Aligha vitatható, hogy az elmúlt egy évben – amióta Ferenc pápa vezeti a Katolikus Egyházat – a katolikus hívek nagy részének többször tűnt úgy, hogy jelentős változások várhatóak az Egyház életében. Ezek a várakozások azonban nem mindenki számára voltak pozitívak, egy figyelmen kívül nem hagyható kisebbség kifejezetten negatívan viszonyult a pápa által képviselt új irányvonalhoz, amint erről korábban a jelen blogon is írtunk már.
Amíg azonban a pápát sokszor egész megdöbbentő dühvel és arroganciával támadó szélsőségesek egyértelműen csak egy hangos, de szerény kisebbséget jelentenek a Katolikus Egyházon belül, addig jelentősnek mondható azoknak az aránya, akik az Egyház tanításainak és belső rendjének megváltoztathatatlanságát hirdetve, ambivalens érzelmekkel figyelték a fejleményeket. Ide tartozik a katolikus klérus nagy része, különösen a vezető beosztásokban lévő főpapok, de a jelenlegi katolikus vezetőktől egzisztenciálisan függő világi alkalmazottak közül is többen. Ez utóbbiakat is elbizonytalanították átmenetileg Ferenc pápa megnyilatkozásai (különösen azok, amelyek a klerikalizmus visszaszorítására, a vatikáni kúria működésének és szerepének átalakítására vonatkoztak, sokan megijedtek a rendkívüli püspöki szinódus összehívásakor – ld. ezzel foglalkozó írásunkat! –, és nagy zavart okozott köreikben a Vatikán által kezdeményezett felmérés is, amint erről is írtunk már), azonban a tavalyi év végén, és az idei év elején több olyan jelzés érkezett a vezető vatikáni tisztségviselők egy részétől, amelyeket saját álláspontjuk, illetve adott esetben, a meglévő pozícióik megerősítéseként értékeltek. Ilyen volt Burke bíboros megnyilatkozása (amelyről szintén szóltunk): „A Római Kúria szolgálatai nagyon szorosan összefonódnak az egyházzal, ezért ezeket tiszteletben kell tartani. Elképzelhetetlen számomra, hogy a Római Kúria alapjaiban megváltozzon, ez egyszerűen lehetetlen”. Igaz, hogy ezt követően egy fontos pozíciójában nem erősítette meg őt a pápa, azonban továbbra is a Vatikán legfelsőbb bíróságának számító Apostoli Signaturának a vezetője maradt. Idén februárban került sor az új bíborosok kinevezésére, amikor keményvonalas konzervatívok, és reformernek számító főpapokból egyaránt kreált bíborosokat a pápa, ahogy erről is írtunk korábban.
Ilyen előzmények után mostanra a Katolikus Egyház reformját/megújulását támogatók (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért „reformereknek”) kissé csalódottabbak, a változásokat ellenzők (akiket szintén csak egyszerűség kedvéért nevezzünk „konzervatívoknak”) magabiztosabbak és hangosabbak lettek. Ez utóbbiak minden lehetséges fórumon propagálják azt a véleményüket, hogy a pápának soha nem volt célja a hivatalos egyházi tanítás megváltoztatása semmilyen témával kapcsolatban sem, mert az amúgy sem lehetséges. Ez utóbbiban természetesen nem értenek velük egyet a „reformerek” amint arról is beszámoltunk, de úgy tűnik, hiába is próbálják az Egyház történetéből vett konkrét példákkal igazolni, hogy mindig is voltak változások az egyházi tanításban, a „konzervatív” tábor hajthatatlan és meggyőzhetetlen. Az egyházi tanítás megváltoztathatatlanságának hirdetése ugyanis végső soron a jelenleg különböző pozícióban lévők számára a hatalmuk megtartásának, az ilyen személyektől függő világi alkalmazottak, és külsős megbízásokból élő teológusok, tanárok, újságírók és egyéb szakemberek számára anyagi érdekeik érvényesítésének az eszköze lett. Ez a nem jelentéktelen „konzervatív” tábor rövidlátó módon csak a pillanatnyi érdekeit nézi, nem vesz tudomást arról, hogy hosszabb távon a már nagyon sürgető változások elodázása miatt – ahogy Ferenc pápa fogalmazott – az Egyház kártyavárként fog összeomlani. A különböző szociológiai elemzések már egy ideje megpróbálták ráirányítani ezekre a jelenségekre a figyelmet – a jelen blogon már majdnem két éve publikáltunk egy ezzel a témával foglalkozó posztot –, azonban most ismét egy friss felmérés adatai láttak napvilágot, amelyek igencsak elgondolkodtatóak.
A New Ways Ministry blog legfrissebb posztjában bemutatták egy felmérés eredményeit, melyet a The Public Religion Research Institute készített, „Átalakuló kilátások: a változások évtizede az azonos neműek házasságával, és az LGBT témákkal kapcsolatos amerikai attitűdben” címmel. A korábbi felmérések adataihoz hasonlóan, ez a kutatás is azt bizonyította, hogy az elmúlt 10 évben, az USA-ban, az LMBT személyek egyenlő jogainak, és ezen belül különösen az azonos nemű párok számára a házasság lehetőségének biztosítását támogatók aránya többségbe került. Meglepő adatok derültek azonban ki azzal kapcsolatban, hogy a különböző vallású emberek hogyan foglalnak állást ezekben a kérdésekben, és az általuk képviselt álláspont mennyire van szerintük összhangban az egyházuk hivatalos tanításával. Az alábbi két táblázat azt mutatja, hogy az elmúlt 10 évben hogyan változott az azonos neműek házasságának legalizálását támogatók aránya az egyes társadalmi csoportokon belül.
Láthatóan az egyik legnagyobb, a válaszolók negyedének megfelelő mértékű növekedés a fehérbőrű katolikusok között volt tapasztalható. Ugyanakkor arra a kérdésre, hogy milyennek tartják a válaszolók az egyes egyházak hozzáállását az LGBT személyekhez, a Katolikus Egyházat tartották a leginkább elutasítónak, a válaszadók közel 60%-a volt ezen a véleményen, ld. az alábbi ábrán:
Ugyancsak érdekes eredményt hozott az a kérdés, hogy a válaszadó ismeretségi körébe tartozó különböző csoportokban milyen az azonos neműek házasságának elfogadottsága. Amint a következő ábrán látható, a megkérdezettek közel háromnegyede gondolta úgy, hogy az egyháza ellenzi azt.
Mindezek alapján a keresztény hívek jelentós része, különösen a katolikusok, pontosan tudják, hogy az azonos neműek házasságát támogató saját álláspontjuk ellentétes a hivatalos egyházi állásponttal. A felmérés eredményeiből is kiderül, hogy a Katolikus Egyház elítélő hozzáállása a melegekkel és a leszbikusokkal szemben, a fiatal felnőtteket elidegeníti az Egyháztól a megkérdezettek 58%, és a millenniumi generációhoz tartozó fiatal felnőttek 70 %-a szerint.
Mindezek alapján nem meglepő az a következtetés, amit a New Ways Ministry blog szerkesztője úgy fogalmazott, hogy az egyházi vezetők LMBT ellenes megnyilatkozásai nemcsak az LMBT személyeknek ártanak, hanem magának az Egyház szervezetének.
(A homoszexualitással kapcsolatos "konzervatív" álláspont részletes kifejtése a depositum.hu oldalon megtalálható.Igaz ugyan, hogy minden ott leírt érvet tételesen cáfoltak már azok, akik szükségesnek tartják a változásokat, és a tudomány is jelentősen fejlődött az elmúlt fél évtizedben, mely miatt számos eleme ennek az összefoglalónak teljesen tarthatatlanná vált, mégis nagyjából ezeket az érveket szokták hangoztatni ma is a konzervatív álláspont képviselői.)
A katolikus dogmatikának a szexualitásra és a házasságra vonatkozó egyéb vitatott pontjaival kapcsolatban is részletes adatokat tartalmazott egy másik felmérés, amelyről korábban beszámoltunk, illetve a vatikáni felmérés eddig közzétett eredményei (melyek között az egyik első, nagyszámú válasz alapján készült összesítést az írek publikálták, ld. korábbi posztunkban!) számos konkrétumot tartalmaztak. Mindezek egyértelműen bizonyították, hogy a Katolikus Egyház híveinek többsége a Katolikus Egyház Katekizmusának (KEK) egyes elemeit nem fogadja el. Szó sincs tehát arról, amit a „konzervatív” keresztények előszeretettel hangoztatnak, hogy a keresztény híveknek csupán egy hangos, és erőszakos kisebbsége az, akik saját kényelmük miatt, vagy a bűnös szokásaikhoz ragaszkodva akarják megváltoztatni, saját igényeikhez alakítani a katekizmust. Valójában egy mindeddig csendes többséget jelentenek az Egyházon belül azok a hívek, akik szükségesnek tartják a KEK korrekcióját ezekben a kérdésekben, de az elmúlt évtizedekben – látva a hivatalos egyházi vezetés hajthatatlanságát, farizeusi hozzáállását – egyre inkább eltávolodtak az Egyháztól. Ilyen körülmények között a „konzervatív” katolikusok azon álláspontja, mely szerint a KEK nem változtatható, számos olyan következménnyel jár, amelyek nem tűnnek kellően végiggondoltnak. Aki ugyanis ezt állítja, az azt is mondja, hogy nincs helye a Katolikus Egyházban a KEK korrekcióját szükségesnek tartó híveknek. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a KEK megváltoztathatatlanságát hangoztató konzervatívok lényegében egy új egyházszakadást helyeznek kilátásba. A következetes álláspont ugyanis az lenne a részükről, hogy a változásokat akaró többséget ki kellene átkozni a Katolikus Egyházból, megmondani nekik, hogy nincs helyük a Katolikus Egyházban, és az Egyház nem tart igényt az anyagi hozzájárulásukra sem. Ezt persze így még soha egyetlen „konzervatív” táborhoz tartozó sem mondta ki. A „konzervatív” katolikusok tehát egyrészt teológiai szempontból megalapozatlanul ragaszkodnak a KEK megváltoztathatatlanságához, ezzel olyan súlyos terheket raknak néhány hívőre, amelyeket azok nem tudnak elhordozni, ráadásul tönkre teszik az Egyházat, és szétkergetik az Isten népét, mint a farkas a bárányokat.
Ilyen körülmények között a „reformereknek” felelőssége és erkölcsi kötelessége, hogy a lehető leghatározottabb formában lépjenek fel a „konzervatívokkal” szemben. Nincs vesztegetni való idő, hiszen – amint azt Ferenc pápa is nagyon jól látta – az egész Egyház fog kártyavárként összedőlni, ha nem történik érdemi változás az Egyházban.
