Nagyon tanulságos elemzést közölt a Reposzt.hu az Origo egyik cikkére reagálva, mely utóbbi lényegében arról szólt, hogy míg „Két éve még leszólták az egyetemen azt a politológus hallgatót, aki a Jobbikot támogatta, most viszont már nem cikizik.” A Reposzt cikkének szerzője, Köntös László az okokat keresve többek között abból a jogos felvetésből indult ki, hogy a tapasztalatok szerint a Jobbik ki tud elégíteni egy, a fiatalokban meglévő igényt, amire a többi párt láthatóan nem képes. Ennek magyarázatát az alábbiakban adja meg a cikkíró:
„Azt hiszem, ez a társadalomlélektani folyamat valami nagyon fontos jelenségre utal. Mintha a jobboldali – konzervatív fordulat radikalizálódásáról lenne itt szó, ami újabb, szerintem szélsőséges, de valóságalapot nem nélkülöző reflexió arra a gondolkodási sémára, amelynek keretében a mai Európa önértelmezése főleg a filozófiai liberalizmus hatására az európai és hazai nyilvánosság előtt prezentálva lett.
Ez a séma valahogy úgy szól, hogy minél inkább haladunk előre, s Európa minél inkább kialakítja önmaga új szellemi identitását, annál kevésbé fognak érvényesülni a hagyományos érték-és magatartásminták. Kialakul a szabad, független és autonóm egyénekből álló értéksemleges és multikulturális társadalom, amelyben az egyetlen igazi közmegegyezéses érték az egyetemes tolerancia elve lesz. Ennek az új társadalomnak a zászlóvivője természetesen a fiatalság, akiket már nem érdekel a múlt, akik fittyet hánynak mindenféle tekintélynek, korábban „szent”-nek, „igaz”-nak elfogadott értéknek, s hangosan kinevetik apáik hazug és képmutató világát. Élvezik a kötöttségektől való szabadulást, a belső elfojtásokat okozó hagyományos értékvilág összeomlását, azt az általános szellemi és erkölcsi kontrollt, amit a hagyományos, keresztény európai társadalmak a polgáraikra oktrojáltak. Mi több, nem kell most már vesződniük az Európát vérrel öntöző nacionalizmusok érzelmi terhével, merthogy íme, a modernitásban megszületik a történelmi eredetű érzelmi kötöttségektől tehermentesített egyén, akinek az életében egyetlen értékelvű feladat van: az, hogy kinek tekintse a másikat.”
Ez az a kiindulási pont, amelyre egész érvrendszer épül a cikkben, amit röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a fiatalokban felerősödött egy érzés: „Jó, hogy tudom, miként tekintsek a másikra, most már jó lenne tudnom, ki vagyok én”. A szerző szerint a fiataloknak elegük lett „a toleranciáról, a másik tiszteletéről, az emberi jogokról, a demokráciáról való egyoldalú papolásból” és ezért fordultak a jobboldali szélsőségesek felé. Ugyanakkor maga a szerző is elismeri: „Bevett és közismert vélekedés, hogy a radikalizmusnak, a szélsőségeknek az általános anyagi létbizonytalanság a melegágya. Bizonyára így van.” Véleménye szerint azonban Magyarországon a szélsőséges ideológiák előretörésében nagy szerepe van annak, hogy „nem tudott kialakulni és fixálódni a szellemi Európa, az a végső keret, amelyhez való tartozás az önértelmezés és a társadalmi kohézió általános alapja lehetne.” Ebből vezeti le a Jobbik sikerének okait, mivel ez a párt az „EU-val szemben fogalmazza meg önmagát, létrehozva egy kvázi duális Európát. Harsány, provokatív, gyakran a nagyotmondás igényével megfogalmazott üzenetei ("nem vagyunk demokraták") adja radikalizmusát.”
A cikkíró tehát nem tartja meghatározónak a Jobbik és általában a szélsőjobb más EU-s országokban is tapasztalható előretörése szempontjából azt a történelmi tapasztalatokra alapozott magyarázatot, hogy „a radikalizmusnak, a szélsőségeknek az általános anyagi létbizonytalanság a melegágya”, pedig – ahogy azt az egyik hozzászóló fel is vetette kommentjében, – ha ebből a mondatból elhagyjuk az „anyagi” jelzőt, akkor ez a mondat már nagyon sok mindent lefed azokból a jelenségekből is, amelyeket a cikk a továbbiakban részletez.
A legfőbb tanulsága ennek az elemzésnek az, hogy a szélsőjobb előretörésére két, egyre markánsabban körvonalazódó magyarázat adható. Az egyik magyarázat, melyet „elutasítóbbnak ” is mondhatunk: a radikalizálódás a létbizonytalanságra adott rossz válasz. A másik magyarázat, amelyet „elfogadóbbnak” is nevezhetünk: a radikális pártok előretörésének oka, hogy képesek a mérsékelt irányzatok által ki nem elégített politikai igények kielégítésére. Ez az „elfogadóbb” magyarázat (amely persze nem originális, mert már a nácizmussal kapcsolatban is felmerült, hogy a harmincas években ők úgy tudták megszólítani a német kispolgárságot, ahogyan a többi párt nem), amellyel az a fő probléma, hogy kvázi hiánypótlóként állítja be a szélsőségeseket, amely ha nem is jelenti automatikusan annak legitimációját, de mégis van némi pozitív kicsengése. Addig ugyanis, amíg a „elutasítóbb” magyarázat egyértelműen negatív jelenségként írja le a szélsőségesek előretörését, az „elfogadóbb” magyarázat semleges, sőt bizonyos mértékig megértő álláspontot képvisel, mely miatt felmerül a kérdés: van esetleg mégis létjogosultsága a szélsőjobbnak? Ez az utóbbi hozzáállás jelent meg a harmincas évek Németországában, ahol a tömegekbe beleültette az antiszemitizmust a politika (minden erejével azt sulykolva az emberekbe, hogy a zsidók minden társadalmi problémának a forrásai, a bűnbak gyártás régi receptje szerint), és ezt látjuk ma is, amikor a liberális a hazaárulóval azonos kategóriába kerülő szitokszóvá vált, egyszersmind számos társadalmi problémáért a melegeket teszik felelőssé. Ennek az „elfogadóbb” magyarázatnak a következménye, hogy immáron nem szalonképtelen a szélsőjobb Magyarországon és az EU-ban. Nem szabad azonban belesétálni ugyanabba a csapdába, amelybe az emberiség már a történelem folyamán többször, a világ különböző részein, különböző időpontokban, de mindig ugyanazzal a mechanizmussal már belebukott: vagyis bármilyen magyarázat alapján elfogadni a szélsőjobb irányzatokat. Ezt nagyon határozott álláspontként kell képviselnie mindenkinek ami azonban gyakran elsikkad és a hivatkozott cikkben is háttérbe szorult.
