A homoszexuálisokkal szemben megmutatkozó ellenérzések és az emberi jogaik teljes körű elismerésével kapcsolatos ellenvélemények az elmúlt években a legkülönbözőbb társadalmi csoportok képviselői, hangadó személyiségei részéről a legkülönfélébb formákban jelentek meg. Gyakran megfigyelhető közös vonása a konzervatív egyházi vezetők és a velük szoros kapcsolatban lévő politikusok esetében teológiai szempontból a transzcendens és az immanens összekeverése, egymásba csúsztatása homofób megnyilvánulásaik indoklásakor. (Hasonló jelenség figyelhető meg a homoszexualitás kialakulására vonatkozó véleményekkel kapcsolatban is, melyről a jelen blog egyik korai bejegyzése szól.) Ugyanakkor pszichológiai és szociológiai szempontból is kaotikusan keverednek az „egészséges” és a „beteges”, a társadalmilag „előnyös” és a „káros” szembeállítására kihegyezett vélemények. Ez számos inadekvát érvelésnek, logikai következetlenségnek az okozója (pl. gyakran látjuk, hogy a homofób álláspont képviselői egyszerre tekintik bűnnek és betegségnek a homoszexualitást, érvrendszerükben gyakran természetellenesnek minősítik azt, mely a teremtés rendjével áll szemben, ugyanakkor nem titkolják, hogy ellenérzéseik forrása leginkább a jelenséggel szemben érzett undor, stb.). Ezért is célszerű az indítékok és motivációk feltérképezése érdekében elkülönítve vizsgálni a homofóbia jelenségét a teológiai és a pszichológiai síkon.
Teológiai szempontból a kérdést úgy lehet feltenni, hogy Isten kedves akarata-e a homofóbia? Ezt a kérdésfeltevést az indokolja, hogy amennyiben a teremtés rendjével ellentétesnek tekintjük a homoszexualitást, ahogy a zsidó-keresztény, de más vallások konzervatív, fundamentalista elveket valló képviselői is annak tekintik, akkor a homoszexualitás elutasítása nyilván Isten akarata szerint való dolog. Igaz, hogy ez az érvelés önmagában nagyon ellentmondásos, mivel egy gyűlölködő, ellenségeskedő attitűd nyilván nem esik egybe Isten akaratával, de erre azt szokták mondani a fundamentalista álláspont képviselői, hogy ők – Isten akaratával és igazságos ítéletével összhangban – természetesen csak a bűnt gyűlölik, a bűnös embert szeretik, ezért akarják ráébreszteni a bűnére, hogy idejében megtérhessen. A gyakorlatban azonban mind a saját megnyilvánulásaikban, mind az általuk képviselt álláspontra hivatkozó emberek homofób megnyilvánulásaiban erősen jelen van a homoszexuális emberek, a konkrét személyek ellenei gyűlölet, ítélet és megvetés, ami pedig egyértelműen ellentétes Isten akaratával. Felmerülnek azonban komoly elvi aggályok is a homofóbiával kapcsolatban teológiai szempontból. Azt ugyanis, hogy az Isten akaratával ellentétes lenne a homoszexuális vonzalmat érző felnőtt emberek egymással közös elhatározásuk alapján kialakított monogám kapcsolata, a kinyilatkoztatás alapján igazolni nem lehet. (Ahogy ugyanis a jelen blog korábbi bejegyzéseiben és számos hivatkozott elemzésben is egyértelműen bemutatásra került, a Biblia homoszexualitással foglalkozó részei sehol sem a fenti definíciónak megfelelő emberi kapcsolatokról beszélnek elítélő tartalommal.) Ebből adódóan azok, akik a homofóbiával, mint a homoszexualitás teljes elvetésével azonosulnak, olyan álláspontot képviselnek, amely túlmegy a kinyilatkoztatás tartalmán, olyan dolgokról is ítéletet mondanak, amelyre vonatkozóan a kinyilatkoztatásból Isten ítélete nem olvasható ki. Márpedig ezzel kvázi beülnek Isten ítélőszékébe, megtoldják a kinyilatkoztatást saját véleményükkel, amivel egyértelműen szembeszegülnek a Teremtő akaratával. A homofóbia teológiai szempontból tehát nem a teremtés rendjének felel meg, hanem az áteredő bűn következménye, annak, hogy az ember Isten helyett akarja megítélni, hogy mi a jó és mi a rossz. A homofóbia, mint a heteroszexuális ember „ösztönösen” kialakuló tulajdonsága ugyanúgy a bűn által megrontott világ rendjének felel meg, ugyanúgy, mint az ember ösztönös önzése, vagy más bűnökre való hajlama. Ebből adódóan a hívő embernek ugyanúgy kell küzdenie a homofóbia ellen, mint az összes többi, velünk született bűnös hajlam ellen, és az egyháznak, ebben kell segítenie a híveket. Aki a saját ösztönösen kialakuló homofóbiáját eltűri, sőt saját magában és esetleg másokban is erősíti, szítja azt, az morálteológiai értelemben bűnt követ el, annak minden következményével.
Pszichológiai szempontból sem egyértelmű a homofóbia jelenségének értelmezése. A homoszexualitással szemben a heteroszexuális emberekben meglévő ellenérzéseknek több, egymástól részben független forrása is van. Általánosságban jellemző az emberekre a „másságtól” való ösztönös félelem, amely gyermekkorban egy természetes, sőt bizonyos esetekben (különösen a fejletlenebb, a biztonságot és a jogegyenlőség elvét kevésbé szavatoló társadalmakban) szükséges pszichés önvédelmi reakciónak tekinthető. Ezt a félelmet a tudat fejlődésével, a kognitív képességek kibontakozásával összhangban az egyénnek le kell építenie (ez a szülőktől való elszakadásnak, az önálló életvitel kialakításának, a családalapításnak és a társadalmi beilleszkedésnek is előfeltétele), azonban valamilyen mértékben, egyes személyekkel, társadalmi csoportokkal, közösségekkel, stb. szemben ez tartósan megmarad. Ennek oka lehet az, ha személyes negatív tapasztalatokat szerez az egyén, vagy ha a környezete, esetleg a társadalom, amelyben él a félelem, az elutasítás fennmaradásához járul hozzá. A homofóbia esetében mindezen okok közrejátszhatnak, azonban ebből egyáltalán nem következik a homofóbia fennmaradásának a szükségszerűsége, elfogadhatósága, sőt éppen ez a mechanizmus mutat rá leginkább arra, hogy mind az egyénnek, mind a társadalomnak komoly felelőssége van a homofóbia elleni tudatos küzdelemben, épp úgy, mint ahogy abban is, hogy más irányban sem maradjanak meg az egymás elfogadását, a toleranciát akadályozó félelmek, előítéletek. Az a hozzáállás tehát, ami nagyon gyakran észlelhető a társadalomban, és amely nagyjából úgy foglalható össze, hogy „mivel a homoszexualitás abnormális dolog, ezért a homofóbia az egészséges emberek természetes viszolygása a beteges hajlamú emberektől, tehát alapvetően nem kifogásolható jelenség” a gyermekkori félelmek megmaradásának, és azok negatív környezeti és társadalmi hatások általi megerősítésének következménye. A folyamatosan formálódó tudatú gyermeket, fiatalt ezzel kapcsolatban érő negatív társadalmi és környezeti hatások is nagyon különböző okból és az egyes korokban, társadalmakban is jelentősen eltérő hangsúlyokkal jelentek meg a történelem folyamán. A fundamentalista, konzervatív vallásosságnak, a fentiekben részletezett okokból meglévő elutasító, elítélő álláspontja lényegében egy ördögi kört, egy önrontó mechanizmust hozott létre: a felnövekvő nemzedékben a spontán meglévő homofóbiát erősítette a vallásos nevelés, amely az ilyen nevelésben részesülő emberek társadalmában a konzervatív teológiai álláspontot erősítő, annak létjogosultságát „bizonyító” tényezővé vált. A nem vallásos nevelésű gyermekek is számos homofób megnyilvánulással találkoznak pszichés érésük, fejlődésük során, ha úgy tetszik „beleszocializálódnak” a többségében homofób heteroszexuálisok társadalmába, és ennyiben valóban egy „egészséges” önvédelemi reakciónak tekinthető az a konformizmus, amellyel maguk is ezeket a mintákat követik, majd adják át a következő nemzedékeknek. Összességében megállapítható tehát, hogy a homofóbia pszichológiai szempontból egy infantilis, a felnőtt ember szempontjából irracionális félelmi reakciónak tekinthető, mely a káros környezeti és társadalmi hatások miatt fennmarad, sőt megerősödik az egyén és társadalom szintjén egyaránt, ha az egyén és társadalom nem tesz tudatos lépéseket ellene.