Az egészségügyi ellátás helyzete Magyarországon egyre szürreálisabb. Miközben a gazdaság „dübörög”, az államháztartás helyzete évekig példamutatóan javult, az egészségügyi ellátórendszert a politika hagyta egyre mélyebbre süllyedni abban a mocsárban, melybe a korábbi kormányok és rendszerek taszították. Miért? Egyre jobban terjed az a paranoid feltételezés, hogy a hatalmon lévők – pártállástól függetlenül – tudatosan akarják csökkenteni ezzel is a különböző szociális transzferekben részesülők számát (nyugdíj, rokkantsági ellátás, segélyek, közgyógyellátás, stb.), hogy még több pénz maradjon nekik, akik úgyis megkapják saját maguk és családjuk számára az orvosi VIP ellátást, ha nem a megroggyant Honvéd kórházban, akkor máshol.
A helyzet súlyosságát persze az átlagpolgár még mindig nem látja, hiszen mindenki azt hiszi, hogy azok a hibák és hiányosságok, amit saját magának, vagy hozzátartozójának egészségügyi ellátása során tapasztalt, csupán az őket ellátó orvosok, nővérek, egyéb egészségügyi dolgozók trehányságának, felkészületlenségének, lustaságának, vagy éppen gátlástalan pénzsóvárságának a következménye, és nem az ellátórendszer egészének a hibája. Ezért csak az egyéni elégtételre (feljelentés, kártérítés követelés, stb.) koncentrálnak, sem a helyi, sem az országos politika szintjén nem akarják felelősségre vonni azokat a döntéshozókat, akik valójában felelősek a kialakult helyzetért. Pedig nem lenne nehéz megérteni, hogy minden probléma forrása az egészségügyi ellátórendszer sok évtizedes alulfinanszírozottsága. Ezért nincsenek megfelelő számban, megfelelően képzett, megfelelő emberi kvalitásokkal rendelkező szakemberek a rendszerben. Az egészségügyi ellátás legalacsonyabb szintjétől a legmagasabb vezetők szintjéig ugyanez a probléma forrása. És bár kétségtelen, hogy butaság lyukas hordóba önteni a vizet, butaság egy olyan egészségügyi ellátórendszer számára több pénzt biztosítani, melyben számtalan gazember próbálja saját hasznára megcsapolni a beteg emberek ellátására szánt forrásokat, ugyanakkor ezt a problémát már más területeken évekkel korábban sikeresen megoldották (ld. pl. a szociális ellátórendszert, ahol az állami támogatást csak akkor és olyan mértékben kapják a fenntartók, amit a dolgozók bérére fordítanak, az egyéb kiadásokat az egyéb bevételekből kell fedezni, így az állami támogatást nem lehet „lenyúlni”).
A média sem segíti a problémák megoldását (nemcsak azért mert ma már nagyrészt kormányzati felügyelet alatt állnak, ugyanis azok is csak az egyedi botrányokra koncentrálnak, esetleg azok kapcsán valami nagyon felületes elemzésre vállalkoznak csupán, akik még viszonylag függetlenül megnyilatkozhatnak). Felkarolnak ugyan időnként egy-egy „önjelölt zsenit”, akik a saját érdekeik mentén mondanak nagy bölcsességeket, de persze ilyenkor rendszerint „kilóg a lóláb”, hogy az illetők csak haza beszélnek (legyen szó akár állami munkahelyről, vagy saját vállalkozásról).
Mindezt persze látják az egészségügyi dolgozók is, akik egyre jobban demoralizálódnak, és – hiába terjeszti a hivatalos propaganda az ellenkezőjét – egyre többen elhagyják a pályát, ami miatt egyre nehezebb leplezni az egészségügyi ellátásunk rohamos romlásának jeleit. Hiába is tagadják, tény, hogy egyre többen halnak meg olyan betegségekben, amelyeket a tudomány mai állása szerint, ilyen gazdasági szinten álló országban meg kellene tudnia oldani az egészségügyi ellátórendszernek. Igen, bárkivel előfordulhat, hogy ha megbetegszik, azért fog meghalni, vagy véglegesen megrokkanni, mert nem kapja meg azt az ellátást, ami egy ilyen fejlettségű országban elvárható lenne. Ma már akkor sem, ha vaskos borítékokat dugdos egyik-másik orvos, nővér, stb. zsebébe, mert már annyira kiszámíthatatlanná vált a rendszer, hogy egy-egy szakember már nem tudja kompenzálni a rendszer egészének az elégtelenségeit.
A megoldás ma már csak és kizárólag egy nagyon drasztikus béremeléssel kezdődhet el, ami persze önmagában nem lenne elegendő, de ha holnap döntés születne arról, hogy a következő hónaptól minden egészségügyi dolgozó bérét megháromszorozzák (ma már kb. ekkora az elmaradás a nemzetgazdasági átlaghoz képest!), akkor is csak 1,5-2 év múlva lehetne érdemi javulást érzékelni a rendszer egészében. Ezt kellene követnie a struktúra átalakításnak, mely a forrásokat megcsapoló ügyeskedők kiküszöbölésével, és a hatékonyság növelésével lehetővé tenné a további források megfelelő hasznosulását és csak harmadik lépésben lenne szabad pótolni az évtizedek óta elmaradt, vagy csak részlegesen elvégzett tárgyi-eszköz és ingatlan fejlesztéseket. Láthatóan a jelenlegi kormányzat ezt a logikus sorrendet nem ismerte fel, az Egészséges Budapest Programban még mindig a szuper kórházak (ld. korábbi írásunkat is!), egyéb ingatlanok építésével, és ilyen-olyan eszközbeszerzésekkel akarja megoldani a problémákat, és így ismételten a lehető legalacsonyabb hatékonysággal fognak milliárdokat elpancsolni.
De meddig? Meddig lehet ezt így csinálni?
