A portsmouthi püspök, Philip Egan két hete a lifesitenews.com hírportálnak úgy nyilatkozott, hogy álláspontja szerint nem részesülhetnek szentáldozásban azok a katolikus brit parlamenti képviselők, akik majdnem egy éve az azonos neműek házasságát lehetővé tevő törvény elfogadását támogatták (ld. az akkori írásunkat!). Meglehetősen cinikusan azt is hozzátette, hogy "senkinek sem kötelező katolikusnak lenni", ezért aki nem fogadja el a katolikus tanítást, az ne is akarjon részesülni a szentségekben sem, egyébként pedig a szentáldozástól való eltiltás "nem büntetés, hanem az irgalom eszköze, mely talán jobb belátásra bírhatja a megtévedt híveket". Mindazonáltal azt is mondta, hogy ki fogja kérni a püspöki konferencia tagjainak véleményét is ebben a kérdésben. (Anglia és Wales Katolikus Püspöki Konferenciájának szóvivője azóta csak annyit mondott az újságíróknak, hogy a Püspöki Konferencia következő ülésének napirendjén nem szerepel ez a téma.) Az ügy jelentősége messze túlmutat a konkrét történeten, amit valószínűleg még a katolikus hívek közül is csak kevesen értettek meg, ezért is fordulhatott elő, hogy mind a brit katolikus média, mind az ottani legnagyobb LMBT hírportál csak némi késéssel, és meglehetősen szűkszavúan foglalkozott vele, más médiumok pedig még annyira sem. A kevés kivétel egyike a brit fejlemények iránt – vélhetően a történelmi gyökerek, és a jelenleg is erős politikai-gazdasági kapcsolatrendszer miatt – meglehetősen élénken érdeklődő, és a házassági egyenlőség kérdésében az angolokhoz hasonló helyzetben lévő Új-Zéland (ld. korábbi írásunkat!) katolikus hírportálja, amely nemcsak foglalkozott a kérdéssel, de arról is beszámolt, hogy még a brit törvényjavaslatot vallási meggyőződésük miatt elutasító katolikus parlamenti képviselők is felháborodtak Egan püspök nyilatkozatán.
Nézzük meg, hogy mi adja az ügynek az önmagán túlmutató jelentőségét! A portsmouthi püspök arra hivatkozik, hogy a Katolikus Egyház tanításai alapján „…egy jól megalapozott keresztény öntudat nem engedi meg olyan politikai programra vagy egyes törvényjavaslatra történő szavazást, amely ellentétes a hit és erkölcs alapvető tételeivel … védelemre és támogatásra van szüksége a családnak, amely egy férfi és egy nő monogám házasságán alapszik, és védeni kell egységét és stabilitását a modern válási törvényekkel szemben. Semmiképpen sem szabad más együttélési formákat a házassággal azonos szintre emelni, sem jogi elismerést adni ilyeneknek.” Az idézet a Hittani kongregáció (a Szent Inkvizíció „utódszervezete”) 2002-es állásfoglalásából származik, mely teljes terjedelmében a katolikus.hu portálon olvasható, és aláírója Joseph Ratzinger bíboros, prefektus, a Kongregáció vezetője, későbbi XVI. Benedek pápa volt. Való igaz, hogy a brit házassági törvényt támogató katolikus vallású parlamenti képviselők ezzel az egyházi tanítással szembementek. (Más kérdés, hogy egyházjogilag ez megalapozza-e az eltiltást a szentségek vételétől, de most igazában nem is ez a lényeg.)
A Katolikus Egyház valóban abba a helyzetbe került, hogy hivatalosan fel kellene lépnie azokkal a politikusokkal szemben, akik magukat nyíltan katolikusnak vallják, ugyanakkor támogatják az azonos neműek házasságát. Igaz, hogy a probléma nem új, minden az Egyház morálteológiai tanításait sértő törvénnyel (így pl. a válást, az élettársi kapcsolatot, az abortuszt, stb. lehetővé tevő jogszabályokkal) kapcsolatban ugyanez felmerült, azonban a korábbi évtizedekben ezek az ügyek sokkal kevésbé kerültek a széles nyilvánosság figyelmének homlokterébe. Még az abortusz lehetőségét szabályozó törvényekkel kapcsolatban sem voltak olyan többszázezres tüntetések, mint amilyeneket a Katolikus Egyház – a szélsőjobb politikai erőkkel is szégyenletes módon összefogva – szervezett Franciaországban, az azonos neműek házasságát ott is lehetővé tevő törvény elfogadása elleni tiltakozásul (ld. korábbi bejegyzésünket), és amelyeken ilyen mértékben elszabadultak az indulatok.
Az Egyház határozott fellépése az azonos neműek házassági jogának elismerését támogató katolikus politikusokkal szemben azonban két szempontból is problémákat vet fel. Egyrészt, az elmúlt évek súlyos megrázkódtatásai után (a Katolikus Egyházat is érintő pedofil botrányok, a vatikáni bankkal kapcsolatban felmerült pénzmosás gyanúja, és általában az Egyház össztársadalmi megítélésének jelentős mértékű hanyatlása a nyugati világban) nagyon szerencsétlen dolognak tűnik egy ilyen támadás pont azokkal szemben, akikre legalább egyéb kérdésekben számíthat még az Egyház. Másrészt, az Egyház maga is egyre megosztottabb ebben a kérdésben. Amint azt már a jelen blogon is jeleztük, az USA-ban egyértelmű, hogy a katolikus hívek többsége támogatja, de legalább is nem ellenzi az azonos neműek házassági egyenlőségét, és a tendencia mind Dél-Amerikában, mind Nyugat-Európában, egyre inkább ebbe az irányba mutat, amint erről is hírt adtunk már. Azt a szokásos konzervatív ellenérvet sem lehet már igazán felhozni, hogy az egyházi tanítás nem „népszavazás”, vagy „közvélemény-kutatás” kérdése, mivel a Német Katolikus Püspöki Konferencia állásfoglalása (amelyről szintén beszámoltunk) már az Egyház legmagasabb szintű vezetésében is megjelenítette azt az igényt, hogy azt módosítani kell – többek között – a homoszexuális kapcsolatok morálteológiai megítélésével kapcsolatban is.
Mindezek alapján Egan püspök fellépése – ahogy mondani szokták – „se nem ésszerű, se nem célszerű, de roppant katonás”.
