Az azonos neműek házassága ellen érvelők egyik leggyakrabban hangoztatott érve itthon és nagyvilágban egyaránt az, hogy nem szabad a „házasság” fogalmát újraértelmezni. Ennek az álláspontnak a képviselői (esetleg) elfogadhatónak tartják, hogy a jogrend tartalmazzon valamilyen legalizált kapcsolati formát az azonos nemű párok számára, de határozott álláspontjuk, hogy azt ne nevezzék házasságnak, mert „a házasság az mást jelent”.
Ezt az álláspontot képviselte a jelenlegi pápa is, megválasztása előtt. Bergoglio bíboros ilyen szempontból lényegében szembement azzal a vatikáni instrukcióval, mely szerint az azonos nemű párok házasságának és élettársi kapcsolatának jogi elismerését egyaránt el kell utasítani (ld. részletesebben a nytimes.com cikkét). Ugyanígy a Canterbury érsek, Justin Welby is azt hangsúlyozta, hogy azért nem fogadja el az azonos neműek házasságát, mert az azonos neműek párkapcsolata másmilyen, mint a heteroszexuálisoké. Az élettársi kapcsolatukat azonban ő is elfogadhatónak tartja, és korábban még a heteroszexuális párokra vonatkozóan is elfogadhatónak nevezte az élettársi kapcsolatot, bár – amint arról is beszámoltunk – a házassági törvény vitájához benyújtott, a heteroszexuális élettársi kapcsolatot az azonos neműek házasságának legalizálásával összekötni akaró konzervatív párti javaslatot már nem támogatta, de csak a nagyobb bonyodalmak elkerülése érdekében.
A következetes katolikus álláspont képviselői az élettársi kapcsolatot egy gazdasági szerződésnek tekintik, ahogy azt az új magyar polgári törvénykönyv tartalmazza, szembemenve ezzel minden eddigi jogfelfogással, sőt a természetes emberi értelemmel (tehát pont a természettörvénnyel, amire a katolikus egyház oly sokszor hivatkozik). Ez az álláspont ugyanis azt jelenti, hogy nem hajlandóak elismerni két ember egymás iránti szerelmére, elkötelezettségére épülő kapcsolatát, csak akkor, ha házasságot kötnek, amit viszont az azonos nemű párok esetében lehetőleg alkotmányos szinten kizárnak, és figyelmen kívül hagyják azt is, hogy egyébként a fiatalok egyre nagyobb hányada nem a hagyományos házasságot választja az együttélés, a tartós, és egymás iránt elkötelezett heteroszexuális párkapcsolat megélésére. Ennek az álláspontnak a képmutató, morálisan is elfogadhatatlan jellegéről egy korábbi posztban írtunk már. Az új magyar Ptk. elfogadása körüli bonyodalmak, az heterogén, nem konzekvens felfogás, ami végül is megjelenik az új Ptk-ban (ha van gyermek, akkor a Ptk. elismeri családnak a heteroszexuális élettársi kapcsolatot, ha nincs gyermek, akkor a kötelmi jogi fejezetben kezeli azt, ugyanakkor az azonos neműek élettársi kapcsolatának polgárjogi vonatkozásait viszont még ott sem szabályozza), mind azt bizonyítják, hogy teljességgel tarthatatlan ez a megközelítés.
A konzervatív álláspont képviselői úgy próbálják beállítani, mintha volna egy olyan értelmezése, amely egyértelműen követezik az emberi természetből, és amely leginkább a katolikus egyház tanításában felvázolt házasságértelmezéshez hasonlít:
- az egy férfi és egy nő között létrejövő,
- életre szóló,
- utódok létrehozására és felnevelésére képes és azt vállaló kapcsolat.
Tény azonban, hogy a házasság a különböző korokban és a különböző kultúrákban nagyon eltérő jelentéstartalommal bírt, és ma is nagyon jelentős kultúrák tartják egészen másnak a házasság a lényegét. Az európai és az abban gyökerező kultúrákra egyaránt jellemző, hogy míg a monogám házasságot szinte teljesen általánosan elfogadják (igaz voltak e téren is kivételek, de csak nagyon csekély arányban), addig a válás, és a gyermekvállalásra eleve képtelen, vagy azt valamiért teljesen elutasító házasságok társadalmi elfogadottsága több évszázados múltra tekint vissza. Ugyanakkor a társadalom sokkal nagyobb arányban tekintik alapvető értéknek a házastársak egyenjogúságát (amit egyébként egyes vallásos körökben időre-időre vitatni szoktak), a szívből jövő, és nem a környezet által kikényszerített, kölcsönös, egymás iránti szeretetet, tiszteletet, hűséget és kitartást. Ez utóbbi értékeket többé-kevésbé a konzervatív, keresztény értékrendű emberek is magukénak vallják, azonban ettől a különböző korokban, társadalmi csoportokban, vallási közösségekben mégis – kisebb-nagyobb mértékben – gyakran eltérnek.
Ha tehát azt nézzük, hogy ki akarja újradefiniálni, újraértelmezni a házasság fogalmát, akkor fel kell, hogy merüljön az a lehetőség, hogy valójában azok, akik magukat a konzervatív, keresztény hagyományok őrének gondolják. Rá akarnak kényszeríteni a társadalom egészére egy olyan, általuk természetesnek tartott (ahogy sokan mondani szokták, a „természettörvényből” fakadó) házasság modellt, mely eltér az európai és az abban gyökerező kultúrákhoz tartozó emberek többségének a házasság-fogalmától. Ezt gyakran olyan vallási indokokkal magyarázzák, melyben egyrészt a velük azonos vallású hívő emberek sem értenek teljes körűen egyet velük, másrészt a nem hívők számára értelem szerűen nem jelentenek releváns és respektálható indoklást.
Ugyancsak nem tekinthetjük magától értetődő, a természetes emberi értelem alapján egyértelműen megválaszolhatónak azt a kérdést, hogy mi a házasság és az élettársi kapcsolat közötti különbség. Ez egyértelműen az elmúlt évtizedek, legfeljebb egy évszázad társadalmi változásainak és jogfejlődésének az eredménye, és még nagyobb különbség tátong a katolikus egyház tanításán alapuló konzervatív megközelítés (ld. fentebb, a harmadik bekezdésben, az új Ptk-val kapcsolatban írott részeket), és az európai és abból táplálkozó kultúrákban működő élettársi kapcsolatok, illetve ezek jogi kezelésének sokszínűsége között. Ez utóbbira jellemző, hogy az élettársi kapcsolatot a házassághoz sok szempontból hasonló, annak csak egyes (leginkább a ceremoniális, a külvilág felé megnyilvánuló) elemeit nélkülöző emberi párkapcsolatnak tekintik. Az európai és az abban gyökerező kultúrákban élő emberek döntő többsége számára teljesen életszerűtlen és torz az élettársi kapcsolatnak a hazai Ptk-ban rögzített, az önkényes vallási értelmezés alapján a társadalomra ráerőltetett definíciója, az élettársi kapcsolatban élők számára sértő, és a kapcsolat lényegi elemeit figyelmen kívül hagyó jellege. Azáltal ugyanis, hogy a gyermeket nem nevelő élettársak kapcsolatát a kötelmi jog részeként, pusztán egy gazdasági formációnak tekinti az új magyar Ptk., azt üzente a jogalkotó a társadalomnak, hogy figyelmen kívül hagyja az élettársi kapcsolatban élők közötti érzelmi kötelekét, szeretet, az egymás iránti felelősségérzetet. Ezt Harrach Péter külön ki is hangsúlyozta, hogy mivel szerinte ezeket az értékeket az élettársi kapcsolatban élők eleve elutasítják (?), így az állam „nem kényszeríthet” rájuk olyan jogi szabályozást, amely ezekre az értékekre épül. Mindez oly mértékben szemforgató, álszent, hazug hozzáállás, hogy az egészen felháborító.
Az európai és az abból kifejlődő kultúrákban a házasság és az élettársi kapcsolat értelmezése egyaránt abból indul ki, hogy a felnőtt, egymást szerető, egymás iránt felelősséget érző emberek egymással szoros érzelmi kapcsolatban élnek, ebből fakad, és erre épül a köztük kialakuló gazdasági kapcsolat is (tehát nem a gazdasági kapcsolat az elsődleges), ebből fakad az egymás iránti hűség és felelősségérzet, valamint ez adja meg az alapját a testi kapcsolatnak is. Önmagában tehát függetlenül attól, hogy valaki nem a házassági formát választja (pl. azért, mert az ahhoz kapcsolódó hagyományok, a házasság lényegét nem érintő, sőt bizonyos esetekben azt háttérbe szorító szokások, mint amilyen a hagyományos lakodalom ceremóniáinak nagy része, idegen az egymással párkapcsolatra lépő emberektől), az élettársi kapcsolat és a házasság lényege ugyanaz. Ezt ismerhette fel már nagyon régen a keresztény hagyomány is, erre utal, hogy a katolikus egyház tanításai szerit a házasság szentségét nem az egyház (képviselője) szolgáltatja ki a házasuló feleknek, hanem, ők egymásnak. Miközben tehát indokolt és szükséges a házasság és az élettársi kapcsolat kettősségének fenntartása, a két párkapcsolati formát a társadalomnak és a jognak egyformán kellene kezelnie, egyforma elismerésben és támogatásban kellene részesítenie.
Összefoglalva: a házasság eredendő lényegét tekintve semmilyen szempontból nem zárja ki az azonos neműek házasságának elismerését. Azok akarják a saját szájuk íze szerint újraértelmezni a házasságot, akik az általuk kizárólagosnak tartott, hagyományosnak mondott értékrendet akarják a házassággal kapcsolatban a társadalomra erőltetni, mely teljesen idegen mind a házasság valódi lényegétől, mind az egyházi, vallási tanítás mélyebb értelmétől.