Obama győzött!
A hazai idő szerint reggel 6 óráig összeszámolt szavazatok alapján a szükséges 270 elektori szavazatnál lényegesen több, 290 elektori szavazatot szerzett az újraválasztott amerikai elnök, a Huffingtonpost.com jelentése alapján.
A hazai idő szerint reggel 6 óráig összeszámolt szavazatok alapján a szükséges 270 elektori szavazatnál lényegesen több, 290 elektori szavazatot szerzett az újraválasztott amerikai elnök, a Huffingtonpost.com jelentése alapján.
Eljött a nagy nap. Mai nap eldől, hogy ki vezeti tovább az Egyesült Államokat. A döntés jelentőségéről és a jelöltek esélyeiről, támogatottságuk alakulásáról már többször volt szó a jelen blogban.
A legfrissebb adatok alapján továbbra is nyitott a küzdelem kimenetele. Bár a hivatalban lévő elnök esélyei a győzelemre még mindig nagyobbak, a különbség a kampány utolsó napján továbbcsökkent a két jelölt között. Az esélyeket latolgatva, és a huffingtonpost.com nagyon jól szerkesztett választási honlapján az utolsó publikált adatokat elemezve egyértelmű, hogy a választást azok az „ingaállamok” fogják eldönteni, ahol az utolsó felmérésnél 5% alatti volt a különbség a két jelölt támogatottsága között. Húsz államban ugyan Obama javára mutatkozik az 5%-ot meghaladó mértékű támogatásbeli különbség Romney-hoz képest, ami elvileg a győzelemhez is elegendő 271 elektori szavazatot biztosít számára, azonban ez annyira kicsiny többség, hogy ha csak egy államban csökken 5%-ot meghaladó mértékben az utolsó közvélemény-kutatási adatokhoz képest a támogatottsága, akkor máris az elnökké választásához szükséges 270 alá csökkenhet az őt támogató elektorok száma. Romney-nak 19 államban van 5%-ot meghaladó mértékű előnye Obamahoz képest, ami azonban egyelőre csak 191 elektori szavazatot jelent. Ugyanakkor abban a nem túl valószínű, de nem is teljesen kizárható esetben, ha az ingaállamok által delegálandó 76 elektori szavazat többségét megszerzi, és egy-két olyan államban is sikerül megfordítania a választás eredményét, amely még az utolsó napokban is inkább Obamát támogatónak tűnt, akkor még az sem kizárt, hogy Romney lesz a befutó.
Már csak pár óra, és kiderül…
A „keresztes háború” – melyet a jelenlegi katolikus egyházfő elkezdett a melegjogok, azon belül is kiemelten az azonos nemű párok házassági egyenlősége ellen – évek óta tartó küzdelmei során mindkét oldal aratott már jelentős győzelmeket és ugyanakkor szenvedett el érzékeny vereségeket is. Az elkövetkező napokban újabb nagy jelentőségű csaták, komoly ütközetek előtt állunk. Az elmúlt napokban még a hazai közmédiumok is az egyik vezető külföldi hírként számoltak be arról, hogy „A francia katolikus egyház ellenzi a homoszexuális párok házasságáz” (a helyesírás a hirado.hu-n kicsit „gáz”). Nem az első és nem az utolsó alkalom, hogy a katolikus egyház nyíltan támadja az LMBT közösséghez tartozó emberek egyenlő jogait biztosítani akaró politikai testületeket, azok tervezett, vagy meghozott politikai döntéseit (ezekről az esetekről korábban is többször volt már szó a jelen blogon), de a francia kormány e héten várható döntése több szempontból is kiemelkedő jelentőségűnek számít. Abban az esetben ugyanis, ha Franciaországban is teljesen egyenjogúvá teszik az azonos neműek házasságát a heteroszexuális házassággal, akkor ezzel egy világhatalom áll ki a házassági egyenlőség mellett, amire eddig még nem volt példa. Svédország, Norvégia, Izland, Hollandia, Belgium, Spanyolország és Portugália után egy ilyen irányú francia döntés óriási hatással lenne a többi nyugat-európai államra (sőt, Argentína hasonló döntése után az amerikai országokra és az USA-ra is, ahol most négy államban népszavazást is tartanak az LMBT jogokról). Franciaországban, ahol a közintézmények homlokzatára még ma is gondosan felírják a nagy francia forradalom hármas jelszavát (Szabadság! Egyelőség! Testvériség!), minden emberi jogi kérdés fokozottan a figyelem középpontjába kerül. Különösen nagy visszhangja lehet egy ilyen döntésnek Nagy-Britanniában, ahol a konzervatív kormány jelentette be, hogy pár év múlva bevezetik az azonos neműek házassági egyenlőségét. Ez egyrészt ott is heves ellenállásba ütközött, amiből az ott kevésbé jelentős katolikus egyház mellett az anglikánok konzervatív csoportjai is kivették a részüket (ld. ezzel kapcsolatba is a jelen blog korábbi írásait!), azonban ott is úgy tűnik, hogy a lakosság többsége – a franciákhoz hasonlóan – támogatja a kormány ilyen irányú terveit. Gyakorlati szempontból kétségtelen, hogy a franciák döntése alapvetően lépéskényszert okozna az EU-n belül, mivel a 65 millió lakosú Franciaországgal együtt már közel 165 millióra növekedne azon EU állampolgárok száma, akik olyan országban élnek, ahol megvan a lehetősége az azonos nemű pároknak a teljes jogú házasságra, vagyis ide tartozna az EU-s állampolgárok közel harmada. Annak ellenére, hogy az azonos neműek házassági szándékai minden esetben nehezen becsülhető, valószínűsíthető, hogy néhány éven belül több százezerre növekedne az azonos nemű házaspárok száma. Ebből adódóan azokban az EU-s tagállamokban is egyre gyakrabban válna szükségessé a házastársakat érintő jogszabályoknak az alkalmazása az azonos nemű házaspárokra, amelyek nem ismerik el a házassági egyenlőséghez fűződő jogokat (elsősorban azokban a házassággal összefüggő polgárjogi, családjogi ügyekben, amelyek más EU-s tagországok állampolgárait is érintik, de egyre nagyobb számban lennének a szociális biztonsági rendszerek működésével összefüggő ügyek is). Ehhez hasonló kérdések az Egyesült Államokban már évekkel ezelőtt felmerültek, de eddig Európán belül annyira alacsony volt az azonos nemű házaspárok aránya, hogy nem vált kritikussá jogi helyzetük teljes körű rendezése, a házassági egyenlőséget el nem ismerő EU-s tagállamokban. Ha azonban a francia kormány ezen a héten úgy dönt, hogy rövid időn belül biztosítja ezt a jogot a francia LMBT közösséghez tartozó embereknek, akkor jelentősen megváltozhat a helyzet. Az EU-s intézmények (a Bizottság, a Parlament és a Tanács) is kénytelenek lennének gyorsíott ütemben foglalkozni az azonos neműek házasságával összefüggő jogharmonizációs kérdésekkel, és azon országok nemzeti parlamentjeiben is terítékre kellene, hogy kerüljön a téma, amelyekben még nem biztosították a házassági egyenlőséghez való jogot a saját állampolgárok számára. Ez utóbbi miatt várhatón Európa-szerte megerősödnének az LMBT közösség jogegyenlőségi követelései, ezért a franciaországi döntés dominóelven több más EU-s országban is beindíthatná, vagy felgyorsíthatná a melegházasság engedélyezését.
Mindezeket figyelembe véve nem meglepő, hogy a Katolikus Egyház képviselői különös intenzitással vetették bele magukat a politikai küzdelembe a híradások szerint. Olyan kijelentések hangzottak el, hogy az azonos neműek házassági jogának az elismerése „meg fogja rengetni társadalmunk alapjait”. A keresztényeket és mindazokat, akik osztják a nézeteiket arra kérik, hogy forduljanak a képviselőikhez, és ragadjanak meg minden demokratikus eszközt ellenvéleményük kifejezéséhez. A "francia társadalmat fenyegető intézkedések elleni" tüntetésekre szóló hivatalos egyházi felhívások láttak napvilágot: a katolikus egyházhoz közeli szervezetek és a Civitas elnevezésű fundamentalista mozgalom november 17-18-ra utcai megmozdulásokat szervezett. Mindez azt bizonyítja, hogy a francia katolikus klérus (és a háttérben természetesen a Vatikán) nagyon komolyan veszi a dolgot. „A püspöki konferencia álláspontját valamennyi nagy vallás, a protestánsok, az ortodoxok, a muzulmánok és a zsidók képviselői is osztják Franciaországban” – írja a Hirado.hu, vagyis a Katolikus Egyház vezetői a többi egyházat is mozgósították. A hírportál szerint kifogásolták, „hogy a kérdésről a kormány nem rendezett országos vitát, amellyel >válaszolni lehetett volna a véletlenszerű közvélemény-kutatások és a lobbik látványos nyomására<”, amivel a francia püspöki kar nyilatkozó elnöke olyan szinten megy bele a politikai csatározásokba, hogy a hivatalban lévő kormány döntésének legitimitását már előre megkérdőjelezi.
Ugyanakkor az is látszik, hogy a politikai realitásokkal a katolikus vezetők is számolnak: „A püspöki konferencia elnöke szerint a törvénytervezetet a kormány olyan pillanatban akarja sürgősséggel elfogadni, amikor >a gazdasági válság egyre inkább eléri a társadalmat, cégek szűnnek meg és a társadalmi bizonytalanság egyre nő<.” Kétségtelen tény, hogy a Hollande-kormány számára a jelen helyzetben az azonos neműek házasságának minden áron való elfogadtatása politikailag nagyon fontos. Szemmel láthatóan a gazdasági kérdésekben közel sem tud olyan mértékben szakítani az előző kormány gazdasági irányvonalával, ahogy a választási kampányban ígérték, ezért más területen kell felmutatni valamit azok számára, akiknek a támogatásával megnyerték a választást. Az azonos neműek házasságának törvényesítése ilyen téma lehet, miután a választók 58%-a támogatja is azt.
Kétségtelenül izgalmas hét áll tehát előttünk, figyelembe véve az amerikai elnökválasztást is (aminek az LMBT közösséget érintő vonatkozásairól szintén több korábbi posztban írtunk már), melynek során sok minden el fog dőlni, ami meghatározó jelentőségű lesz az elkövetkező évek politikai irányvonalaival kapcsolatban.
(A kissé módosíttt EU térkép az Európa Tanács "Discrimination on grounds of sexual orientation and gender identity in Europe" című, 2011-es tanulmányából, a lakosságszám adatok az Eurostat adatbázisából származnak.)
Az amerikai elnökválasztási kampány utolsó napjaiban még teljesen nyitott a verseny kimenetele. A különböző hírcsatornák eltérő módon interpretálják a közvélemény-kutatások adatait. A Huffingtonpost online-on folyamatosan frissítik a választási térképet, amely igencsak kiélezett küzdelemre utal, de azt jól mutatja, hogy bár a kutatási adatok alapján a teljes lakosság körében alig van különbség a támogatottságban, az elnyerhető elektori szavazatok száma alapján még mindig Obama tűnik az esélyesebbnek. De vajon meg tudja-e őrizni előnyét a hátralévő pár napban?
Frissítés 2012. 11. 02. 15:30-kor:
A tendenciák nem túl kedvezőek Obama-ra nézve:
További frissítés 2012. 11. 02. 20:05-kor:
Délutánra úgy tűnik korrigált az Obama csapat:
Újabb frissítés 2012. 11. 03. 9:30-kor
Újabb frissítés 2012. 11. 03. 20:45-kor
Újabb frissítés 2012. 11. 04. 14:30-kor
Újabb frissítés 2012. 11. 06. 9:45-kor
Bugár Béla
elnök úr részére
Most-Híd
Trnavská cesta 37
831 04 Bratislava
Tisztelt Elnök Úr!
A Szlovák Parlament 2012. október 29-én tárgyalt az azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolatát Szlovákiában is lehetővé tevő törvényjavaslatról. A vita során Ön is felszólalt, azonban az Ön által elmondottak – megítélésem szerint – nagyon sok magyar és szlovák ember számára csalódást okoztak, melynek ezúton is szeretnék hangot adni.
Ön, mint egy egyedülálló politikai kezdeményezésnek, a Kárpát-medence első kétnemzetiségű pártjának az elnöke, a Szlovák Parlament ülésén szükségszerűen mindig pártjának a képviseletében és nevében szólal meg. Ebből adódóan már önmagában az a tény is meglepő és csalódásra okot adó, hogy Ön a KDH és az Egyszerű Emberek képviselőivel azonos álláspontot képviselve, annak ellenére nem támogatta az azonos neműek regisztrált partnerségére vonatkozó javaslatot, hogy az semmi olyan elemet nem tartalmazott, amely meghaladná akár a magyarországi, akár a legtöbb európai uniós tagállam hasonló jogi szabályozásának a tartalmát. Az SaS javaslata ugyanis nem tartalmazta a gyermekek örökbefogadásának lehetőségét, a homoszexuális párkapcsolatok elismerésével csak jogi és gazdasági szempontból rendezte volna ezt a jelenleg Szlovákiában még rendezetlen párkapcsolati formát.
Különösen visszatetsző volt, hogy Ön is bekapcsolódott abba méltatlan exegetikai vitába, amellyel mindenki csak lejáratta magát, aki ebben részt vett. Lejáratta magát a vitát kirobbantó SaS képviselő is a maga provokatív vitaindító hozzászólásával, de azok is, akik a további hozzászólások során összekeverték és összemosták a politikai és a teológiai érveket. Ez különösen inadekvátnak tűnt most Szlovákiában azok után, hogy Róbert Bezák nagyszombati érsek július 2-i felmentése kapcsán a széles nyilvánosság is szembesülhetett azzal a megosztottsággal, amely még a Szlovák Katolikus Egyházon belül is tapasztalható ebben a nagyon bonyolult morálteológiai problémakörben. „Az exegetikai vita helye egy hittudományi egyetem megfelelő fórumán van, annak summáját, konklúzióit – ha érdemes – egy-egy zsinati ülés vagy egyházkormányzati tanács vitatathatja meg, és beemelheti a hitgyakorlás vagy egyházjog megfelelő részébe, de az, hogy politikusok és egyes lelkészek egy szekuláris államban gyakorlatilag vallási terrorral tartják sakkban a társadalmat, az már mindenen túlmegy” – írta a kaleidoscope.blog.hu oldalon a témához kapcsolódó hozzászólásában egy református lelkész. (http://kaleidoscope.blog.hu/2012/10/30/egy_igazi_szlovak-magyar_liberalis/fullcommentlist/1#c18189692)
Mindezek alapján ezúton kérem, hogy az azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolatára vonatkozó álláspontját felülvizsgálni és megváltoztatni szíveskedjen. Kérem, hogy a további politikai megnyilatkozásai és döntései során járuljon hozzá ahhoz, hogy Szlovákia ebben a kérdésben is fel tudjon zárkózni az Európai Unió fejlett jogállami normáihoz, és a Szlovákiában élő homoszexuális állampolgárok is biztosítsák azt a jog előtti egyenlő bánásmódot, amelyre minden uniós állampolgár joggal tarthat igényt a XXI. század második évtizedében.
Tisztelettel:
Budapest, 2012. november 1.
Kale Gábor
kaleidoscope.blog.hu
Vitanapot tartott a szlovák parlament az azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolatáról – tudósított a Bumm.sk hírportál.
A vitanapon a szlovák képviselők hozták a kelet-európai (bár inkább közép-ázsiai) színvonalat, azonban meglepő módon még Bugár Béla, a Bumm.sk szerint – „liberális Most-Híd elnöke” is ellenezte a szlovák liberálisok által beterjesztett javaslat elfogadását. Mint a hírportál beszámolt róla: „Tudja, mit csinált volna Jézus Krisztus, elővette volna a korbácsot. Azt gondolja, hogy Jézus támogatná a bűnös viselkedést?“ – kérdezte a szlovák-magyar párt elnöke. Bugár szerint az SaS csinál problémát az ügyből.
Ezek után már nem különösebben meglepő, hogy ilyen mértékű a homofóbia Kelet-Közép-Európában. Mire számíthatunk, ha errefelé ilyenek a „liberálisok”, akkor milyenek a konzervatívok?!
Az Európai Parlament (EP) Állampolgári jogok, bel- és igazságügyi bizottságának megrendelése alapján elkészült egy tanulmány, amely javaslatokat fogalmaz meg az LMBT közösséghez tartozó emberek egyenlő jogainak biztosítását szolgáló EU-s ütemtervre vonatkozóan – adta hírül az EP LMBT jogok parlament képviselőcsoportjának weblapja. A bizottság tagjainak szándékai szerint egy ugyanolyan politikai dokumentumnak kellene születnie az LMBT jogok témakörében, mint amilyen korábban már született a Nők és férfiak közötti egyenlőségre vonatkozó 2010-2015 stratégia, az Európai fogyatékosságügyi stratégia 2010–2020, vagy A nemzeti romaintegrációs stratégiák uniós keretrendszere 2020-ig címmel.
Az összefoglalóban ez olvasható:
„A tanulmány áttekintést nyújt az LMBT közösséghez tartozó személyek problémáival, valamint az ezen a területen eddig megtett tett uniós intézkedésekkel kapcsolatban. Első sorban az egyenlőséggel összefüggő területekre fokuszál (beleértve a foglalkoztatás, az egészségügy, az oktatás, az árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzájutás és a lakhatás kérdéskörét is), ezen kívül foglalkozik a transz- és interszexuális személyeket, a különféle családokat, a szabad mozgást, a gyülekezési és szólásszabadságot, a gyűlölet beszédet, a gyűlölet-bűncselekményeket, az erőszakot, valamint a homofóbia és transzfóbia elöl menekülőket érintő speciális kérdésekkel. Mindezekre alapozva tesz ajánlásokat egy olyan ütemezésre vonatkozóan, amelynek figyelembe vételével elkészíthető lenne a szexuális irányultság és a nemi identitás egyenlőségét célzó uniós ütemterv.”
A tanulmány valóban nagyon alaposan összefoglalja az elmúlt években a témával kapcsolatban publikált kutatási eredményeket és a hivatalos politikai állásfoglalásokat tartalmazó dokumentumokat, majd egy táblázatba foglalva tesz javaslatot a kialakítandó ütemterv tartalmi elemeire és a tanulmány készítői által reálisnak tartott ütemezésére. Az első lépésben természetesen magát az ütemtervet kellene az unió tanácsának hivatalosan elfogadnia, mivel a szerzők szerint az ütemterv nélkül az LMBT közösség jogainak elismerését célzó fellépések sok területen lassúak, vagy hatástalanok lesznek. Ezek után az átfogó intézkedések és témák következnek, melyek közül „ízelítőül” az első hármat mutatjuk be:
„Az ütemtervnek tartalmaznia kell a következő átfogó intézkedéseket vagy témákat:
a) be kell azonosítani az alapvető témákat és prioritásokat és meg kell határozni az adott területen elvégzendő megfelelő intézkedéseket
b) meg kell határozni a kiemelt kutatási területeket és azokat az irányelveket, hogy hogyan és mikor kell a kutatásokat végrehajtani
c) ki kell alakítani a koordináció javításával az LMBT prioritások hatékonyabb érvényesítését az uniós finanszírozású programok meghatározásának folyamatában…”
Ezt követően táblázatos formában foglalják össze a feladatokat, melynek első oszlopában a javaslatokat, a másodikban azok kimenetelét, a kapcsolódó témákat és mechanizmusokat, a harmadikban a felelősöket, a negyedikben a javasolt határidőket mutatják be. Az egyes területeket a fentebb ismertetett összefoglalóban felsorolt témakörök szerinti bontásban tárgyalják.
Mindez nagyon imponálónak, határozottnak és tárgyszerűnek tűnik, azonban alaposabban elmélyedve az anyagban, a felsorolt 52 javaslat között csak elvétve találhatóak olyan konkrétumok, amelyek kötelező direktívákat, a tagállamok nemzeti jogalkotását is érdemben befolyásoló intézkedéseket tartalmaznának. Márpedig ezen a területen az anyagi ösztönzés (pl. az uniós támogatások előkészítésének hatékonyabb koordinációja, stb.) sajnos kevés. Azokban az uniós tagállamokban ugyanis, ahol leginkább problémák vannak az LMBT jogok elismerése és tiszteletben tartása terén, az uniós támogatások felhasználása általában amúgy is gyenge hatékonysággal történik, az érintett országok gazdasági fejlettsége alacsony, ami miatt az uniós támogatások esetleges visszatartása sem célszerű abban az esetben, ha az LMBT jogok tiszteletben tartásával kapcsolatban nem teszik meg a szükséges lépéseket. Ugyanakkor a kötelező jogi szabályozás tiszta és világos helyzetet teremtene ezen országok kormányai számára is, nem hagyva meg azt a választási lehetőséget, hogy ha nem támogatják az LMBT jogok kiszélesítését célzó programokat, akkor legfeljebb csak annyi támogatástól esnek el, amennyit ezekre a programokra le tudtak volna hívni. Ha a homofób irányítású tagállamok a minden, vagy semmi elve alapján esetleg elveszíthetik az összes uniós támogatást az LMBT közösség védelme érdekében megalkotandó, kötelező uniós jogok megsértése miatta, akkor sokkal kevésbé várható, hogy továbbra is ezt az utat választanák. Nem tűnik elégségesnek az a jogi garancia, amelyet a Diszkrimináció elleni direktíva kiegészítésének tervezete tartalmaz, noha még ez sem került elfogadásra, miután a Tanács 2011-ben – első sorban nem az LMBT közösség, hanem a fogyatékosok jogait érintő, zömmel gazdasági megfontolásokra hivatkozó fenntartások miatt – megakasztotta az elfogadás folyamatát, ahogy a tanulmány 4. fejezete ezt részletesen be is mutatja. Megfontolandó lenne az LMBT közösség egyenlő jogainak biztosítását célzó uniós jogalkotást teljesen leválasztani a többi területről, melyek az egyenlő állampolgári jogok biztosítását célozzák, mivel szemben pl. a fogyatékkal élők jogegyenlőségét célzó szabályozásokkal, az LMBT jogok tiszteletben tartásának alig vannak olyan gazdasági kihatásai, amelyek a végrehajtásért felelős tagállamok számára anyagi terheket jelentenének.
Súlyos hiányossága a tanulmánynak, hogy szinte egyáltalán nem reagál az LMBT jogok kiszélesítésével szemben bizonyos egyházi vezetők, egyházakhoz kötődő személyek, szervezetek és pártok által kifejtett kemény ellenpropaganda és mindezen személyek és szervezetek részéről rendszeresen tapasztalható, az LMBT jogok kiszélesítése elleni nyílt politikai kiállás jelenségére. Igaz ugyan, hogy a tanulmány 28. oldalán, a „Heteronormatvitás és gender normativitás az oktatásban” cmű alfejezetben megemlítik ezeket a jelenségeket, de a későbbiekben semmilyen érdemi koncepciót nem vázolnak fel azzal kapcsolatban, hogy kinek és milyen stratégiát kellene követnie az ilyen jelenségek visszaszorítása érdekében. Ez annál is nagyobb hiányossága az anyagnak, mivel minden jogi szabályozás erőtlen és hatástalan marad, az állampolgárok tudatában nem következnek be olyan változások, melyeket pont a nevelés és oktatás területén kellene elkezdeni megalapozni, természetesen nem elhanyagolva a felnőtt korosztályt célzó kommunikációs és PR feladatokat sem. Jelen formájában az anyag azt a szemléletmódot követi, amely a nyugat- és észak-európai tagállamokban, első sorban Nagy Britanniában és a skandináv országokban tapasztalható, mely szerint az LMBT közösség számára biztosított jogi garanciákat a következetes jogalkalmazás során, minden engedmény és megalkuvás nélkül alkalmazzák az egyházi szervezetekhez tartozó, vagy vallási meggyőződésükre hivatkozó világi személyekkel szemben is, ha azok bármilyen formában megsértik az LMBT közösséghez tartozók jogait. Látni kell azonban, hogy ez – bármennyire tiszteletre méltóan következetes, és ezért sokak számára egyedül elfogadhatónak tűnő megoldás – több szempontból is kontraproduktív. Egyrészt súlyos alapjogi kérdéseket vet fel, hogy melyik alapjog tiszteletben tartása előbbre való: azoknak a szabad vallásgyakorláshoz és véleménynyilvánításhoz való joga, akik szavaikkal, vagy tetteikkel megsértették az LMBT közösséghez tartozó személyeket, vagy azoké az LMBT közösséghez tartozó embereké, akik ragaszkodnak a jogszabályokban számukra biztosított jog előtti egyenlőséghez (ld. pl. azoknak a brit egyházi szervezeteknek az esetét, amely gyermekek örökbefogadásának közvetítésével foglalkoznak és nem kívánnak azonos nemű párokat felvenni a saját nyilvántartásukba, ezért az utóbbi időben a brit hatóságok megvonták tőlük a működési engedélyt). Az ilyen típusú jogviták – melyek természetesen rendszeresen megjárják valamennyi nemzeti és nemzetközi jogi fórumot – még évtizedekig elhúzódhatnak, ezért nem tűnik elégségesnek pusztán a jog eszközével küzdeni az ezen a téren szükséges szemléletváltásért. Másrészt annyiban sem szolgálja az LMBT közösség ügyét ezeknek az egyházi szervezetekkel és személyekkel szemben alkalmazott jogi lépéseknek a gyakorlata, hogy ezzel olyan „mártírokat gyárt” a jogalkalmazás, akiknek az esetei alkalmasak az LMBT közösség egyenlő jogainak elismerésével és tiszteletben tartásával szemben kifejtett, még az eddigieknél is sokkal keményebb ellenpropaganda további megerősítésére, gyúanyagot biztosítva azok számára, akik gátlástalanul nyúlnak a demagógia és adott esetben a gyűlöletkeltés eszközeihez is, az LMBT közösség egyenlő jogainak elismerése és tiszteletben tartása elleni küzdelemben. Mindezek alapján feltétlenül szükséges lenne az LMBT közösségek és a velük szemben álló egyházi, civil és politikai szervezetek képviselőinek a tárgyalóasztalhoz ültetése, melyben az állami hatóságoknak egyfajta moderátor és facilitátor szerepet kellene játszaniuk, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a munka világában a munkáltatók és munkavállalók közötti egyeztetésekben vesz részt az állam, az így létrejövő triparti érdekegyeztetés – minden fejlett országban évtizedek óta működő – gyakorlata szerint.
Mindezek alapján indokolt és szükséges lenne a tanulmányban javasolt ütemterv összeállításkor nagyobb hangsúlyt fektetni azokra a célkitűzésekre, amelyek alapján részben az uniós döntéshozó testületeknek kellene további határozott lépéseket tenniük az uniós jogalkotás területén, részben a tagállamok kormányainak kellene megvalósítaniuk bizonyos konkrét előrelépéseket saját országuk jogrendjében, az LMBT közösséghez tartozók jogainak minél teljesebb körű biztosítása érdekében.
Sokakat foglalkoztat ma ez a kérdés, nyilván nem véletlenül. Tekintve, hogy nem volt más olyan új politikai kezdeményezés az elmúlt két évben, amely akár csak elméletileg is esélyes lett volna a jelenlegi kormányzó párt(szövetség?) leváltására, a meglévő pártok pedig vagy esélytelenek (ld. LMP), vagy nemkívánatosak (ld. MSZP) voltak, ezért érthető, hogy nagy várakozás és figyelem övezi az Együtt 2014 kezdeményezést. A kérdés csak az, hogy ez a csoda is csak három napig tart, vagy lesz belőle valami más, valami több is.
Ahogy az október 23-i megmozdulásokat értékelő posztban is jeleztük már, a Haza és haladás egyesületnek nehéz lesz átlépnie a saját árnyékát: Bajnai Gordon neve túlságosan összefonódott az előző kormányzati ciklusban Gyurcsány Ferenccel, az MSZP-vel és az SZDSZ-el, és ezek a kötődések továbbra is rossz fényt vetnek az egész szerveződésre. Juhász Péter és Kónya Péter sem tűnnek olyan karizmatikus egyéniségeknek, akiknek pusztán a személyes kisugárzása tömegeket tudna vonzani az együttműködés táborába.
Tekintettel arra, hogy a kezdeményezés mögött álló személyek – a fentiek értelmében – önmagukban nem jelentenek semmilyen garanciát a sikerre, még fontosabbá válnak az együttműködés tartalmi elemei, amelyek egyébként is alapvető jelentőséggel bírnak egy újonnan induló szerveződés esetében. Nem kell különösebben magyarázni, hogy még akkor is fontos, hogy milyen célokat tűz ki maga elé egy új szervezet, amely deklaráltan a választók bizalmáért készül versenybe szállni a következő választásokon, ha olyan személyiségek adják hozzá a nevüket, akik önmagukban is képesek tömegeket mozgósítani, ennek hiányában azonban még inkább meghatározó a kibontakozó mozgalom sikere szempontjából, hogy milyen programot, és mennyire hitelesen tud felmutatni a választóknak.
Az Együtt 2014 eddigi egyetlen hivatalosan publikált dokumentuma, amelyet a szervezők a nyilvánosság elé tártak az az Együttműködési megállapodás, amelyet a honlapjukon – némi keresgélés után – meg lehet találni. Sajnos az internetről letölthető „pdf” formátumú dokumentum nem tartalmaz aláírásokat, noha ez a formátum lehetővé tenné, hogy az aláírt megállapodást tegyék hozzáférhetővé az érdeklődőknek, de jobb híján abból kell kiindulni, hogy ez a hivatalos aláírási ceremónián aláírt dokumentum. Abban az esetben azonban, ha valóban ez a megállapodás került aláírásra, az sok szempontból elég lehangoló és kevéssé bizalomgerjesztő. A megállapodás nem felel meg a legalapvetőbb formai és tartalmi kritériumoknak (néhány pl.: nem tartalmazza az aláíró szervezetek hivatalos adatait, nem határozza meg, hogy kit tekintenek az aláírók „Feleknek” az együttműködési megállapodásban foglaltak szempontjából, csak a három alapító szervezetet, vagy a későbbi csatlakozókat is, ami egy komolyabb szervezet csatlakozása esetén alapvető jelentőséggel bír, stb.), hemzsegnek benne a nyelvtani, nyelvhelyességi hibák. Nem teljesen mellékes kérdés az sem, hogy az együttműködés során A három oldalas megállapodás – amelyből az utolsó fél oldalt az aláírások teszik ki – egy oldalas helyzetértékeléssel kezdődik, mely laikus és meglehetősen felületes politikai és szociológiai értékelést ad Magyarország utóbbi évtizedeiről, amelynek különös hangsúlyt ad az a tény, hogy a megállapodás 3. pontja szerint: „A Felek a jelen megállapodás aláírását követően – a preambulum szellemiségét irányadónak tekintve – haladéktalanul megkezdik az együttműködés részletes elvi, etikai és közpolitikai alapelveinek kidolgozását.” Feltéve, hogy ezt az első oldalas helyzetértékelést tekintik a megállapodás „preambulumának”, abból elég nehéz lenne az általánosságok szintjén túl bármilyen érdemi szakpolitikai kérdésben az aláírók közös szándékaira következtetni. Az Együtt 2014 honlapon azonban közlik „Az együttműködés alapelvei”-t, arról azonban az érdeklődők nem kapnak hitelt érdemlő tájékoztatást, hogy a honlapon közölt, kicsit elkoptatott szimbolikával 12 pontba foglalt alapelveket mikor és milyen formában fogadták el az együttműködésben részt vevő szervezetek. Nem teljesen világos, hogy ha ezekben az alapelvekben egyetértettek az együttműködési megállapodás aláírásakor, akkor miért nem foglalták azokat bele abba a megállapodásba, amelyet az alapelvekkel egyszerre publikáltak, ha pedig nincs ilyen egyetértés, akkor miért tüntetik fel úgy, mintha lenne. Tekintettel arra, hogy egy új politikai kezdeményezés legalapvetőbb dokumentumairól, a létrehozott együttműködés önazonosságát meghatározó, az együttműködéshez meghívandó további személyek és szervezetek számára egyedül hitelesnek tekinthető tájékozódási pontokról van szó, ezekre a kérdésekre muszáj lenne tiszta és világos válaszokat adnia a szervezőknek.
Feltéve, hogy a honlapon publikált alapelveket valóban mindhárom együttműködő szervezet hivatalos formában elfogadta és magáénak vallja, indokolt és szükséges lenne a közvélemény számára bemutatni, hogy egyes pontjaiban foglaltakat hogyan is gondolják azok, akik ezt elfogadták. A teljesség igénye nélkül néhány tisztázandó kérdés:
Természetesen az első hat alapelvvel és az iromány második felében lévő pontokkal kapcsolatban is még sok további kérdés felmerül, melyek tisztázása elengedhetetlenül szükséges lenne ahhoz, hogy bárki megalapozottan tudjon dönteni az esetleges csatlakozási szándékáról.
Úgy tűnik azonban, hogy egyelőre nincs meg az a szellemi bázis, megfelelő szakértelem, amely az együttműködést létrehozó vezetők jó szándékának és a hatalomváltás iránti vágyának az egyes szakpolitikák szintjén való megjelenítéséhez és a potenciális támogatók, majd pedig a választók előtti képviseletéhez szükséges lenne. Így pedig elég reménytelennek tűnik a sikeres választási eredmény előfeltételét jelentő, és egyelőre még ugyancsak hiányzó tömegbázisnak a megteremtése.
A Jezsuita blogon ismét egy nagyon érdekes írás jelent meg „Választási lehetőségeink bővülése, avagy: a pluralizmus kötelez az eretnekségre?” címmel. Már a címből is érzékelhető az a mély szakadék, ami az ortodoxiára, fundamentalizmusra hajlamos és a változást, ha úgy tetszik, reformokat követelő keresztények gondolkodásmódja és világképe között tátong. Bíztató és előremutató, hogy a poszt szerzője is így összegzi gondolatait: „Vajon létezik középút? Szeretném hinni, hogy igen!” Ugyanakkor a folytatás már nagyon elgondolkodtató: „Talán ha – vállalva a félelmet keltő kockázatokat – továbbra is kitesszük magunkat a másként gondolkodók szellemi kihívásainak, ugyanakkor azonban – magát önként az árbocrúdhoz láncoltató Odüsszeuszként – kötjük magunkat saját vallási hagyományunk kipróbált értékeihez… Kell, hogy legyen mód áthajózni az „anything goes” liberalizmusának Szküllája és a megátalkodott merevség Kharübdisze között! Ha van erőnk és éberségünk kritizálni mindazt, amivel megalkudni bűnös dolog volna, s közben tudunk inni a hagyomány éltető forrásából – lehet esély… Hiszem, hogy erre vezet Jézus Krisztus követésének mai útja!” Az aláhúzott részekből látható, hogy a jezsuita szerző nem tud (talán nem is akar?) túllépni a katolikus egyház szigorú gondolati és teológiai kötöttségein és korlátain és ezzel máris odacsapódik „a megátalkodott merevség Kharübdisze”-hez.
Hasonló jelenségeket láthatunk más felekezeteknél is, legutóbb a Hetednapi Adventista Egyház erősítette meg „álláspontját a homoszexuális tevékenységek és az azonos nemű partnerek házassága ellen, de megváltoztatta nyilatkozatát a homoszexuálisok és leszbikusok iránt kinyilvánított szánalom értelmében” – olvasható az egyház honlapján.
Szánalom? Ha a hivatalos katolikus hozzáállást („tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket”, de a homoszexualitást „objektíve”, „belső természetük szerint rendetlen”, „súlyos eltévelyedés”-nek tekintik, ld. a Katolikus Egyház Katekizmusában, röviden: KEK, a 2358-2359. pontokat!) egy szóban össze kellene foglalni, akkor az is a „szánalom” lehetne. Valóban ez lenne Isten akarata? A „szánalom”? Mereven kitartani a homomszexualitás megítélésében a fundamentalista álláspontnál és közben szánakozni azokon, akiket ez negatívan érint – ezt várja tőlünk Isten? Ezt tanította nekünk Jézus?
A katolikus templomokban a héten került sorra Lukács evangéliumából az a rész, amelyik az Újszövetségi Szentírás egyik legnehezebben emészthető szakasza: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szorongok, míg be nem teljesedik. Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem azt, hanem - mondom nektek - meghasonlást. Ezentúl ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás közt: három kettő ellen, és kettő három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával, az anya a lányával és a lány az anyjával, az anyós a menyével és a meny az anyósával.” (Lk 12,49-53.) Kemény beszéd, sokan a történelem során elég durván félre is értelmezték és valóságos tüzek gyújtásával, máglyák lángjaival akarták követni Jézust, pedig ha nem ragadjuk ki ezt a részt a Szentírás egészéből, akkor tudhatták volna, hogy nem ezt várja tőlük Krisztus. Az azonban biztos, hogy itt „szánalomról” nincs szó. A „meghasonlás” (vagy, ahogy más fordításokban olvassuk: „szembe kerülés”) egyértelműen azt jelenti, hogy Jézus követői nem köthetnek kompromisszumokat, a jó és a rossz között nincs helye megbékélésnek, de még „szánalomnak”, „tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel” való elfogadásnak sem. Erre azonban a homoszexuálisoknak sincs is szükségük, mert, ha továbbolvassuk a Szentírást, akkor láthatjuk, hogy Jézus így folytatja: „Aztán a néphez fordult: "Ha azt látjátok, hogy nyugat felől felhő kerekedik, mindjárt mondjátok, hogy eső lesz, s ez be is válik. S ha azt látjátok, hogy délről fúj a szél, arra következtettek, hogy hőség lesz, és ez be is következik. Képmutatók! A föld meg az ég jeleiből tudtok következtetni. Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni? Miért nem ítélitek meg magatok, hogy mi az igazságos?” (Lk 12,54-57.) Jézus utolsó, számon kérő mondata egyértelmű: mindenkinek magának kell megítélnie, „hogy mi az igazságos”! Szó sincs tehát „saját vallási hagyományunk kipróbált értékeihez”, „a hagyomány éltető forrásából” táplálkozó merev, megváltoztathatatlan álláspontok való ragaszkodásról. Sőt épp ellenkezőleg! „Miért nem ítélitek meg magatok, hogy mi az igazságos?” – kérdezi Jézus. A mai kor embere pontosan tudja, hogy a homoszexualitással kapcsolatban tévtanokat hirdettek évszázadokon keresztül, az emberek gyarló, ösztönös reakciói, zsigeri ellenszenvük alapján undorodnak a homoszexuálisoktól ugyanúgy, mint ahogy a korábbi korok emberei a leprásoktól, csak míg ez utóbbit ma is betegségnek tartjuk (hiszen megfelelő antibiotikumok nélkül egy halálos, fertőző betegség), addig a homoszexualitásról ma már mindenki tudja, hogy nem az. Minden hívő keresztény ember kötelessége és felelőssége tehát megítélni, hogy „mi az igazságos”. Ez alapján hívő keresztény ember, aki követni akarja Jézus parancsát, és pontosan tudja, hogy mi a tudományos álláspont a homoszexualitással kapcsolatban, nem fogadhatja el azokat az állításokat, amik ezzel szembehelyezkednek: „belső természetük szerint rendetlen, súlyos eltévelyedésnek”, ahogy a KEK fogalmaz, vagy „az emberi kapcsolatok és hajlamok zavarának és megromlásának a megnyilvánulása, amelyeket a bűn világunkba való betolakodása okoz”, ahogy az Adventista Egyház definiálja a homoszexualitást. Nem szabad ilyen téves állításokat elfogadni a tekintély tisztelete, vagy az evilági érdekviszonyok miatt, és akkor nem lesz szüksége „szánalomra”, vagy „együttérzésre” a homoszexuális embereknek.
Érdekes eszmefuttatást publikált a Huffington post egyik bloggere, Wayne Anderson, „Amiért a meleg közösségnek jó lenne, ha Romney lenne az elnök” című posztjában. „A felszínen ez nagyon hátrányosnak tűnhet” – írja a blogger – „azonban, ha az egyenlőség ügyét végre függetleníteni akarjuk a párthovatartozástól, akkor erre az esetleges Romney-elnökség aranyat érő lehetőséget jelentene.”
Ezután kifejti a poszt szerzője, hogy korábban Obama is hevesen ellenezte a melegházasságot, amit számos dokumentum igazol, de ahogy a meleglobbynak sikerült elérnie, hogy a demokraták elnökeként, és az újraválasztásáért ringbe szálló elnökjelöltjeként támogassa azt, jó esély van arra, hogy ugyanilyen változás következne be a ma még a házasság kérdésében egyértelműen „konzervatív bástyának” számító Romney álláspontjában is. Ennek Romney esetében sokkal nagyobb az esélye, vélekedik a poszt szerzője, mint amennyi a meleg-témában szélsőjobbosnak számító Rick Santorum esetében lett volna. Márpedig tekintettel arra, hogy az USA-ban láthatóan a kétpártrendszer tartós jelenség, a meleglobbynak elemi érdeke, hogy mindkét párt maximálisan tartsa tiszteletben az LMBT közösség jogait, beleértve a házassági egyenlőséghez való jogot is, és „ezt a melegközösség el tudná és el is kellene, hogy érje egy esetleges Romney-elnökség alatt” – zárja sorait a blogger.
Annak ellenére azonban, hogy az eszmefuttatás logikus és az amerikai társadalmi realitások között talán megalapozottnak is tűnhet a meleglobby ilyenformán megnyilvánuló önbizalma, felmerül a kétség, hogy a gyakorlat is igazolná-e ezt az optimista forgatókönyvet. A szerző – amint ez az amerikaiakkal lenni szokott – teljesen figyelmen kívül hagy minden Amerikán kívüli folyamatot és trendet. Nem foglalkozik azzal, hogy a homofób tendenciák megerősödése világjelenség, és Amerika bármilyen „nagy, erős és hatalmas”, nem biztos, hogy tökéletesen függetleníteni tudná magát ezektől a negatív trendektől. Persze egy olyan országban, amelyik még a globális felmelegedés elleni nemzetközi összefogást sem támogatta (nyílván messzire vezetne az okok boncolgatása, és vélhetően szó sincs arról, hogy a kiotói megállapodást elutasító amerikai vezetők úgy gondolták volna, hogy az USA határainál a globális felmelegedés negatív hatásai is megállnak, de az biztos, hogy az amerikai kormányzat ilyen irányú döntése is erősíthette az amerikaiakban azt a nemzeti öntudatot, hogy az USA a világ többi része fölött álló nagyhatalom, amely nem veti alá magát – még egy ilyen fontos kérdésben sem – a nemzetközi közösség akaratának) biztos, hogy a melegek többsége meg van győződve arról, hogy a homofóbia előretörése a világ többi részén semmilyen hatással nem lesz saját belpolitikájuk alakulására. Ugyanakkor tény, hogy az amerikai katolikusok fegyelmezetten tartják magukat a homoszexualitással kapcsolatban a hivatalos vatikáni állásponthoz, ami valószínűleg hozzájárulhat ahhoz, hogy több protestáns felekezet is stabilan konzervatív álláspontot képvisel. Szó sincs tehát arról, hogy az USA határainál megállnának a negatív tendenciák. A kérdés ezért az, hogy egy esetleges Romney győzelem esetén működőképes lenne-e a fenti stratégia, vagy a konzervatív köröknek az Obama-adminisztrációnál hatékonyabb ellenállása miatt kudarcba fulladna, és a melegjogok terén olyan jelentős visszalépésekre kerülne sor, amitől az LMBT közösség jogaiért aggódók tartanak.
Egyik oldal sem lehet elégedett a tömegtámogatottsággal. Pedig akárki akármit mond, a politikai hatalom megszerzése, vagy megtartása ezen múlik. Az pedig, hogy ki, mekkora tömeget tud mozgósítani, azon múlik, hogy hogyan tudja az embereket megszólítani. Sem a kormányfő támogatói nem voltak annyian, mint korábban, sem a potenciális kihívóké. Az előbbi jelentősen vesztett népszerűségéből, az utóbbiak viszont ebből szinte semmit sem tudtak profitálni, ami nem meglepő, mivel nem tudtak egy olyan hiteles embert kiállítani maguk közül, aki mögé egységesen felt tudtak volna sorakozni (természetesen a Jobbik nélkül). A potenciális konkurensek azonban nemcsak hiteltelenek, támogatásra sokak szemében méltatlanok, de ráadásul még minden irányból olyan össztüzet bocsátottak egymásra, amivel még azt a kevés, megszerzett ázsiót is lerombolták, amit eddig esetleg össze tudtak volna szedni. Igaz volt egy „szép, nyílt” kiállás Bajnai mögött – Gyurcsányé. Bár ne lett volna! Eddig sem tudta eredményesen lemosni magáról a Bajnai = Gyurcsány = MSZP-mentalitás stigmát, ezután már kár is vele próbálkoznia. Belekerült és immáron végérvényesen beleragadt a széthasadt MSZP-sek egymásra köpködő veszekedésébe. Persze lehet, hogy jobb híján ő lesz a befutó a kihívók versengésében, de ezek után az esélye arra, hogy érdemi ellenfele legyen Orbán Viktornak, minimális. Ugyanakkor megdöbbentő, hogy még azok is, akik elvben kritikusan szemlélik a jelenlegi kormányzatot, milyen hatalmas erőket mozgósítnak egymás lejáratására. Erre egy igazán szemléletes példa Balavány György esete, aki ugyan csak egy mellékszereplő volt a Milla rendezvényen, de még ő is olyat kapott a nyakába, amit eddig aligha gondolt, még akkor is, ha tudatosan igyekszik eljátszani a magyar médiaszemélyiségek fenegyerekének hálátlan szerepét – kvázi egyfajta Tóta W. hívő, keresztény kiadásban. Az ugyanis, hogy a Mandiner teljes erejével nekiesett Balaványnak az elmúlt napokban, nem különösebben meglepő, de hogy még a Magyar Narancs online-on is azzal támadják, hogy homofób, jól mutatja a baloldal kemény megosztottságát. (Ebből a szempontból igazában csak egy részletkérdés, hogy Balavány hívő katolikusként a melegekkel szembeni toleranciában nagyjából elment addig a határig, ameddig egy, a hivatalos katolikus egyházzal és a hazai keresztény közösségekkel mégis csak valamilyen szinten kapcsolatot tartani akaró, arcát és nevét felvállaló hívő elmehet anélkül, hogy ennek egyházjogi szankciói, illetve a keresztény közösségekből való teljes kirekesztéssel járó következményei legyenek, amit utána a Narancsban egy másik szerző is elismert.)
Mindezek alapján a 2012-es október 23-i „erődemonstrációkat” az jellemezheti a legjobban, hogy bár vajúdtak a hegyek, de még egy egészséges egérke sem születet…
Két évvel ezelőtt a jelen blogon már publikáltunk egy rövid cikket a missziós vasárnap alkalmából. Az akkor leírt gondolatok mit sem veszítettek aktualitásukból, sőt az eltelt két év számos új bizonyítékkal nyomatékosította az akkori figyelmeztetést: nagy felelősség terheli a misszióval kapcsolatban Jézus Krisztus egyházának mai vezetőit. (A blog látogatottsági statisztikái alapján az elmúlt napokban 23-szor töltötték le ezt két évvel ezelőtt írt oldalt; remélhetőleg tudtak néhányan hasznos gondolatokat meríteni belőle, bár a látogatóktól semmilyen visszajelzés nem érkezett.)
Az idei missziós vasárnapon a katolikus templomokban Márk evangéliumából azt a részt olvasták fel, amikor Zebedeus fiai, Jakab és János azt kérik Jézustól, hogy majd ők ülhessenek mellette az ő dicsőségében, amire Jézus türelmesen válaszol, de amikor a többi tanítvány megtudja, hogy mit akartak, akkor ők felháborodnak és ezért Jézus kénytelen megfedni őket. „Jézus ezért odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: "Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." (Mk 10, 42-45.)
A keresztény egyházakat szerte a világban egyre több kritika éri éppen amiatt, hogy – hasonlóan azokhoz, „akiket a világ urainak tartanak” – „vezető embereik éreztetik … hatalmukat”, közvetve, vagy közvetlenül beleavatkozva a politikai küzdelmekbe, csatározásokba. A kereszténység kétezer éves történelmének nagy részét végigkísérte a hatalom (és persze az azzal együtt járó gazdagság) csábítása, az egyházi és a világi vezetők rivalizálása, egymás legyőzésére irányuló küzdelmeik – tehát mindaz, amitől Jézus óvva intette tanítványait. Mindez sajnos ma sincs másként, csak a pozícióharc eszköztára változott. Ma fegyverek, máglyák és az inkvizíció egyéb borzalmas kellékei helyett a média és a gazdasági erőfölény megszerzése jelentik a politikai hatalom megragadásának és megtartásának az eszközeit és sajnos ezekkel világszerte élnek is a különböző keresztény felekezetek, melyek között legerősebbként a Katolikus Egyház tud a legtöbb ilyen fegyvert csatasorba állítani.
Az elmúlt napokban pl. konkrét adatokat közöl a huffingtonpost.com oldal arról, hogy az amerikai Katolikus Egyház több, mint egymillió dollárral támogatta az azonos neműek házassági egyenlősége elleni kampányt az USA négy államában, ahol a kérdésről a közeljövőben népszavazást tartanak. Ezt az ottani mércével is jelentős összeget tehát egyértelműen politikai célok elérésére fordította az egyház, mivel egy népszavazás vitathatatlanul a politikai hatalomgyakorlás eszköze (még akkor is, ha olyan kérdésre vonatkozik, amellyel kapcsolatban több keresztény felekezetnek egyértelmű morálteológiai álláspontja is van). Jézus nem véletlenül mondja, hogy „közöttetek azonban ne így legyen”. A hatalomgyakorlás eszköztárának bevetése visszaüt, ahogy erről a jelen blog egyik korábbi posztjában is volt már szó, de a csábításnak – úgy látszik – túl nehéz ellenállni…
Érdekes és korrekt dokumentumokra épülő írás jelent meg a mosmaiorum.blog.hu oldalon a skótok elszakadását célzó népszavazási kezdeményezésről. Részletesen elemzik az előzményeket és körülményeket, melyekre emiatt itt most nem térünk ki, inkább csak azt vizsgáljuk, hogy milyen hatása lehet ennek az Európa másik végében zajló eseménynek az unió egészére, milyen üzenete lehet mindennek a kelet-közép-európai tagországokban élők számára.
A skót elszakadási szándék érdekes kontextusba kerül az egész uniót érintő integrációs és dezintegrációs tendenciák miatt. Ennyiben is más, mint amikor a szlovákok úgy akartak elszakadni a csehektől, hogy közben mindketten törekedtek az unióba. Akkor még az unió egysége és ereje teljében könnyen elviselte, hogy a keleti határain kopogtató nemzetállamok egymással vitatkozgatnak, főleg amikor még két volt kisantant utódállam „acsarkodott” egymásra, hiszen tudható volt, hogy az ellentéteik azonnal köddé válnak, mihelyst megkapja az új szlovák állam a nemzetközi elismerést. A délszláv konfliktus ilyen szempontból már sokkal kevésbé volt „sima ügy”. Még az önállósodási törekvéseiket és uniós integrációjukat nyugati eleganciával intéző szlovének esetében sem volt zökkenőmentes a szerb csapatok kivonása, amibe akkor Magyarország is kínosan belekeveredett. A többi jugoszláv utódállam ügye azóta sem jutott nyugvópontra, ahogy a jelen blog korábbi posztjában már idézett, a bővítési folyamat előrehaladásáról szóló legutóbbi bizottsági jelentésből is látható és a legfrissebb hírek szerint még a németek is a horvátokon akarnak példát statuálni.
Most a leginkább euro-szkeptikus régi tagállam két részre szakadása nagyon sok kérdést vet fel. Hogyan fog ez hatni az objektív világgazdasági és uniós belgazdasági körülmények miatt egyre sürgetőbb, a racionális érvek alapján egyértelműen indokolt, de az érzelmi, presztízsjellegű, alapvetően irracionális tényezők miatt teljesen bizonytalan európai integrációs törekvésekre? Mennyiben fogja erősíteni azokat, akik amúgy is az unió végét akarják? Milyen kihatása lesz mindennek a régi tagországok részéről az amúgy is folyamatos támadásoknak kitett kelt-közép-európai országokra? Hogyan fog hatni az amúgy is megtorpanni látszó bővítési folyamatra? Mindez természetesen összefügg azzal is, hogy mennyiben okozói az új tagállamok az unió válságjelenségeinek, vagy mennyiben érvényesül velük szemben a bűnbak-keresés?
A fenti kérdések nagy részére majd az idő adja meg a választ, de annyi már most is bizonyos, hogy a skót népszavazás eredménye nem közömbös számunkra sem.
Hasonló címen jelent már meg egy poszt a Kaleidoscope blogon, amikor arról számoltunk be, hogy London polgármestere nem adott engedélyt homofób reklámfeliratok elhelyezésére a városi buszok reklámfelületein. Most egy bírósági döntés is megerősítette, hogy Nagy Britanniában komolyan veszik diszkrimináció-tilalmára vonatkozó törvényi szabályozást. Amint a The Guardian online beszámolt róla, az egyik megyei bíróság 3600 Ł pénzbírságra ítélte annak a panziónak a keresztény tulajdonosait, akik vallási meggyőződésükre hivatkozva tagadták meg a szállásnyújtást egy szabályos foglalással érkező azonos nemű pártól.
A döntés teljesen logikusan következik az Egyesült Királyság hatályos jogrendjéből és abból, ahogy ott érvényt szereznek a törvény rendelkezéseinek. Ugyanakkor – ahogy a cikkből is látható – még a brit állampolgárok sem azonosulnak egyöntetűen a törvény szellemével, mivel a panzió tulajdonosai értetlenül fogadták a bíróság döntését, és arra hivatkozva akarnak fellebbezni, hogy szerintük mindenkinek meg kell adni azt a jogot, hogy a házassággal kapcsolatban a saját vallási meggyőződéséhez ragaszkodjon a saját házában anélkül, hogy emiatt büntetéstől kelljen rettegnie. „Az egyenlőségi jogszabályok túl messzire mennek, amikor elkezdenek behatolni a családok otthonaiba”- állítják, pedig a bírósági határozat indoklása egyértelmű választ ad az általuk vitatott kérdésre: a 2010-es Egyenlőségi Törvény úgy rendelkezik, hogy a szolgáltatás nyújtók nem alkalmazhatnak semmiféle diszkriminációt a szolgáltatást igénybe vevők szexuális irányultsága alapján. Márpedig egy jogállam attól jogállam, hogy a jog uralma érvényesül.
A Vatikán – és ebből adódóan a katolikus egyház, valamint több, magát konzervatívnak tartó protestáns egyház képviselői – a hasonló esetek kapcsán keresztényüldözésről szoktak beszélni, ami azonban nem tűnik átgondolt és célravezető reakciónak. Ezzel ugyanis „farkast kiáltanak”, amikor azért szó sincs „farkas-támadásról”, és ahogy a mesebeli kiskakasnak, úgy előbb-utóbb a konzervatív keresztény egyházaknak sem fognak hinni azok, akik vallási meggyőződésüktől függetlenül elkötelezettek a szabad vallásgyakorlás jogának tiszteletben tartása mellett, de nem tartják indokoltnak az ilyen és hasonló esetek miatt a „keresztényüldözés” emlegetését.
Arról sincsen szó, hogy „napkelettől-napnyugatig” minden keresztény hívő egyformán ítélné meg az azonos neműek párkapcsolatát, ezért az az indoklás sem állja meg a helyét, hogy Isten egyértelmű akaratát kell követniük a magukat konzervatívnak tartó keresztényeknek, hacsak nem nevezik a sátán képviselőinek mindazokat, akik a keresztény hitükkel összeegyeztethetőnek tartják a felnőtt, beszámítható emberek között kialakuló, kölcsönös szereteten és tiszteleten alapuló homoszexuális kapcsolatot. (Ez utóbbiak aránya az USA-ban több, mint az összes keresztény hívő fele!)
Mindezek alapján sem morálteológiai indokok alapján, sem a misszió és a pasztoráció szempontjából nem indokolt és nem helyeselhető az az elkeseredett harc, amit a magukat konzervatív keresztényeknek nevezők folytatnak az LMBT közösséghez tartozó emberek jog előtti egyenlőségének elismerése és tiszteletben tartása ellen.
A kivultagasabb.blog.hu leközölte huffingtonpost.com-nak egy magát átmenetileg melegnek tetető amerikai fundamentalista keresztény férfival készített interjúját, és ezt a posztot számos online médium idézte, még olyanok is, mint a hvg.hu. Mind az eredeti cikk, mind annak interpretációja a hazai online médiában ambivalens érzéseket kelthet. Egyik oldalról örvendetes, hogy egy fundamentalista keresztény neveltetésű, egész eddigi életében ilyen közegben élő fiatalember nem akarta az ítélkező, kárhozattal fenyegetőző álláspontot tovább képviselni anélkül, hogy megpróbálja beleélni magát azok helyzetébe, akiket eddig elítélt, akikről eddig úgy gondolkodott, hogy „csak úgy kerülhetnek a mennybe, ha nem a torzszülöttek életét élik”. Másik oldalról számos kérdés és kétség merül fel ezzel a történettel és annak média megjelenéseivel kapcsolatban.
Alapvető kérdések vetődnek fel magával az alaptörténettel kapcsolatban is: Mi volt a célja a magát melegnek tetető fiatalembernek a melegek helyzetének jobb megértésén túl? Miért volt fontos számára, hogy jobban megértse a melegeket? (Az interjúban megjelenő indok, a karaiban zokogó leszbikus lány története aligha lenne elég ok arra, hogy valaki a saját egész addigi életét felrúgva egy ilyen horderejű „kalandra” vállalkozzon.) Milyen konklúziókat vont le magának mindazokból a tapasztalatokból, amelyeket megszerzett ezalatt az egy év alatt? Hogyan változott a viszonya a melegekhez azon túl, hogy jobban át tudja érezni a nehézségeiket? Továbbra is kárhozatos bűnnek tartja a homoszexualitást? Korábban milyen emberi kapcsolatai voltak? Miért nem volt barátnője, vagy felesége? Milyen barátai voltak, ha azok azonnal elfordultak tőle a homoszexualitásra vonatkozó bejelentés után? Mi az alapfoglalkozása? Ennek a „kalandnak” valóban a „legnagyobb tanulsága az, hogy milyen rossz is titkolózva élni”? Ennyi? Nem arról van itt szó, hogy egy többszörösen is súlyosan hátrányos helyzetben lévő, sokszor megalázott, meghurcolt társadalmi kisebbség problémáiból próbált most a könyvének a megírásával és kiadásával hasznot húzni ez a férfi? Nem olyan ez, mint amikor a testi, vagy szellemi fogyatékossággal élőkre hivatkozva profitorientált szervezetek DM levelekkel tömik meg a postaládákat, hogy vegyünk naptárakat, képeslapokat, amiken a fogyatékosok által készített festmények, alkotások képei láthatóak, mert majd a fogyatékosok is részesülnek a bevételből – természetesen csak annyiból, ami megmarad a profitorientált kiadó költségeinek és búsás hasznának a levonása után?
A fenti kérdések tisztázatlansága, megválaszolatlansága miatt a hazai publikáció is leginkább olcsó népszerűséghajhászának tűnik. A blog szerzője egyszerűen lefordította a cikket, saját véleménye csak esetlegesen jelenik meg a kommentekre adott válaszokban. A kommentelők a szokásos köreiket futják, általánosságban beszélve, vagdalkozva nyilatkoznak saját megváltoztathatatlan értékítéleteik alapján a melegségről, coming outról és az ilyen topikoknál megszokott témákról.
A fentiek alapján tehát sajnos úgy tűnik, hogy sem az eredeti cikk, sem annak hazai interpretációja nem vitt közelebb annak a problémahalmaznak a megoldásához, ami az LMBT közösséghez tartozó emberek millió számára okoz mindennapi gyötrelmet és szenvedést szerte a világban és több ezer, talán több tízezer embernek itthon, Magyarországon is.
Az Európai Bizottság (EB) közzétette az unió bővítési stratégiájával kapcsolatban a 2012-es jelentését. A jelentést értékelték az Európai Parlament (EP) LGBT munkacsoportjának tagjai is, megállapítva, hogy bár az a legtöbb csatlakozni kívánó országra vonatkozóan korrekt helyzetértékelést tartalmaz az LMBT közösség jogainak tiszteletben tartásával kapcsolatban, azonban Koszovó és Szerbia esetében nem, ezért az EP által készítendő jelentéstervezethez fognak még kiegészítő javaslatokat tenni.
A jelentés kapcsán azonban érdemes azt is végiggondolni, hogy milyen hatása lehet az EU további bővítésnek általában az LMBT közösség tagjait megillető jogok tiszteletben tartására az EU-n belül és világban. Közismert tény, hogy a csatlakozni kívánó országokban hatalmas különbségek vannak az LMBT közösség jogainak tiszteletben tartásával kapcsolatban, hiszen ameddig Izlandnak nyíltan leszbikus kormányfője van, addig az összes többi csatlakozni kívánó országban súlyos, vagy legalább is nem elhanyagolható mértékben és többé-kevésbé rendszeresen sérülnek a melegjogok. Ebből adódóan első megközelítésre az EU tagállamok LMBT közössége ellenérdekelt a bővítési folyamattal szemben – ami természetesen Izland vonatkozásában nem igaz – amiatt, hogy a csatlakozni szándékozó országokban még annál is nagyobb problémát jelent a homofóbia, mint amivel folyamatosan meg kell küzdeni a már csatlakozott kelet-közép-európai országokban.
Ugyanakkor az is igaz, hogy az érintett országokban az EU csatlakozás előmozdítaná az LMBT közösséghez tartozók jogainak tiszteletben tartását, és hozzájárulna a ma még ezen országokban erős homofóbia mérséklődéséhez (természetesen Izland ebből a szempontból is kivétel). Tekintettel arra, hogy a fejlett jogállami múlttal rendelkező, régi EU-s országok továbbra is számbeli és gazdasági fölényben maradnának az új csatlakozókkal szemben, ebből adódóan többé-kevésbé továbbra is érvényt tudnának szerezni a csatlakozási előfeltételnek számító alapvető jogok tiszteletben tartásának, ezért világviszonylatban, összességében vélhetően csökkenne a homofóbia. Ez természetesen nem valamiféle altruisztikus megfontolásból lenne érdekes az EU-ban élő, LMBT közösséghez tartozóknak, hanem saját érdekükben is, ellenkező esetben ugyanis (a csatlakozás elmaradása esetén) a környező országokban erősödő homofóbia áttételesen rossz hatással lenne az EU-n belül is a tolerancia szintjére, mivel rossz mintákat és bíztatást ad a heteroszexuális többséghez tartozó és radikalizálódásra hajlamos embereknek.
Azt természetesen nem gondolhatjuk, hogy a csatlakozási tárgyalások megkezdése szempontjából pont az LMBT közösséghez tartozók emberi jogainak tiszteletben tartása lenne meghatározó, de az egyetemes emberi jogok különböző sérelmei általánosságban már egyértelműen kizáró körülményeknek számítanak. Márpedig elég szoros korreláció szokott lenni az LMBT közösséghez tartozók jogainak és az egyetemes emberi jogoknak a tiszteletben tartása között. Mindebből következően várható, hogy – Izland, és talán Horvátország kivételével – a csatlakozni kívánó országok felvétele az EU-ba a közeljövőben nem várható, pedig összességében lehet, hogy az LMBT közösséghez tartozók érdekeit mégis inkább ez szolgálná.
Canterbury korábbi érseke, Lord Carey, azzal vádolta David Cameron brit miniszterelnököt, hogy "kifosztja" a heteroszexuális házasság intézményét az azonos neműek házasságkötési jogának előmozdításával – adta hírül a The Guardian online. A homoszexuális házasság engedélyezése mély megosztottságot okozna a társadalomban "anélkül, hogy a melegek kapnának akárcsak egyetlen olyan jogot is, amivel ne rendelkeznének az élettársi kapcsolatban", mondta. Carey azt állította, hogy azokban az országokban, ahol bevezették az azonos neműek házasságát – köztük Mexikó, Brazília és Hollandia – olyan beláthatatlan következményekhez vezetett, mint a háromfős házasság.
A brit konzervatívok október 7-10. között Birminghamben megrendezett konferenciájához kapcsolódó rendezvényen, melynek a címe „Koalíció Házasságért” volt, Carey csatlakozott David Burrowes-hoz (aki Enfield Southgateben parlamenti képviselő jelölt), és a korábbi parlamenti képviselőhöz, Ann Widdecombehoz, akik amiatt tiltakoztak, hogy sem a Liberális Demokraták, sem Toryk 2010-es programja nem tartalmazta azt az ígéretet, hogy legalizálni akarják a homoszexuális házasságot.
Amikor azt kérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy egyesek – így például Nick Clegg, miniszterelnök-helyettes – „bigottnak” nevezik őket, Carey azt válaszolta: „Emlékezzünk a zsidókra a náci Németországban. Ami azután kezdődött velük szemben, miután elkezdték őket különbözőképpen megnevezni.”
"És ez volt az első lépcső, amely a totalitárius állam kialakulásához vezetett. Ezt meg kell akadályozni. Mi kincsként őrizzük a demokráciát. Mi kincsként őrizzük a keresztény örökséget, és szeretnénk ezt tisztességes módon megvitatni."
Widdecombe azt mondta: "Ez nem egy meleg-ellenes rally. Ez a házasság védelme."
Mintha csak a hazai keresztény egyházak képviselőinek és a jobb oldali konzervatív politikusoknak a szavait hallanánk!
De kik támogatják ezt az álláspontot az Egyesült Királyságban? Kik állnak a „házasságvédő” sokadik vonalbeli politikusok és a nyugalmazott egyházi vezető mögött?
A cikkhez csatolt video tanúsága szerint a hivatalos rendezvényen 65-70 között lehetett az átlagéletkor, és az a két fiatal srác, akik részt vettek a rendezvényen ők is úgy nyilatkoztak, hogy nem értenek egyet az idős konzervatívokkal. Ugyanakkor – miközben az elegáns városházi nagyteremben a konzervatívok szónokoltak – kint, az épület előtt közel 400-an tüntettek a konzervatív álláspontot képviselők ellen, zömében fiatalok és középkorúak. Ez alapján úgy tűnik, hogy Nagy-Britanniában már csak az idősebb generáció ellenzi az azonos neműek házassági egyenlőségét.
Éles hangon reagált Lord Carey szavaira a Gaurdian egyik bloggere, Martin Robbin. A náci hasonlat miatt posztjában felidézte, hogy milyen borzalmakat követtek el a nácik a homoszexuális emberek ellen, majd így folytatja:
„Nem lehet elég erős szavakat használni annak a szégyenletesen tudatlan és önzően aljas embernek a minősítésére, aki szerint azzal, hogy őt Nick Cleg bigottnak nevezte, a legkisebb mértékben is hasonló üldöztetésnek lenne kitéve, mint azok az emberek, akik közé Pierre Seel is tartozott (a náci koncentrációs táborokban a homoszexuálisok ellen elkövetett embertelenségekről beszámoló egyik túlélő), vagy rajta kívül az a több ezer ember, akiket legyilkoltak a náci rezsimben. És ez még közel sem volt a legrosszabb Carey idióta megnyilatkozásai közül.”
„Az azonos nemű kapcsolatok nem ugyanolyanok, mint a heteroszexuális kapcsolatokat, és nem kellene őket azonos szintre tenni” – siránkozott Carey. Mondd ezt el annak az embernek, aki végignézte, ahogy a fiatal szeretőjét széttépték a kutyák: „Azóta néha felébredek üvöltve az éjszaka közepén” – idézte fel Seel 1995-ben. „50 éve ez a jelenet újra és újra előtör az emlékeimben.”
A blogger így zárja cikkét: Carey legmegrázóbb megjegyzése azonban talán az a kísértetiesen ismerős kérdés volt, amit feltett: „Miért érezzük úgy, hogy kirabolják a mi a kulturális hazánkat és identitásunkat?” A válasz, Lord Carey az, hogy ez nem a ti hazátok, hanem ez a mi hazánk, és a homoszexuális emberek pontosan ugyanúgy részei a mi identitásunknak, mint bárki más. Ha bármikor szó nélkül hagyjuk, hogy bigott emberek nyíltan azt állítják, vagy akár csak burkoltan arra utalnak, hogy az érzelmek, amit egyesek éreznek a másik ember iránt, bármilyen szempontból nincsenek az "azonos szinten", mint a többi ember érzelmei, akkor azon a napon fordulunk vissza egy sötét és veszélyes irányba.
Jó lenne, ha a magukat a keresztény erkölcs legfőbb őreinek tartó hazai konzervatívok is elgondolkodnának kicsit ezeken a dolgokon…
Az új polgári törvénykönyvvel kapcsolatban eddig kialakított kompromisszumot felrúgni készül a kormányoldal azzal, hogy az Országgyűlés Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottságának mai ülésére egy bizottsági módosító indítvány tervezetet készítettek elő, amelyik az élettársi és a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők számára méltánytalan, hátrányos, sőt megalázó és megbélyegző lenne.
Annak ellenére tehát, hogy bő egy éven keresztül folytattak társadalmi és szakmai viták erről a nagyon alapvető jogi kódexről, amely minden állampolgárt érintő, alapvető jogi szabályokat tartalmaz, sikerült kialakítani egy olyan ritka konszenzust, amiben a kormány által felkért szakértők és az ellenzék szakértői egyet tudtak érteni, most az Országgyűlés szakbizottságának kormánypárti tagjai romba akarják dönteni ezt a törékeny kompromisszumot saját önös politikai céljaik és érdekeik miatt. Túl azon, hogy ez az eljárás morálisan szempontból is rendkívül aggályos, politikailag is teljesen kontraproduktív, hiszen az amúgy is rendkívül negatív népszerűségi tendenciákat várhatóan további mélységekbe fogja taszítani, ráadásul újabb okot szolgáltat arra, hogy tömegek (!) álljanak be a Fidesz ellen szerveződő összefogás mögé, hogy bármi áron megbuktatva a jelenlegi kormánykoalíciót, az új Parlament majd törölje el az őket alapvető emberi méltóságukban is sértő jogszabályokat. Ez ellen tehát annak is fel kell lépnie, aki nem akarja, hogy visszatérjenek a baloldali politikusok!
Az utolsó lehetőségként javaslom az alábbi nyílt levelet megküldeni az Alkotmányügyi bizottság elnökének és tagjainak:
Dr. Salamon László
elnök úr,
és az Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság tagjai részére
Országgyűlés Hivatala
Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság
H-1357 Budapest, Kossuth tér 1-3.
Tel.:36(1)441-4484 , Fax:36(1)441-4823
email: aib@parlament.hu
Elnök |
|
Alelnök |
|
Alelnök |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
|
Tag |
Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Bizottsági Tagok!
Több, mint egy éven keresztül folytattak társadalmi és szakmai viták az új Polgári Törvénykönyv tervezetéről, erről a nagyon alapvető jogi kódexről, amely minden állampolgárt érintő, alapvető jogi szabályokat tartalmaz. Sikerült kialakítani egy olyan ritka konszenzust, amiben a kormány által felkért szakértők és az ellenzék szakértői egyet tudtak érteni.
Amint arról a közvélemény a médiából értesülhetett, most a törvény elfogadásának utolsó fázisában a kialakított törékeny kompromisszum megsemmisülhet amiatt, hogy az Országgyűlés Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottságának mai ülésére egy bizottsági módosító indítvány tervezetet készítettek elő, amelyik az élettársi és a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők számára méltánytalan, hátrányos, sőt megalázó és megbélyegző lenne.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Bizottság!
Kérem Önöket, ne engedjék, hogy ez bekövetkezzen. Kérem, hogy őrizzék meg, mentsék meg azt a hatalmas értéket, amit egy széles politikai konszenzussal elfogadott új Polgári Törvénykönyv jelentene hazánknak.
Tisztelettel:
Budapest, 2012. október 9.
Kale Gábor
Az ifjú kereszténydemokraták egy új weboldalon tiltakoznak a keresztényüldözés ellen. (A honlap impresszuma szerint az oldalt a KDNP pártalapítványa támogatja.) A szándékkal önmagában nem lenne baj, valóban tűrhetetlen, hogy világszerte sok helyen és sokféle formában atrocitások érik a keresztényeket a vallási meggyőződésük miatt. De miért kell belekeverni ebbe a homoszexuálisok jogainak elismerését?! Miért kell a keresztényüldözés egyik szimbólumává tenni az LMBT jogok elismerését?! Miért kell belerúgni azokba, akik mint egy sok helyen szintén üldözött és elnyomott kisebbség tagjai ugyanúgy abban érdekeltek, hogy az emberi szabadságjogok a világ minden országában érvényesüljenek, mint ahogy ezt akarják elérni a keresztények üldözése ellen küzdők is?!
Reméljük, előbb-utóbb össze tudnak fogni egymással azok, akik valóban az emberek alapvető jogainak tiszteletben tartását akarják elérni mindenhol a világon.
A homofóbia (amely alatt – nyelvtanilag helytelenül, de a köznyelvben elfogadott módon – most is általában a homoszexualitást elutasító magatartást értjük) ugyanúgy végigkísérte az emberiség történelmét, ahogy a homoszexualitás is, amint erről nagyon sokan és sokféle megközelítésben írtak már korábban is, és jelen blogon is több bejegyzés született már a témával kapcsolatban. Azok, akik fontosnak érzik, hogy tegyenek valamit a homofóbia ellen, általában azt vizsgálják, hogy miből ered, milyen kiváltó okai vannak ennek a társadalmi jelenségnek, és milyen hatások erősítik a homofóbiát, hiszen eszek ismeretére szükség van ahhoz, hogy érdemben lehessen tenni ellene. Az ilyen elemzések rendszerint az emberiségre általánosságban igaznak tűnő összefüggéseket próbálják meg feltárni, és azokra a kiváltó okokra szoktak koncentrálni, amelyek a különböző történelmi korokban és a különböző országokban egyaránt hozzájárulnak a homofóbia kialakulásához. Vannak természetesen olyan tényezők (pl. a vallási tanítások, az egyházak súlya és jelentősége a különböző társadalmakban, stb.), amelyek jelentős mértékben befolyásolják egy adott társadalom tagjainak attitűdjét a homoszexualitással kapcsolatban, és a történelem különböző korszakaiban, illetve a világ különböző részein, országaiban jelentős különbségek mutatkoznak, azonban egyértelműen vannak olyan tényezők is, amelyek minden korban jellemzőek voltak, és ma is jellemzőek a heteroszexuális többséghez tartozókra. Ez utóbbiak (mint pl. a másságtól való idegenkedés, esetleg félelem, a melegekkel szembeni esetleges undor, megvetés, lenézés, stb.) minden kor emberében lényegi, alapvető és jellemzően szubjektív mozgatórugói a homofób megnyilvánulásoknak. Az nem kétséges, hogy ezeket is pontosan ismerni és kezelni kell a homofóbia elleni hatékony fellépés érdekében. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek a tényezők sokkal nehezebben, sokkal kevésbé, de legalább is sokkal lassabban befolyásolhatóak, ezért próbálnak a modern demokratikus jogállamokban a társadalom és a politika szintjén, a nyilvánosság tájékoztatásának és a jognak az eszközeivel beavatkozni azokban az esetekben, amikor az LMBT közösséghez tartozók emberi jogai a heteroszexuális többséghez tartozók ellenérzései miatt csorbulnak. A különböző jogsértések megelőzése szempontjából azonban lényeges azoknak a kiváltó okoknak a pontosabb ismerete is, amelyek nem közvetlenül az egyének szubjektív ellenérzéseivel, hanem valamilyen összetettebb társadalmi jelenségnek (mint amilyen pl. a morálteológia homoszexuális viselkedést elítélő értékrendjének a világi jogrendbe történő átemelésére tett erőfeszítés) a következményei. Ez utóbbiak hatásai erősíthetik a heteroszexuális többséghez tartozók spontán ellenérzéseit a homoszexualitással szemben, ráadásul nehezíthetik, akadályozhatják, vagy akár meg is hiúsítják azokat a jogi, vagy kommunikációs erőfeszítéseket, amelyek az LMBT közösséghez tartozók alapvető jogainak védelmét szolgálják.
Az összetettebb társadalmi jelenségek formájában megnyilvánuló homofóbia az, amelyik jelentősebb különbségeket mutat térben és időben egyaránt, de az elemzők általában ezzel kapcsolatban is azokat az általánosnak mondható jellegzetességeket próbálták feltárni, amelyek több-kevesebb intenzitással felfedezhetőek minden társadalomban, még ha jelentősen el is térnek az adott társadalom egészére gyakorolt hatásaik. Ennek a megközelítési módnak kétségtelen előnye, hogy olyan általánosan alkalmazható összefüggéseket tárhat fel, amelyek – ha változó mértékben is, de – minden társadalomra jellemzőek, ezért az egyes problémák megoldására vonatkozó tapasztalatokat általánosan lehet hasznosítani. Az előző példánál maradva: a világi jogrendnek a morálteológia értékrendje szerinti alakítására tett kísérleteket a modern jogállamokban egységesen és következetesen elkerülik, hiszen a világi jogrend alkalmazása a társadalom minden tagjára kötelező, tekintet nélkül annak vallási, világnézeti meggyőződésére. Az egyes társadalmakban persze ezzel kapcsolatban is nagyon különbözőek a tapasztalatok, az olyan kritikus bioetikai kérdések, mint az abortusz, az eutanázia, a mesterséges megtermékenyítés, vagy a génmanipulációs eljárások mind a mai napig komoly viták tárgyát képezik a fejlett jogállamokban is, de pl. a felnőtt, beszámítható felek között, kölcsönös megegyezés alapján létrejövő homoszexuális kapcsolatok dekriminalizálása annak ellenére megtörtént a múlt század második felében a világ legtöbb országában, hogy azt a morálteológia továbbra is elítéli.
Az összetettebb társadalmi jelenségek formájában megnyilvánuló homofób jelenségek előfordulására azonban nemcsak az jellemző, hogy az egyes korokban és társadalmakban jelentős különbségeket mutatnak, de az is látható, hogy a történelem folyamán nincsen állandónak nevezhető irányuk sem egy adott társadalomra, sem a világ egészére nézve, ahogy arról a jelen blog egyik korábbi, közel három évvel ezelőtti bejegyzésben már volt szó.
A homofóbia erősödésének érzését – amelyről a hivatkozott bejegyzésben szó volt – természetesen sok tényező befolyásolhatja, és ez egy olyan társadalmi jelenség, amelyet nagyon nehéz objektív paraméterekkel mérni. Igaz ugyan, hogy néhány kemény adattal (pl.: bűnügyi statisztikákkal, közvélemény-kutatási adatokkal, különböző média megjelenések számával, stb.) meg lehet próbálni objektivizálni egy adott társadalom tagjaira, vagy egyes ország csoportok lakosságára vonatkozóan, az LMBT közösséghez tartozókkal szemben megmutatkozó intolerancia szintjének alakulását, azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez szoros korrelációt fog mutatni az érintett közösséghez tartozók, illetve a társadalom más tagjainak és csoportjainak szubjektív megítélésével. Adott esetben természetes velejárója lehet egy társadalom toleránsabbá válásának is az, hogy bár a homofób indíttatású cselekmények és megnyilvánulások száma nem nő, vagy akár még csökken is, de a nagyobb figyelem és az erőteljesebb média visszhang miatt olyan érzete lesz a társadalom tagjainak, mintha fokozódna a homofóbia. Ennek ellenére, munkahipotézisként most fogadjuk el azt az értékelést, mely szerint az ezredforduló tájékán a korábbi csökkenő tendencia megfordulásával ismételten növekedni kezdett a homofóbia szintje a világban, de ha ezt vitatjuk is, akkor sem férhet kétség ahhoz, hogy számos olyan homofób indíttatású cselekmény történt az új évezredben is, amely miatt ma is súlyos problémának kell tekinteni a világban a homofóbiát.
Érdemes azonban megvizsgálni alaposabban is néhány kérdést:
Vannak tehát a XXI. századi homofób jelenségeknek olyan sajátosságai, amelyek miatt a homofóbia elleni küzdelem új kihívásokat jelent azok számára, akik ezt most és az elkövetkező években vállalják. Mindezeket a szempontokat figyelembe véve, a homofóbia problémakörét a maga komplexitásában kezelve azonban további jelentős eredmények érhetők el az LMBT közösséghez tartozó emberek alapvető jogainak tiszteletben tartásáért folytatott küzdelemben.
Pajor András atya, a Budapest, XIV. Herminamezői Szentlélek Plébánia vezetője, aki egyben meglehetősen aktív média személyiség is, és kevésbé aktív blogger, intenzíven foglalkozik az egy hónapja elhunyt nyugalmazott milánói érsek, Martini bíboros munkásságával, amely az egyházon kívül is sokak figyelmét felkeltette, amint az az Origon közölt cikkből is látható. Annak ellenére, hogy András atya a hazai hivatalos katolikus irányvonalhoz alkalmazkodva, és a „hitvédelem” zászlaját magasra tartva felháborító és bicskanyitogató érvrendszerrel támadja az elhunyt bíboros álláspontját (amikor pl. azzal utasítja el az elvált emberek szentségekhez járulását szorgalmazó álláspontot, hogy inkább gondolják meg jobban a fiatalok, kivel házasodnak össze, ha meg elváltak, akkor vegyék tudomásul, hogy nem járulhatnak a szentségekhez, de emiatt úgysem fognak más felekezetbe menni, mert „minek tennék?”, hiszen más felekezetek úgysem szolgáltatják ki azokat a szentségeket, amelyeket a katolikus egyház, aki kvázi fenntartja magának a szentségek kiszolgáltatásának monopóliumát… Huhh!), ráadásul visszatérően az idegesítő „Kedveseim!” megszólítást ismételgeti prédikáció közben, mégis nagy szolgálatot tesz tevékenységével, amikor felhívja a figyelmet Martini bíboros munkásságára.
Ki is volt tehát a 85 évesen elhunyt Carlo Maria Martini bíboros, aki – mint azt a fent hivatkozott Origo cikk felvezetőjében is olvashattuk – „utolsó interjújában arra figyelmeztet, hogy az egyháznak radikálisan meg kell változnia, ha nem akarja elveszíteni a híveit”? Martini életútjának hivatalos vatikáni értékelése szerint, melyet a Magyar Kurír idézett „olyan püspök volt, aki szavaival, számos írásával, újító lelkipásztori kezdeményezéseivel tanúságot tudott tenni a hitről, hatékonyan hirdette korunk embereinek. Elnyerte a hozzá közel- és a tőle távolállók nagyrabecsülését és tiszteletét is”. Ebből a diplomatikus megfogalmazásból is látható, hogy voltak Martini bíborostól „távolállók” is. Szabados Ádám saját blogjában lényegében a konkrét teológiai tanítások ismertetése nélkül ad egy szubjektív értékelést Martini életművéről, amiből ennek megfelelően nem lehet sokkal többet megtudni arról, hogy valójában miben is tért el a milánói érsek álláspontja a hivatalos katolikus teológiától. Egy erdélyi lelkipásztor a blogjában közreadja a Corriere Della Sera-ban szeptember elsején megjelent cikket saját fordításban. Ebből lényegében az derül ki, hogy az agg bíboros három problémakört említett, amelyek szerinte a mai Katolikus Egyház egyre súlyosabb válságjelenségeiért felelősek lehetnek. Az első az egyház szexualitással és a testiséggel kapcsolatos álláspontja. A cikk szerint így fogalmaz: „Fel kell tennünk a kérdést, vajon az emberek figyelnek-e egyáltalán az Egyháznak a szexualitásra vonatkozó útmutatásaira. Vajon az Egyház ebben a kérdéskörben még mindig tekintély, vagy a média karikatúrája?” Ezek után így folytatja: „A második az Isten Igéje. A II Vatikáni Zsinat visszaadta a Szentírást a katolikusoknak. (…) Sem a klérus, sem az egyházjog nem helyettesíthetik az ember bensőségességét. Minden külső szabály, a törvények, a dogmák arra szolgálnak, hogy a belső hangot tisztázzák és segítsenek a lelkek megkülönböztetésében.” A harmadik problémakört éppen a szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatban látta a bíboros: „A szentségek nem a fegyelem eszközei, hanem segítséget jelentenek az embereknek zarándoklásuk idejére és életük megpróbáltatásaiban. Kiszolgáltatjuk a szentségeket azoknak az embereknek, akiknek megújult erőre van szükségük? Gondolok az elváltakra és az újraházasodott párokra, a kiegészült családokra. Ezek külön védelemre szorulnak. Az Egyház tartja a házasság felbonthatatlanságát. Az egy kegyelem, ha egy házasság és egy család sikeresek (…) Azt a kérdést, hogy az elváltak áldozhatnak-e, meg kell fordítani. Hogyan siethet az Egyház a szentség erejével azoknak a segítségére, akik bonyolult családi helyzetben élnek?” Mindezek a katolikus egyház egyik vezető tisztségviselőjétől forradalmi gondolatok, még akkor is, ha kívülállók számára az értetlenséget és megdöbbenést okoz, hogy a katolikus egyházon belül még ilyeneken vitatkoznak (?!), miközben rohamosan fogynak az egyház hívei és lassan már csak a műemlék templomaikat tudják megtölteni, de azokat is csak turistákkal. (Persze mindig van egy-két olyan nagyobb plébánia, vallási központ, ahol még sok hívet látni a vasárnapi miséken, és ezért el tudják altatni a lelkiismeretüket az egyházi vezetők, de ha a bezárt és már évtizedek óta használaton kívül lévő, vagy esetleg más célra már át is alakított templomokra gondolnának, akkor szembe kellene nézniük a szomorú tényekkel.) Az a tény, hogy egy 85 éves aggastyán, halála előtt egy hónappal meri csak kimondani ilyen nyíltan ezeket a kritikus gondolatokat, úgyszintén elgondolkodtató. Erre persze lehet azt mondani, hogy ezek csak egy öregember butaságai csupán, de hogy ez mennyire nincs így, azt a jelen blog korábbi bejegyzéseiben is többször tárgyalt, nagyon is éles egyházon belüli és egyházak közötti viták és csatározások bizonyítják. Nagyon jó érzés azt látni, hogy azok az álláspontok és vélemények, amelyeket magunk is többször megfogalmaztunk, Martini bíboros interjújában egy hosszú élet esszenciájaként, az egyházi szervezet elnyomásától és kötöttségeitől felszabaduló, és immáron az öröklét szabadságára és boldogságára készülő embertől hangzanak el.
Adjanak Martini bíboros szavai és gondolatai erőt mindenkinek, aki valóban őszintén keresi Isten örök és igaz akaratát és megalkuvás nélkül akarja követni és megélni azt a saját életében!
Ahogy egy korábbi posztban jeleztük már, az anglikán egyházban gőzerővel próbálják megtalálni Rowan Williams, leköszönő Canterbury érsek utódját, de a jelöltállításra hivatott bizottság tagjai eddig nem tudtak megállapodni egymással. A hivatkozott írásban a konfliktusok hátteréről is szóltunk, melyek között a legfontosabbak azok az egyre nyíltabb és erőteljesebb ellentétek, amelyek a teológiai és morálteológiai kérdésekkel kapcsolatban a konzervatív és a reformpárti hívek és lelkészek álláspontja között feszülnek.
Ahogy az elemzésünkben is utaltunk már rá, jelenleg még az sem tűnik teljesen egyértelműnek, hogy a szembenálló feleknek - a másik oldal „legyőzése” mellett - az egység megőrzése-e a célja, vagy belátva azt, hogy egy pirruszi győzelemnek nincs sok értelme, a lehető legkisebb veszteségekkel járó szakítás irányába akar majd elmozdulni az anglikán világegyház. A konzervatív oldal egyik fő szócsöve, a magát „ortodox anglikán információforrásként” definiáló anglican-mainstream.net oldalon minden esetre keményen folyik a lobbyharc.
Egyrészről ugyanis kommentár nélkül leközölték a Guardian hírét, melyben ismertetik a brit tanácsadók és pszichoterapeuták tudományos testületének azon álláspontját, miszerint a melegek un. konverziós terápiája etikátlan (erről a jelen blogban is beszámoltunk). Ugyanakkor késedelem nélkül, ugyanazon a napon, rögtön a következő cikként idéztek egy konzervatív keresztény oldalról származó írást, „Hogyan szűnt meg a homoszexuális vonzalmam” címmel. Ez egy ugyanolyan egyéni beszámoló, mint amilyenekkel már eddig is „bizonyították” a homoszexualitásból való „kigyógyulás” lehetőségét az ezt támogató vallási szervezetek. Azt persze eddig is tudtuk, hogy az anglikán egyházban is szép számmal vannak olyanok, akik „megkérdőjelezhetetlen hitelességű” egyéni beszámolókat állítanak szembe a pszichológusok, pszichiáterek, pszichoterápeuták tudományos alapossággal kialakított állásfoglalásaival, és fittyet hányva minden tudományos módszertannal kapcsolatos érvelésre, a saját álláspontjukhoz ragaszkodnak és csak az azt erősítő híreket, információkat és egyéni beszámolókat veszik figyelembe.
Ezzel az időzítéssel azonban a konzervatívok egy elég határozott és egyértelmű üzenetet küldtek az érsekválasztó bizottság tagjai felé: nincs kompromisszum, mondhatnak a tudományos társaságok amit akarnak!
Frissítés:
A témával kapcsolatos cikkében a therainbowpost.com számolt be arról, hogy a leköszönő canterbury érsek a mandátumának vége előtti egyik utolsó, nagy nyilvánosság előtt tartott előadásán úgy nyilatkozott, hogy „az Angol Egyház hozzáállása a melegek kapcsolataihoz gyakran káros volt az emberek számára”. A cikk így folytatódik: „Csak a múlt hónapban mondta Dr Williams, hogy amint az Angol Egyház tévedett, mivel nem hangsúlyozta a melegek egyenjogúságát, a miniszterelnök, David Cameron is hibázott, mivel zavarba hozta az egyházat ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
E hét elején az egyházi teológusokból álló „Theo” nevű „think tank” tagjainak tartott előadásán az érsek azt is felvetette, hogy az egyháznak lehetne és kellene tanulnia az elkövetett hibákból.” … „Nemcsak az egyházban, hanem egész társadalmunkban él még a homofóbia légköre, ezért sok dolgunk van még ezzel kapcsolatban.” – idézte az érsek szavait a cikk.
A cikkíró is utalt arra, hogy ez az előadás egy meglehetősen kritikus pillanatban hangzott el, amikor az utódlással kapcsolatos döntés kérdésében illetékes bizottság egyre inkább megosztott ebben a kérdésben, és félő, hogy még hónapokat fog igénybe venni a döntés meghozatala.
Liberalizálódó társadalmakban a változások abba az irányba szoktak mutatni, hogy amit tegnap tiltottak, azt ma megtűrik, holnap meg még támogatni is fogják. A homoszexualitással kapcsolatban is szokták ezt a tendenciát emlegetni, bár jellemzően inkább kritikus éllel, alapvetően homofób beállítottságú emberek (akik "nagyon tréfásan" még azt is hozzáteszik, hogy nem akarják megvárni, amíg kötelező lesz). Amerikában és Nagy-Britanniában most egy ellenkező irányú folyamatnak vagyunk szemtanúi, igaz nem a homoszexualitás elfogadásával, hanem annak „gyógyításával” kapcsolatban. Amint az elmúlt napok híradásaiból is értesülhettünk róla, Kalifornia állam kormányzója, Jerry Brown aláírta azt a törvényt, mely megtiltja a fiatalkorú melegek „heteroszexuálissá alakítását” célzó, un. konverziós terápia alkalmazását az államban, mivel meggyőződött arról, hogy a tudományos alapokat nélkülöző „terápia” fiatal embereket hajszolt depresszióba és öngyilkosságba.
Ugyancsak az elmúlt napok fejleménye, hogy a brit pszichoterapeuták legnagyobb tudományos testülete közel 30 000 tagjának küldött levélben deklarálta, hogy a melegek „konverziós” terápiája etikátlan – számolt be a The Guardian online kiadása. A levélben leírják, hogy a tudományos testület „ellenez minden olyan pszichológiai kezelést, mint amilyen a „reparatív”, vagy „konverziós” terápia, amely arra a feltételezésre épül, hogy a homoszexualitás egy mentális betegség, illetve abból az előfeltevésből indul ki, hogy a kliensnek/betegnek meg kellene változtatni a szexualitását.”
Ugyanakkor a keresztény egyházak különböző szintű képviselői még mind a mai napig javasolják a hozzájuk forduló homoszexuálisoknak, hogy vegyenek részt olyan kezeléseken, melyet az illetékes amerikai és angol tudományos társaságok helytelen és etikátlan cselekedetnek tartanak, és emiatt Kaliforniában a jogi szabályozás is tiltja már. A tudományos eredményekkel szemben mutatkozó makacs szembenállásnak vélhetően ma ugyanúgy politikai okai vannak, mint fél évezreddel ezelőtt, amikor Galileit is hasonló megfontolásból küldték kis híján máglyára.
Meddig lehet még folytatni ezt a képmutató magatartást?!
Az elmúlt héten nemcsak az anglikán egyház hívei figyeltek nagy várakozással Rowan Williams, a decemberben távozó Canterbury érseknek, a világszerte 77 millió hívőt számláló anglikán unió legfőbb vallási méltóságának lehetséges utódját kiválasztó, az anglikán egyház 16 vallási és világi tisztviselőjéből álló bizottság döntésére, hanem nagyon sokan mások is, különböző okokból, szerte a világban. A döntés azonban nem született meg, amiről az illetékes testület egy szűkszavú közleményben tájékoztatta a közvéleményt. Nem csoda, hiszen óriási a tét, és ennek a kiemelkedően fontos személyi döntésnek a következményei messze túlmutatnak az amúgy sem csekély jelentőségű anglikán egyház keretein. Az anglikánok legfőbb vallási vezetőjének személyére vonatkozó döntésnek ugyanis – túlzás nélkül mondható – világpolitikai jelentősége van, mely alapvetően befolyásolni fogja az emberiség történelmének további alakulását.
Miért ilyen nagy horderejű ez a döntés?
Több okból. A döntés hátterével kapcsolatban egy nagyon színvonalas és részletekbe menő elemzést ad John Milbank (Research Professor of Politics, Religion and Ethics at the University of Nottingham, Director of the Centre of Theology and Philosophy, and Chairman of the ResPublica Trust), és a hivatkozott weboldalon további értékes adalékokkal szolgáló írásokra mutató linkek is találhatóak.
Röviden talán az alábbi két fő csomópont emelhető ki, melyekhez számtalan szerteágazó részletkérdés tartozik, és ez a két terület is sok szálon összefügg egymással:
- az egyik fő kérdéskörnek az anglikán vallás és általában a protestantizmus jövője tekinthető, viszonya más vallásokhoz, különösen a katolicizmushoz, a nyugaton egyre rohamosabban terjedő ateizmus, az egyre szélesebb társadalmi rétegek által követelt szekularizáció, valamint a keleten egyre súlyosabb következményekkel járó, egyre több áldozatot szedő fundamentalizmus, fanatizmus és ez utóbbiak politikai térnyerése közepette.
- az egyházakat, gyülekezeteket megosztó, szakadással fenyegető teológiai, morálteológiai kérdések megoldatlansága.
A jelen blog korábbi írásában is utaltunk már arra, hogy a leköszönő érsek látszólag kapitulálni volt kénytelen a pápával szemben, amikor a női püspökök kinevezésével és az azonos neműek házasságának támogatásával kapcsolatos viták miatt a szakadás szélére sodródott az anglikán egyház, a Vatikán pedig gyors ütemben törvényt alkotott a katolikus egyházba átlépni kívánó anglikán lelkészek befogadásáról. Rowan Williams lemondásának bejelentése után ugyan átmenetileg lecsillapodtak a kedélyek – nyílván a távozó érsekkel már nem lett volna értelme újabb csatát kezdenie senkinek –, ám az utódnak majd várhatóan egyszerre fog a nyakába szakadni az a probléma halmaz, ami a teológiai és morálteológiai vitákkal, valamint az egyház egységének megmentésével, vagy végleges feladásával kapcsolatban felgyülemlett. Ez utóbbi kérdés emeli világpolitikai jelentőségűvé a mostani személyi döntést, hiszen ha sikerülne egy olyan jelöltet találni az érseki posztra, aki meg tudja menteni a 77 milliós világunió egységét, akkor az anglikánok meg tudnák őrizni világpolitikai súlyukat és jelentőségüket is, míg egy esetleges szakadás esetén félő, hogy csak jelentéktelen kisegyházak maradnának belőle. Ez utóbbi nyilván egyik álláspont képviselőinek sem kedvez. A konzervatív vonal – melyhez leginkább az afrikai országokban működő egyháztestek képviselői tartoznak – számára egy ilyen fordulat első sorban egzisztenciális szempontból lenne hátrányos. A reformpártiak számára is szűkülne a mozgástér, hiszen az álláspontjuk súlyát ma nagymértékben befolyásolja, hogy azt egy nagy egyház képviselőiként tudják megjeleníteni az egyházak közötti kapcsolatrendszerben és a politikai, társadalmi közéletben egyaránt. Ugyanakkor az is igaz, hogy mind a konzervatívok, mind a reformerek az elmúlt évek vitái és konfliktusai után már aligha tekinthetnek saját egyházukra úgy, mintha az egységes és erős szervezet lenne, amit nyilván pontosan tudnak a többi felekezet és a politikai közélet képviselői is. Arról is dönteni kell tehát a canterbury érsek utódját kiválasztó bizottságnak, hogy van-e egyáltalán értelme olyan jelöltet keresni, aki integráló szerepet tudna játszani, vagy eleve fel kell adni az egység helyreállítására irányuló reményeket és elvárásokat. Ez utóbbi kérdésben nyilván azt kell mérlegelni, hogy megtalálható-e egyáltalán az a kompromisszum, amely mögé fel tudna sorakozni a konzervatív és reformpárti lelkészek többsége, és „csupán” azt a személyt kell megkeresni, aki a leghatékonyabban tudja azt képviselni. Ha ugyanis ilyen kompromisszum nincs – és az a tény, hogy Rowan Williamsnek nem sikerült ilyet találnia, arra utal, hogy valószínűleg nincs ilyen –, akkor nem is érdemes megpróbálni egy olyan jelöltet keresni, aki a nem létező kompromisszumot tudná keresni, és ebben az esetben a javaslatot tevő bizottság tagjai nyilván első sorban saját érdekeik és értékrendjük alapján fognak dönteni, lemondva az egyház egységének megmentéséről. Ez utóbbi viszont azt jelenti, hogy ők ott 16-an lényegében az anglikán egyház jövőjéről, megmaradásáról, vagy várható szétaprózódásáról fognak dönteni, ami kétségtelenül világpolitikai jelentőségű ügy.
Az azonos neműek házassági egyenlőségével kapcsolatban a magukat konzervatívnak tartó keresztények képmutatása nem ismer határokat. Még az Anglikán Egyház is – melyben a nagy világvallások között a legnagyobb arányban vannak a homoszexuálisok házassági egyenlőségét támogatók – olyan állásfoglalást adott ki az év elején John Sentamu yorki érsek aláírásával (ráadásul mivel ő a legesélyesebb utódjelölt az év végével tisztségéről lemondó Rowan Williams canterbury érseknek, az Anglikán Egyház vallási vezetőjének, ezért a véleménye igencsak meghatározó jelentőségű), mely magyarra fordítva így hangzik: „Nem szabad megerőszakolni az angol nyelvet. A házasság egy férfi és egy nő közötti kapcsolatot, és ez a házasság.”
Úgy tűnik ez a kérlelhetetlen „nyelvtisztaság-védelmi” érvrendszer nem ismer határokat, hazánkban ugyanezzel az indoklással érvelnek azok, akik valójában persze egyáltalán nem a szavakon akarnak lovagolni, hanem azokat a jogokat akarják minden eszközzel (így ezzel a képmutató nyelvészkedéssel is) korlátozni, amelyeket a jogrend biztosít az azonos neműek élettársi kapcsolatában élők számára.
Ez a képmutatás azért felháborító, mert miközben úgy tesznek, mintha itt valóban a házasság fogalmának, egy szó jelentésének a megvédése, az emberiség megmentése lenne a cél valami féle fogalmi tisztázatlanságtól és az ebből fakadó káosztól, aközben a háttérben egy teljesen sima politikai csatározás folyik, mely a jogalkotókat arra akarja rávenni, hogy a többség továbbra is korlátozza a homoszexuális kisebbség jogait. Ez utóbbival persze valóban nem lenne túl népszerű kiállni a nyilvánosság elé, arról meg különösen nem szeretne senki számot adni, hogy valójában milyen érdekek mozgatják ezt a politikai csatározást, ezért aztán marad a képmutatás – határok nélkül…