az ezer színű világ

A német katolikus iskolákban szexuális visszaélések miatt kirobbant botrány immáron egészen a Pápa személyéig is felér, lévén az egyik templomi kórus vezetője, ahol 100 visszaélésre derült fény, a jelenlegi Pápa testvére. A hivatalos egyházi reakció a büntetőjog szigorú alkalmazásától vár megoldást, azonban ez aligha alkalmas eszköz az egyházon belül egyre súlyosbodó morális válság kezelésére. Ugyanakkor továbbra sem hallani felelős egyházi vezetőtől semmilyen utalást arra, hogy a hierarchia levont volna bármilyen érdemi következtetést az elmúlt években napvilágra kerülő szégyenletes esetek kapcsán az egyház saját életére, belső szabályaira, működésének rendjére és módjára vonatkozóan. Igaz ugyan, hogy a belső szabályok szigorításáról, a papnövendékek és a szerzetesi hivatást választó novíciusok kiválasztásának pszichológiai vizsgálatokkal történő kiegészítéséről többször lehetett hallani az elmúlt időben, de ezek nem jelentenek érdemi megújulást, csupán az eddigi működési rend megrősítését. Gyakran hallani egyházi vezetők szájából azt az érvet, hogy az Egyház nem engedhet alapvető erkölcsi tanításaiból, az isteni kinyilatkoztatásból azért, hogy megfeleljen a "világ elvárásainak". Nagyon fontos lenne azonban, hogy végre a hívek és a laikus nyilvánosság egésze számára is világosan megfogalmazásra kerüljenek korunk alapvető erkölcsi kérdéseivel kapcsolatban azok a morálteológiai tanítások, amelyeket valóban és egyértelműen alá lehet támasztani a kinyilatkoztatás szavaival, és ezektől élesen elhatárolva azok, amelyeket valamilyen tudományos eredmény alapján, vagy a "Szent Hagyomány" részeként tart mérvadónak az Egyház. Ez utóbbiakkal kapcsolatban azonban követekzetesen el kellene kerülni azt a fajta csúsztatást, mintha ezekben bármiféle változás az isteni kinyilatkoztatásból következő erkölcsi alapelvek feladását jelentené. Természetesen ezt nagyban nehezíti az a tény, hogy ezen a ponton belép a "sola scriptura" több évszázados dilemmája is, azonban paradox módon a leginkább konzervatív álláspontokat Magyarországon éppen annak a Református Egyháznak a vezetői és tagjai képviselik, amelynek alapelvét elvben az írott kinyilatkoztatás kizárólagosnak tekintése jelenti. Igaz viszont az is, hogy ezen álláspontjukban komoly támogatást kapnak a konzervatív (ott egyértelműen kisebbségnek számító) amerikai testvérszervezetektől, melyek aktivitásának ékes bizonyítéka a mostanában elfogadott, interkonfesszionális manhattani nyilatkozat. Érthető tehát, hogy ilyen háttérrel az egyházi döntéshozók számára fenntarthatónak tűnhet az eddigi, konzervatív morálteológiai irányvonal, de semmiképpen nem elfogadható, hogy azokat a nagyon komoly figyelmeztetéseket, melyekkel Isten próbálja felnyitni az egyházi vezetők szemét, ők továbbra sem veszik elég komolyan. Az ugyanis, hogy egyre hangosabban és egyre szélesebb körben követelnek szigorú szankciókat a vétkesek ellen, és olyan intézkedéseket hoznak, melyek nyilvánvalóan nem fogják megvédeni az Egyházat a bűn beszivárgásától ugyanúgy, ahogy eddig sem védték meg, pótcselekvésnek tűnik. Márpedig a pótcselekvésekkel több baj is van: elveszik az energiát, a motivációt az érdemi cselekvésektől és aláássák a pótcselekvésekkel operáló emberek hitelességét. Komoly tehát a tét! Adjon Isten kellő bölcsességet az egyházi döntéshozóknak ahhoz, hogy meg tudjanak felelni ennek a nagyon komoly kihívásnak.