Történt ugyanis, hogy korábbi hétvégéken mindig valami történt, hogy az amúgy is hellyel-közzel felkeresett templomban több vasárnap sem voltam.
Ma, miután sikerült felbuknom a jövőnk bizonytalanságának magával rántó belső örvényemből, elhatároztam, hogy a régen oly sok töltődést adó pünkösdi somlyói búcsú szertartására ha nem is, de az azt követő esti imára elmegyek. A döntést repülőjegyvétellel koronáztam (gondolom ismerős az érzés, hogy ha egy nagy értékű, kétes, ámde vágyott dologról lemondasz, mint ahogy én is tettem ma, megdicséred magad).
És hogy miért ez a nagy bevezető?
A nap élményét, egy váratlan látogatás mellett, az azt követő templomi élmény adta. Nem a megszokott régi énekek voltak a templomban, hanem gyermekkorom hitéhez oly szorosan fűződő énekek mindenféle hangszerrel. Meglepődtem.
A mai evangélium, az ott hallott beszéd és a megújulásról szóló bevezető, amint én is ma átéltem azt, gyorstöltőként hatott rám.
