az ezer színű világ

A mai szentmiséken hangzik el az az evangéliumi szakasz, melyben a tanítványok faggatni kezdték Jézust: „Ki a legnagyobb a mennyek országában?” Jézus erre így reagált: „Odahívott egy gyereket, közéjük állította, s azt mondta: ’Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában.’ (Mt 18.2-4)” Ezt követően hangzottak el Jézusnak a címben is idézett szavai: „Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be.” (Mt 18.5)

Érdekes aktualitást kapnak ezek a szavak manapság, amikor a Katolikus Egyház a családdal foglalkozó soron kívüli püspöki szinódusra készül, és amikor – igaz nem kevés vita mellett, de folyamatosan – gyarapodik azoknak a fejlett nyugati országoknak a száma, amelyekben az LMBT párok is fogadhatnak örökbe gyermekeket. A téma blogunkon is többször előkerült, így kicsit több, mint egy éve is, amikor a gyermekek érdekeit vizsgálva elemeztük a felmerülő kérdéseket.

Pár napja a Bondings 2.0 blog publikált egy posztot, melyben jól összeszedtek néhány konkrét esetet a közelmúltból, amikor katolikus hívek álltak ki az LMBT párok örökbefogadási jogának tiszteletben tartása, és a befogadó lelkipásztori hozzáállás mellett.

Ugyancsak idekapcsolódik Mark Segal publicista írása, melyben annak kapcsán fejti ki álláspontját, hogy a tervek szerint Ferenc pápa is ellátogat Philadelphiába, a 2015-ben megrendezésre kerülő Családok Világtalálkozójára. Mint írja:

„Két okom is van az örömre.

Egyrészt, mint philadelphiai soviniszta, szeretem ezt a várost, és meg akarok ragadni minden alkalmat, hogy a világnak megmutassuk a sokszínűségnek ezt a vibráló helyszínét.

Másrészt azt remélem, hogy Ferenc pápa látogatása össze fogja hozni az embereket, hogy toleranciát és megértést tanuljanak egymástól. Nagyjából ugyanez a küldetése a Családok Világtalálkozójának is.

…

Miközben a pápai látogatás célja az lenne, hogy felhívja a figyelmet az értékekre, különösen a család értékeire – és azt gondolom ez olyan dolog, amiben mindannyian egyetérthetünk –, ennek befogadónak kell lennie minden családdal kapcsolatban. Ebbe bele kellene érteni a meleg, leszbikus, vagy transznemű közösséghez tartozó családokat is, akik sajnos eddig nem érezhették magukat túl jól az egyház folyamatos támadásai miatt.

Az elmúlt hónapokban az LMBT családok tagjait támadások érték az egyházi szervezetek részéről [ezzel kapcsolatban ld. korábbi írásunkat is! – a szerk.], a gyermekeiket megkérték, hogy hagyják el iskoláikat, és a Házasság Nemzeti Menete rendezvényen, a philadelphiai érsekség támogatásával, a „kiskorúak konverziós kezelését” népszerűsítették.

Ez az úgynevezett „kezelés” egész egyszerűen erőszak az LMBT irányultságú fiatalokkal szemben. Ennek képviselői azokat a fiúkat és lányokat, akik azt mondják magukról, hogy LMBT irányultságúak, vagy akár csak a szüleik azt gondolják róluk, hogy azok, bezárhatják az erre szakosodott intézetekbe, ahol megaláztatásoknak, testi fenyítéssel járó büntetéseknek és magánzárkákba kényszerítésnek vannak kitéve. Ezeket a kezeléseket kegyetlennek nevezte az Amerikai Pszichiátriai Társaság, és több államban be is tiltották ezeket.

Az LMBT családok elutasítása befeketíti az ilyen családok tagjait, és ez azt eredményezi, hogy már nem is érzik magukat teljes értékű embereknek. Képzeljük csak el, mit érezhetnek az ilyen családokban élő gyermekek, amikor a többi gyerek megszólja őket azért, mert két mamájuk, vagy két apjuk van. Vagy hogyan magyarázzák el a szülők a gyermekeiknek, hogy azért támadják őket, mert azzal kötöttek házasságot, akit szeretnek?

A katolikusok és az LMBT közösség tagjai közötti párbeszéd hozzájárulhat ahhoz, hogy megtalálják a közös nevezőt, de ez teljesen esélytelen akkor, ha az Egyház mindig csak kigúnyolja az ilyen helyzetben lévő gyermekeket és a szüleiket.

Azt remélem, hogy philadelphiai látogatása során Ferenc pápa el tudja kezdeni begyógyítani a meglévő sebeket azáltal, hogy találkozik azoknak a családoknak a tagjaival, akik nagyon szeretnének részt venni az Egyház életében, de ehelyett most inkább nagy ívben elkerülik azt.”

Érdemes a mai evangéliumi részlet kapcsán egy kicsit elgondolkodni ezeken a szempontokon is.

Érdekes cikk jelent meg egy katolikus blogon az alábbi címmel:

Egy püspök válsága: „Hitoktató vagyok, aki ’melegházasságban’ él, és továbbra is tanítok a püspököm teljes támogatásával. Óriási!”

A poszt egy spanyol nyelvű katolikus hírportál cikkét vette át, angol nyelvre fordítva, és magyarázó szöveggel kiegészítve. Az eredetileg két nappal ezelőtt publikált írásában egy katolikus hitoktató számol be arról, hogy a Kanári szigeteken két állami iskolában oktat, püspöki kijelölés alapján katolikus hittant, és miután 2012-ben polgári házasságot kötött azonos nemű élettársával (ami a kiegészítő tájékoztatás szerint 2005 óta lehetséges Spanyolországban), erről írásban tájékoztatta püspökét, Francisco Casest, azonban levelére több, mint egy év után sem kapott semmilyen választ az egyházi hatóságtól.

A hitoktató azt nem tudja, hogy a Kanári szigeteken, ahol az egyik leghíresebb Gay Pride rendezvényeket szokták tartani Európában, az egyházmegye úttörő szerepet akar-e vállalni az azonos nemű kapcsolatok egyházi elismerésében, vagy egyszerűen csak nem tartotta a püspök olyan fontosnak a dolgot, hogy foglalkozzon vele. Akárhogy is van, ez mindenképpen jó hír – állapítja meg cikkében a hitoktató. Különösen azért, mert szó sincs arról, hogy ilyen esetben a jogszabályok bármilyen szempontból megkötnék az egyházi hatóság kezét, miután részletesen szabályozva van, hogy milyen módon válhatnak meg egy hitoktatótól, aki nem felel meg az egyházi előírásoknak, és ezt egy 2007-es alkotmánybírósági döntés is megerősítette.

Reméljük, nem egyszerű hanyagságról van szó. Ebben az esetben ugyanis a válasz elmaradása valóban üzenet értékű.

Az Ebola járvány Isten büntetése a korrupció és az olyan erkölcstelenségek miatt, mint amilyen a homoszexualitás, a Libériai Egyházak Tanácsának állásfoglalása szerint, melyet Lewis J. Zeigler katolikus érsek és Dr. Jonathan B.B. Hart tiszteletes, a Tanács elnöke, a Libériai Episcopális Egyház érseke is aláírtak – adta hírül a libériai Daily Observer beszámolója alapján a Bondings 2.0 blog legfrissebb posztja. A tanácsnak több mint száz püspök, lelkész, próféta és evangelizátor tagja van, akik a már említett két nagy felekezet mellett számtalan kisebb szektához, egyházi szervezethez tartoznak. Az általuk elfogadott állásfoglalásban így fogalmaztak: „Isten haragszik Libériára, és az Ebola egy csapás. A libériaiaknak imádkozniuk kell és kérni Isten megbocsátását a korrupció és az olyan erkölcstelen cselekedetek miatt (mint amilyen a homoszexualitás, stb.), amelyek folyamatosan áthatják társadalmunkat. Nekünk keresztényeknek megbánást kell tanúsítanunk, és könyörögnünk kell Isten irgalmáért.”

Az állásfoglalás várhatóan újabb erőszakhullámot fog elindítani az afrikai országban a homoszexuális emberekkel szemben, akik amúgy is gyakran válnak homofób indíttatású erőszakcselekmények, vagy bűntető eljárások áldozatává. A halálos járvány miatti pánik már eddig is többször irracionális reakciókhoz vezetett, mint amilyen pl. az orvosok, járványügyi szakemberek elkergetése volt több, a járványban érintett afrikai falú lakói részéről, akik azt gondolták, hogy ezek a szakemberek terjesztik a betegséget. Most, hogy egyházi megerősítéssel kikiáltották a homoszexuális embereket bűnbakoknak, félő, hogy elszabadulhatnak velük szemben az indulatok, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Ilyen körülmények között óriási jelentősége lenne annak, hogy a Vatikán és az anglikán világunió vezetése minél előbb, minél határozottabban nyilvánítsa ki azt, hogy a Libéria Egyházak Tanácsának állásfoglalása nincs összhangban a Szentírás tanításával, és ebből adódóan ellentétes az egyházi tanítással is.

Ma van Loyolai Szent Ignác ünnepe, akit a Katolikus Egyházban a hitvédelemben jeleskedő Jezsuita Szerzetesrend alapítójaként tisztelnek. Ehhez képest a Jezsuita blogon a fenti, 3 hete publikált poszt a legfrissebb tartalom, nem nagyon vették a fáradtságot a „jezsuita bloggerek”, hogy megemlékezzenek rendjük alapítójáról. Persze lehet azt mondani, hogy nyár van, meg ez nem egy hivatalos kommunikációs csatorna, stb., de azért mégis elgondolkodtató.

A katolikus szentmiséken ma az igeliturgiában Jeremiás próféta könyvének egy igen elgondolkodtató, és manapság különös aktualitással bíró része hangzik el:

„Izrael háza! Vajon nem tehetek én is úgy veletek, ahogy ez a fazekas tesz?” - mondja az Úr. „Igen, amilyen az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti is az én kezemben, Izrael háza!” (Jer 18.6)

Ma, amikor az októberben esedékes rendkívüli püspöki szinódusra készül Isten újszövetségi választott népe, Krisztus Egyháza (legalább is annak a katolikus vallású része), nagyon jó, ha mindenki szem előtt tartja ezeket a szavakat. Isten, aki az Egyház (minden tagjának) alkotója és teremtője, tetszése szerint alakíthatja saját alkotását. Semmilyen emberi görcsös ragaszkodás a régi dogmákhoz, az akár „több ezer éve változatlan tanításokhoz” (ahogy azt, az egyház reformját ellenzők szokták hangoztatni a „megváltoztathatatlanság” mellett szóló legfőbb érvükként) nem számít az Ő szemében. Azt tesz az Ő Egyházával, amit akar. Ha megengedte, hogy az LMBT emberek párkapcsolatairól eddig téves tanítások legyenek lefektetve az Ő Egyházának dogmatikai irodalmában, akkor ennek is biztos meg volt az oka. Ha most rávilágít a hívek segítségével arra, hogy ezeket a tévedéseket eliminálni kell, akkor ezt is tudomásul kell vennie az Egyháznak.

Reméljük, hogy Szent Ignác rendjének, most még láthatóan a nyaralás bódultságában élő mai tagjai abban fognak élen járni, hogy valóban Isten akarata jusson érvényre az Egyházban, és ne a földhözragadt, a változásoktól néha betegesen rettegő emberi mentalitás.

Az előző posztban a Fehér Ház élő közvetítése alapján elsőként számoltunk be magyar nyelven az USA kormányával szerződéses kapcsolatban álló munkáltatók LMBT munkavállalóival szemben előforduló munkahelyi diszkriminációt tiltó rendelet, Obama elnök általi aláírásáról. Pár hírportálnak figyelmébe ajánlottuk a hírt, de addig nem foglalkoztak vele, amíg az MTI el nem készítette a saját, sok szempontból az általunk közzétett beszámolóra emlékeztető tudósítását, melyet elsőként az origo.hu hozott le, kb. 3,5 órával a mi írásunk publikálása után. Örülünk, ha posztunk megírásával segíthettük a profi újságírók munkáját.

Az MTI tudósítás azonban nagyon homályosan fogalmaz azzal kapcsolatban, hogy milyen kivételek vonatkoznak a vallási szervezetekre a rendelet alkalmazása során. Az MTI tudósítás ezt tartalmazza:

„A szövetségi intézményekkel szerződésben álló vallási csoportoknak továbbra is jogukban áll a vallási identitásuk alapján felvenni vagy elbocsátani munkatársaikat, de az foglalkoztatás ügyében az érintettek nemi orientációja vagy identitása náluk sem játszhat szerepet.

Az elnöki direktívát megelőzően az amerikai legfelsőbb bíróság tavaly úgy döntött, hogy profitorientált cégeknek vallási alapon jogukban áll felmentést kérni az egészségügyi törvény azon rendelkezése alól, miszerint az általuk fizetett egészségbiztosításnak ki kell terjednie a női alkalmazottak fogamzásgátlásra is.”

Ezzel szemben a valóság az, hogy az elnöki rendelet semmilyen érdemi kivételt nem biztosít a vallási szervezeteknek, annak ellenére sem, hogy az MTI által idézett amerikai legfelsőbb bírósági döntés valóban lehetővé tette a fogamzásgátlók társadalombiztosítási támogatásának kizárását az egyházi munkáltatók esetében, de Obama ennek ellenére nem engedett a konzervatív egyházi vezetők nyomásának, ahogy ezt mi a saját összefoglalónkban egyértelműen ki is mondtuk.

Akinek esetleg kétsége van azzal kapcsolatban, hogy mennyire elégedett a vallási szervezeteknek biztosított kivételekkel a Katolikus Egyházon belül is különösen konzervatív irányvonalat képviselő Amerikai Katolikus Püspöki Kar (USCCB), az el tudja olvasni a rendelet aláírását követően kiadott, éles hangú nyilatkozatukat, amelyben úgy fogalmaznak, hogy a „végrehajtási rendelet precedens nélküli, extrém, és szembe kell vele szegülni”.

Bőséges tanulságokkal járt tehát a hír hazai megjelenése, melyeket érdemes mindenkinek figyelembe vennie, aki szeretne hazánkban is valós, korrekt képet kapni a világ eseményeiről. 

 Hatalmas várakozás övezte annak az elnöki rendeletnek az aláírását, amely megtiltja az USA kormányával szerződéses kapcsolatban lévő minden szervezetnek a szexuális orientációval és az azonos neműek házasságával kapcsolatos diszkriminációt. A Fehér Ház élő közvetítését több weboldalon átvették, és a kicsit több, mint fél órás csúszás miatt már türelmetlen kommentek érkeztek. De megérte a várakozás, mert az aláírás előtt elmondott rövid elnöki beszéd nagyon jól rávilágított az esemény jelentőségére.

Amint az egyik amerikai hírportál, a Daily Kos összefoglalójából kiderült, a rendelkezés 24,000 munkáltatót érint, akik 28 millió munkavállalót, az USA összes munkavállalójának az egy ötödét foglalkoztatják. Az LMBT jogvédő szervezetek szerint a rendelkezésnek azonnal, és nagyon is kézzelfogható hatása lesz az Egyesült Államokban dolgozó LMBT személyekre. Obama elnök is ezt emelte ki a beszédében: „ez nem a politikai korrektségről szól, ez emberek életéről, munkahelyének megtartásáról, családok megélhetéséről szól” – mondta az elnök.

Nem véletlen, hogy az All Out nevű LMBT jogvédő szervezet felhívására alig pár nap alatt több, mint 60 ezer aláírás gyűlt össze annak érdekében, hogy az elnök ne engedjen azon konzervatív egyházi és vallási szervezetek nyomásának – köztük természetesen a Katolikus Egyházon belül is különösen konzervatív irányvonalat képviselő Amerikai Katolikus Püspöki Karnak (USCCB) –, akik kivételes bánásmódot (értsd: a diszkriminációhoz való jogot) követeltek a maguk számára.

A döntés jelentőségét az is fokozza, hogy – amint arról korábban már a jelen blogon is beszámoltunk – az LMBT személyekkel szembeni diszkriminációt minden munkáltatóra vonatkozóan megtiltó törvény tervezetének (rövidítve: ENDA) elfogadását az USCCB mindeddig eredményesen megakadályozta. Ebből a szempontból is új helyzetet teremt a most aláírt elnöki rendelet, hiszen az – mint fent jeleztük – az érintett munkavállalók jelentős részének garantálja a munkahelyi diszkriminációval szembeni jogbiztonságot.

Az alábbiakban az aláírási ceremónia közvetítése alatt készített néhány kép látható. Az utolsó kép azt mutatja, hogy Obama elnök következő hivatalos programja az ukrajnai helyzettel kapcsolatos beszéd volt, amely nem is szerepelt eredendően az elnök napirendjében, de jól érzékelteti, hogy mennyire komolyan veszik az USA-ban az LMBT emberek egyenlő jogainak tiszteletben tartását az a tény, hogy még egy ilyen súlyos külpolitikai válság idején is jelentős figyelem összpontosult erre a sokakat érintő belpolitikai kérdésre.

Tegnapelőtt tette közzé az USA illetékes kormányzati szervezete (a Centers for Disease Control and Prevention, a Betegségek Ellenőrzési és Megelőzési Központjai) működése során az első olyan nagyszámú (34,557) felnőtt megkérdezésével végzett nemzeti egészségügyi felmérésének (National Health Interview Survey – NHIS) az eredményeit, amelyben rákérdeztek a válaszadók szexuális orientációjára is. A felmérés több szempontból is meglepő eredményt hozott, melyekről a The Washington Post is beszámolt.

A megkérdezett 18 éves, és annál idősebb válaszadók 96,6%-a mondta magáról, hogy heteroszexuális, 1,6%-a azt, hogy meleg, vagy leszbikus, 0,7%-a biszexuálisnak vallotta magát, és 1,1% nyilatkozott úgy, hogy „valami más”, illetve nem tud, vagy nem akar válaszolni. Arra a kérdésre, hogy az általános egészségi állapotát hogyan minősítené a válaszoló, a homoszexuális férfiak majdnem 5%-al magasabb arányban mondták azt, hogy kiválónak, vagy nagyon jónak, mint a heteroszexuális férfiak, és közel 13%-al nagyobb arányban, mint a biszexuálisok (ld. az ábrán!). Mindezt annak ellenére, hogy a homoszexuális férfiak 5,5%-al magasabb arányban dohányoznak heteroszexuális társaikhoz képest (25,8% vs. 20,3%), és 8,3%-asl magasabb arányban fogyasztottak el öt, vagy több alkoholos italt egy nap alatt legalább egyszer az elmúlt évben (39,4% vs. 31,1%). Igaz, hogy az előbbiek a fizikai aktivitásra vonatkozó kérdésre 63,5%-ban, míg az utóbbiak csak 53,7%-ban adtak pozitív választ, és ennek megfelelt az elhízásra vonatkozó arány, amely az aktívkorú (20-64 év közötti) homoszexuális férfiaknál csak 23,2%, a heteroszexuális férfiaknál 30,7% volt. Megjegyzendő, hogy a nőknél a helyzet majdnem minden paraméter tekintetében fordított.

A felmérés eredményeinek összefoglalásából még számos érdekes és tanulságos adat kiolvasható, de az már ennyiből is látható, hogy nemcsak elvi megfontolások szólnak a homoszexualitás betegségként való megbélyegzése ellen, amint arról az előző posztban írtunk, hanem egy nagyon komoly felmérés adatai is azt igazolják, hogy téves az a sztereotípia, amely szerit a homoszexuális emberek, az életmódjuk miatt, általában betegebbek lennének a heteroszexuális társaiknál. Ugyanakkor az is igaz, hogy az adatok alaposabb elemzése még számos további, érdekes, nagy társadalmi és közegészségügyi jelentőséggel bíró következtetés levonására is lehetőséget ad, nemcsak amerikai viszonylatban, hanem általános érvénnyel is. 

Az El Pais című lapban jelent meg egy interjú Raúl Vera katolikus mexikói püspökkel, melyről az Advocate hírportál közölt rövid összefoglalót. Amint a hírportál beszámolójában olvasható, a püspök a lapnak adott interjújában semmi olyat nem mondott, ami ellentétes lenne a Katolikus Egyház tanításaival, nem állt ki az azonos neműek házassága mellett, de nagyon éles hangon fogalmazott a melegeket betegnek tartó homofób szélsőségesekkel kapcsolatban. Mint mondta: „Azok az emberek, akik a homoszexuálisokra azt mondják, hogy ők betegek, azok maguk a betegek.” Majd így folytatta: „Az Egyháznak nem ítélkezve kell feléjük [a homoszexuális emberek felé] fordulnia, hanem a párbeszédre nyitottan. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ő személyiségük gazdagságát, csak azért, mert más a szexuális preferenciájuk. Ez a beteges, ez a szívtelen, ez az együttérzés hiányát bizonyítaná.”

A cikkíró megjegyzi, hogy Vera püspök kiállása az elnyomott emberek mellett, beleértve a melegeket és a szegényeket is, korábban sok kellemetlenséget okozott számára a katolikus hierarchia részéről. Emlékeztetnek arra, hogy 2011-ben, még II. János Pál pápa idejében, vizsgálat indult ellene amiatt, hogy együttműködött a helyi katolikus meleg csoportokkal, amiről akkoriban beszámolt az Advocate hírportál is. Sok minden változott azonban azóta, hogy Ferenc pápa vezeti az Egyházat. Mint a cikkben olvasható: „Sokáig Raúl Vera püspök a Katolikus Egyházon belül fekete báránynak számított, amolyan régi vágású baloldalinak. Ez azonban csak addig tartott, amíg az új pápa által képviselt földcsuszamlás-szerű ideológiai változások be nem következtek. Most azóta hirtelen a többi püspök is Vera-tól kér útmutatást.”

Magunk észéről ehhez csak annyit tudunk hozzátenni, hogy Vera püspök szavain érdemes egy kicsit elgondolkodnia mindazoknak a politikusoknak, közéleti szereplőknek, de mindenki másnak is, akik magukat a Katolikus Egyház tagjainak vallják, és rendszeresen a „beteges”, a „deviáns”, meg más, ehhez hasonló jelzőkkel szokták illetni a homoszexuális embereket.

Újabb nyílt levélben fordul a Catholic Church Reform Int’l Ferenc pápához, ezúttal azt kérve tőle, hogy az idén októberben esedékes rendkívüli püspöki szinódus legyen nyilvános a média, rajtuk keresztül a világ katolikus hívei, és minden ember számára, aki a Katolikus Egyház iránt érdeklődést mutat. A levél előkészítői hangsúlyozzák, hogy ezáltal a püspökök hatékonyabban tudnák bemutatni Isten népe számára azt a munkát, ahogy – a Szentlélek vezetésével – a mai családok életében felmerülő kihívásokról tárgyalnak majd. Ezenkívül a hívek számára még jobban érzékelhető lenne, hogy azokat a laikus híveket, akik eddig másodosztályú státuszban voltak, a továbbiakban a Hierarchia képviselői az Egyház egyformán értékes és tehetséges tagjainak tekintik.

A CCR Int’l szervezői lehetőséget biztosítottak arra is, hogy aki egyetért a kezdeményezésükkel, az aláírásával csatlakozni is tudjon ehhez a petícióhoz, az alábbi linkre kattintva  

http://www.catholicchurchreform.com/petition.html

(Apró szépséghiba, hogy hazánkat megint nem lehet kiválasztani az országokat felsoroló listából, csak az egyéb kategóriát tudjuk választani, pedig ezt – egy másik nyílt levél kapcsán – korábban a kérésünkre egyszer már korrigálták.)

A kezdeményezéssel alapvetően egyet lehet érteni, bár kétségtelenül vet fel jogos aggályokat is a dolog. Egyrészt egy ilyen nyilvános közvetítés esetén elkerülhetetlen, hogy azok is minden momentumot lássanak, akik egyértelműen rossz, ártó szándékkal közelítenek a Katolikus Egyházhoz. Ebből adódóan biztos, hogy ironikus, vagy kifejezetten sértő képek, videók százai árasztanák el pár nap alatt a világhálót, ami nemkívánatos mellékhatása lenne az ajtók kitárásának, és a teljes nyilvánosság megteremtésének.  Másrészt a hívek nagy része számára még akkor is követhetetlen lenne az esemény, ha minden nagyobb világnyelven meg lehetne hallgatni az elhangzó hozzászólásokat, amelyekre a szinkrontolmácsolást biztosítani fogják, mert pl. várhatóan magyar nyelvre nem lesz folyamatos szinkrontolmácsolás.

Ugyanakkor – tisztán elvi megfontolások alapján – aligha kérdőjelezhető meg, hogy számos pozitív hozadéka is lenne ennek a transzparens közgyűlési munkának. Nem kétséges, hogy a nyilvánosság kontrollja általában minden testületnek jót tesz, még akkor is, ha a fenti aggályok jogosságát elismerjük. Ha a média jelen lehetne, akkor a rendkívüli szinódusi közgyűlés minden felszólalása utólag visszakereshető, és meghallgatható lenne ugyanúgy, ahogy számos ország parlamentjének, sőt néhány önkormányzat képviselő-testületének plenáris ülései esetében ezt évek óta biztosították az érdeklődők számára. Márpedig, ahogy ez utóbbi lehetőséget sem csak az adott ország, vagy önkormányzat polgárai számára biztosítja az internet, ugyanígy az sem jelentene gondot, ha a szinódusi közgyűlés felszólalásait is bárki megnézhetné, és nemcsak a Katolikus Egyház tagjai.

A nyilvánosság a misszió szempontjából is óriási lehetőségeket rejtene. Ha a püspökök valóban komolyan vennék azt a felszólítást, hogy a laikus hívektől érkező kérdéseket, visszajelzéseket kanalizálják a tanácskozás többi résztvevője felé, akkor ez hatalmas biztatást és megerősítést adna azoknak, akik maguk is részt vettek a vatikáni kérdőív kérdéseinek megválaszolásában, idejüket és energiájukat nem kímélve, aktívan kivették a részüket a szinódus előkészítő munkálataiból. Helyre lehetne állítani a bizalmat és újra megerősíteni a reményt azokban, akik számára csalódást keltett a szinódus munkadokumentuma, az Instrumentum Laboris, amelyről korábban a jelen blogon is szóltunk már. A nyilvánosság segítségével korrigálni lehetne azokat a problémákat, amelyek a vatikáni felmérés kapcsán már a kezdetek kezdetén felmerültek, amelyek később is vitákat generáltak az Egyházban, és amelyekről összefoglalóan is írtunk korábban.

Reméljük, hogy a Szentatya mindezeket a szempontokat mérlegelve úgy dönt, hogy biztosítani fogja a soron kívüli püspöki szinóduson a teljes nyilvánosságot.

"Nem fogadod el a hierarchia magyarázatát, értelmezését, bizonyos egyházi tanításokkal kapcsolatban? Ha ez így van, akkor valószínűleg félreérted a tanítást, a felkészületlenséged miatt, a Vatikán által kijelölt Nemzetközi Teológiai Bizottság szerint" - állapítja meg a Bondings 2.0 blog közelmúltban publikált posztja, mely a pár héttel ezelőtt kiadott vatikáni  “Sensus fidei” in the Life of the Church című (magyar nyelven még nem hozzáférhető, a címet így lehet fordítani: “Hitérzék” az Egyház életében; ld. a témához kapcsolódó, korábbi írásokat tartalmazó könyvek bemutatását a Sapientia Hittudományi Főiskola honlapján!) dokumentumot ismerteti. A dokumentum kiadására Gerhard Müller bíborosnak, a Hittani Kongregáció prefektusának (egyben a Bizottság elnökének) a jóváhagyásával került sor, amint az NCR online portálnak a témával foglalkozó cikkében olvasható.

A még XVI. Benedek pápa által kijelölt teológusokból álló Bizottság (melynek mandátuma a fent linkelt ismertető szerint mindig öt évre szól, bár a Vatikán hivatalos honlapja alapján az utoljára kinevezett bizottság mandátuma tavaly lejárt, de ez láthatóan nem gátolta Müller bíborost abban, hogy kiadja a Bizottság nevében ezt a dokumentumot) feladata az volt, hogy segítsenek jobban megérteni a “sensus fidei” és a “sensus fidelium” koncepcióját (az előbbi jelentését ld. fent, az utóbbi, így fordítható: “a hívek véleménye”), “az egyes hívők és az egész egyház képességét a hit igazságainak felismerésére”.

Ennek a feladatnak eleget téve a Bizottság a dokumentumban lényegében azt fejtette ki mintegy ötven oldalon, hogy a hívek egyre nagyobb része azért nem ért egyet az Egyház hivatalos tanításainak egyes elemeivel, mert nem eléggé tájékozott, és ezért az Egyháznak arra kellene nagyobb hangsúlyt fektetnie, hogy jobban magyarázza el, és meg a híveknek, a hivatalos egyházi tanítást.

Ez a hozzáállás azonban érthető módon heves indulatokat váltott ki azokból, akik komoly teológiai felkészültséggel rendelkezve próbálnak, konstruktív módon megoldásokat keresni az Egyház előtt álló kihívásokra. Kelly Stewart, az NCR online teológus végzettségű kommentátora pl. így fakadt ki:

“A szexuális és reproduktív ortodoxia képviselői láthatóan újra és újra azt feltételezik, hogy a feminista, vagy LMBT emberek, progresszív és sok esetben mainstream katolikusok azért nem értenek egyet a hivatalos tanítással, mert nem tudják, hogy miről beszélnek. Erre a feltételezésre alapul a “Sensus fidei” központi érvrendszere…

Ha sok laikus katolikus elutasítja a hivatalos tanítást egy adott kérdéssel kapcsolatban, akkor az bizonyára azért van, mert nem értik azt. Ha nem értik, akkor az bizonyára a gyenge hitük, a kulturális agymosás, vagy a nem megfelelő hitoktatás miatt van…

A ‘meghallgatás’ és a ‘megbeszélés’ hasznosak, de csak akkor, ha hozzásegítik a hivatalos egyházi vezetést ahhoz, hogy hatékonyabban tudják elmagyarázni nekünk a saját életünket. A laikusok meghallgatása nem arról szól, hogy valami tartalmilag újat tanuljunk tőlük. Ez arról szól, hogy megtanuljuk, hogyan kell elmondani másként, ugyanazt a tanítást. Az egyházi vezetők célja az, hogy átcsomagolják a széles körben elutasított elképzeléseket, és tovább magyarázzák a gendert a nőknek, a homoszexualitást a melegeknek és a leszbikusoknak, valamint a házasságot a házaspároknak - akár tudják, hogy miről beszélnek, akár nem.”

Hasonló szellemben ír Ken Briggs ugyancsak az NCR online-on:

“Ha katolikusként nem értesz egyet a hivatalos egyházi tanítás valamelyik elemével, akkor azért hívnak meg a hierarchia képviselői, hogy megvizsgálják, hogy mi a baj veled… Az a lehetőség soha fel nem merül, hogy egy intelligens, magasan iskolázott katolikus, éretten és alaposan megvizsgálva az egyházi tanítás logikáját azt találja, hogy az hibás, és/vagy ellentétben áll azzal, amit a hitélete során megtapasztalt.”

A bizottsági dokumentum egyértelművé teszi, hogy egyes vatikáni tisztségviselők nem hajlandóak érdemben meghallgatni világi híveket és bármit elfogadni tőlük, ami súlyosan rontja a kilátásait a közös ügyeinkkel kapcsolatban felmerülő nézeteltérések megoldásának, hogy jobban megérthessük, és életté válthassuk az evangéliumot. Ferenc pápa sok pozitív változást hozott, de ez a dokumentum mutatja, hogy még milyen sok további változásra van szükség.

Alig pár nappal azután, hogy nyilvánosságra került a Vatikánban október 5-én kezdődő rendkívüli püspöki szinódus munkaanyaga (melyről korábban blogunkon is beszámoltunk), hivatalosan is bejelentették, hogy olasz és más országok katolikus LMBT csoportjai és szervezetei egy nemzetközi konferenciát szerveznek október 3-ra,  „A szeretet útjai" címmel, melynek témája a meleg és transzszexuális emberek lelkigondozása lesz (ide kattintva elérhető a konferencia angol nyelvű honlapja).

Az eseményen katolikus teológusok és egyházi személyek a konferenciának helyet adó valdens egyház képviselőivel, és laikus hívekkel beszélgetnek arról, hogy miként lehetne a homoszexuális és transzszexuális emberek, az azonos nemű párok és családjaik lelkigondozását megújítani, odafigyelve teljes befogadásukra.

A családok pasztorációjáról többé már nem lehet úgy beszélni, hogy ne foglalkozzunk azokkal, akik azonos nemű párkapcsolatban élnek,  és az ő családjaikkal. A homoszexuális emberek szüleit is meghívták a konferenciára, hogy számoljanak be  az elfogadás folyamatáról, és arról, hogyan változott meg a gondolkozásmódjuk.

Téma lesz az azonos nemű párok gyermeknevelése, és a  megházasodott, majd saját szexuális orientációjukkal később szembesülő melegek és leszbikusok keserű, sőt néha tudathasadásos helyzete, az ő bátorításuk, és lelki vezetésük, amikor rájönnek, hogy nem képesek egy életet leélni hazugságban és önmaguk megtagadásával.

A nemzetközi konferencia házigazdája Marco Politi lesz (az egyik legaktívabb vatikáni újságíró, publicista, aki többek között az ABC-nek, a CNN-nek, a BBC-nek és a Repubilicanak is dolgozik, vagy dolgozott korábban, és akivel a közelmúltban egy nagyon izgalmas interjút közölt a merleg-digest.eu portál, "Ferenc pápa és ellenzéke" címmel). További felszólalók lesznek:

- Geoffrey Robinson püspök,  Sydney (Ausztrália) nyugalmazott katolikus segédpüspöke, aki elemezni fogja, hogy a Katolikus Egyház hogyan tud elmozdulni az LMBT emberek életének és szeretetkapcsolatainak jobb megértése irányába.

-  James Alison atya (angol származású katolikus teológus és pap, aki sokat dolgozott Dél-Amerikában, főként Brazíliában, és számos kiadványt fordított a katolikus lelkiismeret és a homoszexuális tudatosság kapcsolatáról), aki elmagyarázza, hogy a homoszexuálisok és transzszexuálisok hogyan tudják előmozdítani azt az új evangelizációt, amely befogadóbb, nyitottabb a sokszínűség irányába, és mentes az elnyomás és diszkrimináció légkörétől, amely ma még a társadalom különböző szegmenseit jellemzi.

-  Antonietta Potente, Bolíviában élő, olasz származású dominikánus nővér és teológus, aki az Evangélium új, az LMBT személyek irányába befogadóbb értelmezését ajánlja a hallgatóság figyelmébe.

- Letizia Tommasone, valdens lelkésznő, a Hit és Homoszexualitás Bizottságának elnöke, mely az olasz baptista és metodista egyház, valamint a valdensek részvételével állt fel. Ő saját szemszögéből fog beszélni arról az útról, ahogy ezek az egyházak eljutottak oda, hogy nyíltan befogadják az LMBT embereket és párokat.

- Joseanne Peregrin, a Málta Keresztény Élet Közösségének elnöke, és egy homoszexuális fiatalember katolikus vallású édesanyja, aki az LMBT emberek szüleinek félelmeiről és reményeiről fog beszélni.

Ezután bemutatnak egy rövid videót, amelyben meleg és leszbikus katolikusokkal készített interjúk láthatók. Végül felolvassák annak a felhívásnak a szövegét, amelyet a rendkívüli Püspöki Szinódus részére fognak megküldeni, a homoszexuális és transzszexuális embereket is befogadó lelkipásztori gondozásról (ide kattintva elolvasható a Felhívás szövege angol nyelven).

Az általános figyelemfelhíváson túl, a konkrét javaslatokat a konferencián fogják megfogalmazni a szinódusi atyák részére, a Katolikus Egyház Katekizmusának 2358. pontja szellemében: “Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét.”

A konferencia hivatalos programja:.

"A szeretet útjai”,

a  melegek és transzszexuálisok lelkipásztori gondozása

nemzetközi konferencia

(Róma 2014. október 3.)

A konferencia nemzetközi előkészítő bizottságának tagjai (ABC sorrendben):

- Francesco Woods (Refo, Olaszország)

- Michael Brinkschroeder (European Forum of LMBT Christian Groups, Hollandia)

- Michael Clifton (David et Jonathan, Franciaország)

- Francis De Bernardo (New Ways Ministry, Egyesült Államok)

- Marianne Duddy-Burke (DignityUSA, Egyesült Államok)

- Gianni Geraci (Il Guado, Olaszország)

- David Musonda (Dette Resource Foundation, Zambia)

- Innocenzo Pontillo (Progetto Gionata, Olaszország)

- Andrea Rubera (Nuova Proposa, Olaszország)

- Diane Xuereb (Drachma LGBT, Málta)

Napirend

14:00 Regisztráció,

14:45 Marco Politi (vatikáni újságíró): Bevezetés

15:00  Geoffrey Robinson püspök: "Az LMBT emberekéletének és szeretetkapcsolatainak jobb megértése felé vezető út (olasz nyelvű absztrakt)" (angol nyelvű absztrakt, és az előadó bemutatása)

15:50 James Alison (teológus): "Az LMBT emberek teljes bevonása a katolikus közösségbe: új teológiai megközelítés (olasz nyelvű absztrakt)" (angol nyelvű absztrakt, és az előadó bemutatása)

16:20 Antoinette Potente (teológus és a dominikánus nővér): "A száműzetéstől a befogadásig,  a várakozástól a részvételig: új attitűd az LMBT emberekkel kapcsolatban"

16:50 Kávé szünet

17.20 Video: "Az LMBT keresztények vágyai és az életük" a Yulia Matsiy, a Milánóban élő, orosz származású, független rendező és  filmproducer alkotása.

17:50 Letizia Tomassone (BMV Hit és Homoszexualitás Bizottságának elnöke) "A protestáns egyházak által megtett út az LMBT emberekkel szembeni előítéletektől a teljes befogadásig"

18:20 Joseanne Peregin (a máltai Keresztény Élet Közösségének elnöke) "A félelmek és elvárások az LMBT gyermekek szülei részéről"

18:50 Az olasz LMBT katolikusok képviselői: "Az olasz LMBT katolikusok hozzászólásai és javaslatai a Zsinat számára (olasz nelvű összefoglaló)" (ide kattintva elolvasható a Felhívás szövege angol nyelven).

19:00 Kérdések és válaszok

20:00 Következtetések

Konferencia szponzora az LMBT Keresztények Európai Fóruma (European Forum of LGBT Christian Group), Hollandia Oktatási Tudományos és Kulturális Minisztériumának anyagi támogatásával,

Valdens Hittudományi Kar Aula Magna, Róma Via Pietro Cossa 40. (Olaszország)

Honlap:http://waysoflove.wordpress.com/ - E-mail: lestradedellamore@gmail.com

Media Patner:Jonathan Project

Pagina Facebook https://www.facebook.com/waysoflove2014

A budapesti pride-hoz kapcsolódva az idén még nagyobb volt a "Nyitottak vagyunk" nevű civil összefogás aktivitása. Egy önálló felmérést is készítettek, melynek eredményeiről, a magyarországi munkahelyek nyitottságáról, a leginkább elutasított csoportokról és a boldog munkavállalókról készített sajtóanyag elérhető az alábbi linkre kattintva:

Sajtóközlemény

Tekintettel arra, hogy blogunk is csatlakozott a "Nyitottak vagyunk" kezdeményezéshez, mi is megkaptuk a holnapi rendezvényre vonatkozó tájékoztató anyagot, amelyet ezúton közzéteszünk:

Kedves Nyitottak,
 

holnap indulunk! 15:00-kor várunk mindenkit a Nyitottak vagyunk kamionnál a Kossuth téren L4 Elfour őrülten jó zenéjével, buborékágyúval, 1000 lufival, legyezőkkel, az ELSŐPRÁJDOZÓKnak meglepetéssel! -- Elsőprájdozók, gyertek 15:20-ra a kamionhoz!
 

Néhány fontos és praktikus infó azoknak, akik velünk jönnek:

• Indulás, érkezés

  • igazoljátok vissza a Nyitottak vagyunk kamionnal vonulok a Budapest Pride-on eseményt, mert ide postoljuk majd a legfrissebb infókat

  • az induláshoz 15:00-15:30 között kell megérkezni a Kossuth térhez a menethez

  • késöbb nem lehet csatlakozni!

  • javasolt megérkezési pontok itt láthatóak. Mi a Nyugati felől tervezünk érkezni, ezt javasoljuk nektek is. A menet végeztével 18:00-kor tervezünk egy együttes elindulást is szervezni a helyszínről azoknak, akik nem maradnak a Pride piknikre a Városligetben.

• Mit hozzatok, hogy készüljetek

  • Meleg lesz: 29-34 fok.

  • Az indulásnál lesz egy toi-toi, az érkezésnél 8 darab. A menet útvonalán nem lesz más, a rendezők által biztosított WC, ezért szükség esetén az útvonalon nyitva tartó vendéklátó helyekre lehet menni.

  • Vizet hozzatok magatokkal.

  • Akinek valamilyen okból muszáj ennie, hozzon magával valami élelmiszert.

  • Erős lesz az UV sugárzás, javasolt a naptej, illetve a fejfedő használata.

  • Gyertek kényelmes cipőben, ruhában.
     

Azoknak, akik nem tudnak velünk tartani, live stream-mel készülünk, amit a nyitottakvagyunk.hu -n is tudtok majd követni.
 

Két nappal ezelőtt, a chicagói pride-on részt vettek a St. Clement katolikus plébánia hívei is, nyíltan szolidaritást vállalva a Dignity Chicago nevű, katolikus melegeket tömörítő szervezettel. Ez nem az első alkalom, tavaly is két tucat katolikus hívő csatlakozott a pride-hoz. Az egyik résztvevő, a 64 éves Chris Pett, aki korábban a Dignity elnöke is volt, ezt nyilatkozta az eseményről beszámoló chicagotribune.com hírportálnak: „Az igazságosság előmozdítása érdekében vagyunk itt. Olyan egyháznak kellene lennünk, amelynek tagjait az igazságosság iránti elkötelezettség, valamint az egymás iránti szeretet és tisztelet egyesíti. Ami különöse izgalmas, hogy ezek a hívek egy nagyon támogató közösségből érkeztek.”

Sem az egyházközség, sem a felettes egyházi hatóságok hivatalosan nem támogatták a hívek részvételét a pride-on, de nem is ellenezték. Ez utóbbiak képviseletében Susan Burritt, az érsekség szóvivője nyilatkozott az internetes médiumnak, aki megerősítette, hogy a plébánia híveinek nincs szükségük semmilyen engedélyre ahhoz, hogy részt vegyenek a rendezvényen. Rex Pillai atya, a plébánia segédlelkésze elmondta, hogy a hívek részvétele nem jelenti a plébánia hivatalos képviseletét. Ugyanakkor hozzátette: „A hívek, magánemberként szabadon eldönthetik, hogy mit csinálnak. A St. Clement plébánia mindig befogadó volt a különböző vallási irányzatokkal kapcsolatban.”

Ugyanakkor a Bondings 2.0 blog legfrissebb posztjából az is kiderül, hogy nemcsak Chicagóban, hanem Torontóban is voltak olyanok, akik katolikusként csatlakoztak a pride-hoz. Mint írják, és amint a fotón is látható, Ontario English Catholic Teachers Association (OECTA, Ontarioi Angol Katolikus Tanárok Egyesülete) is részt vett a rendezvényen, és a képen egy táblát tartottak maguk elé, ezzel a felirattal: „Támogatjuk az LMBTQ tanulóinkat”.

Bostonban egy helybéli ferences különítmény vett részt a pride-on, és – amint a képen látható – egy olyan feliratot készítettek erre az alkalomra, amelyen Ferenc pápa szavait idézik fel, szivárványszínű betűkkel: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?” Ezen kívül még a new yorki, a san franciscoi és a londoni pride-on résztvevő katolikusokról is beszámolnak a posztban.

Ezek után adódik a kérdés: el tudja valaki képzelni azt, hogy a magyar katolikusok is nyíltan részt vegyenek a budapesti pride-on?

Az elmúlt héten megjelent az októberi rendkívüli püspöki szinódus munkaanyaga (Instrumentum laboris), mely teljes terjedelmében magyarul még nem hozzáférhető, csupán a Magyar Kurír rövid összefoglalóját vette át néhány hírportál, ugyanakkor angolul, és a vatikáni honlap másik hat hivatalos nyelvén hozzáférhető a Vatikán honlapján.

Amint a rendkívüli szinódus főrelátoraként nyilatkozó Erdő Péter bíborosra hivatkozó magyar nyelvű összefoglalóban olvasható: „A dokumentum nemet mond az azonos neműek házasságára és az ezt engedélyező polgári törvényekre. Nemet mond az azonos nemű párok általi örökbefogadásra is. Ugyanakkor elítéli kirekesztésüket és befogadásukat szorgalmazza. A dokumentum nemet mond a „szexuális identitás megszüntetését” hirdető gender-elméletekre.”

Az egyházi reformot szorgalmazó amerikai szervezetek képviselői csalódottságuknak adtak hangot, ahogy a Bondings 2.0 blog összefoglalójában olvasható. Mint írják: „A püspökök ismételten kinyilvánított álláspontja szerint nem az a probléma, hogy az ő tanításuk ellentétben áll azzal, amit a Biblia tanít a szeretetről, hanem az, hogy a katolikusok nem ismerik eléggé az egyházi tanítást. Valójában azonban nem arról van szó, hogy az egyházi tanítás ismeretének hiánya okozná a problémákat, sokkal inkább arról, hogy a híveket hosszú ideje támadják ezekre a tanításokra hivatkozva, és emiatt a hívek elutasítják azokat a tanításokat, amelyek nincsenek összhangban az evangéliummal.”

Ugyanakkor a dokumentumot aláíró Lorenzo Baldisseri bíboros, a Szinódus titkára a vele készített interjúban arra a kérdésre, hogy „mit tartalmaz a dokumentum, mi lenne a kívánatos a homoszexuális párok lelkivezetésével kapcsolatban?” – így válaszolt:

„A lelkivezetés mindenkinek jár, így a homoszexuális pároknak is. Eddig ez tabunak, vagy problémának tűnt. Mit kell tenni? Emberekről beszélünk… Ha ők megkeresztelt keresztény hívek, akik egy családban élnek, miért kellene őket diszkriminálni? El kell fogadni őket a plébániai közösségekben is. Világos, hogy ezek nehéz helyzetek, aminek történelmi okai vannak. Azokat az embereket, akik ilyen helyzetben találják magukat, el kell fogadni, támogatni kell, biztosítani kell a helyüket az Egyházon belül, hogy úgy élhessenek, mint mások.”

Ha elolvassuk Erdő Péter és Lorenzo Baldisseri bíborosok szavait, akkor látható, hogy konkrét ellentmondás nincs közöttük, ugyanakkor óriási különbség van a hangsúlyokban és a megfogalmazásban.

Többekben felmerült már az elmúlt időszak vatikáni kommunikációi kapcsán is, hogy – nem először – a „jó rendőr, rossz rendőr” rutint próbálja használni a Vatikán. Ez azonban számos további kérdést vet fel:

-        kit?

-        milyen irányban?

-        milyen indíttatásból akarnak ilyen formán manipulálni?

A konzervatív katolikusok azt gondolják, hogy végső soron a reformereket akarja leszerelni a vatikáni vezetés, a reformerek eddig abban reménykedtek, hogy inkább a konzervatívok álláspontjának óvatos megváltoztatása a cél, és – amint látjuk – most ez utóbbiak a csalódottabbak. Félő tehát, hogy bár Ferenc pápának átmenetileg sikerült lelassítania a Katolikus Egyház hanyatlását, és elkerülni azt, hogy az Egyház – mint éppen ő fogalmazott – kártyavárként omoljon össze, az elkövetkező időszakban még nagyobb csalódottság és kiábrándultság érzést fog okozni a hívek tömegeinek, ha úgy érzik, hogy becsapták őket. Jó lenne ezt elkerülni…

Az Afrikában, Burundiban és Kongóban végzett négy évi missziós munka után hazájába, Chilébe visszatérő Felipe Berrios jezsuita atya nyilatkozott az emol.com hírportálnak, melynek során kifejtette álláspontját a chilei közvélemény érdeklődésének fókuszában lévő kérdésekkel, az abortusszal és a melegházassággal kapcsolatban. A szerzetes pap elmondta, hogy a maga részéről az életet Isten ajándékának tekinti, amely számára emiatt sérthetetlen, és csak a természetes halállal érhet véget. Ugyanakkor nagyon érdekesnek nevezte azt, amit Michelle Bachelet asszony, Chile szocialista elnöke mondott: „pont azért, mert minden élet Isten ajándéka, tiszteletben kell tartanom mások véleményét”. Az elnök asszony szerint a chilei társadalom már elég érett ahhoz, hogy megvitasson olyan kérdéseket is, hogy mikortól tekinthető valaki emberi személynek. Felipe Berrios atya ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy ha a parlament elfogad egy olyan törvényt, amely lehetővé teszi az abortuszt, akkor ezt tudomásul fogja venni, de erkölcsileg nem tartja elfogadhatónak.

Ugyanakkor Berrios atya egyértelműen kiállt az azonos neműek házasságának legalizálása mellett, mondván: „Ők sem másodrendű állampolgárok”. Ezután feltette a kérdést: „Mi a probléma a melegek házasságával?” – majd így folytatta – „A homoszexuálisok is Isten gyermekei. Ő alkotta meg a homoszexuális és a leszbikus embereket is, és Isten rájuk is büszke. Miért nem engedjük őket házasságot kötni egymással? Ebből elég már. A probléma bennünk van akkor, amikor nem értjük meg őket. Legyen világos mindenki számára, hogy a melegek és a leszbikusok ugyanúgy Isten gyermekei, és Isten őket is ugyanúgy meghívta az üdvösségre, ahogy mindannyiunkat. Nem másodrendű állampolgárok, nincsenek másfajta bűneik, és segítenek nekünk kiszélesíteni a szexualitás fogalmát.”

Berrios megnyilatkozása az egyik leghatározottabb kiállás volt az LMBT jogok támogatása mellett, ami egy dél-amerikai egyházi személyiségtől eddig elhangzott. Berrios atya egyébként több könyv szerzője, és egy népszerű rovatot vezet a chilei El Mercurio c. lap szombati számában.

Az alábbiakban egy nagyon kedves barátom bizonyságtételét szeretném a figyelmetekbe ajánlani. Ezúton is köszönöm neki, hogy engedélyezte a közzétételt. Biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek, akik magukra ismernek a történetében, és bízom benne, hogy sokan lesznek, akiknek erőt vagy reményt fog adni a bizonyságtétele.

Gyermekként erősen katolikus környezetben nőttem fel, amely nemcsak otthon, hanem a templomban is formált engem. Szüleim szigorúan neveltek, minden lépésemet figyelmesen követték, leginkább pubertás koromban, tehát szó sem lehetett máshol alvásról, bulizásról, barátokkal való szórakozásról. Éppen ellenkezőleg, segítenem kellett mindenben otthon édesanyámnak, édesapámnak a munkában és a kertben. Ennek ellenére boldog voltam, mert volt egy második otthonom: a plébánia. Még gyermekként kezdtem Istennek szolgálni az oltárnál ministránsként. Ez 13 éven keresztül tartott, miközben sok papot ismertem meg, akik évenként mindig váltották egymást. Különböző találkozókra kezdtem járni, énekkarba, részt vettem kirándulásokon, később a bérmálkozók animátora lettem. Baráti társaságommal különböző goszpel fesztiválokra és fiatal keresztények találkozóira jártunk. Tagja voltam egy olyan közösségnek is, amelyben egy pillanatra átéltem Isten erős közvetlen közelségét, amit úgy is neveznek, hogy a Szentlélek kiáradása. Istenben való hitem volt életem középpontja, úgy éreztem, ez teljesen betölt engem. Ez köszönhető volt a papoknak is, akikkel mindig is közeli kapcsolatban voltam, és csodáltam őket. Aztán egy nap beadtam jelentkezésemet a papi szemináriumba...

Úgy tűnhet, bizonyságtételem eddigi része egy fiatal keresztény ideális életét írta le, amely minden problémától mentes és szép volt. De elfelejtettem említeni egy meglehetősen lényeges dolgot, amely életemet már régebb óta kísérte, bár akkor még nem tudatosítottam. Azt, hogy más vagyok, legelőször talán az általános iskola utolsó évfolyamában vettem észre, de nem igazán foglalkoztam vele, mert nem különösebben aggasztott a dolog. Viszont a középiskolában, amikor eljött az első plátói szerelem és a szerelem gyönyörű érzése, rémülettel állapítottam meg, hogy érzéseimnek tárgya egy fiú, az osztálytársam. Attól a pillanttól kezdve egy harc kezdődött meg bennem. Az elején nem tartott sokáig, mert erős hitem volt és szilárdan reméltem, hogy Isten a tisztátalan vágyaktól megszabadít, meggyógyít. Azt, hogy más legyek, ugye nem engedhettem meg magamnak. Ezt a lehetőséget erősen és hosszan elnyomtam a legmélyebb bensőmbe. Pedig egy pap próbált észre téríteni, hogy ez csak ideiglenes, egyfajta fázis, és idővel elmúlik. A magam elől való menekülésnek egyik módja volt az a rengeteg tevékenység, amiben akkor részt vettem: beszélgetések a hitről és a lelki életről. Mások életével foglalkoztam, hogy ne kelljen a sajátoméval.

Azt a döntést, hogy pap leszek, véglegesnek szántam, nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy később meggondolom a dolgot és elhagyom a szemináriumot. Ebben a döntésemben (hogy szeretnék pap lenni) sokan támogattak, kivéve a szüleimet, akik nehezen fogadták el azt. Az élet a szemináriumban nehéz volt, de egyúttal szép is. Éreztem a nyomást, hogy a plébánián számítanak rám, bíznak bennem, ha másért nem is, akkor már csak a rengeteg ima miatt, amit értem mondtak el, igyekeznem kell. Betartani a napi időrendet, a szemináriumi szabályokat és a felettesek rendeleteit nehéz volt. De még nehezebb volt felülkerekedni szükségleteimen és vágyaimon, amik újra jelentkeztek, felébredtek mély téli álmukból, ahova el voltak temetve már egy ideje. Igen, erős kísértés volt, de a másik oldalon a sok teológus sok érdekes, páratlan embert – különöző személyiségekkel – jelentett, akiket lehetőségem volt megismerni. Habár sokat közülük vonzónak találtam, megpróbáltam egyikük iránt sem táplálni nem megengedett érzéseket vagy vágyakat, hiszen tudatában voltam hivatásomnak, és annak is, hogy egyszer a cölibátus kötelezettségét fogom magamra vállani. Saját különbözőségemet még nem tudtam magamnak igazán megnevezni.

Egyszercsak az történt, hogy megosztottam egy gyóntatópappal azt, ami a szívemet nyomta. Bizalmasan elmondtam neki, hogy attól félek, talán homoszexuális vagyok. Ezt nem tartottam bűnnek, de mégis nyugtalanított. Nem gondoltam, hogy ez egy olyan dolog lesz, amiből problémám származhatna. Amint később kiderült, mégis. Nagyon naiv voltam, amikor a gyóntatópap javaslatára elmentem a szeminárium rektora után, hogy a segítségét kérjem. De ebben az esetben a segítség a szemináriumból való kényszerített kilépésemet jelentette. El kellett döntenem, hogy önként lépek ki, vagy pedig kirúgnak. A békésebb módot választottam. Nagyon nehéz volt elhagyni a szemináriumot, mert el kellett hagyni a diáktársaimat, barátaimat, ismerőseimet, de még nehezebb volt visszatérnem abba a környezetbe, amelynek csalódást okoztam. Az emberek értetlenül tették fel mindig ugyanazt a kérdést: Miért? Mindegyikük kíváncsi volt, és mindegyiküknek kellett valamit mondanom, valamit kitalálni. Különböző pletykák kezdtek el rólam terjengeni, némelyik igaz volt, némelyik még távolról sem.

A szeminárium utáni időben több kihívással kellett szembenéznem – megoldani a továbbtanulás kérdését, választ adni az emberek kíváncsi kérdéseire, és főleg, megoldást találni arra a dologra, ami ennek az egésznek a kiváltó oka volt. Körülbelül 3 évig csak emésztettem ezt a szerencsétlen eseményt, próbáltam elfogadni a tényt, hogy elképzeléseim, ideáljaim, terveim kudarcba fulladtak. Úrrá lett rajtam az önsajnálat, az aggodalom, a depresszió, elvesztettem életkedvemet, étvágyamat, lefogytam, megvetettem magamat, elvesztettem önbecsülésemet, önbizalmamat, semmi voltam. Ezekben a szomorú és nehéz időkben vágytam valakire, aki megért, együtt érez velem, megsimogat, átölel. De egyedül voltam. Az Istenben való hitem sem nyújtott számomra vigaszt. Mintha az Úr már nem foglalkozna velem, már nem szeretne, mert bűnös vagyok, mert meleg vagyok. Számon kértem az Úrtól, hogy miért teremtett ilyennek. Mi a terve velem? Egyáltalán, akarja-e, hogy valaha boldog legyek? Vagy elhajított magától és gyűlöl? Abban az időben ezekre a kérdésekre még nem tudtam a válaszokat. Hosszú és könyörtelen válság következett be a hitemben és a személyiségemben. Utáltam magamat azért, amilyen vagyok. Nem akartam olyan lenni. Képtelen voltam kimondani a ‚homoszexuális‘ szót, menekültem a ‚meleg‘ kifejezés elől. Kértem az Urat, hogy gyógyítson meg. Könnyekkel a szememben és szégyenkezve kértem segítséget a papoktól. Nem segítettek. Nem tudtak. Erre nem volt receptjük. Szerettem volna inkább meghalni és szent nyugalomra lelni.

Amikor a legrosszabbul voltam, szükségét éreztem, hogy eldöntsem, a kereszténységet választom-e, vagy pedig azt, hogy homoszexuális ember leszek. Hogy az Urat választom-e, vagy pedig a bűnös életet. Úgy láttam, hogy a megoldás vagy ez, vagy az. Mintha az egyik kizárná a másikat. Nem hittem abban, hogy ez a két lényeges dolog az életemben szimbiózisban tudna létezni. Akkor a második lehetőséget választottam. Ez a döntésem egy bizonyos papnak is köszönhető volt, aki megváltoztatta a magamról alkotott képemet. Azt mondta, találjak magamnak valakit. Fel voltam háborodva, hogyan mondhat ilyet Istennek egy szolgája. De ő ismert engem, és tudta, hogyan szenvedek az életben. Tudta, hogy nem ismerek senki olyat, mint én, és nem tudom, mi az a szerelem. Ennek a döntésnek a következménye lett az, hogy idővel elfogadtam magamat olyanak, amilyen vagyok. Elfogadtam másságomat, de mindenekelőtt magamat. Ebben a belső előbújásban nagy segítségemre volt egy nagyon közeli barátnőm, akire mindent rábízhattam, és akivel mindenről beszélhettem. Ő tartott életben, meggyőzött, hogy normális vagyok, és előítéletek nélkül elfogadott. Mindig, ha megtudtam valami újdonságot a homoszexualitásról, vagy láttam egy dokumentumfilmet, elmeséltem neki, ő pedig figyelmesen meghallgatott. Mellette tanultam meg nyíltan beszélni a saját érzéseimről és szükségleteimről. Sokat köszönhetek neki.

Kezdett felmerülni bennem a kérdés, hogy vannak-e még olyanok, mint én, hiszen addig még nem ismertem hasonló embereket. Az interneten felfedeztem egy újonnan megalakult csoportot, melynek tagjai meleg keresztények voltak. Sokkoló volt számomra, hogy egyszerre kereszténynek és melegnek vallották magukat. Mivel a lelkem mélyén még maradt valami a hitemből, nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, meg akartam tudni, hogy vajon lehetséges-e az én esetemben is kombinálni a hitet és a homoszexuális orientációmat. Elkezdtem járni a havi összejövetelekre, új és érdekes embereket ismertem meg, akik hasonló nehézségeket, problémákat éltek át az életben, és közösen kerestük a válaszokat. Ez mellett nem felejtettem el a pap jó tanácsát sem, hogy keressek párkapcsolatot. Nem kalandot egy éjszakára, hanem valódi szerelmet. Egy keresztények számára létrehozott ismerkedős oldalon megismertem egypár kedves embert, akikkel máig tartom a kapcsolatot. A páromat is a meleg keresztények közösségének köszönhetően ismertem meg. Amióta együtt vagyunk, elkezdtek gyógyulni azok a fájó sebek, amiket nem maga a homoszexualitás okozott, hanem az emberek és én magam az miatt, aki vagyok és aki nem akartam lenni. Hiszem, hogy ez az Úrnak és az ő szerelmének munkálkodása. Tudatában vagyok annak, hogy még mindig keresem az utam az életben, és habár nem tudom a választ az összes kérdésre, a legfontosabbat tudom: hogy ki vagyok, és hogy az Úr feltétel nélkül szeret engem.

A világban sok a gyűlölet és a meg nem értés azokkal az emberekkel szemben, akik mások. Tudom, mert egykor én is telve voltam előítéletekkel. Ezek az előítéletek megakadályoznak abban, hogy a másik embert egyenértékűnek lássuk és fogadjuk el. Tiszta szívemből szeretném, hogy az emberek abbahagyják a saját elképzeléseik előtérbe helyezését és önző ráerőszakolását a másikra, és elkezdjék a másikban meglátni az embert. Az embert, aki az Isten képére lett teremtve.

Neked is van történeted? Meg szeretnéd osztani? Nosza, küldd el nekünk, hogy másoknak is hasznára váljék!

Vincent Nichols bíboros, Anglia és Wales Katolikus Püspöki Konferenciájának elnöke pár nappal ezelőtt a fegyveres konfliktusok kapcsán előforduló szexuális erőszak elleni világméretű összefogás londoni rendezvényén szólalt fel, melyről többek között beszámolt az NCR Online hírportál is. Mint mondta, a „nemi erőszak bűncselekmény, erkölcstelen cselekedet”, és a Katolikus Egyház elkötelezett a határozott fellépésre az ilyen bűncselekmények megelőzése érdekében, bárki, bárhol bármilyen körülmények között követne is el ilyeneket. „Olyan bűncselekmények ezek, amelyek ellen minden erővel küzdeni kell” – mondta a bíboros.

A téma kapcsán azonban a bíboros tett néhány általános érvényű megállapítást az emberi szexualitás jelentőségével kapcsolatban, melyekre felhívta a figyelmet a QTC blog és Bondings 2.0 blog is. Mint mondta:

„Az emberi szexualitás egy erős és életbevágó eleme emberi mivoltunknak, és minden személy természetének. A nemiség megélése a szexuális kapcsolatokban olyan valami, amely az önazonosságunk és a személyiségünk legmélyebb aspektusait érinti. Az egyház szexualitásra vonatkozó tanításának alapvető eleme, hogy a szexuális cselekedeteknek mindig csak valóban szabadon meghozott döntés alapján szabad megvalósulnia. Ennek az az oka, hogy könnyen belátható módon az emberi szexualitás képes két ember testének és lelkének egyesítésére, a legalapvetőbb szinten, az önátadás teljességében, amely az egymás iránti folyamatos elköteleződésre szólítja fel őket, és amely természetéből adódóan nyitott az új élet elfogadására. Az a legfontosabb most számunkra ebből a tanításból, hogy a szexuális kapcsolatban nincs helye a brutalitásnak, az agressziónak, vagy egy személy bármilyen dehumanizációjának.”

A bíboros tehát arra hivatkozik, amit a Katolikus Katekizmus (KEK) tanít a szexualitásról:  

2332 A szexualitás az emberi személyt minden szempontból érinti testének és lelkének egységében. Sajátosan az érzelmi életre vonatkozik, a szeretet és az élet továbbadásának képességére, általánosabban az alkalmasságra, hogy közösségi kapcsolatot teremtsen másokkal.

2333 Minden embernek, akár férfi, akár nő, el kell ismernie és el kell fogadnia a maga szexuális identitását. A testi, erkölcsi és lelki különbségek és komplementaritás a házasság javára és a családi élet kibontakozására irányulnak. A házaspár és a társadalom harmóniája részben attól függ, hogyan élik meg a nemek komplementaritását, kölcsönös egymásrautaltságát és egymás segítését.

Ugyanakkor – ahogy Terenc Weldon is rámutatott a QTC blogban közzétett posztjában – amíg a KEK fent idézett pontjaiból általában az élet továbbadásának képességét szokták idézni, és a szexualitásra vonatkozó tanítás egyéb részei gyakran háttérbe szorulnak, addig a bíboros, bár ezt is megemlítette, azonban beszédében sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett azokra a szempontokra, amelyek minden szexuális orientációjú embert érintenek. Minden emberre, így a homoszexuális emberekre is igazak ugyanis azok a megállapítások, hogy:

-        a szexualitás alapvető jelentőségű mindenki életében. Ahogy Nicols fogalmaz: „erős és életbevágó eleme emberi mivoltunknak”, illetve ahogy a KEK fogalmaz: „az emberi személyt minden szempontból érinti testének és lelkének egységében”.

-        mindenkinek el kell fogadnia saját nemi identitását, amit a bíboros így interpretált: „a nemiség megélése a szexuális kapcsolatokban olyan valami, amely az önazonosságunk és a személyiségünk legmélyebb aspektusait érinti”. A Katekizmus ezt írja: „Minden embernek, akár férfi, akár nő, el kell ismernie és el kell fogadnia a maga szexuális identitását.” Minden embernek, tehát azoknak is, akiknek a nemi identitásuk része az azonos neműek iránti vonzalom.

-        tisztában kell lenni a kapcsolat jelentőségével. Nicols nyomatékosan hangsúlyozza, hogy „az emberi szexualitás képes két ember testének és lelkének egyesítésére, a legalapvetőbb szinten, az önátadás teljességében, amely az egymás iránti folyamatos elköteleződésre szólítja fel őket”. Miközben tehát a házasság értékei közül megemlíti az élet továbbadását is, előbb, és nagyobb nyomatékkal beszél egységről, mint másik értékről. A Katekizmus rögzíti: „A házaspár és a társadalom harmóniája részben attól függ, hogyan élik meg a nemek komplementaritását, kölcsönös egymásrautaltságát és egymás segítését.” A katolikus körökben elterjedt feltételezés szerint a komplementaritásra hivatkozó megfogalmazás a biológiai nemmel van összefüggésben, miközben valójában közismert, hogy számos egyéb formája van egy párkapcsolatban a komplementaritásnak. Egymás kölcsönös támogatása egy párkapcsolaton belül vitathatatlanul hozzájárul a (házas)társaknak a párkapcsolaton belüli, egymás iránti, és a külső, a társadalom irányában megnyilvánuló harmóniájához, az azonos nemű párkapcsolatok estében ugyanúgy, mint a hagyományos házasságban.

Weldon mindezek alapján leszögezi: „Van tehát egy nyilvánvaló ellentmondás abban, hogy miközben az egyházi tanítás is egyértelműen kimondja a szexualitás jelentőségét az ember életében, és az egymás iránt elkötelezett, szerelmi kapcsolat fontosságát, aközben megtagadja mindennek elismerését a homoszexuális irányultságú emberekkel kapcsolatban. Ezt az ellentmondást előbb-utóbb fel kell oldania az Egyháznak.” Magunk részéről ehhez csak annyit fűzünk hozzá, hogy jó lenne inkább előbb, mint utóbb…

Nemsokára jön a bizonyítványosztás az iskolákban, és (nem túl eredeti módon) néhány politikus is kiosztotta az egyeseket a politikai ellenfeleiknek. Ugyanakkor a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által közzétett Magyarország, 2013 c. kiadvány – amelyet pár napja mutattak be a sajtónak – az egész ország bizonyítványa.

„Lassan nő a házasságkötések száma Magyarországon, és tavaly 8,4 százalékkal kevesebben váltak el, mint az előző évben” – írta a KSH a kiadványában, amivel a közlemény megfogalmazói nyilván megpróbálták úgy interpretálni az adatokat, hogy azok a családbarát népesedéspolitika kormányzati céljainak sikerét igazolják.

A számok azonban magukért beszélnek. A házasságkötések számának egy tized ezrelékes „növekedése” lényegében hibahatáron belüli változásnak tekinthető ahhoz a 3,6 ezrelékhez képest, amely 2010-2012-ig stabilan jellemezte hazánkat, és amely 1949 óta, amióta rendelkezésre állnak ilyen statisztikai adatok, a legalacsonyabb érték volt. Összehasonlításul 1949-ben még ezer lakosra 11,7 házasságkötés jutott, és ez az arány még majdnem három évtizedig (a hatvanas évek első felének kivételével) 9 ezrelék felett maradt, de az éves ingadozás meghaladta a 1,5 ezreléket.

A válások számának csökkenése is önmagában nagyon megtévesztő adat, különösen annak fényében, hogy a házasságban élők aránya 1980 óta 35%-al csökkent, tehát jóval kevesebben maradtak, akik még egyáltalán elválhatnak. Ma a 15 év feletti lakosságnak már kevesebb, mint 43%-a él házasságban. Annak ellenére, hogy tavaly „csak” 20 ezren váltak el, az elhalálozások miatt mégis 47 ezerrel csökkent a házasságban élők száma.

Ugyanakkor az ország jövője szempontjából egyértelműen a legsúlyosabb problémát a népességszám-csökkenés, és a születések számának csökkenése jelenti, mely folyamatokban nemhogy javulás nem tapasztalható, de további romlást mutatnak az adatok. A lakónépesség immáron jóval elmarad a 9.900 ezertől is, ami közel 55 évre visszamenőleg jelent negatív rekordot. Ennél is aggasztóbb, hogy a születések száma a 2011-es évet kivéve soha nem volt alacsonyabb a tavalyinál. Évek óta kevesebb, mint fele annyi gyermek születik Magyarországon, mint hatvan évvel ezelőtt. A rendkívül alacsony termékenységi arány közép és hosszú távú veszélyeit nehéz lenne túlértékelni, mivel az aktív korú népesség arányának csökkenése miatt előbb-utóbb összeomolhat a nyugdíj- és a többi nagy ellátórendszer, ami olyan társadalmi feszültségeket okozhat, melyek rövid időn belül a társadalom teljes dezintegrációjához, a közbiztonság és a közszolgáltatások színvonalának rohamos romlásához vezethetnek. Ezeknek a katasztrofális következményeknek a megelőzése mára minden eddiginél erősebb lépéskényszert eredményezett, és ebben a helyzetben a legsúlyosabb mulasztás, ha a politikai döntések meghozatalában, a társadalmi változások alakításában kompetens személyek nem tesznek meg mindent a demográfiai krízis elhárítása érdekében.

A fiatalok nem akarnak házasodni, és gyermeket sem vállalnak. Sokan azt gondolják, hogy a két jelenség között ok-okozati összefüggés van, ezért a demográfiai krízis megoldását a „házassági kedv” fokozásától várják. Ez utóbbi elképzelés azonban két súlyos logikai problémával küzd. Egyrészt a „házassági kedv” növelése sem tűnik könnyen elérhető célnak, amit jól mutat az ilyen irányú kormányzati erőfeszítések érdemi eredményeinek elmaradása is. Másrészt a házasságkötések számában az elmúlt pár évben észlelhető (igaz nagyon szerény mértékű, érdeminek nem nevezhető) növekedés ellenére a házasságban élő anyáktól született gyermekek száma továbbra is csökkent, míg a házasságon kívül született gyermekek száma, és aránya is növekedett. Tavaly már az újszülöttek 46,2%-a nem házasságban élő anyától származott. E két adat alapján nem megalapozottak azok a várakozások, hogy a házasságkötések számának a növelésétől lehetne remélni a demográfiai krízis gyors megoldását.

A házasságkötés preferálása mellett szóló érvként a gyermekek érdekeire is szoktak hivatkozni, mondván, ha a szülők stabil házasságban élnek, az a gyermekeknek biztonságérzetet ad. Csakhogy a válások magas száma miatt még a házasságon belül vállalt gyermekeknél sem biztos, hogy a házasság stabilitást, biztonságot jelent, sőt a válások a gyermekeket is nagyon meg szokták viselni.

A kormányzat politikai döntéseit nagymértékben befolyásolja az is, hogy a keresztény egyházak képviselői morálteológiai szempontok alapján preferálják a házasságon belüli gyermekvállalást. Ez teljesen nyilvánvalóvá vált pl. az előző kormányzati ciklusban az új Alaptörvény és a Polgári Törvénykönyv elfogadásakor (melyekről többször írtunk a jelen blogon is, többek között akkor, amikor az alapvető jogok biztosa kérte az Alkotmánybíróságtól a „közeli hozzátartozó", illetve a „hozzátartozó" fogalom-meghatározásának felülvizsgálatát és megsemmisítését), mely utóbbi nyílt hadüzenet volt az élettársi kapcsolatban élőkkel szemben. Mindezek a részben szimbolikus, részben valódi érdeksérelmeket okozó politikai döntések láthatóan továbbcsökkentették a gyermekvállalási kedvet, és ezeket a nemkívánatos hatásokat a gyermekes családok részére nyújtott adókedvezmények sem tudták ellensúlyozni. Ugyanakkor azáltal, hogy a hagyományos család, és a házasság védelme a keresztény egyházak kívánságára, és aktív politikai szerepvállalása mellett vált a jogrend meghatározó elemévé, az egyházak részben magukra vállalták a döntések politikai felelősségét is. Márpedig ez a felelősség nem csekély, amint a demográfiai krízis hatásaival kapcsolatban ezt korábban már jeleztük.

Az egyházak képviselői természetesen hivatkozhatnak arra, hogy az egyház morálteológiai tanításai nem változtathatóak meg akkor sem, ha annak bármilyen hátrányos következményei vannak közvetve, vagy közvetlenül az össztársadalmi szinten, amint ezt számos kérdésben láttuk már eddig is (ld. pl. az óvszer használatának merev elutasítását, amely az éhínségtől sújtott afrikai országokban a túlnépesedés, és az AIDS terjedése szempontjából katasztrofális következményekkel jár, és sok esetben humanitárius katasztrófához vezet). Csakhogy – amint a jelen blogon már erre is többször rámutattunk – még a sokáig legkonzervatívabbnak tűnő Katolikus Egyházon belül is egyre erőteljesebben jelenik meg – főleg Nyugat-Európában és Amerikában – a hívek, a papság egy része, sőt egyre több vezető főpap részéről is az az igény, hogy az Egyház korrigálja saját morálteológiai tanításait. A protestáns felekezetek közül többen már korábban is elismerték, hogy más párkapcsolati formák is egyenértékűek lehetnek a hagyományos házassággal. Mindennek szerepe lehet abban, hogy több nyugat-európai országban, vagy az amerikai kontinensen nincsenek a gyermekvállalás hiányából fakadó demográfiai válságjelenségek. Egyre több keresztény egyházi vezető is felismeri azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a gyermekáldást elfogadó, a saját, vagy az örökbefogadott gyermekek nevelését vállaló szülőket az egyháznak is minden erővel támogatnia kellene, függetlenül attól, hogy a szülők hagyományos házasságban élnek-e, vagy sem.

Nem lehet természetesen azt állítani, hogy a demográfiai válságjelenségekért mindenhol csak a konzervatív egyházi hozzáállás lenne a felelős (így pl. Kínában a kommunisták által forszírozott, népesedés-visszafogó „egyke-programhoz” az egyháznak értelemszerűen semmi köze sincs). Ugyanakkor azokban az országokban, ahol a keresztény egyházak politikai szerepet vállalva hozzájárulnak a társadalom életét közép- és hosszútávon meghatározó döntések meghozatalához, a felelősséget is vállalniuk kell ezért azoknak az egyházi vezetőknek, akik a saját egyházuk hívei által is vitatott tanításokhoz mereven ragaszkodva, politikai befolyásukat latba vetve kényszerítik rá saját álláspontjukat a politikai döntéshozókra.

Kiegészítés 2014.06.16.: Megjelent egy, a témához szorosan kapcsolódó tanulmány, melyet ajánlunk olvasóink figyelmébe. Szalma Ivett - Takács Judit: A gyermektelenséget meghatározó tényezők Magyarországon.

Anglia és Wales Katolikus Püspöki konferenciájának titkársága közzétett egy egyházi rendelet-tervezetet, mely az Egyesült Királyságban hatályban lévő, az egyenlő bánásmódról szóló törvény végrehajtásával kapcsolatban ad – elfogadása esetén – utasításokat arra vonatkozóan, hogy a katolikus intézményekben hogyan kell a kisebbségekhez tartozók védelmét biztosítani, beleértve a szexuális orientációjuk, vagy a nemi identitásuk miatt a kisebbség csoportokhoz tatozó személyeket is.

A tervezet – melyről a Bondings 2.0 legfrissebb posztjában adtak rövid összefoglalót – minden eddigi katolikus dokumentumnál elfogadóbb tartalommal ír arról, hogy a katolikus intézményekben és szervezeteknél hogyan kell viszonyulni a transzszexuális emberekhez, és óvva inti a katolikus közösségeket attól is, hogy az azonos nemű házaspárokkal szemben bármilyen hátrányos megkülönböztetést alkalmazzanak. Mint írják:

„Ha az azonos nemű házaspárokat bármilyen hátrány éri a heteroszexuális házaspárokhoz képest, akkor az közvetlen diszkriminációnak minősül. Ebből adódóan nem lehet azzal érvelni, hogy az ilyen magatartás valamilyen arányossági elv alapján jogszerű lenne, … és mint ilyen, törvénytelen, ha nem tartozik az 5. fejezetben vázolt kivételek közé.”

A kivételek között többek között ezt olvashatjuk a dokumentum 104. pontjában:

„Megengedhető lehet pl. (ha a jelen fejezetben meghatározott feltételek fennállnak), hogy egy katolikus civil szervezet előre kikösse, hogy csak olyanokat kíván foglalkoztatni, akik a szexualitásra vonatkozó katolikus morálteológiai tanításokkal összhangban lévő életvitelt folytatnak. Ez azonban azt is jelenti, hogy minden olyan személyt ki kell zárniuk, akik házasságon kívüli párkapcsolatban élnek, és nemcsak a homoszexuális párkapcsolatban élőket.”

A tervezet tehát teoretikusan, és de jure semmi olyat nem mond, ami ne lenne levezethető a Katolikus Egyház hivatalos tanításából, azonban az a megközelítés és stílus, ahogy a témát tárgyalják, egyáltalán az tény, hogy egy ilyen rendelettervezet elkészült, mindenképen előremutató.

Egy érdekes cikk jelent meg a The Conversation c. weboldalon, melyet a The Washington Post is átvett, és amelyre a Jezsuita blogon az „Izrael misztériuma” nick nevet használó kedves kommentelő hívta fel a figyelmünket (ezúton is köszönet neki!).

Mint írják, a 90-es években hatalmas érdeklődést keltett az a feltételezés, hogy a homoszexualitás kialakulásában egy un. „meleg-gén” jelenléte játszik szerepet. Két évtized kutatásai megerősítették ezt a feltételezést, és egy másik gén létezésének lehetőségét is felvetették.

A fejlődéstannal foglalkozó genetikus szakember számára nem meglepő az az elképzelés, hogy egy ember genetikai adottságai hatással vannak a szexuális orientációjára. Mindig is láttuk ezt az állatvilágban. Az is lehetséges, hogy sok gén határozza meg a szexuális orientációt.

De ahelyett, hogy ezekre úgy tekintenénk, mint „meleg-génekre”, lehet, hogy inkább a „férfiak iránti vonzalom génjeinek” kellene tartanunk ezeket. Ez egy általánosan elterjedt genetikai variáns is lehet, amely, ha a nőknél jelenik meg, akkor arra prediszponálhatja őket, hogy sokkal hamarabb alakítsanak ki heteroszexuális kapcsolatokat, és több gyermekük is legyen.

Ebből adódóan meglepő lenne, ha nem lennének „nők iránti vonzalom gének” a leszbikus nőknél, amelyek, ha a férfiaknál jelennek meg, akkor őket is arra prediszponálhatja, hogy sokkal hamarabb alakítsanak ki heteroszexuális kapcsolatokat, és több gyermekük legyen.

A továbbiakban az általános genetikai ismeretek összefoglalása után ismertetik egy olasz felmérés eredményeit, melynek során homoszexuális férfiak női rokonainál nézték a gyermekszám alakulását, és azt találták, hogy az 30%-al meghaladta az átlagos értéket.

Meglepő, hogy ennek a kutatásnak az eredményei nem ismertek széles körben, pedig alátámasztja a „férfiak iránti vonzalom génjeinek” teóriáját, és egyben logikus magyarázatot ad arra, hogy miért nem tűnt el a homoszexualitás az evolúció során, ha valóban genetikai eredete van. Ez a kérdés kezdettől fogva felmerült a „meleg-génnel” kapcsolatban, és erre eddig csak gyenge lábakon álló, bizonytalan válaszokat tudtak adni a genetikai determináció lehetőségét elfogadó szakemberek.

A cikk, és a jelen összefoglaló alapját képező interjú megtekinthető az alábbi linkre kattintva:

https://www.youtube.com/watch?v=9zno8e4R6gA&feature=player_embedded

Gyakran felmerül az a kérdés, hogy homofóbiának számít-e az, ha valaki – bármilyen okból – nem tartja elfogadhatónak a homoszexuális viselkedést, vagy, hogy kinek mit kell, és mit nem kell, sőt nem is lehet tolerálni. Érdemes ezért tisztába tenni a fogalmakat, ami ráadásul segíthet megérteni azt is, hogy mi állhat egyes emberek viselkedése, verbális, vagy nonverbális megnyilvánulásai mögött. (A homofóbia kifejezéssel kapcsolatban is sokszor lehet olvasni olyan véleményeket, hogy szemantikai szempontból helytelen, illetve értelmezhetetlen ez a szó, hiszen a szóösszetételben „-fóbia” egy olyan indokolatlan viszolygást, vagy félelmet jelent, amely az előtte lévő fogalomra vonatkozik, márpedig a „homo” önmagában csak „azonosat”, vagy „embert” jelent, ezért nyelvtani szempontból ez a szóösszetétel valóban hibás. Ugyanakkor ma már általánosan elterjedt a hétköznapi használatban, ezért kész tényként kell elfogadnunk, hogy a gyakorlatban a homoszexualitással, és a homoszexuális emberekkel szemben megnyilvánuló intoleranciát, és elutasítást értjük alatta. Mindazonáltal a jelen összefoglalóban a kevésbé vitatható, mindenki számára egyértelmű "intolerancia" és "elutasítás" kifejezések értelmezésére, elemzésére koncentrálunk.)

Alapvetően abból indulunk ki, hogy a homoszexuális viselkedéssel, és a homoszexuális emberekkel kapcsolatban megnyilvánuló tolerancia, illetve a homoszexuális viselkedés elfogadása, vagy ellenkező esetben az intolerancia illetve az elutasítás nem szinonim fogalmak. Az homoszexualitással (vagy tágabb értelemben a szexuális orientációval, és a nemi identitással) kapcsolatban a tolerancia alatt azt értjük, hogy a homoszexuális (vagy pontosabban az LMBT) egyént, illetve az ilyen egyének közösségét a többségi társadalom, illetve annak egyes tagjai önmagukkal egyenrangúnak tartják, és tiszteletben tartják emberi méltóságukat. Ebből adódóan értelemszerűen intoleranciáról akkor beszélünk, ha a többségi társadalomhoz tartozók az LMBT személyek egyenrangúságát nem ismerik el, és nem tartják tiszteletben emberi méltóságukat. Ugyanakkor a homoszexuális viselkedés elfogadása alapvetően nem jogi, hanem morális, társadalmi, világnézeti, értékrendi kategória, melyről akkor beszélhetünk, ha valaki a homoszexuális viselkedést morálisan nem tartja elítélendőbbnek, a társadalom szempontjából károsabbnak, vallási szempontból bűnösebbnek, általában értéktelenebbnek, mint a heteroszexuális viselkedést, míg elutasításról azok esetében van szó, akik egy, vagy több szempontból ennek ellenkezőjét vallják.

Ezeknek a fogalmaknak a mértékét néhány objektív paraméter alapján jellemezhetjük, miáltal lehetőség van ezek fokozatainak, angol szóval a „grading” meghatározására. Ezeknek a fokozatoknak egy lehetséges beosztását mutatja az alábbi táblázat:

Az így meghatározott fokozatokat egy koordináta rendszerben ábrázolhatjuk oly módon, hogy a négy változóból 2-2-t, amelyek egymást logikailag kizárják, egy-egy tengelyen (pl. az „X” tengelyen az „elfogadás”, A1-A3, illetve az „elutasítás”, R1-R3, míg az „Y” tengelyen a „tolerancia”, T1-T3 és az „intolerancia”, I1-I3 fokozatait) tüntetjük fel.

Ebben az esetben a koordináta rendszer négy mezőjének valamelyikében, négy különféle típusú hozzáállás jellemző sajátosságai alapján tudunk elhelyezni egy vizsgált személyt, az alábbiak szerint:

-        a jobb felső (I.) mezőbe kerülhetnek azok, akik elfogadják és tolerálják a homoszexuális viselkedést, illetve az LMBT embereket. Az ide tartozókat szokták liberális értékrendűnek tartani (különösen a mindkét szempontból magas fokozatba sorolható, A3;T3 koordinátákkal jellemezhető személyeket), de ma már a nyugat-európai és amerikai keresztények között is egyre többen sorolnák ide magukat.

-        a bal felső (II.) mezőbe kerülhetnek azok, akik bár erkölcsi, vagy más szempontból elutasítják a homoszexuális viselkedést, de az LMBT emberek jogait, és emberi méltóságát tiszteletben tartják. Ide tartoznának pl. azok, akik a hivatalos katolikus katekizmust elfogadják, és komolyan veszik, ugyanakkor az esetek többségében az elutasítás bizonyos fokú intoleranciával is társul (ld. következő bekezdés!), ezért a mindennapi tapasztalatok alapján elég kevesen tartoznak ebbe a mezőbe.

-        a bal alsó (III.) mezőbe kerülhetnek azok, akik elutasítják, és nem tolerálják a homoszexuális viselkedést, illetve az LMBT embereket. Ebbe a csoportba tartoznak a heteroszexuális homofób szélsőségesek, akik vallási fundamentalista, vagy ateista alapon nemcsak elutasítják a homoszexualitást, hanem gyűlölettel is viseltetnek az LMBT emberekkel szemben.

-        a jobb alsó (IV.) mezőbe kerülhetnek azok, akik bár (sokszor titokban) elfogadják a homoszexuális viselkedést, de intoleránsak az LMBT emberekkel szemben. Ide tartozik a homofób emberek jelentős része, akik saját homoszexuális vonzalmaikat próbálják leplezni, vagy ellensúlyozni harsány intoleráns megnyilvánulásokkal, de lehetnek itt olyanok is, akiknek van egy homoszexuális ember a szeretteik között, akit a hozzá fűződő érzelmi kapcsolat (pl. a gyermekük iránti szeretet) miatt elfogadnak, de skizofrén módon, minden más LMBT személyt gyűlölnek.

Ha ezeket a fokozatbeosztásokat egy-egy konkrét személy esetében végiggondoljuk, akkor mindenkiről könnyen megállapítható, hogy melyik kategóriába tartozik, ami segít eloszlatni az ezzel kapcsolatos káoszt, és bizonytalanságot.

Az USA-ban a többség mind nagyobb arányban támogatja azt, hogy az azonos nemű párok gyermeket fogadhassanak örökbe, és ez a növekedés gyorsabb ütemű, mint az azonos neműek házasságának jogi elismerését támogatók arányának növekedése, bár a legutóbbi mérésnél már ez utóbbi is elérte az 55%-ot – tette közzé legfrissebb közvélemény-kutatásának eredményt a Gallup a honlapján.

Mint írják: „Az amerikaiak többsége (63%) egyértelműen támogatja, hogy az azonos nemű párok is fogadhassanak örökbe gyermekeket, ami a legmagasabb érték, amióta a Gallup elkezdte ezeket a kutatásokat 20 évvel ezelőtt. Ez az arány magasabb, mint az azonos neműek házasságának legalizálását támogatóké (55%).”

Érdekes megnézni azt is, hogyan változott az azonos nemű párok örökbefogadásának legalizálását támogatók, és az ezt egyértelműen elutasítók aránya: mint az alábbi grafikonon is látható, mostanra ez utóbbi már alig több, mint az amerikai társadalom egyharmada. 

Mi állhat a rohamos változás mögött? A konzervatív, keresztény álláspontot képviselők erre a kérdésre egyértelműen a média (általuk nyílván negatívnak tartott) hatását, egyfajta liberális „agymosást”, a „meleglobbi” nyomását és más összeesküvés-elméleteket említenének. Ez a vélemény azonban nemcsak megalapozatlan (ahogy általában minden összeesküvés-elmélet), de aki így gondolkodik, az lenézi az amerikaiakat, butának, és a média által megvezethetőnek tartva őket. Az ilyen megközelítés azt is jelenti, hogy Magyarországon, és a többi olyan országban, ahol az azonos nemű párok örökbefogadását és házasságát elutasítják, az átlag állampolgár „okosabb”, az átlag amerikainál, ezért „nem dől be” a média „agymosásának”, a „melglobbi” nyomásának, ami nem tűnik meggyőző érvelésnek.

Sokkal valószínűbb, hogy az amerikaiak nagyobb arányban ismerték meg azoknak a szociológiai és pszichológiai kutatásoknak az eredményeit, amelyek egyértelműen bebizonyították, hogy azoknak a gyermekeknek, akik egyébként intézményben nevelkednének, egyértelműen jobb, ha azonos nemű párok szerető családi közösségében élhetnek, és válhatnak ugyanolyan arányban mentálisan egészséges, és ugyanolyan arányban heteroszexuális felnőttekké, mint a hagyományos családokban nevelkedő társaik.

Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott legutóbbi homofób kirohanása után (melyről a jelen blogon is szóltunk már) több fórumon is felmerült az a kérdés, hogy kinek kellene elhatárolódnia Kerényitől, és az általa mondottaktól. Voltak olyan jobboldaliak, akik kéjes gyönyörrel hangoztatták, hogy már nem olyan időket élünk, amikor a „ballib” értelmiség meghatározhatja, hogy kinek, mitől kell elhatárolódnia, és hogy ez milyen jó.

A keresztény egyházakkal kapcsolatban is sokan fogalmaztak meg olyan véleményt, hogy nem kell elhatárolódniuk Kerényitől, mert bár egy keresztény rendezvényen hangzottak el a gyűlöletkeltő, homofób szavak, de mivel Kerényi Imre semelyik egyházat nem képviseli, így egyik keresztény felekezet hivatalos képviselőjének sem kell elhatárolódnia tőle.

Miközben egyrészt felettébb sajnálatos, hogy a miniszterelnök úr (aki egyedül tehetne érdemben bármit az általa kinevezett megbízottal) azóta sem szólalt meg az ügyben, az egyházi hozzáállás is meglehetősen aggasztó. A vezetők elhatárolódására ugyanis azért lenne szükség, mert azok, akik egyébként akár politikai, akár egyházi vonalon igazodni szeretnének a vezetői irányvonalhoz (vagy azért, mert úgy érzik, hogy egzisztenciális szempontból kénytelenek, vagy azért, mert erre indítja őket a vezetők iránti lojalitásuk), a hivatalos állásfoglalás elmaradása miatt olyan megnyilatkozásokat tehetnek, amelyekkel lejáratják a vezetőiket, és mindazt, amit ők képviselnek. Fájó történelmi példa erre a keresztény egyházak hallgatása a nácizmus elterjedése idején, amikor szintén az az álláspont kerekedett felül, hogy az egyháznak nem kell elhatárolódnia ettől a politikai irányzattól, holott a holokauszt borzalmai után világossá vált, hogy bizony nagyon is szükséges lett volna a lehető leghatározottabb elhatárolódás, és tiltakozás a fasizmussal szemben. Ma a homofóbia az a fenyegető társadalmi jelenség, amely a világ számos pontján emberek ezreinek, sőt millióinak az életét fenyegeti, míg máshol „csak” a megvetettség, és kirekesztettség érzést okozza. Jézus Krisztus egyházának nem lenne szabad még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy nem emeli fel a hangját a lehető leghatározottabban ennek az embertelenségnek minden megnyilvánulásával szemben.

Az amerikai médiában, az utóbbi időben nagyon sokat foglalkoztak azoknak a katolikus iskolában dolgozó tanároknak és adminisztratív alkalmazottaknak az ügyével, akiket azért rúgtak ki állásukból, mert kiderült róluk, hogy azonos nemű partnerükkel összeházasodtak, sőt olyan eset is volt, hogy az egyházi alkalmazásban álló, hagyományos családban élő anyának kellett otthagynia a munkahelyét, mert a gyermeke kötött házasságot azonos nemű társával. A témával pár hónappal ezelőtt a jelen blogon is foglalkoztunk, de mivel több hasonló esetről is beszámolt már a média, ezért ezekről évenkénti bontásban a Bondings 2.0 blogon egy összefoglalót is készítettek. Új fejlemény, hogy a Human Rights Campaign nevű szervezet segítségével az állásukból ilyen okokból eltávolított személyek, tehát maguk az érintettek levélben fordultak Ferenc pápához, azt kérve a Szentatyától, hogy egy személyesen kihallgatáson fogadja őket, és így első kézből ismerhesse meg a személyes történetüket, azt hogy milyen következményekkel járt rájuk, és a családjukra nézve, egyházi munkáltatójuk velük kapcsolatos döntése. Mint írják a pápának címzett levelükben: „Reménységgel töltenek el bennünket az elfogadásról szóló üzenetei, és a főpásztori vezetése alapján látjuk a lehetőségét annak, hogy az Egyház korrigálja ezeket a fájdalmas igazságtalanságokat.”

Ugyanakkor megjelent egy konzervatív katolikus honlapon is egy írás, ezzel a címmel, és szöveggel:

„Azért küldi az ember a gyermekét egy katolikus iskolába, hogy (A) befogadóbb legyen, vagy (B) megismerje az egyházi tanítást

Miért küldi az ember katolikus iskolába a gyermekét? Azért, hogy ott:

(A)    toleranciát és befogadást tanuljon, egyformán elfogadva mindenféle ideát és életstílust, egyenrangúnak ismerve el valamennyit.

(B)    a dráma tanár azt tanulja, hogy hogyan érzik magukat, akik a „Szivárványos emléknapon” előadják saját életstílusukat.

(C)    azt tanulják a szociológia tanáruktól, hogy minden vallásban van valami jó, és mindegyik egyformán igaz.

(D)   azt tanulják a tudomány tanáruktól, hogy a vallás egy butaság.

(E)    minden tanártól azt tanulják, amit a katolikus egyház tanít, és saját életükkel mutassanak példát a gyerekeknek, hogy hogyan kell ezt a saját életükben megvalósítaniuk.

Én már tudom a választ: az (E).

Azoknak az okostojásoknak, akik még mindig nem értik:

Ha valaki csak a toleranciára és a befogadásra akarná nevelni a gyermekét, az igénybe veheti az utcában lévő valamelyik állami iskola szolgáltatásait, a drága sportprogramokkal, úszómedencével, tanítási időn kívüli programokkal, amelyeknek az árát már úgyis kifizette az adódollárok formájában. Akkor nem kellene a katolikus általános iskolákban 3673 dollár (kb. 820.000 Ft), a katolikus középiskolákban 9622 dollár (2.140.000 Ft) tandíjat leszurkolnia.

Nem, én tudom, hogy miért: azért küldi valaki a gyereket a katolikus iskolákba, mert azt várja el, hogy teljes körű, tiszta nevelést kapjon: ismerje meg a katolikus társadalmi tanítást, a katolikus teológiát, a katolikus klasszikusok munkáit.”

A poszt szerzője itt egy fontos szempontra hívta fel a figyelmet. A katolikus iskolák horribilis tandíját kifizető szülők elvárásai nem hagyhatóak figyelmen kívül. Így már érthető, hogy az amerikai katolikus egyház miért lép fel olyan keményen a melegségüket nyíltan felvállaló dolgozóikkal szemben, ami egyre nagyobb felháborodást okoz országszerte. Ezt a poszt írója így interpretálja:

„Csakhogy úgy tűnik, hogy a hírekben minden nap olvasunk arról, hogy a tanárok egyesülete, egy azonos neműek házasságát támogató, egy diákcsoport, vagy (borzalom!) egy szülői csoport támadja a katolikus iskolákat, hogy szálljanak le a magas lóról, és ne legyenek katolikusok.

Sok példa van rá, de hadd idézzek most csak kettőt, amely ma került elém” – írja a poszt szerzője, majd beszámol arról, hogy a change.org oldalon elindított aláírásgyűjtéshez már „500 dühös ember csatlakozott”, azt követelve, hogy Michael Barber, Oakland püspöke járjon közben annak a három tanárnak az ügyében, akiket a melegházasság felvállalását és támogatását kizáró „morális klauzulával” kiegészített munkaszerződés aláírásának megtagadása miatt rúgtak ki, és beszámolt a Ferenc pápának szóló, fent ismertetett levélről is.

A poszt a továbbiakban a szekuláris társadalomnak a katolikus vallás elleni támadásait elemezi, kijelentve azt, hogy az ilyen támadások ellenére a katolikus oktatásban továbbra sem fogadhatóak el az abortuszt, a melegházasságot és a szexuális szabadosságot támogató irányzatok.

Végül azzal fejezi be írását, hogy bár a katolikus tanítás alapján minden embernek meg kell adni a tiszteletet, tekintet nélkül a származásra, nemre, társadalmi helyzetre, vagy szexualitásra, de nem kell minden cselekedetet megengedhetőnek és helyesnek tartani, és nem lehet arra kényszeríteni a katolikusokat, hogy azt tanítsák az iskolákban, hogy minden irányzat egyenértékű, és Isten szemében minden életforma egyformán elfogadható.

Nagyon visszatetsző, hogy a hivatalos egyházi vezetést támogató szerző, az Egyházzal szembeni esetleges kényszerintézkedések ellen tiltakozik, miközben jelenleg pont az a helyzet, hogy az amerikai katolikus vezetők, a munkahelyük elvesztésével fenyegetve próbálják rákényszeríteni a tanárokat arra, hogy aláírjanak egy olyan munkaszerződés-módosítást, amely velük szemben egy aktuálisan teljesíthetetlen elvárást támaszt, amit ebből adódóan ők nem tudnak vállalni.

Hazai katolikusok is gyakran hangoztatták, és a kirúgásokban érintett amerikai munkavállalókkal szemben is az a legfőbb érv, hogy a szülőknek joguk van ahhoz, hogy saját gyermekük nevelése során ragaszkodjanak a Katolikus Egyház tanításával összhangban lévő oktatáshoz. Úgy tűnik azonban, hogy van olyan eset, amikor egyáltalán nem erről van szó, mivel nemcsak a Katolikus Egyház által fenntartott oktatási intézményekből távolítják el azokat, akikről kiderül, hogy azonos nemű társukkal házasságot kötöttek, hanem egészen másfajta tevékenységet végző egyházi intézményekből is. Kansas Cityben a szegények étkeztetését ellátó leszbikus nőt, Colleen Simon-t rúgták ki azért, mert összeházasodott azonos nemű partnerével, akivel egy felelősségteljes szerelmi kapcsolatban élt. A hölgy tehát nem oktatási intézményben dolgozott, olyan munkát végzett, amelyre túl sok jelentkező amúgy sem szokott lenni (jelenleg sincs, aki ellássa ezt a feladatot), de a helyi püspök, Robert Finn mégis úgy döntött, hogy nem végezheti tovább ezt a munkát. Minderről a faithfulamerica.org oldalon írtak, ahol egy petícióhoz is várják a támogató aláírásokat, melyben azt kérik Finn püspök úrtól, hogy engedje továbbra is dolgozni Colleen Simont.

Egyelőre azonban sajnos továbbra is az látszik, hogy a Ferenc pápa minden erőfeszítése ellenére, a katolikus klérus, és a hívek egy része számára két, egymást kizáró jelző, fogalom: a befogadó, és a katolikus.

Sok kérdés nem dőlt még el, hiszen az Európai Parlamenti (EP) választás végeredményét még nem ismerjük (ld. pl. elvben a hazai EP képviselői lista is változhat), és az EP hivatalos választási tájékoztató honlapján található legfrissebb adatok alapján ugyanannyian tartoznak a frakcióba lépésről eddig még nem nyilatkozó „Egyéb képviselők” csoportjába, mint ahányan várhatóan a harmadik legnépesebb frakciónak, a liberálisokat tömörítő ALDE-nak lesznek a tagjai (ez utóbbi várhatóan 64 képviselőt tömörít majd a 751 fős parlamentben). Ráadásul, rajtuk kívül van 41 olyan képviselő, akik deklaráltan függetlenként akarják végezni képviselői tevékenységüket, és akik egyébként a legkülönbözőbb politikai irányzatokhoz tartoznak. Ugyanakkor mindenkit érdekel, és érint az kérdés, hogy milyen irányvonalat fog követni az új EP. A legnagyobb frakciót megalakító Európai Néppárt (EPP) 213 képviselővel (28,36%) egyedül nyílván semmit nem tud kezdeni, de a jobb oldali frakciók közül nincs is nagyon kivel összefognia, mivel egyrészt az ECR-nek és az EFD-nek (a pártcsoportok teljes magyar nevét, és jellemzőbb tagjait ld. korábbi bejegyzésünkben!) – a jelen állás szerint – együtt is csak 84 tagja (11,19%-a) lesz az EP-ben, vagyis nem lenne velük együtt sem többsége akkor sem, ha az „Egyéb képviselők” közül többen csatlakoznának is hozzájuk, másrészt az utóbbiakkal való bármilyen együttműködés sok EPP képviselő számára politikailag is vállalhatatlan. A legnagyobb baloldali frakció, a jelenleg 191 tagúnak (25,43%) ígérkező S&D közelebb van ahhoz, hogy a másik baloldali páttal (GUE/NGL 42 képviselő 5,59%), a Zöldekkel (52 képviselő, 6,92%) és liberálisokkal (ALDE, 64 képviselő, 8,52%) együtt elérhessék az abszolút többséget, de nekik is kellene ehhez még további 27 képviselő az „Egyéb” csoportból, amire nincs sok esélyük.

Ebben a helyzetben nem meglepő, hogy felmerült a nagykoalíció a két nagy pártszövetség között, amiben a német és osztrák tagszervezeteknek már jelentős gyakorlata van, de ugyanakkor vannak antagonisztikusnak tűnő ellentétek is. Az S&D vezetői ugyanis elég szokatlan módon beleszólva az EPP „belügyeibe”, annak a véleményüknek adtak hangot, hogy a Fidesz-nek és a Berlusconi által létrehozott Forza Italiának nincs semmi keresnivalója az EPP-ben. Azok után pedig, hogy Orbán Viktor elzárkózott Jean Claud Junkers támogatásától az Európai Bizottság (EB) élére, valószínű, hogy az EPP-n belül is többen inkább lemondanának a 12 fideszes EP képviselő támogatásáról.

Vannak más jelek is, amelyek arra utalnak, hogy új politikai törésvonalak jelentek meg az európai politikai palettán. A nyíltabban, vagy burkoltabban euroszkeptikus erők előretörésével kézenfekvőnek tűnik, hogy a fő választóvonalat nem a klasszikus politikai kötődések, hanem a nagyobb integrációt, a föderális Európa (majd később akár egy Európai Egyesült Államok) irányába történő elmozdulást hirdetők, és az ezzel szembenállók jelentik. Igaz ugyan, hogy az előbbiek között túlnyomó többségben vannak a baloldali és liberális kötődésű politikai erők, míg az utóbbiak magukat inkább jobboldalinak definiálják, de az is igaz, hogy az EPP-ben vannak hívei a szorosabb európai integrációnak, hiszen korábban pont ezért nem támogatta a Fidesz J. C. Junkers jelölését az EB elnöki jelöltségre, és valószínűleg most is ez állhat a kissé szerencsétlenül kommunikált ellenzés mögött.

Előfordulhat tehát egy olyan forgatókönyv, hogy az EPP kevésbé integráció-párti tagjai kiválnak az EPP-ből, és a bent maradók nagykoalícióra lépnek az S&D-vel az integrációs politikai folytatása érdekében. Kérdéses persze, hogy a nagykoalícióba még kik lépnének be, hogy fogadnák ezt az S&D tagszervezetei, a többi baloldali és liberális pártszövetség. A legfrissebb hírek szerint Guy Verhofstadt, a liberális ALDE vezetője máris kijelentette, hogy hajlandó lenne részt venni egy ilyen nagy koalícióban. Az is kérdés, hogy adott esetben a kilépések után milyen létszámú maradna az EPP frakció, de abból, hogy időben ennyire egybeesett az EPP egyes tagszervezeteit érintő külső támadás, és a belső személyi ellentétek eszkalálódása, arra lehet következtetni, hogy az integráció erősítését támogató bal- és jobboldali politikusok által leegyeztetett, előre kiszámított lépéssorozatról van szó. Márpedig eben az esetben – az euroszkeptikus pártok előretörése ellenére – paradox módon megerősödhet az integráció további erősítését szorgalmazó politikai irányvonal az EP-ben, az ezt ellenző pártok pedig – mint amilyen a Fidesz – egyre jobban elszigetelődhetnek.

Nem lehet természetesen figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a választási eredmények alapján egyértelműen nincs kellő társadalmi támogatottsága az integráció erősítésének, sőt, túlságosan is könnyen, és túlságosan is nagy tömegeket tudtak mozgósítani a kifejezetten EU-ellenes politikai erők. Ugyanakkor az is igaz, hogy az integráció erősítését támogató politikai erők sokkal könnyebben, gyorsabban és eredményesebben tudják megfordítani az EU-ellenes közhangulatot, ha egymással összefogva, egységesen és erősen tudnak fellépni ennek érdekében.

Mindezek alapján az elkövetkező hetekben nagyon izgalmas, és – mint már annyiszor – most is történelmi jelentőségű fejlemények várhatóak az európai politikai arénában, melyek jelentős hatással lesznek hazánk további sorsára is.