös rabság, egymás sanyargatása. Ugyanakkor vannak, akik "nyílt kapcsolatban" élnek, akiket a szó eredeti értelmében nem lehet hűségesnek nevezni, mert más kapcsolataikkal megsértik az egymás iránti hűség tradícionális jelentését, viszont szükség esetén számíthatnak egymás segítségére, egymás iránti szeretetük ha át is alakul, de nem szűnik meg. Vitatható, hogy ha egy ilyen kapcsolat tartósan fennmarad, évekig, évtizedekig működik, akkor arra mennyire alkalmazható a hűség fogalma, de az vitathatatlan, hogy az érintettek számára több előnnyel jár, mint a hagyományos értelembe vett hűség fenntartása, egymással gyűlöletben, de legalább is szeretetlenségben megőrzött házasság formájában. A hűségnek ez utóbbi formája nagyon távol áll attól is, amit Istennek az emberek iránti hűségéről ír Pál apostol az 1 Kor 1,9-ben, a Róm 3,3-ban, a 2 Tessz 3,3-ban és főleg a 2 Tim 2,13-ban. Az egymás iránti igei módon megélt hűséget, a minden körülmények között kitartó szeretet tehát olyan értéknek tekinthetjük, amiben megint csak teljes lehet az egyetértés minden Krisztus követő hívő részéről.
Egyértelműnek tűnik, hogy még több olyan pontot is lehet találni, amelyekben akár teljes konszenzus is teremthető a különböző oldalon állók között. Az ugyanakkor igencsak kérdéses, hogy ez ténylegesen előre tudja-e mozdítani az ökumene évszázadok óta hányatott ügyét...
