Az InfoRádió Aréna című műsorának vendége a beiktatása előtti este, február 28-án Klinghammer István, az ELTE volt rektora, az újonnan létrehozott felsőoktatási államtitkári poszt várományosa volt. A beszélgetés során a felsőoktatás mára egyértelműen legkomolyabb vitákat generáló kérdésével, a „röghöz kötést” szolgáló hallgató szerződésekkel kapcsolatban az államtitkár jelölt úgy nyilatkozott, hogy „annak meglétéről nem, de feltételeiről lehet tárgyalni”, majd hozzátette: „Szeretném, ha nyilatkoznának a hallgatók, és közölnék a vállalásukat. A hallgatói szerződés nem kötelező, az egy lehetőség”.
Ez a megnyilatkozás rendkívül sokat elárul a mai magyar viszonyokról. A hallgató szerződésekkel kapcsolatban – ahogy azt korábban jelen blogban is leírtuk már – nagyon sok olyan szempont merül fel, melyek alapján a fenti hozzáállás tökéletesen elfogadhatatlan. A korábbi posztban leírt érveket nem ismételve le kell szögezni, hogy azokat érdemben cáfoló válaszokat, tényekkel alátámasztható ellenérveket eddig soha, senki nem mondott. Ebből adódóan fel kell tételeznünk, hogy azok jogosak és megalapozottak. Figyelembe véve azonban, hogy az ELTE volt rektoráról is feltételezhető, hogy ezeket az érveket ismeri, végiggondolta, vélhetően pontosan tisztában van azzal, hogy ezeket megcáfolni észérvekkel nem lehet. Az a tény, hogy ennek ellenére ő is úgy nyilatkozik, hogy a hallgatói szerződések létéről nem lehet tárgyalni, azt mutatja, hogy megalkuszik az őt kinevező politikusok által elvárt, de kizárólag demagóg politikai lózungokkal alátámasztható, jogi és méltányossági szempontból egyaránt inkorrekt állásponttal. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy az alig több, mint egy évre szóló államtitkári kinevezés még mindig elég vonzó dolog ahhoz, hogy egy ilyen komoly akadémikus, egyetemi tanár feladja a józan ész és a méltányosság szempontjait, ezáltal mind a tudomány, mind a közélet területén lejárassa magát. Kétségtelen, hogy a politikai vezetés jelentős presztízsveszteség nélkül ma már nem engedhet a hallgatói szerződések ügyében, miután az Alaptörvénybe is beletette azt, ugyanakkor egy ilyen kvalitású tudósnak, mint Klinghammer István, nem lett volna szabad engednie a hatalom csábításának. Van az a helyzet, amikor tudomásul kell venni, hogy most nem lehet arcának elvesztése, saját magának a lejáratása nélkül vállalni egy pozíciót, és az ilyen helyzetekben akkor is nemet kellett volna mondania a felkérésre, ha mégoly sok értékes és jó ötlete van, amiket szeretne megvalósítani a most elnyert pozíció birtokosaként.
Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy ha a mai helyzetet adottnak tekintjük, akkor mi lett volna az egyetlen korrekt, vállalható álláspont. Természetesen abban az esetben, ha a korábbi, fent hivatkozott posztban leírt érveket nem lehet cáfolni, akkor azokat ki kellett volna mondani, és a politika vezetőket szembesíteni azzal, hogy ebben a kérdésben meg kell változtatni az álláspontjukat. Nem lett volna szabad egyetlen komoly tudományos múlttal rendelkező, de még azzal nem rendelkező, egyszerűen csak a józan, természetes értelemmel bíró embernek sem bevállalni azt, amiről tudható, hogy vállalhatatlan. Kiutat jelentett volna, ha pl. elkezdik kiszámolni, hogy egy átlag magyar adófizető mennyivel járul hozzá saját gyermekei első diplomájának a megszerzéséhez, és ennek kommunikációjával a politikai vezetők számára is felvállalhatóvá tették volna a korábbi álláspontjuk megváltoztatását. Ezt a lehetőséget azonban az új államtitkár elszalasztotta, ezáltal magára vonta a azt a felelősséget, ami eddig csak a populista szlogeneket hajtogató politikusokat és az általuk képviselt, demagógiákra fogékony tömegeket terhelte.
