Az alábbiakban egy nagyon kedves barátom bizonyságtételét szeretném a figyelmetekbe ajánlani. Ezúton is köszönöm neki, hogy engedélyezte a közzétételt. Biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek, akik magukra ismernek a történetében, és bízom benne, hogy sokan lesznek, akiknek erőt vagy reményt fog adni a bizonyságtétele.
Gyermekként erősen katolikus környezetben nőttem fel, amely nemcsak otthon, hanem a templomban is formált engem. Szüleim szigorúan neveltek, minden lépésemet figyelmesen követték, leginkább pubertás koromban, tehát szó sem lehetett máshol alvásról, bulizásról, barátokkal való szórakozásról. Éppen ellenkezőleg, segítenem kellett mindenben otthon édesanyámnak, édesapámnak a munkában és a kertben. Ennek ellenére boldog voltam, mert volt egy második otthonom: a plébánia. Még gyermekként kezdtem Istennek szolgálni az oltárnál ministránsként. Ez 13 éven keresztül tartott, miközben sok papot ismertem meg, akik évenként mindig váltották egymást. Különböző találkozókra kezdtem járni, énekkarba, részt vettem kirándulásokon, később a bérmálkozók animátora lettem. Baráti társaságommal különböző goszpel fesztiválokra és fiatal keresztények találkozóira jártunk. Tagja voltam egy olyan közösségnek is, amelyben egy pillanatra átéltem Isten erős közvetlen közelségét, amit úgy is neveznek, hogy a Szentlélek kiáradása. Istenben való hitem volt életem középpontja, úgy éreztem, ez teljesen betölt engem. Ez köszönhető volt a papoknak is, akikkel mindig is közeli kapcsolatban voltam, és csodáltam őket. Aztán egy nap beadtam jelentkezésemet a papi szemináriumba...
Úgy tűnhet, bizonyságtételem eddigi része egy fiatal keresztény ideális életét írta le, amely minden problémától mentes és szép volt. De elfelejtettem említeni egy meglehetősen lényeges dolgot, amely életemet már régebb óta kísérte, bár akkor még nem tudatosítottam. Azt, hogy más vagyok, legelőször talán az általános iskola utolsó évfolyamában vettem észre, de nem igazán foglalkoztam vele, mert nem különösebben aggasztott a dolog. Viszont a középiskolában, amikor eljött az első plátói szerelem és a szerelem gyönyörű érzése, rémülettel állapítottam meg, hogy érzéseimnek tárgya egy fiú, az osztálytársam. Attól a pillanttól kezdve egy harc kezdődött meg bennem. Az elején nem tartott sokáig, mert erős hitem volt és szilárdan reméltem, hogy Isten a tisztátalan vágyaktól megszabadít, meggyógyít. Azt, hogy más legyek, ugye nem engedhettem meg magamnak. Ezt a lehetőséget erősen és hosszan elnyomtam a legmélyebb bensőmbe. Pedig egy pap próbált észre téríteni, hogy ez csak ideiglenes, egyfajta fázis, és idővel elmúlik. A magam elől való menekülésnek egyik módja volt az a rengeteg tevékenység, amiben akkor részt vettem: beszélgetések a hitről és a lelki életről. Mások életével foglalkoztam, hogy ne kelljen a sajátoméval.
Azt a döntést, hogy pap leszek, véglegesnek szántam, nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy később meggondolom a dolgot és elhagyom a szemináriumot. Ebben a döntésemben (hogy szeretnék pap lenni) sokan támogattak, kivéve a szüleimet, akik nehezen fogadták el azt. Az élet a szemináriumban nehéz volt, de egyúttal szép is. Éreztem a nyomást, hogy a plébánián számítanak rám, bíznak bennem, ha másért nem is, akkor már csak a rengeteg ima miatt, amit értem mondtak el, igyekeznem kell. Betartani a napi időrendet, a szemináriumi szabályokat és a felettesek rendeleteit nehéz volt. De még nehezebb volt felülkerekedni szükségleteimen és vágyaimon, amik újra jelentkeztek, felébredtek mély téli álmukból, ahova el voltak temetve már egy ideje. Igen, erős kísértés volt, de a másik oldalon a sok teológus sok érdekes, páratlan embert – különöző személyiségekkel – jelentett, akiket lehetőségem volt megismerni. Habár sokat közülük vonzónak találtam, megpróbáltam egyikük iránt sem táplálni nem megengedett érzéseket vagy vágyakat, hiszen tudatában voltam hivatásomnak, és annak is, hogy egyszer a cölibátus kötelezettségét fogom magamra vállani. Saját különbözőségemet még nem tudtam magamnak igazán megnevezni.
Egyszercsak az történt, hogy megosztottam egy gyóntatópappal azt, ami a szívemet nyomta. Bizalmasan elmondtam neki, hogy attól félek, talán homoszexuális vagyok. Ezt nem tartottam bűnnek, de mégis nyugtalanított. Nem gondoltam, hogy ez egy olyan dolog lesz, amiből problémám származhatna. Amint később kiderült, mégis. Nagyon naiv voltam, amikor a gyóntatópap javaslatára elmentem a szeminárium rektora után, hogy a segítségét kérjem. De ebben az esetben a segítség a szemináriumból való kényszerített kilépésemet jelentette. El kellett döntenem, hogy önként lépek ki, vagy pedig kirúgnak. A békésebb módot választottam. Nagyon nehéz volt elhagyni a szemináriumot, mert el kellett hagyni a diáktársaimat, barátaimat, ismerőseimet, de még nehezebb volt visszatérnem abba a környezetbe, amelynek csalódást okoztam. Az emberek értetlenül tették fel mindig ugyanazt a kérdést: Miért? Mindegyikük kíváncsi volt, és mindegyiküknek kellett valamit mondanom, valamit kitalálni. Különböző pletykák kezdtek el rólam terjengeni, némelyik igaz volt, némelyik még távolról sem.
A szeminárium utáni időben több kihívással kellett szembenéznem – megoldani a továbbtanulás kérdését, választ adni az emberek kíváncsi kérdéseire, és főleg, megoldást találni arra a dologra, ami ennek az egésznek a kiváltó oka volt. Körülbelül 3 évig csak emésztettem ezt a szerencsétlen eseményt, próbáltam elfogadni a tényt, hogy elképzeléseim, ideáljaim, terveim kudarcba fulladtak. Úrrá lett rajtam az önsajnálat, az aggodalom, a depresszió, elvesztettem életkedvemet, étvágyamat, lefogytam, megvetettem magamat, elvesztettem önbecsülésemet, önbizalmamat, semmi voltam. Ezekben a szomorú és nehéz időkben vágytam valakire, aki megért, együtt érez velem, megsimogat, átölel. De egyedül voltam. Az Istenben való hitem sem nyújtott számomra vigaszt. Mintha az Úr már nem foglalkozna velem, már nem szeretne, mert bűnös vagyok, mert meleg vagyok. Számon kértem az Úrtól, hogy miért teremtett ilyennek. Mi a terve velem? Egyáltalán, akarja-e, hogy valaha boldog legyek? Vagy elhajított magától és gyűlöl? Abban az időben ezekre a kérdésekre még nem tudtam a válaszokat. Hosszú és könyörtelen válság következett be a hitemben és a személyiségemben. Utáltam magamat azért, amilyen vagyok. Nem akartam olyan lenni. Képtelen voltam kimondani a ‚homoszexuális‘ szót, menekültem a ‚meleg‘ kifejezés elől. Kértem az Urat, hogy gyógyítson meg. Könnyekkel a szememben és szégyenkezve kértem segítséget a papoktól. Nem segítettek. Nem tudtak. Erre nem volt receptjük. Szerettem volna inkább meghalni és szent nyugalomra lelni.
Amikor a legrosszabbul voltam, szükségét éreztem, hogy eldöntsem, a kereszténységet választom-e, vagy pedig azt, hogy homoszexuális ember leszek. Hogy az Urat választom-e, vagy pedig a bűnös életet. Úgy láttam, hogy a megoldás vagy ez, vagy az. Mintha az egyik kizárná a másikat. Nem hittem abban, hogy ez a két lényeges dolog az életemben szimbiózisban tudna létezni. Akkor a második lehetőséget választottam. Ez a döntésem egy bizonyos papnak is köszönhető volt, aki megváltoztatta a magamról alkotott képemet. Azt mondta, találjak magamnak valakit. Fel voltam háborodva, hogyan mondhat ilyet Istennek egy szolgája. De ő ismert engem, és tudta, hogyan szenvedek az életben. Tudta, hogy nem ismerek senki olyat, mint én, és nem tudom, mi az a szerelem. Ennek a döntésnek a következménye lett az, hogy idővel elfogadtam magamat olyanak, amilyen vagyok. Elfogadtam másságomat, de mindenekelőtt magamat. Ebben a belső előbújásban nagy segítségemre volt egy nagyon közeli barátnőm, akire mindent rábízhattam, és akivel mindenről beszélhettem. Ő tartott életben, meggyőzött, hogy normális vagyok, és előítéletek nélkül elfogadott. Mindig, ha megtudtam valami újdonságot a homoszexualitásról, vagy láttam egy dokumentumfilmet, elmeséltem neki, ő pedig figyelmesen meghallgatott. Mellette tanultam meg nyíltan beszélni a saját érzéseimről és szükségleteimről. Sokat köszönhetek neki.
Kezdett felmerülni bennem a kérdés, hogy vannak-e még olyanok, mint én, hiszen addig még nem ismertem hasonló embereket. Az interneten felfedeztem egy újonnan megalakult csoportot, melynek tagjai meleg keresztények voltak. Sokkoló volt számomra, hogy egyszerre kereszténynek és melegnek vallották magukat. Mivel a lelkem mélyén még maradt valami a hitemből, nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, meg akartam tudni, hogy vajon lehetséges-e az én esetemben is kombinálni a hitet és a homoszexuális orientációmat. Elkezdtem járni a havi összejövetelekre, új és érdekes embereket ismertem meg, akik hasonló nehézségeket, problémákat éltek át az életben, és közösen kerestük a válaszokat. Ez mellett nem felejtettem el a pap jó tanácsát sem, hogy keressek párkapcsolatot. Nem kalandot egy éjszakára, hanem valódi szerelmet. Egy keresztények számára létrehozott ismerkedős oldalon megismertem egypár kedves embert, akikkel máig tartom a kapcsolatot. A páromat is a meleg keresztények közösségének köszönhetően ismertem meg. Amióta együtt vagyunk, elkezdtek gyógyulni azok a fájó sebek, amiket nem maga a homoszexualitás okozott, hanem az emberek és én magam az miatt, aki vagyok és aki nem akartam lenni. Hiszem, hogy ez az Úrnak és az ő szerelmének munkálkodása. Tudatában vagyok annak, hogy még mindig keresem az utam az életben, és habár nem tudom a választ az összes kérdésre, a legfontosabbat tudom: hogy ki vagyok, és hogy az Úr feltétel nélkül szeret engem.
A világban sok a gyűlölet és a meg nem értés azokkal az emberekkel szemben, akik mások. Tudom, mert egykor én is telve voltam előítéletekkel. Ezek az előítéletek megakadályoznak abban, hogy a másik embert egyenértékűnek lássuk és fogadjuk el. Tiszta szívemből szeretném, hogy az emberek abbahagyják a saját elképzeléseik előtérbe helyezését és önző ráerőszakolását a másikra, és elkezdjék a másikban meglátni az embert. Az embert, aki az Isten képére lett teremtve.
Neked is van történeted? Meg szeretnéd osztani? Nosza, küldd el nekünk, hogy másoknak is hasznára váljék!