az ezer színű világ

A igeliturgia katolikus templomokban alkalmazott rendje szerint a legutóbbi vasárnapi evangélium a Jn 14,1-12. rész volt. Ezen belül, a hatodik vers: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat az Atyához, csak általam.” Dobszay Benedek prédikációja az Országúti Ferenceseknél, a „félnyolcason” tartalmas, gondolatokat ébresztő volt ezzel a igerészlettel kapcsolatban. (Megjegyzendő az, hogy mit jelentenek, jelenthetnek számunkra Jézusnak ezek a szavai, hogy „én vagyok az út”, Nemeshegyi Péter SJ, A szeretet útja c. könyvét is érdemes elolvasni.) A prédikáció során különös hangsúlyt kapott ennek a mondatnak a második két kijelentése. Ahogy Benedek atya elmondta az, hogy Jézus az igazság, korunkban az által válik hangsúlyossá, hogy ma jobban kétségbe vonják az emberek, hogy van abszolút igazság, mint a történelem során bármikor. (Az is nagyon érdekes volt, ahogy mindezt összekötötte az „élettel”, amely – mint mondta – Jézusnál nem válik el, nincs ellentétben az igazsággal. Tény ugyanis, hogy a mindennapokban az emberek hajlamosak arra, hogy azt mondják: „egy dolog az elmélet – ami alatt olykor az igazságot értik –, egy másik dolog a gyakorlat, vagyis az élet”, de Jézusnál ez a kettő nem válik el, benne egyesül.) A hívő ember számára van abszolút igazság. Sajnos azonban a különböző egyházak, felekezetek egyes vezetői is erre hivatkoznak, amikor támadják a sajátjuktól (a „hivatalostól”) eltérő véleményeket, saját tekintélyelvű belső (sőt bizonyos esetekben a politikai hatalommal összefonódó) hatalmi rendszereik bázisára támaszkodva. Érvelésükben visszatérő elem, hogy az igazság nem attól függ, hogy hányan értenek vele egyet (ez egyébként az említett prédikációban is elhangzott és sajnos nem pontosította Benedek atya, hogy számára ebből mi is következik), ezért eleve kizárnak, vagy legalább is megkérdőjeleznek minden többségi elven történő döntéshozatalt teológiai kérdésekben. Ebből adódóan hiába vannak adott esetben az egyházon belül nagyobb számban azok, akik valamely teológiai, vagy morálteológiai kérdésben a „hivatalostól” eltérő álláspontot képviselnek, az ő véleményüket is lesöprik a hatalmon lévők a fenti érvelésre hivatkozva. A kérdés azonban, hogy: az evilági emberek közül felhatalmazott-e bárkit Isten arra, hogy az ő tekintélyével (tévedhetetlenségével) képviselje az Ő igazságait? Ezzel kapcsolatban a katolikus egyházban okozhat még némi bizonytalanságot a pápai tévedhetetlenség tana (KEK 891), azonban ez az a tanítás, amelyet az összes többi keresztény felekezet egyaránt elutasít. Igaz, hogy a konzervatív protestáns felekezetek ugyanúgy tekintélyelvű módon hirdetik és képviselik saját teológiai tanításaikat, csak ezt különféle demokratikus jelmezbe öltöztetik, ahogy erről már volt szó korábbi bejegyzésekben ezen a blogon. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a tekintélyelvű irányítás előbb-utóbb súlyos bűnökhöz és bűncselekményekhez vezet. Mindebből adódóan Isten igazságainak megismerésére sem mutatkozik jobb módszer, mint a világi kérdések eldöntésére, a hívő, Istenre figyelő emberek többsége által támogatott értelmezése a kinyilatkoztatásnak. Sajnos nagyon sokan voltak olyanok a történelem folyamán és vannak most is közöttünk, akik ezt elfogadhatatlan liberalizmusnak tartották és tartják, mondván nem az a lényeg, hogy hányan gondolkodnak így, vagy úgy, hanem az, hogy mit mond (szerintük) Isten igéje és később kiderült róluk, hogy mindeközben a legsúlyosabb bűnöket követték el.