Ha ezt a mondatot úgy folytatjuk, hogy „Azt csinálok, amit … akarok”, akkor egy dacos, neveletlen kisgyerek, egy lázadozó, pimasz kamasz, egy önfejű, öntörvényű felnőtt, vagy egy makacs, keménynyakú öreg juthat eszünkbe, attól függően, hogy éppen kinek, milyen személyes élményei, közeli, vagy távoli múltbéli tapasztalatai vannak. Ha viszont azt halljuk, hogy „Azt csinálok, amit … a lelkiismeretem diktál”, akkor egy jól nevelt, rendes gyermek, egy komoly, érett fiatal, egy felelősségteljes, öntudatos felnőtt, vagy egy élettapasztalatokban gazdag, bölcs öreg juthat eszünkbe, megint csak egyéni, személyes élményeinktől függően. Pedig a két mondat jelentéstartalma között szinte semmi lényegi különbség nincs. Ugyanazt a hozzáállást fejezi ki mindkét mondat: a jövőbeni cselekedeteimmel kapcsolatos döntést magam hozom meg. Igaz ugyan, hogy a második példamondatot hallva, a lelkiismeretre való hivatkozás miatt, joggal tételezhetjük fel, hogy aki ilyet mond, az komolyabban vesz bizonyos általános, vagy valamilyen vallási erkölcsi értékrendet, de tudjuk nagyon jól, hogy minden ember meg tudja magyarázni saját lelkiismeretének a saját cselekedeteit, legyenek azok a kívülállók szemében bármilyen borzalmas bűnök, erkölcstelenségek, vagy egyszerűen csak elítélt, vagy visszataszítónak tartott tulajdonságok.

Még sincs azonban szó arról, hogy itt csupán egy látszólagos jelentésbeli különbség volna a két megfogalmazás között, nem igaz, hogy csupán a képmutatás, vagy a manipulációs szándék motiválhatná a második megfogalmazást használó embert. Van ugyanis egy kétségtelen stílusbeli különbség a két megfogalmazás között, márpedig – mint mondani szokták – a „stílus maga az ember”. A kifejezésmód, a gondolatainak megfogalmazásai nemcsak a manipuláció szándékával, a képmutatás miatt lehetnek különbözőek (bár sajnos nagyon sokszor valóban erről van szó, ami nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy hiteltelenné váljon a kifinomult, érzelmeket kifejező és értékeket hordozó stílus), hanem valóban a személyiségünk lényegi elemeinek, összetevőinek bemutatását is szolgálhatják.

Különös aktualitást ad ennek a kérdésnek a családon belüli erőszak minősített büntetőjogi tényállásként való kezelését célzó népi kezdeményezéssel kapcsolatos parlamenti vita, melynek során egy Fideszes képviselő, Varga István szavai joggal keltettek óriási felháborodást a közvéleményben, lényegében pártállástól függetlenül. Varga ugyanis annak indoklásaként, hogy miért nem támogatja a népi kezdeményezés céljait, azt találta mondani, hogy ha a nők négy, vagy öt gyermeket szülnének, „…akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”. Az azóta eltelt pár napban politikusi nyilatkozatok, reagálások, újságcikkek, kommentárok, blogbejegyzések ezrei foglalkoztak ezzel a parlamenti felszólalással, döntő többségükben mélyen elítélve a képviselőt és azt a szellemiséget, amit ez a pár szó tükrözött. Érzékeny veszteséget szenvedett miatta pártjának amúgy is megtépázott támogatottsága, hiszen nyilván sokan vélekedtek úgy, ahogy a papirhajo.hu szerzője fogalmazott: „Ha eddig volt is akármilyen hitem – bármilyen apró is volt az – abban, hogy a keresztény felebaráti szeretet valóban jelenthet valamit az Országgyűlés többségének, akkor az a mai nappal végleg elszállt.”

A nagy felháborodást okozó felszólalás tartalmi elemeinek nagy részével kapcsolatban pedig vélhetően széles társadalmi konszenzus van (nyilván mindenki egyetért azzal, hogy Magyarországon a jelenlegi demográfiai krízis mellett jó lenne, ha több gyermek születne).  Abban pedig, amit a közvéleményben szintén sokan elítéltek, hogy az Országgyűlés még azt a gesztust sem tehette meg a családon belüli erőszaktól szenvedő embereknek, párthatárokon átívelő egyetértés volt, hiszen a jogalkalmazási nehézségek miatt a Büntető törvénykönyv módosításának tárgyalásakor az MSZP-s Bárándy Gergely is azon az állásponton volt, hogy egy ilyen szabályozás nem felelne meg a „normavilágosság követelményeinek”, amint erre a hvg.hu cikke emlékeztet, és kérdéssel kapcsolatos szakmai álláspontja mellett ő is kitartott. A népharag mégis első sorban Varga Istvánra zúdult, mert az ő hozzászólásának stílusa alapján róla és a vele hasonló álláspontot képviselőkre vonatkozóan olyan kép alakult ki a közvéleményben, hogy a nőket egy szülőgépnek tekintik, akiknek mindaddig nem jár semmilyen jogi védelem, amíg legalább négy-öt gyermeket nem szülnek. A legkülönbözőbb médiumokban megjelenő vélemények döntő többsége tehát nem is első sorban azt a tényt kifogásolta, hogy a népi kezdeményezést elutasította a kormánytöbbség, hanem azt a mentalitást, ami meghúzódott a hozzászólások hangneme, megfogalmazás módja, stílusa mögött. Kis pozitívuma volt a történetnek, hogy a kormányoldal nem is nagyon akarta védeni a védhetetlent, letagadni a letagadhatatlant, hanem szóvivői szinten viszonylag rövid időn belül és egyértelműen kifejezték elhatárolódásukat. Nagy baj azonban hogy ez a mentalitás, mely így felszínre tört, jellemzi a jelenlegi kormánytöbbség egyes politikusainak (ki tudja, hogy parlamenti képviselőik hány százalékának) személyiségét, hiszen a személyiség megváltozása a legnehézkesebb, és a legkevesebb sikerrel kecsegtető feladat.