az ezer színű világ

Anglia és Wales Katolikus Püspökkari Konferenciája legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy a 2015-ös püspöki szinódus elkészítéseként, nyílt bizonyságtételre kérik az angol katolikus híveket a családi életükkel, házasságukkal, sajátos élethelyzeteikkel kapcsolatban – adta hírül a The Tablet tudósítása alapján a QTC blog. Mint Vincent Nichols bíboros, a püspöki kar elnöke elmondta, a céljuk most nem a különböző vélemények összegyűjtése (ahogy ez az idei, soron kívüli püspöki szinódus előtt lebonyolított kérdőíves felmérés során történt), hanem a személyes élettörténetek megismerése és bemutatása. A plébániákra karácsony után megküldendő felhívásról szólva elmondta:

„Emlékeztetni fogjuk a híveket arra, hogy az októberi zsinatnak két fő célja volt. Egyrészt egy hangos trombitaszóval fel kívánta hívni a figyelmet a házasság és a családi élet stabilitásának támogatására, másrészt az Egyház pasztorációs válaszát akarta megjeleníteni, és megerősíteni a legkülönbözőbb nehézségekkel küzdő, és hátrányos élethelyzetekben lévő hívek számára. Reméljük, hogy az általunk elkészítendő anyagban kifejezésre tudjuk juttatni ezt az egyensúlyt. ”

A bíboros elmondása szerint nem lát semmi okot sem arra, hogy ne tegyék nyilvánossá a reflexiókat a plébániák és a papság részéről.

Terence Weldon, a QTC blog szerzője szerint a püspöki kar kezdeményezése egyedülálló lehetőség a keresztény melegek számára abból a szempontból, hogy a Katolikus Egyház hivatalos fórumain is megjelenhessen a tanúságtételük, az egyház belső nyilvánossága előtt. Igaz ugyan, hogy hasonló kezdeményezésekkel kisebb szervezetek részről már korábban is lehetett találkozni (ilyen volt pl. Gionata projekt, melynek felhívását a jelen blogon is közzétettük annak idején), ugyanakkor nyilván egész más lesz a jelentősége egy püspöki konferencia által támogatott akciónak.

Az elkövetkező hónapok fogják megmutatni, hogy a Katolikus Egyház vezetői valóban biztosítani fogják-e azoknak a bizonyságtételeknek a nyilvánosságát az egyház belső fórumain, amelyeket a püspöki kar felhívására válaszolva, adott esetben felelősségteljes, azonos nemű párkapcsolatban élő, hívő LMBT személyek írnak, és küldenek majd meg az egyházi illetékesek számára.

Ferenc pápa ugyan leváltotta az egyik legbefolyásosabb konzervatív főpapot, Burke bíborost a legfontosabb pozíciókról, amiket eddig betöltött, de a szelleme még sokáig fog hatni a Katolikus Egyházban, hiszen nincsenek túl sokan, akik olyan nyíltan szembeszegültek volna a pápának, az egyház megújítását célzó erőfeszítéseivel, mint Burke. A mandiner.hu jóvoltából magyar nyelven is olvasható az a vele készített interjú, amely eredetileg olaszul az ilfoglio.it, és angol fordításban rorate-caeli.blogspot.com oldalakon jelent meg. Érdemes alaposabban kielemezni egy nagyon tanulságos kérdést, és az arra adott választ az interjúból, melyben egyébként Burke bíboros mindvégig rendkívül élesen, a pápa által képviselt teológiai irányvonallal szemben konfrontatívan fogalmazott, a pápával többször nyíltan szembehelyezkedett, és a riporter ehhez folyamatos „alákérdezéssel” asszisztált:

Riporter: „Nem gondolnak a reformerek azokra a katolikusokra, akik egyben tartották a családjukat, még nagyon nehéz helyzetekben is, és azokra, akik még ilyen helyzetekben is elutasították, hogy új életet kezdjenek?”

Burke: „Annyi sok ember, aki végigcsinálta eddig ezt a fáradságos életet, kérdez engem, hogy akkor ők most teljesen rosszul döntöttek? Azt kérdezik, hogy akkor hiába áldozták fel az életüket, mert végül mindez hasztalan volt? Ez elfogadhatatlan. Ez árulás.” 

Ez a kérdésfeltevés akár egy reform-párti zsurnaliszta provokációja is lehetett volna, hiszen éppen a konzervatív-fundamentalista teológusok szokták hangoztatni azt, hogy az egyház nem alkalmazkodhat az emberek „(e-)világi elvárásaihoz”, és ezért kell ragaszkodnia minden körülmények között a saját tanaihoz akkor is, ha azok sokak számára elfogadhatatlanok, mert elviselhetetlen terhet jelentenek számukra, és méltatlan élethelyzeteket okoznak. Egészen megdöbbentő módon azonban ez a logikai ellentmondás nemcsak a riportert nem zavarta, hanem a bíboros is úgy válaszolt, mintha azt egy meghatározó szempontnak tartaná, hogy adott esetben mit szólnának a katekizmusnak – a Ferenc pápa által kívánatosnak tartott, és a mögé felsorakozó főpapok, papok és laikus hívek által támogatott – megújításához, a konzervatív teológiai álláspont hívei. Ezek szerint a konzervatív álláspontot támogatók számára csak addig érdektelen a hívek elvárása, ameddig az az egyház megújulását támogatja, de ha a saját támogatóik elvárásairól, a konzervatív hívek véleményéről van szó, akkor azt már fontosnak tartják. Ez megint olyan következetlen és képmutató dolog, ami teljesen hiteltelenné teszi a konzervatív álláspontot képviselők megnyilatkozásait.

Természetesen fontos, hogy mi a hívek véleménye, álláspontja egy-egy vitatott teológiai, morálteológiai kérdéssel kapcsolatban, hiszen az Egyház nem azonos a papsággal, hanem a hívek egészét jelenti. Ebből adódóan az egyházi tanítás megújítását támogatók sem hagyhatják figyelmen kívül a Burke bíboros által említett hívek kérdéseit, és bár ezek a kérdések nem akadályozhatják meg az egyházi tanítás megújítását akkor, ha végül a pápa is ezt indokoltnak és szükségesnek tartja, de valóban szükség lesz a saját konzervatív meggyőződéséhez egész életükben hűségesen ragaszkodó hívek kérdéseinek megválaszolására is.

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása azonban nem tűnik olyan nehéznek, és semmiképpen nem nevezhető lehetetlennek. Ha ugyanis valaki nem a saját konzervatív álláspontjához akar görcsösen ragaszkodni, amikor ezekkel a kérdésekkel szembesül, hanem logikusan végiggondolja, hogy mi lehet Isten válasza ezekre a kérdésekre, akkor a kinyilatkoztatás alapján könnyen megtalálhatja a helyes válaszokat. Burke bíboros két kérdést fogalmazott meg: „Annyi sok ember, aki végigcsinálta eddig ezt a fáradságos életet, kérdez engem, hogy akkor ők most teljesen rosszul döntöttek? Azt kérdezik, hogy akkor hiába áldozták fel az életüket, mert végül mindez hasztalan volt?” A kérdésekre kérdésekkel lehet válaszolni: miért döntöttek volna rosszul azok, akik ragaszkodva a hivatalos egyházi tanításhoz, vállalták azt a „fáradtságos életet”, amiről Burke beszél? Miért lett volna hiábavaló az ő „életáldozatuk”? Hogy jelenthetnek ezek a kérdések problémát éppen egy katolikus főpapnak, amikor a katolikus tanítás szerint a hívő ember saját maga is hozzájárulhat az üdvösségéhez, ha vállalja az egyházi tanítás szerinti életet? (A protestáns teológia szerint ugyan az üdvösség elnyerését kizárólag Jézus keresztáldozata szerezheti meg a benne hívőknek, de azt, hogy Isten mindenkit cselekedetei szerint ítél meg, nem vitatják a protestánsok sem, hiszen ez egyértelmű a kinyilatkoztatás alapján.) A kinyilatkoztatás alapján tehát teljes bizonyossággal válaszolhatjuk azoknak, akikben esetleg ilyen kérdések merülnek fel, hogy Isten az ő áldozatukat bőségesen meg fogja jutalmazni, ha ők az egyházi tanítás alapján valóban abban a meggyőződésben vállalták fel ezt az áldozatot, hogy ez velük szemben Isten akarata. Ezen mit sem változtat az, ha a Szentlélek most mégis arra vezeti az egyházi vezetőket, hogy valójában nem az Isten akarata szerint való dolog pl. az elvált és újraházasodó hívek megfosztása a szentségek vételének lehetőségétől.

Mindezek alapján egyre világosabb, hogy a konzervatív álláspont képviselete teológiai és logikai érvekkel nem támasztható alá.

Orbán Viktor miniszterelnök elhíresült szavai – "ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok" – juthatnak eszünkbe Trócsányi László igazságügy miniszternek, a La Libre Belgique napilapban megjelent, és az mno.hu-n is leközölt interjúja kapcsán. Ebben a miniszter többek között azt mondta: „…nem lesz Magyarország homofób sem attól, hogy az alaptörvény rögzíti: házasság két különböző nemű ember között köttethet, a család pedig egy férfi és egy nő közösségén alapul…” Ugyanígy cáfolni próbálta a Magyarországgal kapcsolatos aggodalmak jogosságát, amelyeket a miniszterelnök tusnádfürdői beszéde és Kövér Lászlónak az EU-ból „szép lassan, óvatosan” kihátrálásra vonatkozó megjegyzései okoztak.

Csakhogy ez sajnos egyik irányból nem működik. Egy politikus szavait ugyanis nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha a terveire, céljaira, programjára, és az utóbbit meghatározó értékrendjére vonatkoznak. Erre mondják, hogy a politikus a szavaival cselekszik, és ezért okoznak jogos aggodalmakat a miniszterelnök és a házelnök szavai. Ugyanakkor teljesen hiteltelenné, és valóban érdektelenekké válnak a politikus szavai, ha a megtörtént dolgokkal, a tényekkel kapcsolatban próbálja elhitetni, hogy azok nem is úgy vannak, ahogy az emberek látják, tapasztalják.

Ez utóbbit tette Trócsányi László, amikor megpróbálta tegnap is – immáron sokadszor – elmagyarázni a médiának, hogy attól még, hogy másodrendű állampolgárokká degradálja a magyar Alaptörvény az LMBT embereket, és a Ptk. az élettársi kapcsolatban élő párok családjait, attól még nincs homofóbia, nincs hátrányos megkülönböztetés Magyarországon. Ezért tényleg kár kiutaznia magyar miniszternek Brüsszelbe, ezt teljesen felesleges szajkózni, e tekintetben ugyanis valóban az történik, amit a miniszterelnök kért, nem a szavakat, hanem a tetteket értékeli a nemzetközi közvélemény.

A 15 éves LABRISZ Leszbikus Egyesület szervezésében november 7-9. között kerül megrendezésre a IX. LIFT - Leszbikus Identitások Fesztiválja, Budapesten. A rendezvénnyel kapcsolatos minden fontos információ, és a fesztivál, pdf-formátumban letölthető programfüzete megtalálható az Egyesület honlapján.

Számos érdekesnek ígérkező programpont között szerepel egy beszélgetés is, „Nőként élni a kereszténységben” címmel, a Mozaik közösség részvételével, melyre szombaton, november 8-án 14 órától kerül sor. A programfüzet szerint az alábbi kérdéseket próbálják majd megválaszolni a résztvevők:

- Mit jelent nőnek lenni a kereszténységben?

- Adnak-e élhető mintát azok a nők, akikkel a Bibliában, a keresztény hagyományokban találkozom?

- Ki vagyok? Sára, Ruth, Debóra, Eszter, Márta?

- Összeegyeztethetők-e a különböző identitások?

A workshopot Linkai Virág vezeti.

A témaválasztás, és az előre megadott kérdések alapján a szervezők célja nemcsak arra irányul, hogy megbeszéljék, milyen leszbikusként megélni a keresztény hitet, hanem általában szeretnék vizsgálni a keresztény nők helyzetét. Az ezzel kapcsolatban felmerülő kérdések aktualitását mutatja az is, hogy a múlt hónapban megrendezett családszinóduson is kiemelt téma volt a nők helyzete a katolikus egyházban, ezért optimális esetben (értve ez alatt a toleráns, félelmektől, előítéletektől mentes társadalmi közeget, és keresztény közösségeket) a rendezvényen nagy számban vehetnének részt a nem LMBT közösséghez tartozó keresztények, illetve a kereszténység jelene és jövője iránt érdeklődő nem hívők is. Kár, hogy ettől ma még fájdalmasan messze vagyunk itt, Magyarországon.

Láthatóan nemcsak a jelen blogon próbáljuk elemezni a családszinódus utáni továbblépés irányait, mert tegnap a Bondings 2.0 blog is közzé tett egy felhívást, melyben felkérik olvasóikat a közös gondolkodásban való részvételre, annak a kérdésnek a megválaszolása érdekében, hogy merre mozdulhat az egyház a 2015-ös rendes püspöki szinódusig előttünk álló szűk egy évben.

A felhívásban hat orientáló kérdéssel segítik a vállalkozó-szellemű olvasókat, hogy azokra válaszolva fejtsék ki véleményüket arról, szerintük milyen változások várhatóak a Katolikus Egyházban, és mit kellene tenniük a laikus híveknek, a papságnak, a főpapoknak, és Ferenc pápának az elkövetkező időszakban. Nem várnak hosszú értekezéseket, 6-800 szó terjedelmet jelöltek meg, természetesen nyitva hagyva a lehetőséget, hogy aki ennél hosszabban akarja kifejteni álláspontját, az azt is megteheti.

Ízelítőül egy összefoglalót is közzétettek Jeannine Gramick nővérnek, a New Ways Ministry egyik alapítójának, a National Catholic Reporter weboldalán megjelent írásából. Az előzmények áttekintése után konkrét javaslatokat fogalmaz meg az apáca. Egyrészt bíztatja a híveket, hogy vegyék fel a kapcsolatot saját püspökeikkel. Mint írja, a „kultúrharcosok” folyamatosan telefonálnak, leveleket írogatnak, és találkozgatnak a püspökökkel annak érdekében, hogy saját álláspontjukat minél több csatornán keresztül elmondhassák. „Meg kell végre mutatni a püspököknek, hogy ezek a vélemények csak egy kisebbség álláspontját képviselik. A püspököknek meg kell hallaniuk az egyház progresszívebb tagjainak a hangját is.” – írja Gramick, majd így folytatja:

„Van még egy levél, amit úgy érzem, hogy el kell küldenünk. Ez utóbbit Ferenc pápának kellene címezni, kérve őt, hogy jelöljön ki néhány LMBT személyt és párt, akik megfigyelőként részt vehetnek a Rendkívüli Szinóduson [ez valószínűleg elírás, és helyesen: „a Rendes Szinóduson” – a szerk.] annak érdekében, hogy személyesen tudjanak tanúságot tenni arról, ahogyan LMBT katolikusként megélik a hitüket. Emlékszem a színes feliratra, amit az Amerikai Apácák Nemzeti Koalíciójának tagjai kifeszítettek a Szent Péter téren 1994-ben, az Egyházi Élet Szinódus idején: ’Ne beszéljenek rólunk, nélkülünk’. Talán figyelembe kellene venni, amit a nővérek mondtak.”

Megszívlelendő szavak. Azok a hívek, akik hisznek abban, hogy szükség van a Katolikus Egyház belső megújulására, jó, ha lelkiismereti kötelességüknek tekintik, hogy tegyenek is ezért valamit.

Nem csillapodnak a kedélyek a Katolikus Egyházban a családszinódus után sem, sőt! Amikor Ferenc pápa a Schönstatt Apostoli Mozgalom találkozóján azt mondta, hogy a családot ütik-vágják, támadják, elkorcsosítják, és helytelen, hogy „ma már mindent családnak lehet hívni” (mint arról a mandiner.hu is beszámolt), szavait a konzervatív katolikusok táborában úgy értelmezték, hogy végre ő is nyíltan szembeszállt a „reformerekkel”, mivel szerintük mindez bizonyosan a „liberális tanokat” hirdető katolikusokra vonatkozhatott.

Ugyanakkor a „reformerek” közé sorolt Marx bíboros egészen másként értékeli a szinódus utáni helyzetet. A pápa nyolcfős tanácsadó testületében is részt vevő bíborossal készült interjút az ncronline.com portálon is közzétették, „Marx bíboros: Ferenc pápa kinyitotta az egyház kapuját” címmel. A német főpap szerint „a kapuk nyitva vannak, szélesebbre vannak tárva, mint a II. Vatikáni Zsinat óta bármikor. A szinódusi viták csak kiindulási pontnak tekinthetőek. Ferenc azt akarja, hogy a dolgok mozgásban legyenek, a folyamatokat pedig előre kell mozdítani. A valódi munka csak most kezdődik.

Nem jelent visszalépést az a tény, hogy a két legforróbb témában, amelyekről tárgyaltak az október 5-19. között megrendezett szinóduson – az elvált, és újraházasodott katolikus hívek szentáldozáshoz járulása, valamint a homoszexualitás jelenleginél pozitívabb, nyitottabb megközelítése – végül nem születetett kétharmados többséggel elfogadott döntés” – mondta a bíboros. „Aki azt hiszi, hogy a záródokumentum e pontjaira vonatkozó szavazási eredmény a visszalépés jele lenne, az nem figyelte nyitott szemmel, hogy mi minden történt az Egyházban az elmúlt másfél évben. Egész eddig ezekről a kérdésekről nem lehetett tárgyalni sem. Bár az ezekkel foglalkozó pontok végül nem kapták meg a kétharmados támogatást, a szinódusi atyák többsége támogatta ezeket. Továbbra is részét képezik a záró üzenet szövegének. Direkt rákérdeztem Ferenc pápánál arra, hogy kerüljenek-e bele a közzétett anyagba, és ő azt válaszolta, hogy minden pont kerüljön bele, a szavazati arányok feltüntetésével.” (A pápa döntésének különös jelentőségre már Vincent Nicols bíboros is felhívta a figyelmet, amiről a jelen blogon szintén beszámoltunk.) „Azt akarta, hogy mindenki láthassa, hogy hol tartunk. A pápa kinyitotta a kapukat, és ezen a szinódus végén tartott szavazások eredményei sem változtatnak.”

A Die Zeit riportere megkérdezte Marx bíborostól, hogy a római kúriához tartozó, vagy az afrikai és ázsiai bíborosok látnak inkább veszélyeket ebben a két forró, vitatott témában.

„Sem-sem. Ez volt az én nagy „aha” élményem ez alatt a két hét alatt” – válaszolta. „Mi nem vagyunk egyedül azokkal a nehézségekkel, amelyekkel a német nyelvterülethez tartozó országokban szembesülünk. Nagyon sokszor célozgattak arra az elmúlt években, hogy ezzel a két kérdéssel összefüggő javaslatok csak a nyugati dekadencia jelei, és ezeknek nincs jelentőségük a világ más részein az egyházban. Ezzel szemben a szinóduson részt vevő számos afrikai és ázsiai kollégával, és még a kuriális bíborosokkal folytatott beszélgetéseim is azt bizonyították, hogy ez egy teljesen hibás elképzelés.”

Azt is megkérdezték a bíborostól, hogy várhatóak-e további viták az egyházon belül, miután nem született egyértelmű döntés ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban.

Azt válaszolta, hogy az egyház nem válhat pártharcok, vagy frakcióküzdelmek színterévé. „A konfrontáció nemcsak ellentétes lenne a keresztény szellemiséggel, de nem is lenne bölcs dolog” – mondta. „Aki egy reform folyamatban győztesekre és vesztesekre akarja felosztani az embereket, az megakadályozza azt, hogy átjárjon és meglepjen minket a Szentlélek. Itt nincs helye a vagdalkozó szembenállásnak. Aki azért gyalázza az egyházon belüli megújulást, hogy ezzel a saját táborát erősítse, az nem értette meg ennek a pápának a szellemiségét.”

Lebénítja az egyházat az a vita, hogy a híveknek kellene igazodniuk a doktriner irányzathoz, vagy a tanítást kellene kifacsarni, mondta Marx.

„Ezért volt az egyik központi kérdése a szinóduson folytatott teológiai vitáknak, hogy hogyan lehet megtalálni az utat a ’minden, vagy semmi’, illetve a ’bűn, vagy nem bűn’ túlságosan is beszűkült logikája mellett.”

És hogyan kellene ennek történnie?

„Christoph Schönborn bécsi bíboros javasolta a fokozatosság elvének alkalmazását, ami – egyszerűen fogalmazva – az evangélium útmutatásának megvalósítását jelenti az egyes lépések során.” – mondta Marx bíboros, majd azt is hozzátette, hogy Schönborn bíboros javaslata széleskörű támogatást kapott a szinóduson.

Amikor a riporter arra kérte Marx bíborost, írja le még világosabban, hogy milyen Ferenc pápa hozzáállása ezekhez a kérdésekhez, ő így válaszolt: „Ez a pápa pontosan tudja, hogy mit csinál, ezzel kapcsolatban senkinek ne legyen kétsége. Ferenc azt akarja, hogy haladjunk. Gyakran használt szava: ’avanti’ – ’gyerünk’, egyértelmű bizonyítéka ennek. Meg van győződve arról, hogy az embernek nincs szüksége okos taktikázásra, ha nem fél semmitől. Zárszavában, amelyben egy igen erőteljes üzenetet intézett a szinódus résztvevőihez, első alkalommal beszélt arról, hogy ő hogyan látja saját hivatalát: ’Amíg veletek vagyok, addig mindenről lehet vitatkozni, félelmektől mentesen. Gondom lesz arra, hogy az egyház nyomvonalán haladjunk. ’ Ez egyértelmű megerősítése volt az ő primátusának.”

Jelen blogon nem szoktunk más honlapokról egy az egyben átmásolt cikkeket közölni, de most kivételt teszünk, egyetértve a nol.hu szerkesztőivel, akik szintén fontosnak tartották, hogy közreadják az Apple vezetőjének coming out-ját, amely a Bloomberg Businesweek mai számában jelent meg. A világ egyik legnagyobb IT cégének vezetője olyan korrekt, visszafogott és természetes stílusban beszélt nemi orientációjáról, és a nyilvánosság előtti felvállalás okairól, ami remélhetőleg tényleg segít az érintetteknek saját identitásuk, és a többségi heteroszexuális társadalomhoz tartozóknak, a homoszexuális emberek elfogadásában.

Az Apple vezetője a Bloomberg Businesweek mai számában büszkén vallotta be, hogy meleg.

„Nem tekintem magam aktivistának, de rájöttem, hogy mennyi előnyöm származott mások áldozatából. Tehát ha valakinek segít önmaga megismerésében és felvállalásában az, ha hallja, hogy az Apple vezetője meleg, vagy megvigasztal valakit, aki egyedül érzi magát, vagy segít az embereknek az egyenlőségükért küzdeni, akkor megérte ilyen módon feladni ezért saját magánéletemet” - írja Tim Cooka Bloomberg Businessweek mai számában.

 Az Apple vezetője családja, barátai és kollégái előtt sohasem titkolta szexuális orientációját, ám eddig nem beszélt magánéletéről a sajtó munkatársainak. Mint mondja, munkatársai soha sem kezelték másként amiatt, hogy meleg.

„Noha sohasem tagadtam, nyíltan nem beszéltem róla. De akkor tisztázzuk: büszke vagyok rá, hogy meleg vagyok, és ezt a legnagyobb ajándékok közt tartom számon, amit Isten adott nekem” - írja.

Az elmúlt napok eseményei a legtöbb elemző szerint messze túlmutatnak az alapkérdésen, a tüntetések hatalmas támogatottsága már egyértelműen arra utal, hogy az internetadó csak az utolsó csepp volt a pohárban. A kormánypártok háromszoros, kiütésszerű választási győzelme, amiről pár nappal ezelőtt írtunk már a jelen blogon, és a mostanra nyomasztóvá nőtt médiatúlsúlya elhomályosította a látásukat, és nem vették észre, hogy a „hamu alatt izzik a parázs”. Odanyúltak, ahova nem kellett volna, és megégették a kezüket. A kérdés már csak az, hogy makacsul szorongatni fogják az izzó parazsat, ahogy Németh Szilárd ma reggeli TV interjújából látszik, vagy legfelső vezetésnek lesz annyi esze, hogy elengedje az ügyet.

(A képek azt atv.hu és az index.hu portálról származnak.)

A szlovák Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a Szövetség a Családért nevű szervezet által kezdeményezett, a melegek jogait korlátozó népszavazás – melyről korábban a jelen blogon is beszámoltunk – három kérdése nem sérti az alkotmányt, a negyedik azonban igen, amint a bumm.sk hírportálnak, a témával foglalkozó nagyon alapos, és tárgyszerű cikkében olvasható.

A cikkíró azt is rögzíti, hogy Szlovákiában mindkét oldal csalódott, a referendum kezdeményezői és ellenzői egyaránt. Ugyanakkor a szlovák közvélemény hozzáállását figyelembe véve, ez is elismerésre méltó eredmény. Érdeklődéssel várjuk a folytatást!

Kiegészítés 2014.11.01. A szlovák Alkotmánybíróság döntését élesen kritizálták az EP LMBT munkacsoportjának vezetői a honlapjukon közzétett összefoglaló szerint. Megemlítik ugyan, hogy legalább azt a részét az indítványnak, amelyik szerint az élettársi kapcsolatban élők ne élvezhessék a házastársak számára biztosított speciális jogokat, alkotmányellenesnek ítélte a testület, de érthetetlennek tartják, hogy a másik három kérdést hogyan találhatták az alapvető emberi jogokkal összeegyeztethetőnek. Aggasztónak tartják, hogy Horvátország után Szlovákiában is sor kerül egy ilyen népszavazásra, de reményüket fejezték ki, hogy a többség nem fogja támogatni az LMBT emberek jogait korlátozó indítványt.

Ez utóbbi azonban inkább csak "kincstári optimizmusnak" tűnik.

A múlt hét végén lezárult, a családdal, a házassággal, a párkapcsolatokkal foglalkozó püspöki szinódus jelentőségét nem lehet túlértékelni. Egyre többen hangsúlyozzák, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta ez volt a legnagyobb horderejű esemény Katolikus Egyházban, ami meghatározó jelentőségű lesz a katolicizmus, a kereszténység, és az egész emberiség jövője szempontjából, mivel az egyház végre őszintén szembenézett a hagyományos családmodell világszerte észlelhető válságjelenségeivel, az emberi kapcsoltok sokszínűségének realitásával, és bár nem tudott megnyugtató válaszokat adni a felmerülő kérdésekre, de legalább megteremtette a párbeszéd lehetőségét.

Sokan azt várták, hogy a szinódus konkrét lépéseket javasol az Egyház morálteológiai tanításainak felülvizsgálatára az elváltak és újraházasodottak szentségekhez járulása, valamint a felelősségteljes párkapcsolatban élő azonos nemű párok együttélésének egyházi elismerése terén, de nem így történt. Mint ismeretes az előbbivel kapcsolatban egy olyan állásfoglalás született, hogy további elemzésekre van szükség a kérdés eldöntéséhez, az utóbbival kapcsolatban pedig azt hangsúlyozta a szinódus záródokumentuma, hogy bár a homoszexuálisok tisztelettel és gyengédséggel való befogadása szükséges, de semmilyen alapja nincs annak, hogy párkapcsolataikat hasonlónak tekintsék az isteni szándék szerinti házassághoz és a családhoz.

Mindezt akár tekinthetnénk is az „irreguláris kapcsolatban” élők, jelenleginél sokkal szélesebb körű egyházi befogadását támogató, progresszívebb irányvonalhoz tartozók kudarcának is, mint ahogyan nagyon sokan így is értékelik a helyzetet (ld. pl. az Origo meglepően alapos elemzését). Itt a Kaleidscope blogon is arról írtunk, hogy a szinódus második hetében a konzervatív irányvonalhoz tartozók kerekedtek felül, és ők szövegezték meg a szavazásra bocsátott záródokumentumot.

Csakhogy több olyan apróság történt, amivel vélhetően ők sem számoltak, és aminek következtében Egyházon belül, és a világi közvélemény számára is nyilvánvalóvá vált az a megosztottság, amit egész eddig tagadni és bagatellizálni próbáltak. Egyrészt a félidős dokumentum körüli botrány (amiről szintén beszámoltunk a blogon) végleg egyértelművé tette, hogy Ferenc pápa melyik oldalon áll, hiszen a dokumentumot szövegező bizottságba általa delegált Bruno Forte olasz püspök vetette bele a dokumentumba, hogy értékelnie kell az azonos neműek felelősségteljes párkapcsolatát is az Egyháznak. Másészt ennek a pontnak az átírásakor olyan görcsösen próbáltak érvényt szerezni saját álláspontjuknak, hogy emiatt vélhetően több konzervatívabb beállítottságú püspök sem szavazta meg azt (118 igen, és 62 nem szavazattal a javaslat nem kapta meg az elfogadásához szükséges 2/3-os többséget). Tekintettel arra, hogy a homoszexuálisokkal foglalkozó 55. pont első fele a Katolikus Egyház Katekizmusának szövegét vette át, valószínűleg a második felét utasította el az 62 püspök, aki ellene szavazott. Vagyis a szinóduson részt vevő püspökök több, mint harmada elutasította azt az állásfoglalást, mely szerint semmilyen alapja ne lenne annak, hogy az azonos neműek párkapcsolatait hasonlónak lehetne tekinteni az isteni szándék szerinti házassághoz és a családhoz. Ezt a megfogalmazást biztos, hogy egy-két olyan amerikai delegált is elutasította, akik ugyan fegyelmezetten tartják magukat a Katolikus Egyházon belül is ultrakonzervatívnak számító Amerikai Püspökkari Konferencia keményvonalas álláspontjához, de azt mégsem merték kijelenteni, hogy teljesen alaptalan lenne a felelősségteljes homoszexuális párkapcsolatot hasonlóképpen értékelni, és elismerni, mint a hagyományos házasságot, miközben pontosan tudják, hogy a híveik többsége így vélekedik.

Nem véletlen, hogy a szinódusi eljárásrendet felrúgva, Ferenc pápa ragaszkodott ahhoz, hogy a záródokumentum közzététele során tüntessék fel az egyes pontokra leadott szavazatok arányait – amint erre a közelmúltban éppen Ferenc pápa által bíborossá avatott westminsteri érsek, Vincent Nicols felhívta a figyelmet egy a szinódus után készült, és a telegraph.co.uk portálon közzétett interjúban. Ennek a cikknek a címe önmagában is sokatmondó: „A Vatikán felhívása, hogy az Egyház fogadja be a melegeket, nem „ment át” eléggé – Vincent Nicols bíboros”. A cikk felvezetőjében pedig ezt olvassuk: „A westminsteri érsek ragaszkodik ahhoz, hogy az azonos neműek párkapcsolatával összefüggő katolikus álláspont enyhülésének látszólagos elutasítása „nem tekinthető végszónak”, és sürgeti, hogy az Egyház menjen tovább azon az úton, amelyen elindult”.

Nem tűnik tehát alaptalannak az remény, hogy a Katolikus Egyház előbb utóbb mégis csak el fogja ismerni azokat az értékeket, amelyeket a szeretetre, és az egymás iránti felelősségteljes elkötelezettségre épülő azonos nemű párkapcsolatok magukban hordoznak.

Ma reggel egy kerékpárost és egy gyalogost gázoltak halálra néhány órán belül (ld. pl. a Népszava cikkét!). Egyiküket Budapesten, a másikat Solymáron. Ráadásul az esős reggel miatt ma sokkal kevesebben bicikliztek a szokottnál.

Mit lehet erre mondani?

Mindenekelőtt – így ismeretlenül is – mély, őszinte részvéttel kell gondolni azokra, akik elvesztették hozzátartozójukat, barátjukat, szerelmüket, osztozva fájdalmukban, szomorúságukban, és a balesetek áldozatai nyugodjanak békében!

A kívülállók persze biztos rögtön előveszik saját interpretációikat, akik inkább csak bosszankodni szoktak a kocsik között cikkázó bringások, vagy az össze-visszaténfergő gyalogosok miatt, talán most is a ma reggeli balesetek áldozatait hibáztatják magukban. A másik oldalon azok, akik rendszeresen járnak kerékpárral munkába is, esetleg futárként keresik a kenyerüket, vagy gyalogosként váltak majdnem hasonló balesetek áldozatává az „őrülten száguldozó” autósok miatt, talán felháborodnak azon, hogy a gépjármű-vezetők nem vigyáznak eléggé a járókelőkre, biciklisekre. A mai balesetek részleteit azonban nem lehetett pontosan megismerni a médiából, nyilván hosszú vizsgálat fogja megállapítani a felelősséget, és aztán talán a bíróság mondja majd ki a végső szót. Azt azonban biztosan meg lehet állapítani, hogy a budapesti és az agglomerációs kerékpárút-hálózat még mindig elmarad sok nyugat-európai fővárosétól, és a közlekedésben a kölcsönös tisztelet, előzékenység és felelősségérzet még távol van attól, amit sok más nagyvárosban meg lehet tapasztalni. (Persze vannak olyan nagyvárosok is, amelyekben sokkal rosszabb a helyzet, mint Budapesten és a környező településeken, de ez aligha vigasztalja az itt élőket.)

A közlekedés stílusa (és nem elsősorban a közlekedési morál, amiről gyakrabban esik szó) jó indikátora egy adott társadalomban élő emberek lelkiállapotának. Pár perc séta, autózás, vagy pláne biciklizés alatt néha reálisabb képet lehet kapni egy ország, vagy egy város lakóinak frusztráltságáról, kulturáltságának szintjéről és minőségéről, mint egy sor, a témát tudományos igénnyel elemző szociológiai, vagy szociálpszichológiai tanulmány elolvasásával. A közlekedés legsúlyosabb tragédiája pedig a halálos baleset. Nagyon szomorú, hogy ma kettő is előfordult belőle, ilyen gyors egymásutánban.

A családszinódus második heti tevékenységével kapcsolatban a sajtó világgá kürtölte, hogy a konzervatívok ellentámadásba lendültek, és várhatóan „elsöprő győzelmet” aratnak a pápa által kinevezett liberálisabb főpapok maroknyi serege felett. Ennek első konkrét bizonyítékaképpen a szinódus főtitkárának, Baldisseri bíborosnak minden tiltakozása ellenére közzétették a résztvevők „kiscsoportos foglalkozásain” megszövegezett véleményeket, amelyek nem győzik ostorozni az Erdő Péter által felolvasott félidős összefoglaló jelentést (melytől maga az aláíró is elhatárolódott, amint erről korábban a jelen blogon is beszámoltunk), és arra szólítják fel önmagukat, hogy a szinódus záródokumentumában lényegében kizárólag a konzervatív katolikus családmodell szépségeit mutassák be. Szó sem lehet tehát semmiféle nyitásról, befogadásról az elváltak, az újraházasodottak, vagy az azonos nemű párkapcsolatban élők irányába, ezeket továbbra is meg kell bélyegezni, ki kell rekeszteni a szentségekhez járulás lehetőségéből.

A szinóduson részt vevő püspökök egyre nagyobb öntudatra ébredő többsége azt akarja, hogy a Katolikus Egyház deklarálja ismételten az általa elfogadott családmodellt, és mutassa meg a fiataloknak, hogy az milyen szép is. (Nem mintha nem ugyanezt tette volna az elmúlt fél évszázadban, miközben ez a családmodell minden korábbinál jobban visszaszorult.) Ugyanakkor az eddiginél is határozottabban utasítsa el azokat, akik nem ezt a családmodellt választják, mondja ki minél határozottabban, hogy bűnösök, és kárhozat vár rájuk, ha vissza nem térnek az egyedül üdvözítő családmodell útjára, ezáltal ragaszkodjon a korbács és mézesmadzag ősi, „jól bevált” gyakorlatához. Csakhogy a hívek „idomítása” a konzervatív családmodell elfogadására, a mai kor embere számára elfogadhatatlan. Ha az Egyház nem tud, nem akar adekvát válaszokat keresni azokra a kihívásokra, amelyek összességükben a társadalom széles rétegeit érintik, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy egyre kevesebben fogják komolyan venni az egyházi tanítást.

Ez egy ördögi kör. Minél keményebb a konzervatív főpapok lobbi ereje, annál többen hagyják el a Katolikus Egyházat azok, akik a hit alapjainak megőrzése mellett, a vallásgyakorlat megújítását támogatják, ezért az Egyházon belül folyamatosan tovább erősödik a konzervatív irányvonal. Igaz, ogy az Egyház egyre jobban elszigetelődik és folyamatosan veszíti el a híveit, főként a fiatalabb korosztályt, akik az Egyház jövőjének zálogai lehetnének.

Alig néhány óra múlva közzéteszik a szinódus záródokumentumát. addig még lehet reménykedni abban, hogy valamilyen mértékben figyelembe fogják venni benne ezeket a szempontokat is.

Jelen blogon az áprilisi országgyűlési választások másnapján publikáltunk egy gyorselemzést, melyben akkor kimondtuk, hogy Mesterházynak, Bajnainak és Gyurcsánynak egyaránt menni kell, továbbá azt is, hogy az MSZP és vele együtt a baloldal vezetését valamelyik esélyes nagyvárosi polgármesterjelöltnek (Botka Lászlónak, vagy még inkább Horváth Csabának) kell átvennie. Nem így történt. A vezetők későn, újabb nagyon nagy veszteségek után léptek csak le a színről (Gyurcsány még mindig nem tette meg, nem tudni, hogy egyáltalán belátta-e már, hogy ő sem tud visszatérni többé a politikai élvonalába; egyelőre nem úgy tűnik), Horváth Csabát visszaléptették a főpolgármester-jelöltségtől, Botkát is rávették, hogy elégedjen csak meg a szegedi polgármesterséggel, és ő jó érzékkel nem is erőltette az elnöki tisztség megszerzését.

Az eredmények magukért beszélnek, ami felettébb sajnálatos, hiszen – mint írtuk – egy szalonképes baloldal, amely képes lenne reális alternatívát megjeleníteni a kormánypártokkal szemben, nemzeti érdeknek tekinthető. A baloldal kudarcában minden baloldali választónak van felelőssége, mivel a baloldali közvéleményben is általános volt az a nézet, hogy a pártok összefogása előrébbvaló az áprilisi választási vereség személyi következményeinek levonásánál. Most már látja mindenki, hogy ez egy súlyos, fatális tévedés volt, de most már késő. A hajók elmentek, a következő általános választásokra három és fél évet kell várniuk azoknak, akik valamilyen más politikai irányvonalat szeretnének. Persze az élet nem áll meg, és az egész ország érdeklődéssel várja, hogy hogyan próbálnak újra lábra állni az idén háromszor is kiütéses vereséget szenvedett ellenzéki erők.

Az MSZP-sek úgy tűnik megtanulták a leckét, és fel is mondták sokszor, mint egy kisdiák: „nem kötünk többször rossz alkukat”. Ez azonban még nem elég a megújuláshoz. A parlamenti frakcióban ülő őskövület MSZP-sek továbbra is akadályt jelentenek a párt politikai irányvonalának érdemi, és lényegi megváltoztatása szempontjából, mert bár az előző ciklushoz képest voltak bizonyos személycserék, ez a jelenlegi frakció semmivel sem tűnik jobbnak, sőt vannak közöttük olyanok is, akik sok szempontból még rosszabbak is. Tóbiás József eddigi teljesítménye nem győzött meg senkit arról, hogy képes lenne feltámasztani a pártját, sem a szervezetépítéssel, sem a politikai programalkotással kapcsolatban nem tett le semmi érdemi, és a siker reményével kecsegtető konkrétumot az asztalra, és a PR-ja sem ütötte meg az elvárható szintet.

Ebben a helyzetben sokkal nehezebb lesz a továbblépés irányát megtalálnia az MSZP-nek, a baloldali és a liberális tábornak, de persze nem lehetetlen. Először is be kell látni, hogy ez utóbbi kettő itthon sem összemosható. A liberális politika Európában egy olyan, önmagában szinte sehol nem túl jelentős, több EU-s tagállamban a parlamenti küszöb környékén táncoló politikai tömörülés, amely nem érzi magáénak a szociáldemokrata, szocialista hagyományokat (a liberálisokra vonatkozó észrevételeket ld. később). A szocialistáknak valóban le kell ásniuk az alapokig, onnan kell újraépíteniük a pártot, és annak programját, amit a pártelnök is felismert, csak a végrehajtásra vonatkozó tényleges cselekvési terv részleteivel, konkrétumaival maradt adós. Elmondta ugyan, hogy a meg akarják szólítani az állampolgárok széles tömegeit (ahogy mondta nyitni akarnak a „nép felé”), de az nem derült ki, hogy hogyan, milyen erőforrásokra támaszkodva akarják ezt megvalósítani. Gyorsan kimondta a média, hogy az MSZP a Fidesz nemzeti konzultációját akarja lekoppintani, amivel önmagában nincsen semmi baj, hiszen miért ne lehetne eltanulni a politikai ellenféltől azt, ami nekik bejött, csak erre reagálni kellett volna, bemutatva azt, hogy miben lesz más, miért lesz szerintük jobb, amit majd ők fognak csinálni. A párt szervezetének újjáépítéséről még ennyit sem lehetett hallani. Nem lett volna szabad megállni ott, hogy nincs több rossz alku. A DK – Gyurcsány Ferenc nyilvánvaló hatalmi ambíciói miatt – az MSZP halálos ellensége. Itt az, hogy nincs alku, azt jelenti, hogy élet-halál harc van. Vagy az MSZP marad meg, vagy a DK. Ezt ki kell mondani, ennek ódiumát fel kell vállalni (a jobboldali média úgyis kimondja már évek óta). Ebben a háborúban az MSZP egy nagyon fontos csatát nyert meg az önkormányzati választásokon, de a háborút még nem nyerte meg, és nem nyugodhat meg addig, amíg a DK-t teljesen fel nem számolja, és be nem kebelezi annak teljes hátországát. A DK-nak van szervezete, nem is elhanyagolható, őket vagy most meg tudja szólítani az MSZP, rávéve a DK tagság nagy részét, hogy térjenek vissza az eredeti pártjukba, vagy marad az agónia. A PR tanácsadókra pedig áldoznia kell az új MSZP-s vezetésnek is, mert anélkül hiába minden erőfeszítés a programalkotás, meg a szervezetépítés terén.

Ami a hazai liberális választókat illeti, az ő megszólításukra a PM soha vissza nem térő lehetőséget kapott azáltal, hogy Karácsony Gergely egy komoly, nagy fővárosi kerület polgármestereként bizonyíthat, ha tud. Jobb híján (hiszen Jávor Benedek Brüsszelből most nem építhet pártot itthon) neki kell felvállalnia a PM megmentését. Villámgyorsan el kellene távolítania a PM-et az életképtelen, Juhász-Bajnai féle Együtt párttól (próbáljon elszámolni velük korrekt módon, hiszen a pozícióját valóban nekik is köszönheti), és egy olyan következetes liberális politikai irányvonalat kellene képviselnie, amelybe előbb-utóbb beleolvadnának a Fodor Gábor baráti köréhez tartozó Liberálisok, majd némi hamuval a fején be kellene kopogtatnia a csúnyán faképnél hagyott LMP-hez. Minél később teszi ezt meg, annál rosszabb pozíciója lesz, mivel az LMP-nek az önálló parlamenti frakció miatt nagyobb esélye van arra, hogy országosan megerősödjön, mint a frakció nélküli PM-nek.

Van tehát esélye talpra állni a bal-liberális oldalnak a jelen helyzetben is, csak nem lenne szabad megint megpróbálniuk kivárásra játszani, mert nagyon sokat kell dolgozniuk ahhoz, hogy eséllyel induljanak neki három év múlva a 2018-as választási kampánynak.

A soron kívüli püspöki szinódus félidős munkaanyagával kapcsolatban, a Katolikus Egyházban továbbra is hatalmas viharok dúlnak, és a médiában sem csillapodnak azok a hullámok, amiket a hétfőn közzétett, blogunk előző bejegyzésében is említett dokumentum keltett. Amint az előző posztban is jeleztük, a kereszteny.mandiner.hu portálon több összefoglaló elemzés jelent meg, amelyben internetes sajtószemle (értsd: többnyire konzervatív szellemiségű katolikus blogok, kisebb hírportáloktól vett idézetek) keretében értékelik az eseményeket, a portálra jellemző, alapvetően konzervatív megközelítésben. Mai írásukban azt fejtegetik, hogy a katolikus homoszexuálisok ügye egy olyan periférikus kérdés, amelyet csak egy püspök tartott fontosnak, és a vihart kavaró passzust „a dokumentumot megfogalmazó bizottságba Ferenc pápa által kinevezett Bruno Forte olasz püspök fogalmazta, aki ismert liberális teológus”.

Ezzel a hozzáállással sajnos elég gyakran lehet találkozni a hazai keresztény hívek között: „a melegek kevesen vannak, ezért nem is kell foglalkozni velük, és a problémáikkal”. A fenti cikkben Sandro Magister Vatikán-szakértő egyik blogbejegyzése alapján példaként említik „az Olasz Nemzeti Statisztikai Hivatal (ISTAT) adatait, miszerint pusztán az olasz párok 99,95 százaléka heteroszexuális, a melegpárok száma 7591, akik összesen 529 gyermeket nevelnek, szemben a melegszervezetek által emlegetett 150 ezer melegpár százezer gyermekével”.

Sajátos logika: „csak néhányezer embert és az általuk nevelt néhányszáz gyermeket érinti személyesen a dolog, mit számít az?” Ráadásul az adatok megbízhatatlansága erősen valószínűsíthető, ha figyelembe vesszük, hogy egy olyan országról beszélünk, amelyikben különösen erős a Katolikus Egyház, és eddig semmilyen formában nem ismerték el az azonos nemű párokat, ezért valószínűsíthető, hogy nagyon sokan titkolták az ilyen típusú kapcsolatukat a Statisztikai Hivatal felmérésekor.

Ez a mentalitás idegen Jézustól, ezért nincs helye az Ő egyházában.

A családdal, a házassággal és az emberi párkapcsolatokkal foglalkozó rendkívüli szinódusnak, a világsajtóban meglehetősen nagy visszhangot kapott félidős munkaanyagát ismertetető Erdő Péter meglepően reagált az anyaggal kapcsolatos kritikai észrevételekre. A kereszteny.mandiner.hu portálnak (mely a hazai médiumok közül egyértelműen messze a legrészletesebb tájékoztatást adta a szinódus eddigi eseményeiről) a témával foglalkozó cikke ezt írja: „Kérdőre vonták Erdő Péter főrelátort is, aki aláírásával ellátta a jelentést, hogy miként kerülhetett bele a szövegbe a homoszexuálisokra vonatkozó kitétel, főleg az „értékelni” kifejezés, illetve hogy miként kell érteni a fent idézett bekezdést. Erdő Péter azonban világossá tette: a bekezdés szerzője nem ő, hanem Bruno Forte olasz püspök, aki ismert liberális teológus, a dokumentumot összeállító bizottság tagja. Erdő a kérdésekre azzal reagált: Fortét kérdezzék, hogy miként kell értelmezni a szöveget.” A Mandiner posztjában idézett angol nyelvű cikken kívül más tudósítások is beszámolnak arról, hogy Erdő Péter valóban így reagált a homoszexuális párkapcsolatokról szóló résszel kapcsolatban neki feltett kérdésre, így valószínű, hogy tényleg ez hangzott el tőle.

A magyar bíboros reakciója azért rendkívül szokatlan, mert a pápa által kinevezett főrelátorként az ő tisztségével egy ilyen elhatárolódás aligha tűnik összeegyeztethetőnek. A főrelátori tisztség ugyanis azt jelenti, hogy neki kell a szinódus számára készített írásos anyagokat, és a szóban kifejtett álláspontokat összefoglaló „szerkesztőbizottságot” vezetnie és képviselnie. Ebből adódóan nem elégséges az, hogy a személyes véleményét alárendeli az általa vezetett bizottság döntéseinek, mert a bizottság végső álláspontját teljes mellszélességgel képviselnie is kellene. Ha pedig ezt nem tudja összeegyeztetni a saját lelkiismeretével, akkor ezt a pápának kell jeleznie, aki kinevezte őt erre a tisztségre, és nem a sajtónak. Amit tett, a legsúlyosabb fegyelmi vétségek közé tartozik, amit egy hierarchikus szervezetbe (mint amilyen a katolikus klérus) tartozó tisztségviselő elkövethet, és erősen megkérdőjelezi a szervezet, és annak vezetője, a pápa iránti lojalitását.

Mindezen mit sem változtat az a tény, hogy a konzervatív főpapok nyomására, és a médiában „őrjöngésnek” minősített tiltakozása miatt a vatikáni szóvivő kénytelen volt kiadni egy olyan nyilatkozatot, hogy a média félreértelmezte a hétfőn közzétett összefoglalót, mert tévesen azt a látszatot keltették, hogy a szinódus bármiféle döntést hozott volna az egyházi tanítás megváltoztatásáról. Ez egyrészt nem igaz, a híradások többnyire pontosan számoltak be arról, hogy a munkaanyag az addig elhangzott vélemények összefoglalását, és nem döntéseket tartalmaz, másrészt Erdő Péternek főrelátorként kötelessége lett volna megvédenie az összefoglaló dokumentum minden pontját, ha az pontosan adta vissza az első héten elhangzottakat, ha pedig valótlanságokat tartalmaz, akkor meg egyáltalán nem lett volna szabad aláírnia. Nem meglepő tehát, hogy a konzervatív kritikusok továbbra is Erdő Pétert hibáztatják a munkaanyag megfogalmazásai miatt, így a bíboros „ingapolitikája” ráadásul kontraproduktív is volt.

Meglátjuk, hogy lesz-e, és ha igen, akkor milyen következménye lesz, ennek az elfogadhatatlan és szerencsétlen taktikázásnak.

"Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé!"

(Zsolt 103,5)

Blogunk történetében valóban nem volt még ilyen hosszú szünet, amint ezt WTR legutóbbi kommentjében megállapította. Hűséges látogatóinknak ezúton is szeretnénk megköszönni kitartásukat, jóleső aggódásukat, ami privát üzenetben is kifejezésre jutott.

A Gondviselés úgy alakította, hogy pont az elmúlt bő egy hónapban nem tudtunk új posztot publikálni. Pont akkor, amikor finisébe érkezett az előkészületi időszak, majd elkezdődött a mindannyiunk által nagyon várt, a családdal, a házassággal, az emberi párkapcsolatokkal foglalkozó rendkívüli püspöki szinódus a Vatikánban. Mindannyian feszült figyelemmel követjük az eseményeket, melyeket a történelem Ura a szemünk láttára alakít, formál, ezért talán most jókor is jött ez a kényszerű hallgatás.

Reméljük, nem sokára újra a korábbi aktivitás jellemzi majd Kaleidoscope blogot, sőt talán még aktívabb és pezsgőbb lesz az élet kicsiny virtuális közösségünkben.

Az elmúlt napokban adták át Andrej Kiska szlovák köztársasági elnöknek azt a 408 ezer aláírást, amelyet Szövetség a Családért nevű szervezet gyűjtött össze, a Katolikus Egyház és a populista Egyszerű Emberek pártja segítségével. Az aláírás-gyűjtés kezdeményezői azt akarják, hogy népszavazással erősítsék meg az idén júniusban már a szlovák alkotmányba is beleírt rendelkezést, miszerint a házasság csak férfi és nő között jöhet létre, és másik három kérdésben is foglaljanak állást a polgárok, melyeket egy korábbi posztban a jelen blogon ismertettünk. Tekintettel arra, hogy a referendummal nemcsak azt akarják elérni, hogy az azonos nemű párok ne köthessenek házasságot, és ne fogadhassanak örökbe gyermekeket, hanem azt is, hogy élettársi kapcsolatban se kaphassanak semmilyen olyan jogot, amely a házastársakat megilleti (pl. az egyikük betegsége, ne adj’ Isten halála esetén), a kezdeményezés súlyos és veszélyes támadás az LMBT emberek alapvető emberi jogainak tiszteletben tartása ellen. Rövid szakértői elemzés olvasható a parametr.sk portál cikkében.

Kiska elnök úrnak jogában áll kikérni az Alkotmánybíróság állásfoglalását, amire a fentiekből adódóan feltétlenül szükség lenne, ezért készítettünk egy angol nyelvű petíciót, mely egy erre vonatkozó kérést tartalmaz. Tekintettel arra, hogy a szlovák elnöki hivatal tájékoztatása szerint a köztársasági elnök várhatóan a héten meghozza saját döntését arról, hogy kér-e az alkotmányossági vizsgálatot a népszavazási kezdeményezéssel kapcsolatban, ezért fontos és sürgető lenne, hogy minél többen, és minél gyorsabban csatlakozzanak az alábbi linken keresztül elérhető petícióhoz:

https://www.ipetitions.com/petition/president-kiska-dont-let-it-please

Frissítés 2014. 09. 03. 13:30.: Kiska elnök úr kezdeményezte az alkotmánybírósági vizsgálatot, adta hírül a bumm.sk. Köszönjük. 

Slovak Christian activists have gathered 408.000 signatures to support their petition campaign demanding a referendum on the protection of the traditional family and the ban on adoptions by homosexual couples, the Alliance for Family group announced today – wrote praguepost.com. In fact, the Slovakian homophobe activists are not only to ban marriage and adoptions by same sex couples, but they want to exclude giving any kind of rights for people living in such a partnership.

Slovakia has not introduced registered partnerships for same sex couples, and the parliament added to the Slovak constitution the statement that marriage is a union between man and woman in June this year. But it was not enough for conservative Christian activists, they continued their petition campaign anyway.

However, Mr. Andrej Kiska, president of Slovakia can stop the violation of LGBT people’s fundamental human rights, because he has the right to refuse the referendum or ask the Constitutional Court to check the questions asked in the referendum proposal.

Let’s say together president Kiska, not to call the referendum without asking the statement of the Constitutional Court about the questions! Join the online petition at

https://www.ipetitions.com/petition/president-kiska-dont-let-it-please

Updated 3.9.2014. 2:00 pm. President Kiska asked the statement of the Constitutional Court. Thank you Mr. President!

Tegnapelőtt az olasz katolikusok liturgikus konferenciáján, Orvietoban, Nunzio Galantino püspök, az Olasz Katolikus Püspöki Konferencia főtitkára határozottan állást foglalt a “nem konvencionális” párkapcsolatban élők egyházi befogadása és a velük szemben alkalmazott “de facto diszkrimináció” felszámolása mellett. (A püspök korábbi, hasonló szellemben tett nyilatkozatáról idén májusban már a jelen blogon is beszámoltunk.)

“Igazságtalanul nagy árat kell fizetniük azoknak, akiknek a szentségek vételéből való kizárás terhét kell hordozniuk, ráadásul ez de facto diszkrimináció” - jelentette ki Galantino püspök a Huffington Post online hírportál, és az Ír Katolikus Papok Egyesületének honlapja híradása szerint.

Mint emlékezetes, Galantino püspököt Ferenc pápa javaslatára választotta meg főtitkárának idén márciusban az Olasz Katolikus Püspöki Kar, és a püspök kezdettől fogva erőteljesen képviselte a pápa befogadó hozzáállását. Emiatt többször hevesen kritizálták is, így pl. amikor arról beszélt, hogy az Egyháznak jobban be kell fogadnia a melegeket, és hogy a papi cölibátust opcionálissá kellene tenni. Gelantino püspök azonban a kritikák ellenére sem puhított saját álláspontján, ami különösen fontos lehet az októberi rendkívüli püspöki szinódus miatt.

Az még egyelőre bizonytalan, hogy a szinóduson megvitatják-e az Egyház álláspontját az azonos neműek között létrejövő, és a heteroszexuális élettársi párkapcsolatról, de biztosan az egyik legfőbb téma lesz, hogy azok a katolikusok, akik elváltak, majd az első házasságuk egyházi érvénytelenítése nélkül újraházasodtak, a továbbiakban járulhassanak szentáldozáshoz. Azért tekintik ezt a kérdést sokan szimbolikus jelentőségűnek, mert rávilágíthat arra, hogy Ferenc pápa irányítása mellett az Egyház meg tudja-e, és meg fogja-e változtatni a tanítását egy ilyen fontos kérdéssel kapcsolatban, mint amilyen a szentáldozás. Néhányan azt mondják, hogy a változtatás lehetetlen, mások szerint viszont nemcsak lehetséges, de muszáj is, mert nagyon sok elvált és újraházasodott pár van, akik elidegenedtek az Egyháztól.

Gelantino megjegyzését az olasz média gyorsan felkapta, és megjelent az Avvenire-ben is, amely az olasz katolikus hierarchia hivatalos lapja. Reméljük, máshol is egye többen meghallják a szavát.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és tisztátalansággal. Te vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!

(Mt 23, 25-26.)

A mai szentmiséken elhangzó evangéliumi részlet figyelmeztetése gyakran megjelent már eddig is bogunkon, de sajnos továbbra sem vesztett semmit az aktualitásából. Jézus nagyon kemény szavakkal ítéli el a farizeusok képmutató magatartását, ahogy megpróbálnak kifelé példamutatónak és erkölcsösnek látszani, miközben a szívük mélyén óriási sötétség és romlottság lakik. Ez a viselkedés minden kor emberére jellemző, csak a megjelenési formája más, és más.

Az elmúlt években a legtragikusabb következményekkel járó megrázkódtatás a Katolikus Egyházon belül, minden kétséget kizáróan a papok által elkövetett szexuális visszaélések esetei voltak, melyeket az ebben érintettek nagyon gyakran próbáltak a morálteológiai előírások megváltoztathatatlanságának hangoztatásával, és az Egyházon belül megindult, bizonyos kérdések újragondolását célzó útkeresés merev elutasításával leplezni.

Ez történt Kansas Cityben is, ahol a bíróság már évekkel ezelőtt jogerősen elmarasztalt pedofil bűncselekmények elkövetése miatt egy katolikus papot, Shawn Ratigant, akit januárban laicizáltak, és jelenleg 50 éves (!) börtönbüntetését tölti. Az ő közvetlen felettese volt Robert Finn püspök, aki éveken át leplezte a tudomására jutott bűncselekményeket, és ezért a bíróság őt is elmarasztalta, ennek ellenére tisztségéről nem mondott le, és fel sem mentették, pedig ez utóbbit már februárban kezdeményezte James Conell atya, Milwaukee nyugalmazott lelkipásztora, kánonjogász. Levelét Carlo Maria Viganó, az USA apostoli nunciusa igazolhatóan megkapta, amint az NCR online hírportálnak a témával foglalkozó cikkéből látható. Az ügy azonban nemcsak a kánonjogász papot, hanem a hívek tömegeit is cselekvésre késztette, és - amint a cahnge.org portálon kezdeményezett petícióból látható - több, mint 260 ezren csatlakoztak ahhoz a nyílt levélhez, melyet Timothy M. Dolan bíborosnak, az USA Katolikus Püsppökkari Konferenciája elnökének írtak, Finn püspök felmentését kérve, mindeddig eredménytelenül.

Most, hogy az elmúlt napokban az illetékes bíróság, a korábbi büntetőeljárás alapján, és azt követően jogerősen 1,1 millió dollár megfizetésére kötelezte a Robert Finn püspök által vezetett, Kansas City Szent József egyházmegyét, Conell atya ismételten a Szentszékhez fordult, hogy a kánonjog 1389 és 1399 pontjai alapján, a szükséges eljárást folytassák le a püspökkel szemben.

Mindeközben ugyanott, Kansas Cityben kirúgtak az egyik plébánián egy leszbikus kapcsolatban élő szociális gondozót, de csak akkor, amikor addigi élettársával a polgári jog szerint házasságot kötött. Amint az előző posztban jeleztük, ez volt az a pont, amikor egy jezsuita szerzetes, aki nyíltan felvállalta homoszexuális irányultságát, és így látta el tíz éven keresztül papi hivatását, úgy döntött, hogy kilép a rendből és megválik papi hivatásától is.

Vajon mit mondana Jézus azoknak a mai katolikus egyházi vezetőknek, akik képesek kirúgni az állásából az időseken, és a beteg embereken segítő, leszbikus katolikus hívőt, ugyanakkor éveken keresztül leplezni próbálják a gyermekek megrontását, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy az így felnövekvő emberek életét tönkre tegyék, a Katolikus Egyház iránti bizalmat porig rombolják a köztörvényes bűncselekmények elkövetői?  

Egy nyílt levélben kérte Ferenc pápát egy volt jezsuita szerzetes, Benjamin Brenkert, hogy segítsen megmenteni a hivatását (a levél a Bondings 2.0 blog legfrissebb posztjában olvasható el teljes terjedelmében angolul). Ebben bemutatta a Jezsuita rendből való távozásának okait, melyek az Egyház LMBTQ emberekkel szemben tanúsított hozzáállásával vannak összefüggésben.

A levél elején őszinte elismeréssel ír arról a csodálatos munkáról, amelyet Ferenc pápa végzett a szegénységben élők érdekében. Ugyanakkor a levél szerzője úgy látja, hogy miközben a Szentatya figyelmét első sorban a fizikai és anyagi nyomorban élőkre összpontosította, az LMBTQ közösség tagjaival nem törődött eléggé. A „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?” prófétai kérdés felerősítette a világ minden részén élő LMBTQ közösség tagjaiban a reményt, hogy jelentős elmozdulásra kerül sor az  Egyházban, egy előítéletektől mentes attitűd irányába, de az előítéletektől való mentesség önmagában nem elég – állapítja meg a levél írója.

„De ki vagyok én, hogy írjak Önnek?” – folytatja levelét Brenkert, a pápa gyakran idézett kérdését átalakítva, majd így folytatja:

„Nyíltan homoszexuális férfiként töltöttem az elmúlt 10 évet Jézus Társaságában (a jezsuiták között), ragaszkodva a papi hivatáshoz. Nagyon hálás vagyok ezért az időszakért. Szerettem jezsuitának lenni, Loyolai Szent Ignác gyermekeként élni. Idén júliusban szeretetben váltam meg a jezsuitáktól.

Többé nem tudom önszántamból és nyíltan felvállalni azt, hogy homoszexuális emberként felszentelt papja legyek az Egyháznak, ahol homoszexuális férfiakat és leszbikus nőket kirúgnak az állásukból. Az utolsó csepp a pohárban az volt számomra, amikor egy házasságot kötő leszbikus nőt, aki szociális gondozóként dolgozott, kirúgtak egy jezsuita plébánián Kansas Cityben.”

Ezután kifejti azt a véleményét, hogy ez az LMBT emberek marginalizációja ellentétes mindazzal, amit „Ferenc Hatásnak” szoktak nevezni, igazságtalanok és ráadásul ellentétesek az USA szövetségi, állami, és helyi szintű, diszkriminációt tiltó jogszabályaival, majd felidézi a távozásának bejelentésekor írt levelének néhány részét, és utána kéri a pápa segítségét, hogy mentse meg az ő hivatását:

„Az elhatározásomról szóló, a provinciálisomnak írt levélben jeleztem, hogy tudomásom szerint az LMBTQ emberekkel szembeni igazságtalanságok ellentmondanak az evangéliumnak.

…

 Nyíltan homoszexuális férfiként az Istentől kapott papi hivatás miatt választottam a felszentelt életet. 15 éves korom óta imádkoztam, hogy megértsem ezt a kérdést. Nem azért imádkoztam, hogy elszaladjak, hanem azért, hogy megértsem. A hivatás gondozóm, a spirituálisom és a feletteseim többszörösen megvizsgálták az elkötelezettségemet, a legszentebb vágyakozásomat, és ezek az emberek kellően tájékozottnak, és nem rendetlennek találtak engem, aki jó, és szent indokkal válhatott pappá.

Ahogy elkezdtem a jezsuita noviciátusomat, Isten hozzásegített, hogy megismerjem, és úgy lássam magam, mint egy önmagát teljes egészében elfogadó, lelki integritását megőrző meleg férfi. Egy idő múlva észrevettem, hogy olyan ajándékokat kaptam, amelyek képessé tettek engem arra, hogy egy érzékeny, örömmel és szeretettel teli, imádságos, érthető, sokrétű és jól képzett lelkipásztor legyek. Azt is értem, hogy miért választottam a papi hivatást emberi tulajdonságaim, és gyarlóságaim ellenére.

Kedves Ferenc pápa! Bár a hivatásom változik, én továbbra is pap maradok. Azért írok Önnek, hogy segítsen megmenteni a hivatásomat, legyen az bármi a jövőben. Azt kérem Öntől, bíztassa az USA katolikus Püspökkari Konferenciájának, mondják meg a katolikus intézményeknek, hogy ne rúgjanak ki több LMBTQ katolikust. Kérem, hogy emelje fel a hangját azokkal a törvényekkel szemben, amelyek kriminalizálják, vagy elnyomják az LMBTQ embereket bárhol a világon. Ezekkel az állásfoglalásokkal tudná igazán megélhetővé tenni azt az állásfoglalását, hogy ”Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?”

Ahogyan most egy laikus hívővé válok, emlékeztettek arra, hogy mint minden jezsuita, úgy „én is most még egy olyan bűnös ember vagyok, aki Jézus társaságához tartozik, ahogy alapítónk, Loyolai Szent Ignác is az volt”. És ahogy sok más jezsuita testvérem is teszi világszerte, akár melegek, akár heteroszexuálisok, úgy nekem is még válaszolnom kell a jezsuiták három alapvető kérdésére a szent ignáci imából: „Mit tettem Jézusért? Mit teszek Jézusért? Mit fogok tenni Jézusért?” Ezért tölti el a szívemet hála.

Mint korábbi jezsuita, tudom, hogy Szent Ignác lelkigyakorlatának magja, lényege a találkozás Istennel, másokkal és önmagunkkal. Ezekre a találkozásokra azon a mozgalmas úton kerül sor, amelyet az emberi és isteni kapcsolatra, és szeretetre irányuló vágy rajzol meg, jelöl ki számunkra. Röviden ez egy zarándoklat, amely Jézust helyezi az ember életének középpontjába. Ez a zarándoklat nyitva áll a homoszexuálisok és a heteroszexuálisok előtt is. Jézus arra utasított minket, hogy jó szamaritánusok legyünk: „Menjetek és cselekedjetek ugyanígy.”

Szeretettel és ragaszkodással,

Ben Brenkert”

Ezekkel a szavakkal fordult a távozó jezsuita szerzetes Ferenc pápához. Jó lenne, ha a pápa válaszolna, és a válaszát megismerhetnék. De vajon eljut-e hozzá egyáltalán ez az üzenet?

A világsajtót bejárta a magát Iszlám Államnak (IS) nevező terrorszervezet videoüzenete, amelyben bemutatják James Foley amerikai újságíró lefejezését. Annak ellenére, hogy az elmúlt hetekben folyamatosan érkeztek a szélsőséges iszlám harcosok megdöbbentő kegyetlenségeiről szóló hírek, hónapok óta rendszeresen jelentek meg horrorisztikus felvételek tömeggyilkosságok, lefejezések, keresztre feszítések áldozatairól, az amerikai újságíró meggyilkolása most mégis megszólalásra késztette a szabadságát töltő amerikai elnököt, akit a terroristák azzal zsaroltak, hogy ha nem állítja le az IS elleni katonai akciót, akkor egy másik amerikai újságírót is kivégeznek. Az MTI tudósítása szerint Obama úgy nyilatkozott, hogy a terrorszervezet egyetlen vallás nevében sem beszélhet, ideológiája csődbe jutott, mert nincs olyan igazságos isten, amely igazolhatná az IS által elkövetett gyilkosságot, mint ahogy a Szíriában és Irakban ártatlanok ellen tömegesen elkövetett egyéb atrocitásokat sem, amelyek áldozatai – keresztények és más vallási kisebbségek képviselői mellett – elsősorban muszlimok.

„A célszerűség kedvéért állítják azt, hogy háborúban állnak az Egyesült Államokkal vagy a Nyugattal, ám a tény az, hogy szomszédjaikat terrorizálják, és semmi mást sem kínálnak fel nekik, mint az üres ábrándképük iránti végtelen rabszolgaságot és a civilizált magatartás összeomlását” – idézik az amerikai elnököt, aki ezután részvétét fejezte ki a hozzátartozónak. A gyilkosságok elkövetőivel kapcsolatban azt mondta: „A Közel-Kelet kormányainak és népeinek közös erőfeszítéssel kell eltávolítaniuk azt a ’rákot’, amelyet az Iszlám Állam terrorista csoport jelent, megakadályozva annak továbbterjedését, Amerika pedig fellép az állampolgárai védelmében”. 

Sajnos mindez már eléggé kevésnek tűnik. Az amerikaiak és szövetségeseik eddig is lényegében ugyanazt mondták, amit most is: egyrészt elítélték a barbár mészárlást, általánosságban kijelentve, hogy ezt egyetlen vallás sem indokolhatja, másrészt megpróbálták megfélemlíteni szavakkal, és tettekkel a terroristákat. Csakhogy mindez eddig – mint a tények bizonyítják – nem járt eredménnyel. Az európai és amerikai emberek szemében elfogadhatatlan kegyetlenkedések az iszlám szélsőségesek számára nemcsak elfogadhatónak, hanem egyenesen inspirálónak, újabb kegyetlenkedésre ösztönzőnek bizonyultak, továbbra is az elkövetők vallási meggyőződésével indokolva azt. A megfélemlítés sem volt eredményes. A katonai megtorlás, és annak kapcsán akár életük elvesztésének, vagy egy esetleges (sokkal kevésbé valószínű) jogi felelősségre vonásnak, és az annak során kiszabott büntetésnek a lehetősége láthatóan egyáltalán nem tartja vissza a terroristákat. Akár harci cselekmények során vesztenék életüket, akár valamilyen büntetést szabnának ki rájuk, mindenképpen a hitükért harcoló hősnek tartanák magukat, akire mennyei jutalmak várnak. Mindezt persze eddig is tudtuk, mégis úgy tűnik, hogy a nyugati vezetők nem tanultak az eddigi reakcióik eredménytelenségből, és lényegében ugyanazokkal a kommunikációs módszerekkel, és katonai válasszal próbálkoznak, amikkel már eddig is kudarcot vallottak.

De mit lehetne, mit kellene a továbbiakban másként tenni?

Az iszlám szélsőségeseket csak akkor lehetne megállítani, ha azt az erőt sikerülne megfékezni, ami arra készteti őket, hogy akár életük feláldozása árán is kövessenek el brutális gyilkosságokat, és vég nélkül folytassák a terrorcselekményeket mindenki ellen, aki nem tartozik közéjük. A gyilkosságok és tömegmészárlások elkövetői saját vallási meggyőződésük alapján cselekszenek, ezért csak akkor volna esély arra, hogy ettől el lehessen tántorítani őket, ha ebben a meggyőződésükben lehetne valamilyen változást elérni (ami egyébként nem túl originális gondolat, hiszen már több évtizeddel ezelőtt, a magyar animációs filmgyártás egyik remekművének, a Macskafogó c. filmnek is ez volt a legfőbb üzenete). Erre utalt Ferenc pápa is, amikor egy hete felszólította a muzulmán vezetőket, hogy ítéljék el az iraki dzsihadistákat. Nagyon tanulságos volt ennek kapcsán a mandiner.hu-nak a témával foglalkozó posztjához fűzött egyik komment, melynek szerzője (aki láthatóan jártas a témában) ezt írta:

Egyébiránt nyitott kapukat döngetnek a Vatikánban, történetesen Tauran bíborostól nem várom el, hogy tudjon erről, de Ferenc pápa talán ebben az ügyben is lépni fog, ki vezesse a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsát.

Több, mint egy hónapos hír, több angol nyelvű link is van rá:

http://www.jihadwatch.org/2014..

http://al-shorfa.com/en_GB/art..

http://www.al-monitor.com/puls..

A kairói al-Azhar egyetem, ami a Fátimidák korától (Kr.u. 971-től) áll és működik, a szunnita világ vallástudományi központja, rektorát, aki egyben az egyetem vallási vezetője is, mind a négy szunnita vallásjogi iskola követői elismerik, függetlenül attól, hogy a mindenkori rektor épp melyik követője. Ebben az értelemben talán mondható, hogy ha nem is az egész muszlim közösség, de a közösség túlnyomó része által elfogadott emberről van szó, nyilatkozatai mindig mérvadóak, iránymutatóak a hívők számára. 

Megtekintve az általa ajánlott linkeket valóban látható, hogy iszlám vallási vezetők már július elején elítélték az IS-t, azonban mégsem mondhatjuk, hogy Ferenc pápa nyitott kapukat döngetett volna. Ő ugyanis jó példával járt elől azzal kapcsolatban, hogy az isteni akarattal szembenálló, de részben vallási köntösbe bújtatott bűnözéssel szemben hogyan kell fellépni, amikor kerek-perec kiátkozta az olasz maffia tagjait. Nyilván nem hozott ez sem azonnali megoldást ezeknek a több évszázada leküzdhetetlennek bizonyuló bűnszervezeteknek a problémájára, de ettől mégiscsak remélhető, hogy azokat a dél-itáliai és szicíliai katolikusokat, akik generációk óta „természetes” és „szükségszerű” jelenségnek tartják a Camorra-t, vagy a Cosa Nostra-t, mégis csak ráébreszti arra, hogy a maffia tevékenysége az örök kárhozatba vezet.

Ugyanakkor az iszlám vallási vezetők, akiknek a nyilatkozatai a hivatkozott linkeken is elérhetőek, mindig csak általánosságban beszélnek arról, hogy az IS tevékenysége, vagy általában a terrorizmus nem áll összhangban az iszlám vallás tanításaival, de olyan egyértelmű megnyilatkozásokkal, amilyet Ferenc pápa tett a maffiával kapcsolatban, a muzulmán vallási vezetőknél nem lehetett találkozni, az angol nyelven (is) publikáló hírügynökségek jelentései szerint. Márpedig az általánosságban megfogalmazott kritikai észrevételeket a gyilkosságok elkövetői láthatóan nem veszik magukra, vélhetően továbbra is azt gondolják, hogy tetteikkel érdemeket szereznek maguknak. Ha viszont ugyanolyan videoüzenetekben, mint amilyeneket a terroristák publikálnak az általuk elkövetett gyilkosságokról, egy saját vallási irányzatukhoz tartozó vallási vezető (imám), szabályosan kiátkozná őket, és az örök kárhozat perspektíváját vetítené eléjük, akkor a vallási indíttatású gyilkosságok legfontosabb motívumát tudnák ezzel megsemmisíteni. Ráadásul ezek az üzenetek nemcsak azokat késztetnék saját addigi vallási fanatizmusuk revideálására, akik már elkövettek valamilyen borzalmas bűncselekményt, hanem azokat is, akik még ugyan nem követtek el semmit, de az IS propagandagépezete már elkezdte meggyőzni őket is. Az ilyen videókat ugyanolyan intenzíven kellene publikálni, mint a gyilkosságokat bemutató filmeket annak érdekében, hogy az iszlám szélsőségesek minden potenciális követője is találkozzon velük, mielőtt csatlakozik ezekhez a csoportokhoz. Ha ugyanis azok a muzulmán vallási vezetők, akik elítélik az IS és az al-Kaida gaztetteit, mint ahogy tette ezt három nappal ezelőtt is Abdulaziz Al al-Sheikh, Szaúd-Arábia főmuftija, komolyan gondolják, hogy ezek a terrorcselekmények ellentétben állnak az Iszlám tanításaival, és valójában semmi közük a shariához, amire hivatkozva elkövetik őket, akkor nekik is törekedniük kellene arra, hogy minden lehetséges módon felhívják a bűncselekmények elkövetőinek figyelmét: ez az út a pokolba vezet! 

Ismét a repülőgépen tartott sajtótájékoztatót a pápa, miközben hazautazott dél-koreai látogatásáról, és most is több fontos bejelentést tett, melyeket azonban a világsajtó most nem kapta fel annyira, mint a hasonló körülmények között tavaly elhangzott, a homoszexuális emberekkel kapcsolatos kérdését: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?”. Minden médium első sorban az iraki és a közel-keleti helyzettel kapcsolatos álláspontját, esetleg a további pápalátogatásokkal kapcsolatos terveket emelte ki a repülőgépen elhangzottakból.

A Vatikáni Rádió weboldalának az interjúról szóló beszámolójában nem is említik azt a részt, amikor Ferenc pápa a most készülő, ökológiai kérdésekkel foglalkozó, új pápai enciklikáról beszélt, és amelyről az NCR online cikkének a végén lehet olvasni. Ezzel kapcsolatban a Szentatya azt mondta, a hírportál beszámolója szerint, hogy Peter Turkson bíboros, az Igazságosság és Béke Tanácsának elnöke az enciklika első tervezetét pár nappal a Koreába indulása előtt tette közzé. A pápa elmondta, hogy az enciklika tervezete az 50 ezer szóból álló Evangelii Gaudium című apostoli buzdításnál egyharmaddal hosszabb, de rövidíteni kellene, eltávolítva belőle a legvitatottabb tudományos feltételezéseket, vagy legfeljebb lábjegyzetben megemlíteni azokat.

Ezután szó szerint idézi a cikk a pápa szavait, melyek valóban nagyon figyelemre méltóak:

„Egy olyan enciklikának, mint amilyen ez is, mely az Egyház tanításának részévé válik, csak teljes bizonyosságra szabad alapulnia” – mondta, majd így folytatta: „Mert ha a pápa azt mondja, hogy a Föld van az univerzum középpontjában, és nem a nap, akkor hibát követ el.”

A pápa szavainak jelentősége messze túlmutat az ökológiai témákkal foglalkozó enciklikán. A Galilei elleni perre utaló mondatával Ferenc pápa egyértelművé tette mindenki számára, hogy mit gondol a hit, a vallás, az egyházi tanítás, és a tudomány kapcsolatáról. Egyértelművé tette, hogy az Egyháznak – okulva a korábban elkövetett hibákból és tévedésekből – maximálisan tiszteletben kell tartania a tudósok álláspontját, az egyes tudományágak kompetenciájába tartozó kérdésekkel kapcsolatban.

Ez a hozzáállás azonban azt is jelenti, hogy az Egyháznak a morálteológiai kérdésekkel kapcsolatban is figyelembe kell vennie, és tiszteletben kell tartania a tudományos kutatások eredményeit. A pápa szavaiból tehát többek között az is levezethető, hogy az ő megítélése szerint is tarthatatlan a Katolikus Egyház Katekizmusának a homoszexualitással kapcsolatos állásfoglalása, mely azt rendetlennek, abnormálisnak, betegesnek tartja, miközben az orvostudomány és a pszichológia már hosszú évtizedek óta nem tekinti kórosnak.

Reméljük, hogy a pápa kijelentései nem maradnak pusztába kiáltott szavak, hanem valódi változások előjelei a Katolikus Egyházban.

Az mno.hu egy cikket közölt a gyermekkatonaságról, felidézve azokat az utóbbi hetekben megjelent tudósításokat, amelyek a témához kapcsolódó, felháborító és szívszorongató esetekről számoltak be. És bár a cikk szerzője, az mno.hu hírszerkesztő-újságírója, Veczán Zoltán beszámol arról, hogy manapság leggyakrabban a gyermekkatonákat a szélsőséges iszlám terrorszervezetek és milicisták szokták beszervezni, egy hirtelen fordulattal mégis mindezt lényegében a nyugati demokráciák nyakába varrja, Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő segítségével.

A „sztár-szakértő” szó szerint így fogalmaz: „…a Nyugat… a véreskezű, kemény, de rendet tartó diktátorok helyett a náluk is kegyetlenebb iszlamista fanatikusokat hozta helyzetbe, az áhított demokrácia helyett pedig anarchia és pusztulás várt ezekre az országokra – ezért is vált fiatalok ezrei számára az egyetlen perspektívává, hogy csatlakozzanak a fegyveres szélsőségesekhez.” Vagyis a Nyugat a hibás azért, hogy az iszlám szélsőségesek gyermekeket kényszerítenek katonáskodásra, gyilkolásra, kegyetlenkedésbe, és végül értelmetlen halálba, és pusztulásba.

A „Nyugattal” szemben megmutatkozó előítéletes megközelítés, mely széles körben elterjedt a jobboldali újságírók és médiafogyasztók között, a rendszerváltás előtti időket idézi, amikor a hivatásos véleményformálók, agitáció és propaganda felelősök, az „agitpropok” mindenért a „nyugati imp’r’lizmust” hibáztatták. Az az idő elmúlt, de a mentalitás – úgy tűnik – megmaradt, és jelen van mai társadalmunkban is. Pedig egy negyed évszázada még a magyarok többsége azt remélte, hogy ennek a mentalitásnak végleg vége van. Most látjuk, hogy ez sajnos nincs így…

Rendhagyó módon egy személyes élményt osztok meg, remélve, hogy közelebb hozza a meleg közösségben elsőre talán tartózkodást kiváltó zarándoklatot.

Bennem is riadalmat kelt ez a szó: zarándoklat. Ez pedig az, zarándoklat a javából. Éneklő és imát mormoló hömpölygő tömeg zászlók alatt, ünneplőben - ez a kép ugrott be e szó hallatán nekem. Ez azonban másfajta: belső út, csupasz minden ideológiától, vallástól, egyháztól, és hittől. Fizikailag elkerülhetetlenül fájdalmas gyaloglás, megélt érzelmekben gazdag.

Nagy elvárások nélkül, kissé szorongva indult az utam. Útitársaim visszaléptek, egyedül maradtam életem romjain. Ennek ellenére egy pillanatig sem voltam egyedül. Önmagam korlátait átlépve, nehézségeimet jelentősen átértékelve, megerősödve, hittel és reménnyel tértem ismét haza. Nem a válaszokat és döntéseket hoztam meg, hanem az oda vezető utat látom tisztábban. Azt, hogy mi helyes, és mi nem az. Erősebb lettem az előttem álló megoldandókhoz. Emberi kapcsolataim jó eséllyel visszaterelődnek abba a mederbe, ahol értékesek és kölcsönösen segítőek egymás gondolatai. A felszínességet és sekélyességet már kevésbé vállalom be, nem szánok rá időt, amelyet szűkössége miatt jobban kell értékelnem. Ehhez hasonlóan anyagi javaimat is meg kell becsülnöm.

Az úton volt társam csendes, egymás mellet haladásban, őrült hahotázásban, magam előtt is őszinte és mély beszélgetéshez, pohár borhoz, jó pofa sörhöz, könnyed csevegéshez, sírásomban mosolyhoz, fájdalomban segítő támaszhoz.

Volt részem ölelésben és őszinte kézfogásban, figyelmességben és kedvességben, közös vacsorákban, jó szóban és segítségben, barátságban, zene örömében, Isten ölelésében, ateista ember hitében, vegetáriánus ember sült csirkével etetésében. Kaptam elszáguldó biciklisek állandó köszönését, földijeimmel való találkozást, sőt heteroszexuális férfiak részéről is fenntartás nélküli melegségem elfogadását. Megélhettem a gúzsba kötöttségtől való szabadulásom: alkoholtól, kávétól, szeretői státusztól, munkától rohanó élettől, felszínes emberi kapcsolatoktól.

És persze volt részem félelemben, álmatlan éjszakában, horkoló alvótársban, megannyi feladásban, de mégis leginkább tanulásban és tanulságban.

Ott hagyni az átélt szabadságot, baráttól elválni szívfacsaró volt. Hazatértem után rávenni magam arra, hogy mindennapjaimba ültessem a letisztultakat az igazán nagy kihívás.

¡Buen camino!