az ezer színű világ

Hívő keresztény körökben szokás egymással szembeállítva említeni a népegyházat és a "Krisztus-test" fogalmát, mint azt a "valódi" egyházat, amely a hitre jutott (és nemcsak a vallásos szokásokat tartó) emberek gyülekezete. Ez sok esetben egyfajta ki nem mondott, tudatosan fel nem vállalt, de azért érzékelhető és bizonyos mértékig objektíve beazonosítható felsőbbség érzéssel párosul, melyet a kiválasztottság tudata táplál. Vitathatatlan hittétel ugyanis, hogy a hit a kiválasztottak kegyelmi ajándéka (Jézus maga mondta: "nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket"). Ugyanakkor, ha nem vagyunk résen, ezen a téren is beleléphetünk a Sátán által felállított csapdákba. Ilyen a kiválasztottság állapotába vetett hitből táplálkozó felsőbbség érzés, melynek a református vallásúaknál egész konkrét példája az üdvbizonyosság kérdésének kiterjesztése a másik emberre. Vagyis amikor már nem csupán azt jelenti az üdvbizonyosság a hívő keresztény ember számára, hogy saját hite alapján bizonyos a saját üdvösségében (most szándékosan elkerülve ennek hittételnek a teológiai elemzését fogadjuk el tényként az üdvbizonyosság tanát, mint létező jelenséget), hanem az alapján, hogy szerinte a másik embernek van-e élő hite, abban a kérdésben is állást mer foglalni, hogy a másik ember, ha földi élete az adott pillanatban véget érne, akkor üdvözülne-e. Ezt nevezhethetjük kissé provokatív módon a kárhozat-bizonyosságnak, hiszen ha valaki azt gondolja a másik emberről, hogy annak nincs élő Isten-hite, akkor ebből az is következik, hogy bizonyos lenne a másik ember kárhozatában, ha az abban a pillanatban meghalna. Ennek a következtetésnek az abszurditása viszont elég kézenfekvő, Krisztus nagyon sokszor óvta a tanítványait attól, hogy megpróbáljanak egymás lelke felett ítéletet mondani. Az utóbbi években drámai módon szaporodó botrányok az Egyházban arra figyelmeztetnek mindannyiunkat, hogy sokkal-sokkal szerényebben kellene hozzáálni a kiválasztottság kérdésköréhez. Amennyire fontos ugyanis azt tisztán látni, hogy a hit valóban kegyelem és nem érdem, annyira fontos lenne azt is látni, hogy a másik ember lelkéről senkinek nincs joga ítéletet mondani, sem direkt, sem indirekt módon. Ez nem mond ellent annak, hogy az embernek folyamatosan meg kell ítélnie, hogy mit tart jónak és mit rossznak, mit tart igaznak és mit hamisnak, és eközben óvakodnia kell a hamisságokat hangoztató "profétáktól", de tilos azt megítélnie, hogy a másik ember tagja-e az Isten országának, a csodálatos Krisztus-testnek, vagy sem. Ebből viszont az is következik, hogy senkinek a személyét nem "írhatja le" senki arra hivatkozva, hogy nincs élő hite, eretnek, stb. Meg lehet és kell is mondani, hogy a másik ember véleményével egyetért-e valaki, vagy sem. De az elmúlt időszak negatív tendenciái és megrázkódtatásai arra figyelmeztetik Krisztus egyházának vezetőit, hogy egyre nagyobb nyitottságra, odafigyelésre van szükség a "népegyház" részéről megnyilvánuló visszajelzésekre és egyre nagyobb felelősség nehezedik rájuk, hogy még sokkal határozottabb erőfeszítéseket tegyenek az egyházon belül húzódó falak lebontására.