Hazánkat és a többi kelet- és közép-európai országot – mind gazdaságilag, mind morálisan – tönkre tevő ideológiának, a marxizmusnak az alapjait kötelező tantárgyak keretében oktatták a rendszerváltás előtt, melyek közül egyik elnevezése volt a „tudományos szocializmus”. Ennek a „tudománynak”, mely deklaráltan az aktuális politikai hatalom irányítása alatt állt, és annak szája íze szerint alakította ki saját paradigma-rendszerét, igazolta, vagy vetette el „téziseit” és „antitéziseit”, valójában semmi köze nem volt a gondolat szabadságára, a logika szabályainak tiszteletben tartására, az igazság megismerésére épülő valódi tudományhoz, csak próbált ahhoz hasonlónak látszani. A magukat kommunistának nevező politikusok erre az áltudományos maszlagra próbálták alapozni saját ideológiájukat, az ideológia mentén meghatározni stratégiai célkitűzéseiket és ez utóbbiak elérése érdekében különféle taktikákat és praktikákat eszeltek ki és alkalmaztak, a hatalom megszerzése, majd annak megtartása és megerősítése érdekében mindaddig, amíg az egész rendszer kártyavárként össze nem omlott.
Mindazoknak, akik a fenti jelenségeket felnőttként átélték, szembetűnő lehet, hogy nagyon sok szempontból hasonló jelenségnek vagyunk ma is tanúi, igaz egészen más kérdésekkel, témakörökkel kapcsolatban, ugyanakkor az érintettek személyében és politikai kötődéseiben van némi átfedés. A „létező szocializmus” összeomlása után a bukott kommunista vezetők és ideológusok meglepő gyorsasággal változtatták meg saját ideológiájukat, tűztek ki maguk elé új stratégiai célokat és kezdtek teljesen új kapcsolatrendszert kiépíteni. A kívülállók számára egészen megdöbbentő módon, elsősorban a volt Szovjetunió utódállamaiban és a Balkánon, alig pár év alatt egymásra találtak a korábbi üldözők és üldözöttek. A volt kommunista vezetők, akik a korábbi években „tűzzel-vassal” küzdöttek az egyházak és az általuk képviselt ideológia ellen, egy gyors váltással szövetséget ajánlottak az ezen országokban meghatározó jelentőségű ortodox egyházi vezetőknek a „nyugati liberalizmussal”, és minden abból fakadó „szörnyűséggel” szemben meghirdetett harcban. Kevésbé látványosan, de ugyanolyan hatékonyan, a korábbi keleti blokk többi országában is (Németország kivételével, annak speciális helyzete miatt) össze tudtak fogni a háttérben a korábbi kommunista vezetők a konzervatív, keresztény politikusokkal és egyházi vezetőkkel, miután a legtöbb volt szocialista országban elmaradt a kommunista titkosszolgálati múlt feltárása. Nem véletlen tehát, hogy ez utóbbi még azokban a volt szocialista országokban sem történt meg, ahol adott esetben jelentős támogatottsággal jutottak jobb oldali, konzervatív pártok hatalomra (mint pl. Magyarországon közvetlenül a rendszerváltás után, és azóta már kétszer is), mivel a katolikus és protestáns egyházak legfelsőbb szintű vezetőitől kezdve, a papok és lelkészek jelentős részéig bezárólag, nagyon sokan be voltak szervezve, akikre azonban a hatalomnak ma is szüksége van. Ezek után kézenfekvő, hogy a konzervatív keresztény ideológia egyes elemei ugyanúgy kezdtek viselkedni ezekben az országokban, mint korábban a kommunista tanok. Ezek között a leghatékonyabbnak az a homofóbia bizonyult, melyet a konzervatív keresztény irányzatok teológiai és morálteológiai tézisekkel próbáltak alátámasztani, ugyanakkor „jól eladható” volt a korábbi kommunista és a hozzájuk csapódó egyéb szélsőséges irányzatokhoz tartozó, nem vallásos emberek körében is. A kommunista ideológiával szemben azonban a homofóbia több szempontból veszélyesebbnek és nehezebben kezelhetőnek tűnik.
Ahogy a jelen blog korábbi bejegyzéseiben utaltunk már rá, a homofóbia korunk pestiseként kezd megerősödni és terjedni a világban, és ebben szerepe van az emberek spontán, veleszületett intoleranciájának, mely ellen a nyugati fejlett világban a nevelés és a szocializáció során hatékonyan lépnek fel, azonban ennek hiányában, sanda politikai szándékok nagyon jól tudnak építeni rá.
Ennek az ideológiává emelt homofóbiának az áltudományos alátámasztása is teljes intenzitással folyik, melynek tarthatatlanságára is több posztban kitértünk már (ld. pl. az örökbefogadásról írott posztban és annak kommentjeiben), és azokra a logikai következetlenségekre is, amelyek az ezen áltudományos eredményekre alapozott, vészjósló társadalmi és politikai állításokat tevőket jellemzik (ld. pl. a „házasság újraértelmezéséről” szóló posztunkat). Mindezek alapján tehát valóban úgy kezd viselkedni a homofóbia, mint ahogy korábban a marxista ideológia, és ezért naponta tucat számra jelennek meg a „tudományos homofóbia” tárgyában készülő cikkek (ezeket elemzi a rawstory.com egy két nappal ezelőtt publikált posztban), és könyvek (melyek közül egyet a HIT Gyülekezetéhez tartozó Hetek c. lap cikkére hivatkozva a Baptista portál is reklámozott a közelmúltban).
Különösen veszélyes jelenség a XXI. századi homofóbia esetében az a széles nemzetközi összefogás, ami a kölcsönös érdekek mentén kialakult az egymástól egyébként földrajzilag, politikailag és ideológiailag is nagyon távol eső világpolitikai szereplők között (ld. ezzel kapcsolatban is egy korábbi írásunkat és külön a pánszláv homofóbiáról írt posztot). Ez utóbbi miatt egyre inkább szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a homofóbia a fejlett nyugati országok számára ugyanolyan, sőt bizonyos szempontból még nagyobb nemzetbiztonsági kockázatokat jelent, mint amilyet a kommunista ideológia jelentett a hidegháború éveiben, vagy az iszlám fundamentalizmus jelent napjainkban. Mert bár egyelőre talán ott még nem tartunk, hogy a homofób ideológia iránt elkötelezett amerikai, vagy európai állampolgárok titkos dokumentumokat szolgáltassanak ki saját meggyőződésük miatt a homofób orosz, vagy iszlám vezetőknek (ahogy ez állítólag az atombomba terveivel történt a Rosenberg házaspár esetében), és az sem tűnik valószínűleg, hogy öngyilkos merényleteket kövessenek el, de vannak aggasztó tendenciák. A homofóbia tudományos megalapozására tett kísérletek, az ezekre alapozott, a teológiai, morálteológiai tanokkal megerősített, de azok nélkül is „működőképes” ideológiai alapok lerakása, és mindezekre építve, egyre határozottabb kommunikációs offenzíva keretében, a homofóbiának a hivatalos politika szintjére emelése a részben, vagy teljesen antidemokratikus berendezkedésű országok egy részében, egyértelműen veszélyt jelent a nyugati világ számára. Súlyosbítja a helyzetet, hogy míg a kommunista, és az iszlám fundamentalista ideológia sosem tudott polgárjogot nyerni a nyugati nagyhatalmak politikai elitjéhez tartozók között, ezért sokkal hatékonyabban (egyes esetekben talán kicsit túlságosan is hatékonyan – ld. pl. a már említett Rosenberg házaspár kivégzése, vagy a mai is botránykőnek számító guantánamói fogolytábor ügye) léphettek fel ellene, addig a homofóbia sajnos jelen van ezen országok vezető politikai elitjében is. Ez utóbbi miatt nemcsak nehezebb fellépni ellene, de sok esetben legális és hatékony támogatásban is részesülnek a nyugati nagyhatalmak befolyásos és jómódú elitjétől a szegényebb országok homofób vezetői, valamint a homofóbiát erősítő egyházi és civil szervezetek (ld. vonatkozó írásunkat).
Mindezek alapján nem lehet túlhangsúlyozni azt a veszélyt, amit a homofóbia jelent a nyugati társadalmakra, ezért a továbbiakban az eddigieknél is határozottabban kell, minden lehetséges eszközzel fellépni ellene, hogy az ne válhasson korunk trójai falójává az emberi jogok tisztelete iránt elkötelezett, fejlett országok társadalmában.
