Az utóbbi időben végre már kicsit több szó esik a médiában (persze nem a kormánypárti sajtóorgánumokban!) az egészségügy válságáról, igaz még mindig nem annyi, mint amit az ügy súlyossága indokolna. Az egyik legutóbbi írásában Kunetz  Zsombor (aki jelenleg kétségtelenül a legfelkészültebb, bennfentes információkkal bíró egészségügyi szakújságíró) a háziorvosi ügyeleti ellátást vette górcső alá, ami a magyar egészségügyi egyik „állatorvosi lova”, amin tanulmányozható a hazai egészségügyi ellátórendszer számos betegsége: az alulfinanszírozottság és a szakemberhiány, a szakmai színvonaltalanság és a hatósági tehetetlenség, stb. Ugyanakkor az egészségüggyel foglalkozó írásokból egyvalami fájóan hiányzik: a válságból kivezető út megrajzolása. Vannak persze olyan megnyilatkozások, hogy hazánkban is el kellene érnie az egészségügyre fordított GDP arányos finanszírozásnak a nyugat-európai országok átlagát (vagyis a jelenlegi összeg mintegy másfél-kétszeresét, ahogy arra egyik korábbi írásunkban is felhívtuk a figyelmet), és akkor lehetne vonzó béreket fizetni az ágazatban dolgozóknak, akkor lenne elegendő orvos, nővér, egyéb szakdolgozó, kisegítő, mert nem kellene elhagyniuk az ágazatot, vagy az országot a megélhetésük biztosítása érdekében, akkor meg lehetne végre szüntetni a mindenki számára megalázó hálapénz-rendszert, a fejlesztésekre, az amortizáció-pótlásra stabilan működő rendszert kellene bevezetni, stb. Ezek a megoldási javaslatok azonban a levegőben lógnak, mivel a sajátos hazai viszonyok miatt alapvető kérdések maradnak megválaszolatlanok:

1. konkrétan mit, és hogyan kellene átvenni más országok jól, vagy legalább is a hazai ellátórendszernél jobban működő egészségügyi ellátórendszereinek gyakorlatából?
2. miért nem adott eddig a rendszerváltás óta egyetlen kormány sem elegendő pénzt, miért nem biztosította egyik sem a GDP arányos 6-8%-ot az egészségügynek?
3. mit lehet kezdeni az állam által biztosított ingyenes ellátás illúziójával, melyet a 2008-as, kormányokat elsöprő, pártokat, pártszövetségeket szétverő, a Fidesz 2/3-os győzelmeit megelőlegező „szociális népszavazás” látszólag kiirthatatlanul belevésett „a zemberek” agyába?
4. szabad-e, kell-e, és ha igen, akkor hogyan lehet egyszerre a kialakult válságot kezelni, és egy új rendszert bevezetni?

A teljesség igénye nélkül ezekhez a témakörökhöz fűzünk néhány gondolatot az alábbiakban.

1. Közhelyszámba megy, hogy a más országokban bevált módszerek sosem ültethetőek át egy az egyben a hazai gyakorlatba. Ugyanakkor általában mindenki egyetért azzal is, hogy nem kell megpróbálnunk „feltalálni a spanyolviaszt”. Ma a nyugat-európai és a visegrádi országok többségében az egészségügy a több-biztosítós rendszerben működik, vagyis több profitorientált, és esetleg ezek mellett egy állami tulajdonban maradó egészségbiztosító gondoskodik az egészségügyi ellátás finanszírozásáról. Magyarországon a több biztosítós modell a Gyurcsány-kormány bukásával „végleg lekerült” a napirendről. De miért is? Azért, mert a szocialista kormányzás alatt a politika benyomta a klientúrát az alapvetően külföldi érdekeltségbe tartozó pénzintézetek hazai leányvállalatainak felügyelő-tanácsaiba, igazgatóságaiba, majd a kormányváltás után a Fidesz nem akarta megengedni, hogy ezek a pénzintézetek lenyúlják a hazai egészségbiztosítási kasszát, a pénzt kimenekítsék a külföldi tulajdonosok és hazai kiszolgálóik offshore cégeibe, ahogy ezt pár évvel korábban elkezdték a nyugdíjkasszával. Valljuk be: azért ebben volt ráció. Csakhogy azóta eltelt lassan egy évtized! Lett volna idő és lehetőség más országok tapasztalatai alapján kidolgozni a szolidaritás jogszabályi garanciáit, azonban erre nem kerülhetett sor amiatt, hogy a profitorientált biztosítók kizárása a szociális biztonsági rendszerekből politikai dogmává vált Magyarországon. Márpedig láthatóan az kötelező állami biztosítási rendszer évtizedek óta képtelen megoldani a hazai egészségügyi ellátórendszer válságát. Tudjuk, hogy Nagy Britanniában is kötelező, általános állami egészségügyi ellátórendszer működik, csakhogy egyrészt az a rendszer sem tökéletes, a többi nyugat-európai országhoz képest több problémával küzd, másrészt ott a korrupció elleni harc három évszázados múltra tekint vissza, így sokkal sikeresebben ki tudják küszöbölni azt a tényezőt, amely a magyar egészségügy válságának is egyik fő okozója. A korrupció ugyanis nemcsak, sőt nem is első sorban a hálapénzrendszer formájában jelenik meg a hazai egészségügyi ellátórendszerben. Az állami tulajdonos – ahogy ez a szocializmus idején a nemzetgazdaság (vagy, ahogy akkor mondták: a „népgazdaság”) egészében is történt – mind a finanszírozás, mind a működtetés terén a szakmai és a gazdaságossági szempontok helyett a politikai kapcsolatrendszert veszi elsősorban figyelembe. A kórházak lassan három évtizede az utolsó mohikánjai a „szocialista állami vállalatoknak” (ráadásul a maguk akár több-tízmilliárdos éves költségvetésével közép- és nagyvállalati szinten mozognak), a NEAK (volt OEP) pedig a legnagyobb állami pénzosztók egyike, amely politikai megrendelésre viszonylag könnyen tud a „jó elvtársaknak” milliókat juttatni a saját 2400 milliárd Ft-os költségvetéséből. Az ágazatban dolgozók mára teljesen fásultakká váltak attól, hogy naponta szembesülnek a korrekt ellátást ellehetetlenítő eszköz- és anyaghiánnyal, ugyanakkor időnként kiderül, hogy bizonyos beszállítók áruiból évtizedekre elegendő készlet halmozódott fel a kórházak raktáraiban. Az ilyen és ehhez hasonló korrupciós jelenségek kiküszöbölésének módjára már régen rájött az emberiség. A varázsszó: a privatizáció. Mihelyst van ugyanis magán tulajdonosa a kórházaknak, és az egymással is versengő biztosítóknak, akkor szempillantás alatt megszűnik a korrupció, mert amit a politikai vezetők a „magasabb szempontok” emlegetésével el tudnak érni egy állami intézmény vezetőjénél, azt a magán tulajdonos – ha a saját érdekeit sérti – akkor sem fogja megtenni, ha tőle ezt maga a miniszterelnök kéri.

Évi 2400 milliárd Ft sok pénz. A feladat (a teljes hazai egészségügyi ellátás) szakmailag korrekt elvégzése esetén ugyan nem fedezi a költségeket – amit az évente rendszeresen elkerülhetetlenné váló kórházi konszolidáció, az elégedetlen alapellátók, az alulfizetett orvosok, nővérek, és a többi ágazati dolgozó egyre hangosabb felháborodása jelez –, de ahhoz már most is elegendő lenne, hogy a profitorientált pénzintézetek rámozduljanak az egészségbiztosítási ágazatra, ha tehetnék. Ahhoz persze, hogy a multinacionális pénzintézetek komolyan foglalkozzanak hazánkkal – az elmúlt években tapasztalható, a bankok elleni kormányzati kirohanások miatt – ma már biztos, hogy komoly garanciákat kellene nyújtani a kormányzatnak, de ha ezt megkapnák, akkor Magyarországon is részt vennének a több biztosítós rendszer kialakításában és működtetésben.

A kórházak privatizációját természetesen ugyanúgy meg kellene, hogy előzze a „feltőkésítés”, mint ahogy ez a pénzintézeteknél is megtörtént a rendszerváltás idején, ami a látható, és az annál sokkal nagyobb láthatatlan adósságok felszámolását jelentené. A kórházaknak a számviteli eszközökkel kimutatható hiánya már az első negyedév végére meghaladta a százmilliárdos nagyságrendet, de ennél sokkal nagyobb az a hiány, ami a régen korszerűtlenné vált, de forráshiány miatt évek óta le nem cserélt állóeszközök terén, az amortizáció-pótlás elmaradása, a folyamatos anyagbeszerzés hiányosságai miatt alakult ki. Igaz ugyan, hogy az EU-s forrásokból a vidéki kórházak helyzete sokat javult, de egyrészt a közép-magyarországi régió ilyen forrásokat nem kapott, emiatt a fővárosi és pest-megyei kórházak továbbra is siralmas állapotban vannak, másrészt a rossz finanszírozás és gazdálkodás miatt a felújított és pár éve még jól felszereltnek számító vidéki kórházak, klinikák és kezdenek ismét elavultakká válni. Ahhoz azonban hogy ez a helyzet megváltozzon, a kormányzatnak biztosítania kell a teljes értékű kórházi konszolidáció mellett a valós működési költségek fedezetét és az amortizáció-pótlást is magában foglaló finanszírozási rendszer kialakítását. Ha ez a két előfeltétel teljesülne, akkor lenne lehetőség a felelősségteljes, és a hosszú távú, megbízható működést garantáló kórházi privatizációra.

Az elmúlt évek kormányzati intézkedései, melyek során felszámolták a rendszerváltáskor jónak gondolt, de valójában működésképtelennek bizonyult vegyes – önkormányzati fenntartói, és a kötelező egészségbiztosításon keresztül működő állami finanszírozói – rendszert, bizonyos szempontból még könnyíthetnék is a fentiekben felvázolt privatizációt, annak ellenére, hogy a politikai szlogenek szintjén ennek épp az ellenkezője volt a céljuk. A jelenlegi kormánypárt már eddig is bebizonyította, hogy a kommunikációs szakembereik támogatottság-vesztés nélkül el tudnak fogadtatni a közvéleménnyel olyan politikai irányokat, melyeknek korábban épp az ellenkezőjét propagálták, ezért az sem tűnik teljesen kizártnak, hogy az fentiekben felvázolt egészségügyi privatizáció kormányváltás nélkül is végbemehet. Mindazonáltal valószínűbb, hogy egy ilyen irányváltáshoz olyan politikai változásokra lenne szükség, amire egyelőre nem látszik esély, és ez egyre több idő előtti halálesetbe, potenciálisan elvesztett életévébe fog kerülni a magyaroknak.

Az első kérdésre tehát a válasz: a hazai viszonyok között a minél szélesebb körű, kórházakra és finanszírozóra egyaránt kiterjedő privatizáció lenne a megoldás.

2. Mindaddig azonban, amíg az ágazatba áramló pénz felhasználása nem lesz a jelenleginél sokkal hatékonyabb, aligha remélhető, hogy jelentős többletforrásokat kaphatna az egészségügy. A mindenkori pénzügyi kormányzat (lényegében pártállástól függetlenül) érthető módon tart attól, hogy egy feneketlen hordókét működő egészségügyi rendszerbe döntse a milliárdokat, miközben pontosan tudják, hogy a hatékony gazdálkodásnak pont azért nincsenek meg a feltételei, mert a politikai vezetés nem szánja rá magát a szükséges változtatásokra. Sőt azt is tudják, hogy a politikai vezetők azért nem lépnek, mert az egészségügyi ágazat rendelkezik a nagy ellátórendszerek közül a legnagyobb lobby-erővel, és ezért a rendszerváltás óta legerősebbnek számító jelenlegi kormányzat sem merészkedett tovább annál, hogy az önkormányzatoktól elvette a kórházakat, de – mint látható – ez önmagában semmit nem javított a helyzeten. A hatékonyság növelése ugyanis a hazai viszonyok között csak a magántulajdon jelentős térnyerésétől lenne várható. Az a tény, hogy minden ellenkező irányú kommunikáció ellenére a magán egészségügyi ellátórendszer az elmúlt időszakban egyre jelentősebbé vált, azt mutatja, hogy egyre többen belátják a fenti szükségszerűségeket, de arról persze egyelőre szó sincs, hogy ez deklarált kormányzati szándékká vált volna.
3. Első sorban azért nem válhat a magán egészségügy támogatása deklarált politikai szándékká, mert ez látszólag szöges ellentétben van a 2008-as „szociális” népszavazásnak a vizitdíjat elutasító eredményével, ugyanakkor az igazság az, hogy akkor az a referendum egészen másról szólt. A 2008-as népszavazás első sorban a Gyurcsány-kormány megbuktatásáról szólt. A vizitdíj eltörlését sokan támogatták olyanok is, akik tudták, hogy valamilyen co-payment, valamilyen igénybevevői hozzájárulás indokolt és szükséges ahhoz, hogy az igénybevevők jobban megbecsüljék az egészségügyi szolgáltatásokat. Ami ingyenes, azt nem becsülik meg – ez régi tapasztalat. Ráadásul az akkor bevezetett vizitdíj egy szakmailag és kommunikációs szempontból rosszul előkészített, ezer sebből vérző rendszer volt, és akik ezeket a hibáit látták a rendszernek, azok ugyanúgy ellene voltak, mint azok, akik egyszerűen csak meg akarták spórolni maguknak a vizitdíj és a kórházi napidíj összegét. Ebből adódóan ma tényleg csak megfelelő kommunikáció kérdése lenne egy szakmailag korrektül előkészített co-payment bevezetése is, és azt valószínűleg még könnyebben el lehetne fogadtatni a közvéleménnyel, hogy a hatékonyság növelése érdekében az állam privatizálja az egészségbiztosítást, a kórházakat, a szakrendelőket, ugyanúgy, ahogy egyébként évtizedek óta privatizált formában működnek a háziorvosi szolgálatok.
4. A legnehezebb kérdés a változások menedzselése. Hogyan lehet a válságot és a változásokat menedzselni egyszerre? A történelem számos sikeres példát mutat erre. Valójában minden sikeres válságmenedzsment egyben változásmenedzsment is. Biztos, hogy ez jelentős terheket fog róni a költségvetésre, mivel a jelenlegi válsághelyzetben is sokan próbálnak a „zavarosban halászni”, de minél mélyebb lesz a válság, annál többe fog kerülni a válság hatékony felszámolását lehetővé tevő változások bevezetése. Ha azonban a hazai és a nemzetközi pénzvilág azt látná, hogy a válság megoldására hiteles program és valódi, erős politikai akarat van, akkor nyugodtabban invesztálnának a rendszerbe, mert az egészségügy a fejlett országok többségében az egyik legjobban prosperáló, igen jó befektetésnek számító nemzetgazdasági ágazat.

Van tehát megoldás az egészségügy válságára, csak a politikai, társadalmi, gazdasági és orvos-szakmai összefüggéseket egyszerre szem előtt tartva kell a fejlettebb országokban bevált módszereket a hazai viszonyokra adaptálni. Ugye nem is olyan bonyolult?!