Az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény leginkább egy szökőárhoz hasonlítható: visz mindent, ami az útjába kerül, jót, rosszat, hasznosat és károsat egyaránt. Vitathatatlan, hogy a hálapénz-rendszer rendkívül sokat ártott a magyar egészségügynek, de már a rendszerváltás előtt, és az azóta eltelt három évtizedben is tudta a mindenkori állami vezetés, hogy nem lehet egy tollvonással megszüntetni. Naivitás azt képzelni, hogy az orvosok bérének több lépésben történő megemelésével minden meg van oldva. Ez csak tűzoltás, mielőtt végleg elvándorolnak a kezdő és friss szakvizsgás orvosok, de a hálapénzre épülő rendszer összeomlása így is porig fogja rombolni az ágazatot, a tabuktól mentesen és átgondoltan előkészített reformintézkedések hiányában.
A rendszerváltáskor alapelv volt, hogy meg kell őrizni a kötelező, általános, szolidaritás alapú társadalombiztosításra épülő egészségügyi ellátórendszert és a szabad orvosválasztás jogát. Akkor is tudni lehetett, hogy ezt a két alapelvet nem könnyű összeegyeztetni, de a jobboldali Antall-kormány idején még mindenki számára egyértelműnek tűnt, hogy erre a privatizáció a megoldás, amit első körben a háziorvosoknál kezdtek bevezetni a kissé felemásra sikeredett funkcionális privatizáció formájában. Az világos volt, hogy ezzel a hálapénz rendszer még nem szűnik meg, de remélhető volt, hogy a funkcionális privatizáció kiterjesztésével a szakellátás nagy részére, talán felszámolhatóvá válik anélkül, hogy fel kellene adni a szabad orvosválasztás jogát (ami privatizáció nélkül csak a hálapénzrendszer mellett biztosítható). Ez a folyamat azonban az Antall József halálát követően kialakult – és végül a rendszerváltó MDF szétesését eredményező – vezetési válság, valamint a második szabad választás közeledtével megszakadt. A Horn Gyula vezette MSZP-s győzelem logikus következményének tűnt, hogy az egészségügyben leálltak a privatizációs tendenciák. Aztán az ezredforduló tájékán – ismét jobboldali kormány idején – a helyzetet még tovább bonyolítva, bevezették a praxis jog intézményét, mely jogi szempontból, a fából vaskarika, hiszen az önkormányzati törvény módosításához szükséges kétharmad nem állt az első Orbán-kormány rendelkezésére, és így próbálták az önkormányzati hatáskörbe tartozó háziorvosi ellátás működtetési jogát valahogy mégiscsak privatizálni. Ezek a magánosítások a politikai logikának megfeleltek, amennyiben a jobboldal általában privatizálni szokott, a baloldal meg államosítani. A 2002-es választás után azonban Magyarországon minden feje tetejére állt. A nyolc évig kormányzó balliberális koalíció megpróbált mindent kiprivatizálni a saját holdudvarába tartozóknak, és a magánnyugdíj-pénztárak botrányos áterőltetését követően 2006 után sorra került volna az egészségbiztosítás elkótyavetyélése is. Ezt az öszödi beszéd, és az azt követő három és fél éves politikai agónia megakadályozta, és az un. szociális népszavazás kampánya megadta az egészségügyi privatizációnak is a kegyelemdöfést. Várható volt tehát, hogy a 2010-es földcsuszamlás-szerű Fidesz-győzelem után – paradox módon – a hatalomra kerülő jobboldal szisztematikus államosításba kezd, ami szükségszerűen vezetett oda, hogy ma már a visszaállamosított nyugdíjrendszer csak jelentős állami támogatással tartható fenn, az egészségügy pedig az összeomlás határán táncol. Ennek az abszurd folyamatnak a betetőzése az idén októberben két nap alatt átnyomott egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény, mely a most röviden összefoglalt egészségügyi reform-huzavona után a hályogkovács biztonságával próbált egy új, a fegyveres testületek működési logikájára épülő rendszert bevezetni. Túl azon, hogy az egészségügyi ágazatban dolgozó, és a rossz munkakörülmények, a rendkívül torz bér és jövedelem-viszonyok miatt többségében a végletekig frusztrált szakemberek egységesen elutasították ezt az abszurd megoldást (ld. a témában írt korábbi posztot is!), ezzel a jogszabállyal úgy törte darabokra a jogalkotó az egészségügy maradék értékeit, mintha egy jól megfejlett elefánt szabadult volna be egy roskatag porcelánboltba.
A betegek által rövid időn belül érzékelhetővé váló változás, hogy a jogszabály lényegében ellehetetleníti a szabad orvosválasztást. A hálapénz eltörlésével, valamint a magánorvosi és az állami szféra ködös szabályok szerinti, de elvileg merev szétválasztásával (mely alól nevetséges indoklással „speciális” kivételként a nőgyógyászokat kodifikálta a jogalkotó) ugyanis a szabad orvosválasztás lényegében megszűnik. Ha ugyanis a beteg és a kiválasztott orvos között nem jöhet létre sem az eddigi fals és jogilag rendezetlen, sem valamilyen jogszerű, törvényileg szabályozott megállapodás az ellátásra vonatkozóan, akkor a betegek természetesen nem válogathatnak tetszésük szerint az orvosok között, mert akkor pl. valószínűleg az eddiginél is többen akarnák magukat operáltatni az osztályvezető főorvossal a jobb ellátás reményében, amiért immáron fizetni sem kell semmit.
A miniszterelnök ugyan a legutóbbi szokásos péntek reggeli rádiószereplése során bejelentette, hogy módosítani kell az egészségügyügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvényt, azonban az elhangzottak aligha jelentenek megnyugvást az ágazat számára. A katonás vezénylésekkel kapcsolatos ígéret, hogy úgymond „humanizálni” kell a jogszabályt, meglehetősen ködösre sikerült. Ugyanakkor a magánorvosi tevékenység egyfajta ellehetetlenítésének korrekciójára csak a távoli jövőre vonatkozó ígéretet tett a kormányfő, márpedig az elfogadott norma alapján januártól – az állami szféra rohamosan romló teljesítőképessége miatt – az egészségügyi ellátásból egyre nagyobb részt vállaló magánintézmények nagy része lényegében bezárhatja a kapuját. Így ugyan véget lehet vetni annak a valóban felháborító gyakorlatnak, hogy a kötelező egészségbiztosítási hozzájárulást fizető betegeknek duplán kell fizetniük ahhoz, hogy a magánellátásban megkapják azokat az egészségügyi szolgáltatásokat, melyeket az állami intézmények csak sokkal hosszabb várakozási idő után, és sokszor rosszabb színvonalon tudnának biztosítani – ha egyáltalán tudnának –, de a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is, hiszen ezek az ellátások így végképp elérhetetlenekké fognak válni.
Tényleg úgy tűik tehát, hogy egy cunami fog végigsöpörni az amúgy is többségében romokban álló hazai egészségügyi ellátórendszeren, melyet a miniszterelnöki interjúban elhangzott ígéretek csak annyira fognak tudni megállítani, mint néhány lyukas homokzsák, amivel megpróbáljuk megvédeni szerény kis értékeinket a pusztító áradat elöl.
