Az országot, sőt majdnem egész Európát, Észak-Amerikát, Ázsia egy részét elborította a hó, mintha a tél nem akarná tudomásul venni, hogy már tavasz van.
Három éve, a választási kampány közepette hasonló időjárás volt, és Orbán Viktor előszeretettel használta fel az időjárás metaforáját arra, hogy az akkor már meglehetősen nagy eséllyel előre látható politikai változásokat ugyanolyan szükségszerűeknek és visszafordíthatatlanoknak láttassa, mint az akkor is kicsit lassan elmúló tél után a tavasz megérkezését. Kézenfekvő ez a párhuzam, csak a napjainkban egész más összefüggésekre asszociálhatunk. A tél, a sötétség ma is tekinthető a múlt szimbólumának, mely megpróbálja még egyszer utoljára ráerőltetni magát a világra, noha tudható, hogy az új évszak kezdetét már nem úgysem lehet sokáig elnyomni.
A politikában ma ezt a küzdelmet leginkább az emberi szabadságjogok kiterjesztéséért, az emberi méltóság tiszteletben tartásáért harcolók és a régi, a félreértelmezett, félremagyarázott hagyományokra alapozó társadalomszemlélethez ragaszkodók, a szervilis, képmutató, magukat sokszor büszkén konzervatívoknak nevezők között láthatjuk. Ezt utóbbiak ugyanúgy nem akarnak tudomást venni a változások szükségszerűségéről, mint ahogy látszólag most a tél sem akar elmúlni.
Ma még úgy tűnhet, hogy újabb és újabb X-százezres, vagy csak néhány százfős (ráadásul az azonos neműek házasságát támogatók és ellenzők által ugyanakkorra és ugyanoda szervezett) tüntetésekkel rá lehet kényszeríteni a társadalomra azt, hogy továbbra is eltűrje az emberi jogok korlátozását, a jog előtti egyenlőség elvének szelektív tiszteletben tartását, a kisebbségi csoportokhoz tartozó emberek boldog élethez való jogának lábbal tiprását. Ennek a gondolkodásmódnak azonban ugyanúgy nincs hosszabb távon jövője, mint a tájat még egy-két napig elfedő hónak. Az azonos neműek házassági jogának elismerését megakadályozó politika ugyanúgy el fog tűnni, mint a tavasz beköszöntével elolvadó hó. Csak győzzük kivárni!
