„Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be.”
(Mt 18.5)
Csodálatos dolog olyanokról olvasni, akik láthatóan komolyan veszik Jézus szavait, és életükben meg is valósítják azt. Egy ilyen házaspárról szól a college.usatoday.com oldal közelmúltban publikált cikke, melyre a Bondings 2.0 blog írása is felhívta a figyelmet, és amelyből néhány részt ízelítőül mi is bemutatunk olvasóinknak.
Bár Deb és Steve Wordnek (Memphis, USA) csak két gyermeke van, de 15 olyan LMBT fiatalnak is ők a szülei, akik az utcán éltek, miután kidobták őket az otthonaikból. Missziójuk jelentőségét a riasztó statisztikák igazolják. A Williams Intézet felmérései szerint a hajléktalan fiatalok 40%-a az LMBT közösséghez tartozik. A Trevor Projekt adatai szerint az LMBT fiatalok négyszer gyakrabban kísérelnek meg öngyilkosságot. Ugyanezen felmérés szerint azoknál a transzszexuális fiataloknál, akiket a családjuk kiközösít, 8,4-szer gyakoribb a szuicid kísérletek előfordulási aránya.
Deb szerint az átmeneti szállások és a nevelőintézetek veszélyes környezetet jelenthetnek az LMBT fiatalok számára. Több ilyen intézményt olyan egyházi szervezetek üzemeltetnek, amelyek nem mindig elfogadóak az LMBT fiatalokkal szemben. A transzszexuális embereknek gyakran olyan neműnek kellene vallaniuk magukat, amivel ők nem azonosulnak. „Részben ez felelős azért – mondja Deb –, hogy ezek a fiatalok nem biztonságos körülmények közé kerülnek.” Ő, és a férje, Steve együttműködnek a Memphisi Leszbikus és Meleg Közösségi Központtal (MGLCC) annak érdekében, hogy egy sokkal elfogadóbb menedéket tudjanak nyújtani a segítségre szoruló fiataloknak.
Steve és Deb apaként és anyaként fogadja be otthonába azokat az LMBT fiatalokat, akik saját szüleiktől nem kapták meg a családi kötelék biztonságát. Deb a „gyerekekre” – ahogy ő szokta nevezni az ilyen fiatalokat – évek múlva is könnyes szemmel emlékszik vissza, ahogy ez a gyermekeiket szerető szülőknél lenni szokott, miután azok „kiröppennek a családi fészekből”. Ugyanígy azok a fiatalok, akiket befogadtak, még évek múlva is rendszeresen visszajárnak hozzájuk, és megköszöntik őket az ünnepek alkalmából.
Mindazonáltal az ő útjuk sem mentes a küzdelmektől. Az egyik gyerek meghalt, és Wordék elvesztették a kapcsolatot egy másikkal is.
„Azt láttam azoknál a gyerekeknél, akik nálunk éltek, hogy mivel a tinédzser éveik elején szembesültek a szüleik elutasító magatartásával, ezért nem tudták elsajátítani azokat a készségeket, amelyekre a további életükben szükségük lenne” – mondja Deb. „Te mit lépnél, ha a mamád azt mondaná neked, hogy a pokolba fogsz jutni?”
Wordék legidősebb fia meleg. 23 évesen vállalta ezt fel a szülei előtt, de ők már sokkal korábban tudták róla.
„Mindig csodálkozom azokon a szülőkön, akik azt mondják, hogy meglepte őket a gyermekük coming out-ja” – mondja Deb. „Sohasem merült fel bennem, hogy ettől másként viszonyuljak hozzá, mint a gyermekemhez.” Hogy aggódtam-e a biztonsága miatt, vagy amiatt, hogy így nehezebb lesz az élete? Igen. Kevesebbre tartottam őt bármikor emiatt? Nem. Mindig csodálkozom azokon a szülőkön, akik kiebrudalják a gyermeküket azért, mert az felvállalta a melegségét.”
Azóta Deb és Steve aktívan kezdtek dolgozni az LMBT közösség érdekében. Deb jelenleg a „Szerencsés Családok” nevű, országos katolikus szervezet elnökeként tevékenykedik. Ez a szervezet azoknak a szülőknek nyújt támogatást, akiknek meleg gyermekük van. Ezt a munkát azóta végzi, amióta találkozott Will Batts-al, az MGLCC ügyvezető igazgatójával. Ekkor szembesült azzal, hogy milyen sok LMBT fiatal él fedél nélkül. Deb, aki korábban a Mississippi Állami Egyetem élelmezésvezetőjeként dolgozott, akkor határozta el, hogy tennie kell valamit, amikor látta az utcán, vagy a kocsijukban élő éhes fiatalok riasztóan magas számát.
„Amikor olyan helyet kerestünk, ahol el lehet helyezni néhány fiatalt, akkor ők (Wordék) azon a rövidke listán voltak, akikkel kapcsolatban voltunk.” Meséli Batts. „Elég durva volt a kezdet. Egy karácsonyi fogadáson voltunk náluk, és pont azon az éjszakán három fiatalnak kellett helyet találnunk. Rögtön szembesültek a valósággal, és megoldást kellett találnunk.”
Az MGLCC egy Ifjúsági Támogató Szolgálatot, egy krízisszállás programot indított annak érdekében, hogy így próbáljanak küzdeni a fiatalok körében egyre nagyobb számban előforduló hajléktalanság ellen. A szervezet hamarosan szembesült azzal, hogy a programba vont fiataloknak olyan segítségre lett volna szükségük, amit nem tudtak megadni nekik.
Néhányan orvosi és jogi segítséget igényeltek. Sokan azért nem tudtak állást vállalni, mert nem volt állandó lakcímük. Batts szerint ez egy ördögi kör.
„Nagyon nehéz mindezt biztosítani egy olyan városban, amelyikben a hajléktalanság nagyon sok embernek jelent problémát” – mondja Batts. „Az irodám mosdója egyben sürgősségi ételraktár, amire szinte mindennap szükség van.”
Batts szerint az LMBT fiatalok között a legnehezebb helyzetben a transzszexuálisok vannak. Mint mondja, Tennessee az egyetlen állam az USA-ban, ahol nem engedélyezik a nemváltás átvezetésétést a születési anyakönyvben, és ez még nehezebbé teszi az ilyen fiatalok számára személyazonosságuk módosítását.
„Ha igazoltat valakit a rendőrség, akinek a megjelenése nem egyezik meg a személyazonossági igazolványában feltüntetett nemével, akkor az vörös posztó a hatóságok szemében” – mondja Batts. „Nehézséget okoz, ha repülővel akar utazni valahova, és minden szempontból kényelmetlen helyzetet jelent. Igazában nincs egy biztonságos hely Memphisben a transzszexuális embereknek.”
A transzszexuális emberek – különösen az etnikai kisebbségekhez tartozók – gyakrabban válnak a kirekesztés és a bántalmazás áldozataivá. Az Erőszak-ellenes Programok Nemzeti Koalíciójának 2012-es felmérése szerint az emberölések LMBT áldozatainak 53%-a transzszexuális nő.
Kal Dwight 23 éves transzszexuális férfi, aki 2009-ben lakott Wordéknél, miután kirúgták a Kaliforniai Egyetem kollégiumából Los Angelesben, és az autójában lakott, miután visszatért Memphisbe. „Deb, Steve és az MGLCC nélkül sokkal nehezebb helyzetben lettem volna” – mondja Dwight. 15 évesen dobták ki az otthonából a szüleinek elmondott coming out után. „Középiskolás koromban a tornateremhez tartozó öltözőben kellett zuhanyoznom.” Mondja Dwight. „Minden nap azon aggódtam, hogy hol fogok aludni, hol tudok vacsorázni ahelyett, hogy a tanulásra koncentrálhattam volna. A transzszexuális fiatalokat sokszor az öngyilkosságba kergetik az iskolai zaklatásokkal.”
Azóta, hogy Deb és Steve befogadta magához, Dwight a saját lábára tudott állni, Wordék missziójának köszönhetően. Van munkája, barátnője és ellátja magát. „Az ünnepeket Wordékkel töltöm, és mindig felhívnak a születésnapomon” – mondja Dwight. „Ha a barátnőmmel, vagy velem bármi fontos dolog történik, akkor ők mindig tudnak róla. Ők az én családom.”
Mit lehet ehhez hozzátenni? Deb és Steve Word nemcsak olvasták, hanem saját életükben tényleg valóra váltják Jézus szavait.