az ezer színű világ

A hazai nagy keresztény egyházak meglehetősen egységesen képviselt álláspontja szerint az egyedül és kizárólag elfogadhatónak, Isten örök akarata szerint valónak tartott családmodell a férfi és nő felbonthatatlan szövetségén alapuló család, melyben „az asszony feje a férfi” – ahogy Szent Pál apostol megírta a Korinthusi híveknek írt első levelében (1Kor 11, 3). A valóságban azonban a keresztény családok nagy részében egészen más a tényleges szereposztás, és csak legfeljebb ideig-óráig képesek a hagyományos családi szerepek eljátszására, aminek számos szomorú, időnként tragikus következménye van mind az egyének, mind a társadalom szintjén. Joggal merülhetnek fel ezért a családon belüli férfi és női szerepekkel, a párkapcsolati problémákkal kapcsolatban bizonyos kérdések:

-        mik a jellemzői a „keresztény-konzervatív” családmodellben kialakuló szerepjátékoknak?

-        mi vezetett egy ilyen képmutató, álszent szerepjáték kialakulásához?

-        mi tartja fent ezt az állapotot?

-        milyen következményei vannak ennek az egyének és a társadalom szintjén?

-        milyen változtatásokra lenne szükség és kinek lenne a feladata és felelőssége ezeknek a változtatásoknak a kezdeményezése, véghez vitele?

Az időnként hagyományos, időnként keresztény, és/vagy konzervatívnak nevezett családmodell alapján tehát a férfiakra – akiknek a feladatuk a család megélhetésének biztosítása – a névleges vezető szerep, az asszonyokra – akik a háztartás vezetéséért és a gyermekek nevelésével összefüggő feladatok nagy részének ellátásáért felelősek – az elvi alárendeltség jellemző. A férfi névleges vezető pozícióját azonban a feleség valójában folyamatosan megkérdőjelezheti, s előbb-utóbb általában meg is kérdőjelezi, hiszen annak a jelen társadalmunkban mind a jogi, mind az erkölcsi alapja hiányzik, amit a konzervatív családmodellt hirdetők is pontosan tudnak, ezért vált mára ez sok esetben egy képmutató, hazug együttélési formává. A férfi vezető szerepének kimondatlan, de a párkapcsolatok többségében előbb-utóbb bekövetkező megkérdőjelezése miatt nevezhetjük a tradicionális családmodellt a gyakorlatban „pseudo-patriarchálisnak”, melyben, ha a tényleges vezető szerepét elvesztő férfi helyett a nő kezdi irányítani a család ügyeit, akkor beszélhetünk egy „crypto-matriarchális” modellről. A lányokat gyermekkorukban sokszor nemcsak öntudatosságra nevelik, hanem egyfajta fokozott önértékelést plántálnak a szülők beléjük, ezért gyakran beképzeltek és empátiahiányosak lesznek, rengeteg elvárással a leendő férjükkel, élettársukkal kapcsolatban, ugyanakkor a kötelesség és felelősségtudat hiánya, vagy kisebb nagyobb torzulása figyelhető meg náluk („királykisasszony személyiség”). Az ilyen lányok férjhez menve, vagy tartós párkapcsolatot létesítve a szívük mélyén sosem tudják elfogadni a férfi primátusát, átmenetileg azonban mégis megalkusznak a társadalom által rájuk kiosztott tradicionális szerepekkel. A keresztény/konzervatív családmodell hívei ebben úgy vállalnak egyfajta – általában nem tudatos, hanem csak a kialakult szokásokat követő – cinkosságot, hogy ameddig ezt a képmutató szerepet hajlandóak eljátszani a nők, addig ebben sok féleképpen támogatják őket. Miközben ugyanis a férfi vezető szerepéről beszélnek, aközben a párkapcsolati konfliktusokban és házassági krízisben a sokszor a nőket részesítik előnyben a férfiakkal szemben. Erre utal az a tény is, hogy válás esetén szinte kivétel nélkül az anyáknál maradnak a gyermekek, a közösen vásárolt, vagy épített ingatlan, a férfit pedig tartásdíjra kötelezik és a gyermekeinek a láthatási jogát is korlátozzák, sokszor még azokban az esetekben is, amikor egyáltalán nem egyértelmű, hogy a férfi lenne egyedül, vagy első sorban felelős a házasság megromlásáért. A gyermekek mindezt látják, ami a leánygyermekekben továbberősíti azt káros elképzelést, hogy nekik is az a célszerű, ha felnövekedve legalább látszatra elfogadják a tradicionális női szerepet, mert akkor legalább a házassági konfliktusokban előnyöket élvezhetnek, míg a számukra hátrányos társadalmi előítéleteken, a nők diszkriminációján – mint amilyenek a munkavállalás, a karrierépítés, a társadalmi és anyagi elismerés („üvegplafon jelenség”) terén megmutatkozó hátrányok – úgysem tudnak változtatni.

Ez utóbbi ad választ arra kérdésre, hogy mi vezet a nők képmutató, álszent szerepjátékának kialakulásához, mivel a vallási, morálteológiai magyarázat önmagában nem lenne elégséges, lévén a mai magyar társadalomban azoknak a hívőknek az aránya meglehetősen csekély, akik számára ilyen szinten ismert és iránymutató ez a bibliai tanítás. Ugyanakkor a társadalom nagy részében a vallási meggyőződés hiánya ellenére is továbbél a tradicionális családmodell ideája, akkor is, ha adott esetben generációkra visszamenően nem tapasztalhatták meg saját maguk és felmenőik életében sem azt a gyakorlatban.  Az okok részletesebb elemzése a szociálpszichológia kutatási területei közé tartozik, amire jelen poszt keretei között nyilván nem lehet vállalkozni, Barok Eszter fent hivatkozott írása azonban meglehetősen frappánsan foglalja össze a legfontosabb szempontokat.

A képmutatás ezen rendszerének fenntartásában tehát nagy szerepe van annak a ma még részleteiben meglehetősen feltáratlan, a közvélemény számára sem nyilvánvaló, látszólagos érdekazonosságnak, amely a magukat a munkaerőpiacon – sokszor éppen a tradicionalista előítéletek miatt – megfelelő módon elhelyezni nem tudó, ugyanakkor egy általánosan elfogadott alternatív életstílus hiányában más utakat járni sem akaró fiatal nők és a hagyományos családmodell mellett elkötelezett különböző szintű egyházi és politikai vezetők között alakult ki. Ennek a látszólagos érdekközösségnek azonban – pont a valódi közös értékrend hiányában – számos negatív következménye is kezd nyilvánvalóvá válni.

Az egyének szintjén jelentkező következmények első sorban a párkapcsolatok válságjelenségeiben, de a férfiak és nők lelki egészségének felborulásában is tetten érhetőek. A tradicionális családmodell bizonyos elemeit, különösen a férfi vezető szerepét valójában el nem fogadó, azzal azonosulni nem tudó nők előbb-utóbb a házastársi szerepkörükben megmutatkozó „kiégési” (idegen szakkifejezéssel: „burn-out”) jeleket mutatnak, amely szükség szerűen együtt jár a párkapcsolat egyre mélyülő válságával, majd nagyon magas arányban a házasságok felbomlásához, a családok széteséséhez vezet. Ettől a család minden tagja súlyos lelki sérüléseket szenvedhet, nemcsak a nők, de számukra különösen veszélyes ez a jelenség abból adódóan, hogy a tradicionális női szerep felvállalása miatt nem építik a saját egyéni karrierjüket sem, ami az esetleges válás bekövetkeztekor súlyos egzisztenciális problémákat is okoz. A férfiak számára is csak látszólag jelent előnyt, hogy elvben vezető szerepet kapnak a családban, ugyanis a feleség képmutatása miatt a férjnek nincs tényleges vezető szerepe, a felelősséget azonban viselniük kell a családjukért. Ez az ellentmondás és a képmutató párkapcsolat miatt nagyon gyakran kialakuló házassági konfliktusokban – a korábban leírtaknak megfelelően – a nők irányában elfogult társadalmi környezet felőrli a férfiakat, és ez magyarázza azt a közel 10 évnyi különbséget, ami a férfiak és nők várható élettartama között van, a férfiak rovására.

A társadalom szintjén mindez a válások magas arányát, a csonka családok növekvő számát, a különböző pszichés problémák, pszichiátriai kórképek morbiditási statisztikáinak folyamatos romlását vonja maga után.

A fenti negatív jelenségek miatt nem lenne szabad a tradicionális családmodell képmutató, álszent ideáljára hivatkoznia a magukat konzervatívnak tartó politikusoknak, és a velük sokszor szoros szövetségben lévő, magukat konzervatív kereszténynek tartó egyházi vezetőknek, lelkészeknek, hiszen nyílván senki nem gondolhatja, hogy a kialakult helyzet a közjót szolgálná, és azt sem gondolhatják a hívő emberek, hogy Isten kedves akarata lenne mindaz a sok fájdalom és nyomorúság, amivel ez a képmutató gyakorlat együtt jár.  Igaz ugyan, hogy átmenetileg a családok érdekeinek kiemelt preferenciája láthatóan a magát konzervatívnak nevező politikai és konzervatív kereszténynek nevező egyházi vezetés malmára hajtja a vizet, ezáltal valóban úgy tűnhet a rövidlátóan gondolkodó politikusoknak és egyházi vezetőknek, hogy alapvető érdekük fűződik a tradicionális családmodell melletti kiálláshoz. Ugyanakkor a fent részletezett negatív jelenségek miatt már középtávon is nagyon kétséges ennek a stratégiának a kimenetele. A válságjelenségekről tudomást nem vevő, azokra érdemi válaszokat nem kereső és ezért természetesen nem is találó kiállás a tradicionális családmodell mellett, már viszonylag rövid időn belül hiteltelenné teszi azokat, akik ezt a stratégiát képviselik és ennek következménye az is, amit egy korábbi posztban egy amerikai cikk nyomán úgy fogalmaztunk meg, hogy így „… lehet megnyerni a kultúrharcot és elveszíteni egy nemzedéket”.

A gyermekek nevelésénél nagyon fontos lenne kerülni az előítéletek, a társadalmi sztereotípiák erősítését, amire az előző kormányzat idején történt egy nagy vihart kavaró, rendkívül szerencsétlen, sőt dilettáns kísérlet, amikor az egyik minisztériumi útmutatóban, melyet az óvodások nevelési programtervezetéhez készítettek, arra hívták fel az óvodapedagógusok figyelmét, hogy kerüljék a nemi szerepek túlhangsúlyozását a gyerekeknél. A mind szakmailag, mind politikailag teljesen előkészítetlen, ebből adódóan szükségszerűen bukásra ítélt próbálkozás helyett egy átgondolt és megfelelően előkészített szemléletformálásra lenne szükség ezen a téren, melynek eredményeképpen a felnövekvő nemzedékek már egy olyan családmodellt tekintenének a maguk számára követendőnek, melyben a férfi és női szerepek a képmutatástól mentesek, és amely mind a családtagok, mind az egész társadalom számára előnyösebb. Ennek természetesen a legfontosabb előfeltétele az lenne, hogy a politikai és egyházi vezetők belássák végre, hogy sem a társadalomnak, sem nekik nem érdekük, ha a tradicionális családmodellhez és az abból fakadó férfi és női szerepekhez ragaszkodnak, és a hívők se gondolják azt, hogy ez lenne Isten örök akarata és elvárása minden kor emberével szemben.

Ha ezt a mondatot úgy folytatjuk, hogy „Azt csinálok, amit … akarok”, akkor egy dacos, neveletlen kisgyerek, egy lázadozó, pimasz kamasz, egy önfejű, öntörvényű felnőtt, vagy egy makacs, keménynyakú öreg juthat eszünkbe, attól függően, hogy éppen kinek, milyen személyes élményei, közeli, vagy távoli múltbéli tapasztalatai vannak. Ha viszont azt halljuk, hogy „Azt csinálok, amit … a lelkiismeretem diktál”, akkor egy jól nevelt, rendes gyermek, egy komoly, érett fiatal, egy felelősségteljes, öntudatos felnőtt, vagy egy élettapasztalatokban gazdag, bölcs öreg juthat eszünkbe, megint csak egyéni, személyes élményeinktől függően. Pedig a két mondat jelentéstartalma között szinte semmi lényegi különbség nincs. Ugyanazt a hozzáállást fejezi ki mindkét mondat: a jövőbeni cselekedeteimmel kapcsolatos döntést magam hozom meg. Igaz ugyan, hogy a második példamondatot hallva, a lelkiismeretre való hivatkozás miatt, joggal tételezhetjük fel, hogy aki ilyet mond, az komolyabban vesz bizonyos általános, vagy valamilyen vallási erkölcsi értékrendet, de tudjuk nagyon jól, hogy minden ember meg tudja magyarázni saját lelkiismeretének a saját cselekedeteit, legyenek azok a kívülállók szemében bármilyen borzalmas bűnök, erkölcstelenségek, vagy egyszerűen csak elítélt, vagy visszataszítónak tartott tulajdonságok.

Még sincs azonban szó arról, hogy itt csupán egy látszólagos jelentésbeli különbség volna a két megfogalmazás között, nem igaz, hogy csupán a képmutatás, vagy a manipulációs szándék motiválhatná a második megfogalmazást használó embert. Van ugyanis egy kétségtelen stílusbeli különbség a két megfogalmazás között, márpedig – mint mondani szokták – a „stílus maga az ember”. A kifejezésmód, a gondolatainak megfogalmazásai nemcsak a manipuláció szándékával, a képmutatás miatt lehetnek különbözőek (bár sajnos nagyon sokszor valóban erről van szó, ami nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy hiteltelenné váljon a kifinomult, érzelmeket kifejező és értékeket hordozó stílus), hanem valóban a személyiségünk lényegi elemeinek, összetevőinek bemutatását is szolgálhatják.

Különös aktualitást ad ennek a kérdésnek a családon belüli erőszak minősített büntetőjogi tényállásként való kezelését célzó népi kezdeményezéssel kapcsolatos parlamenti vita, melynek során egy Fideszes képviselő, Varga István szavai joggal keltettek óriási felháborodást a közvéleményben, lényegében pártállástól függetlenül. Varga ugyanis annak indoklásaként, hogy miért nem támogatja a népi kezdeményezés céljait, azt találta mondani, hogy ha a nők négy, vagy öt gyermeket szülnének, „…akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”. Az azóta eltelt pár napban politikusi nyilatkozatok, reagálások, újságcikkek, kommentárok, blogbejegyzések ezrei foglalkoztak ezzel a parlamenti felszólalással, döntő többségükben mélyen elítélve a képviselőt és azt a szellemiséget, amit ez a pár szó tükrözött. Érzékeny veszteséget szenvedett miatta pártjának amúgy is megtépázott támogatottsága, hiszen nyilván sokan vélekedtek úgy, ahogy a papirhajo.hu szerzője fogalmazott: „Ha eddig volt is akármilyen hitem – bármilyen apró is volt az – abban, hogy a keresztény felebaráti szeretet valóban jelenthet valamit az Országgyűlés többségének, akkor az a mai nappal végleg elszállt.”

A nagy felháborodást okozó felszólalás tartalmi elemeinek nagy részével kapcsolatban pedig vélhetően széles társadalmi konszenzus van (nyilván mindenki egyetért azzal, hogy Magyarországon a jelenlegi demográfiai krízis mellett jó lenne, ha több gyermek születne).  Abban pedig, amit a közvéleményben szintén sokan elítéltek, hogy az Országgyűlés még azt a gesztust sem tehette meg a családon belüli erőszaktól szenvedő embereknek, párthatárokon átívelő egyetértés volt, hiszen a jogalkalmazási nehézségek miatt a Büntető törvénykönyv módosításának tárgyalásakor az MSZP-s Bárándy Gergely is azon az állásponton volt, hogy egy ilyen szabályozás nem felelne meg a „normavilágosság követelményeinek”, amint erre a hvg.hu cikke emlékeztet, és kérdéssel kapcsolatos szakmai álláspontja mellett ő is kitartott. A népharag mégis első sorban Varga Istvánra zúdult, mert az ő hozzászólásának stílusa alapján róla és a vele hasonló álláspontot képviselőkre vonatkozóan olyan kép alakult ki a közvéleményben, hogy a nőket egy szülőgépnek tekintik, akiknek mindaddig nem jár semmilyen jogi védelem, amíg legalább négy-öt gyermeket nem szülnek. A legkülönbözőbb médiumokban megjelenő vélemények döntő többsége tehát nem is első sorban azt a tényt kifogásolta, hogy a népi kezdeményezést elutasította a kormánytöbbség, hanem azt a mentalitást, ami meghúzódott a hozzászólások hangneme, megfogalmazás módja, stílusa mögött. Kis pozitívuma volt a történetnek, hogy a kormányoldal nem is nagyon akarta védeni a védhetetlent, letagadni a letagadhatatlant, hanem szóvivői szinten viszonylag rövid időn belül és egyértelműen kifejezték elhatárolódásukat. Nagy baj azonban hogy ez a mentalitás, mely így felszínre tört, jellemzi a jelenlegi kormánytöbbség egyes politikusainak (ki tudja, hogy parlamenti képviselőik hány százalékának) személyiségét, hiszen a személyiség megváltozása a legnehézkesebb, és a legkevesebb sikerrel kecsegtető feladat.

Vajon a magyar és a többi kelet-közép-európai ország miniszterelnöke mikor fog nyíltan kiállni a melegek emberi jogainak védelmében?

Miközben tehát örvendetes, hogy megjelent a magyar sportújságírásban egy ilyen korrekt cikk a témában, aközben felettébb elszomorító, hogy még Németországban is – amelynek külügyminisztere és főpolgármestere már nyíltan vállalta homoszexualitását – a társadalom egy része ennyire intoleránsa a melegekkel szemben.

A tiltakozással egy időben a szervezők egy, a házasság intézményének különleges voltát hangsúlyozó kampányt is elindítanak. Ebben rámutatnak: a házasság célja a gyermeknemzés és az utódok nevelése, amiből adódóan szerepe pótolhatatlan. A megmozdulás és a kampány elindításának időpontját az indokolja, hogy a pozsonyi törvényhozás a jövő héten kezdődő szeptemberi ülésszakán tárgyalja az ellenzéki, liberális Szabadság és Szolidaritás (SAS) pártjának a regisztrált partnerség lehetővé tételét célzó törvényjavaslatát.” – írta az MTI-re hivatkozva a parameter.sk. A hírt az teszi érdekessé, hogy az elmúlt napokban több olyan információ jelent meg a magyar médiában is, amelyek alapján jól láthatóan elég éles különbség mutatkozik a korábbi Csehszlovákia két utódállamában a melegekkel szembeni tolerancia szempontjából. Amint arról többek között a hatter.hu is beszámolt „növekszik a homoszexuális kisebbséggel kapcsolatos tolerancia Csehországban a prágai Median közvélemény-kutató ügynökség legújabb országos felmérése szerint”.  Korábban ugyanitt olvashattunk arról is, hogy a hazánkéhoz hasonló lakosságszámú Csehországban 8-10-szer annyian vettek részt a melegfelvonuláson, az a kisszámú kereszténydemokrata, akik egy ellentüntetésen részt vettek, semmilyen atrocitást nem követtek el, hanem egy rövid vonulást követően szentmisével „tüntettek” a családokért, és az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatának (BÉK) lehetőségével is 1390-en éltek már, ami szintén nyolcszorosa a hazai adatnak. Miközben tehát a BÉK intézménye stabilan működik Csehországban, Szlovákiában még annak bevezetése ellen tüntetnek.

Mindezek alapján felmerülhet a kérdés, hogy vajon mitől függ, hogy hol húzódik a melegekkel szembeni tolerancia határa. Hol húzódnak a toleránsabb és kevésbé toleráns országok közötti határok földrajzilag, és hol húzódnak az LMBT közösséghez tartozók számára biztosított jogi határok az egyes országok jogrendjén belül? Ahhoz, hogy a földrajzi határokat meg tudjuk húzni, meg kell határozni, hogy milyen jogok megléte, vagy hiánya alapján tekintünk toleránsnak, vagy kevésbé toleránsnak egy országot. Ha azokat az országokat, ahol az azonos nemű párok számára biztosított a BÉK intézménye, toleránsnak tekintjük, a többit a nem toleráns csoportba soroljuk, akkor nagyjából Csehország, Magyarország és Szlovénia déli és keleti határai képezik a „tolerancia határt”. Ugyanakkor ha azt nézzük, hogy az adott országban mennyire szabad és kockázatmentes a melegfelvonulás megszervezése és lebonyolítása, akkor már hazánk sem tekinthető igazán toleráns országnak, hiszen a rendőrség az elmúlt két évben elsőre betiltotta a pride-ot, majd a tiltás bírósági megsemmisítése után, a szélsőségesek atrocitásai miatt alig tudta a rendet és a biztonságot fenntartani.

Nehéz tehát megmondani, hogy pontosan hol a határ, és Magyarország a határ melyik oldalán is van, de még az sem kizárt, hogy ez a határ még hazánkat is kettévágja…

Az eset Törökország Diyarbakır tartományában történt. Az angol nyelvű török internetes újság, a Hürriyet Daily News, majd egy hónapos késéssel közzétett híréből kiderül, hogy egy nagyhatalmú törzsi vezető ölte meg 17 éves fiát azért, mert homoszexuális hajlamai voltak, amit a család egy ideig megpróbált eltusolni a helyi LMBT közösség tagjai szerint.

A cikk szerint R.A. 17 éves fiatalember állandó atrocitásoknak volt kitéve saját családjában a szexuális irányultsága miatt, ezért menedéket keresett barátja házában, azonban nagybátyja erőszakkal hazavitte. Otthon szóváltást követően apja 14 lövéssel megölte a fiút, majd az apa és annak bátyja a holttestet elvitték és kidobták az út mellé.

Az ilyen és hasonló esetek kapcsán mindig felmerül a kérdés: értelmes gondolkodó emberek, akik magukat konzervatív kereszténynek, muzulmánnak, vagy bármely más valláshoz tartozónak tartják, hogyan tudnak a „természettörvényre” hivatkozni, amikor a homofób indulatokat gerjesztik, vagy legalább is megtűrik, és ideológiai alapot gyártanak hozzá?! Mennyiben egyeztethető össze a „természettörvénnyel” például egy ilyen eset, amikor egy apa megöli saját fiát?!

Korunk egyik legveszedelmesebb jelensége, hogy a normalitás relativizálódott, és ez már a társadalmi együttélést veszélyezteti. Egyes emberek saját emberi mivoltukból kikelve tudnak gyűlölködni mindenkivel szemben, akiről kiderül, hogy homoszexuális, vagy akár csak egyetért azzal, hogy ugyanolyan normálisnak kell tekinteni az emberek egy kisebb százalékára jellemző homoszexuális orientációt, mint a többségi heteroszexuálist. Arra hivatkoznak, hogy a homoszexuális viselkedés elfogadása, különösen pedig a homoszexuálisok egyenlő jogainak biztosítása végső soron a normalitást sérti. Ugyanakkor közülük sokan egyszerűen nem hajlandóak érdemben foglalkozni az egyre szaporodó gyűlölet-bűncselekmények szörnyűségeivel, ami a homoszexualitás elfogadását támogató emberekben ébreszt kétségeket az ilyen, a köznyelvben homofóbnak nevezett, a homoszexualitást elutasító, abnormálisnak és undorítónak tartó emberek normalitását illetően. Márpedig a társadalmi együttélés alapvető feltétele hogy az élet minden területén legyen olyan közös alap, amelyet a társadalomban együtt élő emberek egységesen elfogadnak, normálisnak tartanak. Jelen esetben azonban azzal kell szembesülnünk, hogy olyan alapvető kérdések esetében hiányoznak a közösen és egységesen normálisnak tartott, mindenki által elfogadott alapok, mint a szexualitás, vagy az élethez való jog.

Persze – ahogy mondani szokták – nincs új a nap alatt, az emberiség történelmét végigkísérték az ilyen és hasonló jelenségek. Az emberek saját világnézetük alapjaira, a természet rendjére, stb. hivatkozva mindig is hajlamosak voltak az övéktől eltérő véleményt, politikai, vagy világnézeti meggyőződést képviselők normalitását megkérdőjelezni, álláspontjukat érthetetlennek, felfoghatatlannak nevezni. Különösen szélsőséges megnyilvánulásokhoz vezetnek ezek a konfliktusok, ha rasszista elemekkel, etnikai ellentétekkel vegyülnek. A nem túl távoli múltból is egy sor történelmi példát lehet említeni, az amerikai rabszolgatartástól a holokausztig, vagy a délszláv konfliktusban látott etnikai tisztogatásokig. Általában minden ilyen véres ellentétre jellemző, hogy a szemben álló felek kizárólag saját álláspontjukat tartják morálisan, sőt logikailag is elfogadhatónak, amiből egyenesen következik, hogy az ellenségre nem egyenrangú félként tekintenek, akivel csupán valamilyen érdekellentét áll fenn, hanem úgy, mintha az lenne a megtestesült gonoszság, sőt abnormális, alacsonyabb rendű emberek gyülekezete lenne. 

Ennek a hozzáállásnak a tarthatatlanságát felismerve született meg az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata, melynek elfogadását azonban az ENSZ-ben a keleti blokk országai és a legerősebb arab állam (vagyis pont azok, akiknek az utódállamaiban, illetve a befolyási övezeteikbe tartozó országokban az emberi jogok különböző mértékű megsértése a hivatalos állami politika része mind a mai napig) nem támogatták.

A különböző véres konfliktusok lezárását, és a hasonló tragédiák megelőzését azonban csak azon az alapon lehet biztosítani, hogy a szembenálló felek hajlandóak egymás alapvető emberi jogainak tiszteletben tartására, vagyis semmilyen vallási, világnézeti, bármely más ideológiai alapon nem vonják kétségbe a másik embernek a létezéshez, a boldoguláshoz és a szabadsághoz való jogát.

Ehhez sokaknak le kell küzdeniük bizonyos ellenérzéseiket, ami nem könnyű, hiszen pszichológiai kutatások bizonyítják, hogy az undornak hatalma van az ember tudata felett. Ugyanakkor a nyugati demokráciák több évtizedes tapasztalata bizonyítja, hogy ez nem lehetetlen, és mindenki felelős azért, hogy a jövő nemzedéke egy olyan világban élhessen, amelyben a történelem borzalmaiból okulva elkerülhetővé válnak az emberek zsigeri indulataiból, elvakult ösztönös cselekedeteiből fakadó tragédiák, mint amilyennek sajnos még áldozatul esett a 17 éves török fiatalember is 2012 nyarán.

„Szeptember 12. és 14. között Budapestre látogat az Amerikai Nagykövetség szervezésében Judy és Dennis Shepard, a melegsége miatt 1998-ban meggyilkolt meleg amerikai diák, Matthew Shepard szülei. Lesz beszélgetés a házaspárral és Szenteh Natáliával, filmvetítés (The Matthew Shepard Story) és fogadás, valamint kerekasztalbeszélgetés a gyűlöletbűncselekményekről.” – adta hírül a frissmeleg.hu.

Csodálatos ennek a házaspárnak a lelkiereje, hogy egy ilyen szörnyű tragédia után képesek voltak vállalni ezt a küldetést, melynek szükségszerű velejárója, hogy mindig újra át kell élniük azt a megrázkódtatást, amit fiuk brutális meggyilkolása okozott. Adja Isten, hogy ennek az erőfeszítésnek meglegyen az értelme és az eredménye, mondandójuk, kiáltásuk eljusson mindenkihez, és ne csak azok menjenek el a rendezvényeikre, akik amúgy is elítélik a homofób indíttatású bűncselekményeket, minden más gyűlölet-bűncselekménnyel együtt.

Budapesti látogatásuk során szeptember 12-én és 13-án lehet találkozni velük a frissmeleg.hu-n publikált meghívó szerint:

A tolerancia és az emberi méltóság tiszteletbentartásának támogatása céljából az Amerikai Nagykövetség tisztelettel meghívja Önt és munkatársait Judy és Dennis Shepard részvételével tartandó alábbi programokra.

• A Szimpozion Klub által moderált beszélgetés a Shepard házaspárral, amely a meleg gyermekek és szüleik kapcsolatát elemzi Szenteh Natália, az És ha a Te gyereked lenne homoszexuális? című könyv szerzőjének részvételével.

Dátum: 2012. szeptember 12.
Idő: 18:00
Helyszín: Bank Center Platina Torony, konferenciaterem
1054 Budapest, Szabadság tér 7-9.

• Fogadás a Toldi moziban Judy és Dennis Shepard tiszteletére, majd a The Matthew Shepard Story című angol nyelvű film vetítése (felirat nélkül). A film előtt beszélgetés a Shepard szülőkkel.

Dátum: 2012. szeptember 13.

Idő: 18:00

Helyszín: Toldi mozi

1054 Budapest, Bajcsy Zsilinszky u. 36-38.

A mostani hírben szereplő négy munkavállaló ügye elég jó „mintavételnek” tekinthető a problémakör alaposabb tanulmányozásához. A négy munkavállalóból kettőt a kereszt viselését tiltó munkáltatói utasítás végrehajtásának, kettőt pedig homoszexuálisokkal való foglalkozás lelkiismereti okokra hivatkozó megtagadása miatt rúgtak ki. Jól mutatják ezek az ügyek, hogy milyen formában jelenik meg a „keresztények elleni diszkrimináció” a mindennapokban.

Az első két eset vitatható. Mondhatjuk, hogy olyan munkavállalókról volt szó (egy ápoló és a British Airways egyik munkatársa), akiknek az „ügyfélköre” nem válogathat, hogy tőlük kívánják-e igénybe venni azt a szolgáltatást, amire szükségük van, vagy valaki mástól. Ezzel szemben, például ha a sarki fűszeres vallási szimbólumokkal ékesíti a boltját, akkor akinek ez nem teszik, az legfeljebb egy másik boltba megy be. Ha van másik bolt a közelben, és a vásárló mozgásában nem akadályozott… Ugyanakkor – maradva a példánál – lehet, hogy valaki azt állítja, hogy számára már aránytalanul hátrányos, hogy másik boltba kell mennie, ha nem akarja azokat a vallási szimbólumokat nézegetni, amelyek a lakóhelyéhez legközelebbi boltban láthatóak. Itt tehát tényleg nagyon nehéz meghúzni a határt. Amíg ugyanis viszonylag könnyebben megérthető a hivatalos brit álláspont az ápoló esetében (nyilván egy súlyos beteg, vagy haldokló zsidó, muzulmán, vagy ateista beteget joggal zavarhat, ha a fölé hajoló ápoló nyakából egy feszület lóg az arca elé), a légitársaság alkalmazottjánál (Nadia Eweida, a képen) ez már kevésbé egyértelmű. Különösen amiatt, hogy a hírt eredetileg közzétevő BBC cikk alapján a kollégái között többen gond nélkül viselhettek szikh turbánt, karkötőt, muszlim hidzsábot, vagy zsidó kipát.

A második két eset sokkal kevésbé tűnik vitathatónak. Közülük az egyik egy párkapcsolati tanácsadó (a nol.hu nagyon pontatlanul házassági tanácsadóról ír), aki a „Relate” nevű országos hatáskörű civil szervezet alkalmazottja volt. Ez utóbbi a Wikipedia szerint nemcsak házaspárok részére nyújt segítséget, hanem családok, fiatalok és egyedülálló személyek részére is, szexuálterápiás, mediációs és felkészítő képzéseket szervez, hasonlóan – csak vélhetően kicsit professzionálisabban – a hazai családsegítő és gyermekjóléti szolgálatokhoz, melyek ugyan ma még nálunk többségében önkormányzati fenntartásban működnek, de Nagy-Britanniában hagyományosan nagy civil szervezetek nyújtanak közszolgáltatásokat, amelyekre természetesen ugyanúgy vonatkozik a diszkrimináció tilalma. Aki ilyen munkakörben akar dolgozni egy olyan országban, ahol a polgárok 60-70%-a támogatja a melegek teljes jogú házasságának engedélyezését, attól joggal elvárható, hogy vallási meggyőződésére hivatkozva ne utasítsa vissza a párkapcsolati tanácsadást a hozzá forduló azonos nemű párok esetében sem.  A másik egy anyakönyv-vezető, aki nem akarta bejegyezni egy homoszexuális pár élettársi kapcsolatát, annak ellenére, hogy a törvény erre lehetőséget biztosít számukra. Ez aztán végképp teljesen egyértelmű helyzet. Ha egy állami köztisztviselő megtagadja a jogszabályok betartását, az nyilván nem maradhat az állásában.

Különösen elgondolkodtató azonban, hogy keresztény szervezetek milyen nagy vehemenciával támadják a brit igazságszolgáltatást ezek miatt az ügyek miatt, a nyomásgyakorlás minden eszközét latba vetve a média kampánytól, a politikai lobbin keresztül egészen az Emberi Jogok Európai Bíróságához beadott keresetek hathatós támogatásáig. Márpedig – mint a leírtakból is látható – szó sincs arról, hogy ezeknek az ügyeknek teljesen egyforma megítélés alá kellene esniük, hogy olyan egyértelmű lenne, hogy adott esetben mi a fekete és mi a fehér, mi a jó és mi a rossz. Természetesen az Emberi Jogok Európai Bíróságának is mérlegelnie kell majd az összes szempontot, azonban ennél sokkal fontosabb lett volna, hogy az ügyben megszólaló egyházi és civil szervezetek, amelyek a hivatkozott cikkek tudósításai alapján egységesen elítélik, vagy támogatják a hivatalos brit álláspontot ebben a négy ügyben, a sajátjuktól eltérő álláspontot képviselők iránt nyitottabban, a megoldáskeresésre törekedve közelítették volna meg ezeket a kérdéseket. Az elkövetkező évtizedekben ugyanis az emberiség sorsa első sorban azon fog múlni, hogy a XXI. századi emberek – tanulva az elmúlt évszázad(ok) gyötrelmes tapasztalataiból – hajlandóak, készek és képesek lesznek-e a kompromisszumkeresésre, meg akarják és meg fogják-e találni az egymás mellett élés lehetséges és a túléléshez elengedhetetlenül szükséges formáit.

A kérdést tehát kicsit leegyszerűsítve így is feltehetjük: lesz-e XXI. századi modus vivendi?

I would suggest some further questions to discuss:

• What should be the right policy with those member states, in which violence against LGBT people occurs?
• How could EC force the governments of those member states where the violence occurs to provide the effective protection of LGBT people’s human rights?
• How could be achieve in the several international political forums (e.g. UN) to define the homophobic and transphobic crimes in the international jurisdiction as crimes against humanity?

Alaposabban végiggondolva azonban a történteket megállapítható, hogy a norvégok valami egészen döbbenetes emberi nagyságról és lelkierőről tettek tanúbizonyságot és ezzel azt üzenték a világnak, hogy nincs olyan borzalmas bűntett, nincs olyan fájdalom és gyalázat, ami eltántoríthatna egy demokratikus országot a jogállamiság eszméjétől. Azáltal ugyanis, hogy ezzel a gazemberrel is pontosan ugyanúgy jártak el, mint bármely másik állampolgárral, ragaszkodva a jogszabályok betűjéhez és szelleméhez, pontosan azt a célt hiúsították meg a norvég hatóságok, amit ez a sátán által megszállt gyilkos el akart érni. Breivik többször elmondta, hogy a politikai céljai voltak, melyeket a jogállam szabályait felrúgva akar rákényszeríteni a világra. A norvégek erre méltósággal és határozottan válaszoltak: elgyászolták hallottaikat, és ragaszkodtak a saját jogrendjükhöz. A tömeggyilkos politikai céljait egész egyszerűen figyelmen kívül hagyták, ahogy erről is beszámoltunk egy korábbi cikkben.

Hogy mi lesz 2033-ban a tömeggyilkossal? Azt majd a norvégok eldöntik. Láthatóan a világon ezt nagyon sokan nem így gondolják, amit valahol meg lehet érteni, hiszen a bűntett sokakban olyan kérdéseket vetett fel, amelyek messze túlmutatnak ennek a kis európai országnak belügyein. A gyilkos is pont ezt szerette volna elérni. De a norvégek nem hagyták és továbbra sem hagyják, hogy bárki beleszóljon ebbe az ügybe, és milyen igazuk van! Pont ez az egész államhatalmi működésük lényege. Nyilván le fogják vonni a tanulságokat a hasonló borzalmak megelőzése és megakadályozása érdekében. Az sem kizárt, hogy az elkövetkező 21 év alatt módosítják majd valamikor a saját jogrendjüket annak érdekében, hogy a tömeggyilkos soha ne hagyhassa el a börtönt. Ha ezt nem teszik, akkor biztos, hogy a 2033-ban az ügyben illetékes norvég hatóságok meg fogják tudni akadályozni, hogy ez a gazember bármilyen bűncselekményt elkövessen. A lényeg azonban az, hogy a jogállami normákat be fogják tartani. Ezzel adják a legerőteljesebb választ mindenkinek, aki pont ezeket a normákat akarja lebontani, bármilyen áron, de hiába.

 Miért van ez így? Azért mert a jellemzően heteroszexuális többségű, a homoszexualitással szemben még mindig nagyrészt intoleráns társadalmi közeg miatt a homoerotikus hajlamú emberek gyakran megpróbálják elnyomni magukban az ilyen irányú vágyaikat. Ez a fiatalabb korban általában jobban sikerül, mivel a fiatal nemcsak fizikai, hanem szellemi és érzelmi szempontból is jobban képes az alkalmazkodásra, az elvárásoknak, kihívásoknak való megfelelésre. Erre több szempontból szükség is van: egyrészt a gyermekvállalásra vonatkozó társadalmi elvárás is erőteljesebb a fiatalabbakkal szemben, másrészt általában egzisztenciális szempontból is jobban ki vannak szolgáltatva az úgymond "normális" társadalmi elvárást megjelenítő, azaz a heteroszexuális viselkedést elváró családtagokkal, iskolai és munkahelyi vezetőkkel szemben. Ennek a kényszernek engedve, és kihasználva a fiatalságból adódó alkalmazkodóképességet, nagyon sok homoerotikus irányultságú fiatal heteroszexuális viselkedést erőltet magára, megházasodik, sőt gyermekeket vállal. A baj csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a kor előrehaladtával a személyiség ugyanúgy veszít a rugalmasságából, mint a test szövetei, csak ebből a szempontból még a testi öregedésnél is gyorsabb ütemben.  Ahogy pedig a rugalmasságukat vesztett csontok törékenyebbek lesznek, a szexuális orientáció elnyomására egyre kevésbé képes személyiségben is repedések, törések jelentkeznek. A következmények azonban sokkal súlyosabbak a példa kedvéért említett csonttérésnél mind az érintett egyén, mind a családjai számára, mivel nem olyan problémáról van szó, amiből néhány hét, esetleg pár hónap alatt ki lehet gyógyulni. (Vannak ugyan olyan sarlatánok, akik a szexuális orientáció megváltoztatását ígérik a hiszékeny és megtéveszthető embereknek, de ezekkel most érdemben nem foglalkozunk, tudománytalan és etikátlan hozzáállásuk megítéléséről korábban már többször volt szó.) Mindebből az következik, hogy azoknak a fiataloknak, akiknek tinédzser koruk végére homoerotikus vonzalmai jelentkeznek, nagyon fontos lenne, hogy pontosan lássák a szexuális irányultságuk hosszú távú alakulásának várható perspektíváit, és ezek ismeretében tudjanak a párválasztás terén megalapozottan és előrelátóan hosszú távú döntéseket hozni.

A helyzet azonban a gyakorlatban általában ennek pont az ellenkezője: a magában homoerotikus hajlamot észlelő fiatal még akkor sem kap megfelelő tájékoztatást, ha valakinek be meri egyáltalán vallani, hogy milyen vonzalmakat észlelt magánál. A hazai nagy egyházaknak a homoszexualitással kapcsolatban egységesnek mondható morálteológiai tanításai, és tudománytalan, a pszichológia mai álláspontjával szemben álló elméletei (melyek a katolikus egyház kivételével közel sem mondhatóak általánosnak a világban, mivel szerintük a homoszexualitás betegség, amely gyógyítható) miatt a lelkészek többsége az ilyen kérdéssel hozzájuk forduló fiatalt a homoszexuális vágyaik elnyomására és saját maguk kezeltetésére bíztatják. A kisebb egyházak, egyes szekták, vagy bizonyos lelkiségi mozgalmak papjai, képviselői időnként még ennél is radikálisabb álláspontokat képviselhetnek, mely szerint ha a fiatal nem tudja rövid időn belül a hit és az imádság erejével "legyőzni", "megváltoztatni" saját homoszexuális vonzalmait, ha nem tud Isten segítségével "kigyógyulni", akkor ez a sátáni megkötözöttség fennmaradását, a valódi megtérés hiányát igazolja, ezért az ilyen fiatalt kiközösítik, és az örök kárhozattal fenyegetik. (Nagyon pontosan leírta ilyen irányú tapasztalatait egy  Dr. Somlyódi Tamás néven regisztrált hozzászóló a Reposzt.hu egyik cikkére írt kommentjében.) Az ilyen és hasonló álláspontot képviselők számára természetesen teljességgel elfogadhatatlan lenne a homoszexuális hajlamokkal bíró fiatalok számára egy olyan tájékoztatás megadása, mely a tudomány mai állása és a tapasztalati tények alapján korrektnek nevezhető, mivel vallási meggyőződésükre hivatkozva eleve elfogadhatatlan, bűnös és beteg dolognak tartják a homoszexualitást, amellyel kapcsolatban tehát azt sem tarthatják elfogadhatónak, hogy hosszabb távon meghatározóvá válik majd annál is, aki ma még el tudja, el próbálja nyomni magában ezeket a vágyakat. Amennyiben tehát egy ilyen fiatal Magyarországon vallásos neveltetésben részesül, nagy valószínűséggel még akkor sem kap reális választ a kérdéseire, ha esetleg rá mer kérdezni valamelyik lelki vezetőtől, bár az esetek többségében valószínűleg nem jut el idáig sem a dolog.

A nem vallásos családokban nevelkedő fiatalok sincsenek jobb helyzetben. A hazai társadalmat világnézeti meggyőződéstől függetlenül annyira áthatja a homoszexualitást elutasító hozzáállás (amit nyelvtani szempontból helytelenül, de egységes értelmezés szerint homofóbiának szoktak nevezni a köznyelvben), hogy még a nem vallásos családokban és közösségekben sem kapnak a felnövekvő fiatalok korrekt útmutatást, ha segítséget kérnek saját homoerotikus hajlamaik miatt. Jó eséllyel azonban a nem vallásos családokban felnövő, az ilyen társadalmi csoportokhoz tartozó fiatalok sem mernek előhozakodni a kérdéseikkel, problémáikkal, mivel azt már a gyermekek egészen kis korban megértik, hogy a környezetükben milyen mélyen gyökerező és elementáris erejű elutasítás van a homoszexuálisokkal szemben (még a kulturáltabb családokban és közösségekben élő gyerekek is korán megtanulják, hogy a mai magyar közbeszédben az egyik legdurvább szitokszó a "buzi").

Mindebből adódóan csak kevesekhez jutnak el azok az információk, melyek az önelfogadást megalapoznák, az elutasító közvélekedéssel, a sokszor nagyon sértő és bántó megnyilvánulásokkal szemben megvédenék a homoszexualitásban érintett fiatalt. A reális jövőkép hiányában az ilyen fiatalok – ahogy korábban említettük – a kisebb ellenállás irányába mozdulva belemennek a környezetük által is helyeselt, tőlük elvárt heteroszexuális kapcsolatokba, megházasodnak, gyermekeket vállalnak, de a házasságuk hosszabb távú kilátásai rendkívül negatívak. Ebből adódóan mind az érintett személyek (a homoerotikus vonzalmakkal bíró fiatal és házastársa, az esetleges gyermekek és más rokonok), mind a társadalom egésze szempontjából – amelyet gyengít a válások és a csonka családok számának folyamatos emelkedése – rendkívül hátrányos, hogy nem kerülnek időben tisztázásra a szexuális orientációval összefüggő kérdések.

 A magukat konzervatívnak tartók mégis olyan érvekkel próbálják alátámasztani saját szemforgató, elutasító álláspontjukat, melynek lényege: „a családokat és a társadalmat meg kell védeni a liberális támadásoktól, a hagyományos értékeket tagadók által terjesztett ideológiáktól, bűnös propagandától”, stb. Csakhogy azzal pont az ellenkezőjét érik el, ha erőltetik a széthullásra, sőt szétrobbanásra ítélt családok létrejöttét, jelentős mértékben hozzájárulva a családnak, mint értéknek a devalválódásához. Természetesen annak, hogy a „család”, mint érték nem elég vonzó a fiatalok számára ahhoz, hogy a jelenleginél többen és megalapozottabban vállalják fel a családalapítás felelősségét, sokkal szerteágazóbb okai vannak, mint amelyek a homoszexualitással függenek össze, ez utóbbit azonban előszeretettel tekintik egyes körökben „bűnbaknak”, a homoszexuálisok egyenlő jogainak tiszteletben tartásáért, a homoszexualitásnak, mint egészséges variánsnak az elfogadásáért küzdőket pedig kikiáltják a családok – és így az egész társadalom, sőt az egész emberiség – ellenségeinek, a halál kultúráját képviselő megtestesült gonosznak. Valójában azonban éppen azokat terheli felelősség, akik a tudományos kutatási eredményekkel bizonyított tények eltussolásával, elhallgatásával, és a sok elnyomott homoerotikus hajlammal rendelkező fiatal esetében a képmutatással, és az abból fakadó tragédiákkal is hozzájárulnak a család intézményének aláásásához, ezáltal is rombolva a társadalom szövetét.

A homoerotikus hajlamok elnyomása azonban nemcsak úgy történhet, hogy az ebben érintett személy megházasodik és családot alapít, hanem úgy is, hogy papi hivatást vállal. A katolikus egyház belső szabályai alapján ugyan a nyíltan homoszexuális beállítottságú jelentkezőket el kell tanácsolni a papi és szerzetesi pályától, azonban sokan vannak, akik sikeresen eltitkolják ilyen irányú hajlamaikat abban a reményben, hogy talán a papi hivatás segíteni fog elnyomni magukban ezt a vágyat. Nagyon tanulságos ilyen szempontból Bernard Lynch (képünkön), „egy amerikai katolikus pap, aki … könyvében felfedi, hogy már 14 éve házasságban él egy másik férfival, sőt maga is esketett össze meleg és leszbikus párokat” (forrás: hatter.hu). Sok szempontból nagyon tanulságos a vele készített clare.fm interjú, amelyet az alábbi linkekre kattintva meg lehet hallgatni:

Mint az interjúban elmondja, tapasztalatai szerint a katolikus papság 30-50%-ának vannak homoszexuális hajlamai, amelyet a döntő többségük megpróbál egy életen át elnyomni. Ennek legsúlyosabb következményei azok az esetek, amelyekben az évekig, évtizedekig elnyomott szexuális vágyak pedofil bűncselekmények formájában törnek a felszínre. Jelen témánk szempontjából azonban a legfontosabb, hogy – amint arról beszámol a most 64 éves pap – saját magának is csak 27 éves korában vallotta be, hogy homoszexuális, és nyíltan csak 36 éves korában vállalta ezt fel. Azóta vesszőfutás volt az élete, Amerikában egyházi elöljáróinak feljelentése alapján még az FBI is vizsgálatot indított ellene, ahogy arról a independent.co.uk idei, április 8-i cikkében lehetett olvasni.

A szexuális orientációval, annak elfogadásával, nyilvános felvállalásával (angolul: „coming out”) kapcsolatos pszichológiai álláspontot közérthetően, kérdés-felelet formában összefoglalva, el lehet olvasni az Amerikai Pszichológiai Társaság honlapján is. A higgadt, tényszerű állítások, amelyek a tudományos kutatások területén élenjáró országok kutatóinak és gyakorló szakembereinek álláspontját foglalják össze, egyértelművé teszik, hogy mindenki, aki a homoszexuális irányultság elnyomására, „gyógyítására” biztatja a felnövekvő fiatalokat, súlyos hibát és bűnt követ el.

Erre persze most bárki mondhatja – akár még a valamelyik oldalon érintettek táborából is – azt, hogy „na és?”, „kit érdekel, hogy az mno.hu miket ír?”. Azt azonban könnyen be lehet látni, hogy a magát láthatóan a kormánytöbbség szócsöveként meghatározó mno.hu hozzáállása nem teljesen mellékes. Igaz ugyan, hogy ez a „többség” ma már egyre inkább viszonylagos, relatív többség csupán. A legfrissebb közvélemény-kutatási adatok alapján szó sincs ma már arról a hatalmas különbségről a kormánypártok és a többi párt támogatottsága között, ami a választások után még oly sokáig tartósnak és erősnek tűnt, azt azért senki sem gondolhatja, hogy a jobbközép tábor már nem is tényező. Igenis ma még meghatározó jelentőségű az ország sorsa, jövője szempontjából, hogy a hatalmon lévő kormány mögött álló értelmiség, támogatói bázis hogyan vélekedik egyik, vagy másik társadalmi kérdésről. Márpedig az a tény, hogy ezt a bázist ilyen felháborító, durva csúsztatásokkal lehet etetni, mint amit most az mn.hu tesz, elkeserítő.

Ezzel sajnos Magyarország ismét azt bizonyítja a fejlett világ közvéleménye előtt, hogy az itt élő emberek a lelkük mélyén sajnos többségükben tényleg ahhoz a kelet-európai kultúrkörhöz tartoznak, ahova az ukránok, a beloruszok és az oroszok is.

Egyre több, főként szlovákiai magyar nyelvű hírportál számolt be arról az elmúlt napokban, hogy milyen indokok alapján hívta vissza funkciójából XVI. Benedek pápa Róbert Bezák nagyszombati érseket, július 2-án. Mózes Szabolcs már másnap egy nagyon korrektnek tűnő elemzést írt az ügyről, amit a Mandiner is felvett. Mind az eredeti cikk, de különösen a kommentek olyan értékes adalékokat adnak a katolikus egyház jelenlegi helyzetéről, hogy ezek alapján egy tökéletes helyzetkép rajzolható a posztkommunista országok vallási életének, sőt egész társadalmának mindennapi realitásairól. Miközben ugyanis Mózes Szabolcs a döntést a Vatikán részéről „egy méretes öngól”-nak tartja, és ezt a véleményét számos érvvel támasztja alá, a kommentekben leplezetlenül és lélegzetelállító nyíltsággal megjelenik a hatalmon lévő katolikus vezető klérus mentalitása: „Roma locuta, causa finita. Róma döntött, az ügy le van zárva.”, ahogy egy névtelen kommentelő írta kozbeszed.sk oldalon, vagy ahogy „keresztkém” nick-nevű kommentelő fogalmazott, „Sokol, Bezák, Pityipalkó megy, majd más jön. Kész. Ennyi.”

Amint a később kiszivárogtatott hivatalos pápai indoklásból kiderült, az érsek elmozdításának okai között ilyenek szerepeltek:  „modern püspökként és felvilágosult liberálisként” definiálta magát, „kétes hírű munkatársakkal veszi körbe magát, akik közt homoszexuális hajlamú papok is vannak, és olyanok, akiknek gyermeke van”, „tornatermeket, szaunákat, fürdőket, nyilvános zuhanyokat látogatott kétes hírű személyekkel”, stb. A jelek szerint tényleg úgy tűnik, hogy újabb repedés jelent meg azon a bizonyos falon…

A HVG online egy tartalmas blogbejegyzést közölt Balavány Györgytől.

Igen ritka példának vagyunk szemtanúi: egy heteroszexuális férfi publikál homoszexuális férfivel való barátságáról, sőt érzéseiről. Nyílt felvállalás nélkül is ritkán vagyok fültanúja hasonlónak. (Már csak az irónia része, hogy az írás címe is kétértelmű: "A férfi, akit szeretek", amely már a webcímben "a-férfi-akivel-járok" végződéssel jelent meg.)

Egy szintén példaértékű munka Dr. Fischer Eszter pszichológus könyve: Meleg a gyerekem?!, amely kapcsán a melegvagyok.hu stábja készített interjút a szerzővel.

A szakember az interjúban fogalmazza meg, hogy az által is könnyebbé válhat meleg embertársaink élete, ha saját példával elől járva felvállaljuk környezetünkben melegségünket. Egyet értek vele, egy kiegészítéssel: nem minden áron célszerű a pusztán a példamutatásért megtenni azt.

-        a homoszexualitást betegségnek tartják, és azt állítják, hogy csak a „homoszexuális lobby” nyomására döntöttek úgy az amerikai pszichiáterek, majd ezt követően a WHO illetékes döntéshozói, hogy az nem tekinthető betegségnek, amivel azonnal megrágalmaznak és megaláznak több ezer orvost és más szakembert, hiszen ezzel azt állítják, hogy nem a saját szakmai meggyőződésük alapján, hanem aljas érdekeiktől vezérelve foglaltak állást akkor, amikor kimondták, hogy a homoszexualitás nem betegség, a homoszexuális viselkedést ugyanúgy el kell fogadni normálisnak, mint a heteroszexuálisat.

-        a homoszexualitást a társadalomra veszélyes jelenségnek tartják, mintha az okozna demográfiai problémákat, hogy a társadalom pár százalékát kitevő homoszexuálisok kiesnek a reprodukció folyamatából, holott egyértelmű, hogy a demográfiai problémákért – azokban a fejlettebb országokban, ahol ez gondot jelent – a többségi heteroszexuális emberek párkapcsolati problémái (a házasságok számának csökkenése, a válások arányának növekedése, a gyermekvállalási hajlandóság romlása, stb.) a felelősek.

-        összemossák a homoszexualitást a pedofíliával, miközben a kettőnek semmi köze egymáshoz, a pedofília a heteroszexuálisok között is ugyanolyan arányban fordul elő, mint a homoszexuálisok között, és mivel a heteroszexuálisok aránya magasabb, ezért az általuk elkövetett pedofil bűncselekmények száma is lényegesen magasabb, csak sokkal kisebb arányban kerülnek napvilágra.

-        a Bibliára hivatkozva bűnnek tartanak minden homoszexuális viselkedést, holott a Biblia sehol nem szól arról, hogy a felnőtt, beszámítható emberek között létrejövő, egymás iránti kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen és szereteten alapuló, monogám homoszexuális kapcsolatot Isten bűnnek tartaná.)

Ennek ellenére haza térve mégis ugyanazt a homofób tábort erősíti minden megnyilatkozásával, amely a fenti ellentmondásos érvrendszerre hivatkozva (legfeljebb az egyes érveket különböző mértékben hangsúlyozva) utasít el a homoszexualitás teológiai és morálteológiai megítélésével kapcsolatban minden érdemi párbeszédet és közös gondolkodást. Nehéz e mögött nem meglátni a legegyszerűbb, gyarló egzisztenciális érdekeket, hiszen ha a mai magyar társadalomban valaki el mer térni attól a homofób irányvonaltól, amelyet a keresztény felekezetek hivatalos vezetői interkonfesszionális módon képviselnek, akkor annak egyházi vonalon nem „terem sok babér”, mivel ez a hazai homofób társadalmi közegben súlyosan sérthetné az egyházak érdekeit. Nem is vállalkoztak túl sokan erre. A kevesek egyike volt Balavány György, aki a rendkívül sikeres mindennapi.hu weblap főszerkesztője volt, és ezen a fórumon olyan nyílt vitákat vállalt fel, amilyenekre rajta kívül szinte senki nem vállalkozott hasonló pozícióban, magasabb beosztású egyházi vezetők meg végképp nem. (Meg is lett az eredménye: minden népszerűsége ellenére egy év működés után be kellett szüntetni a mindennapi.hu portál tevékenységét.) Balavány most saját blogjában publikált egy posztot a homofób megnyilvánulások tarthatatlanságáról (ahogy erről a korábbi írásunkban mi is beszámoltunk), amely miatt azonnal rögtön keményen kritikus kommenteket és posztokat írt egy katolikus, és két protestáns szerző, köztük a fent említett Divinity blog szerzője, Szabados Ádám. Sőt ez utóbbi egy újabb posztot is írt (amelyre a jelen cikk elején hivatkoztunk), amelyben saját könyvéből idézi az általánosságok és közhelyek szintjén mozgó megállapításait a szexualitással kapcsolatban, és bár ezekből semmilyen módon nem vezethetőek le azok a következtetések, amelyekre jut az írása végén, de ez nem akadályozza meg abban, hogy fegyelmezetten a „main stream” hazai keresztény irányvonalhoz tartva magát kellőképpen elutasítsa a homoszexuális viselkedés minden formáját. Tekintettel arra, hogy a homoszexuális viselkedést – a katolikus hittanban egyértelműen kimondva, de minden más hazai keresztény nagy egyházban ugyanezt az álláspontot vallva –„belső természetük szerint rendetlennek” tartják és soha, semmilyen körülmények között sem tartják azt elfogadhatónak, szükségszerű, hogy aki egzisztenciálisan ki van szolgáltatva bármilyen formában ezen nagy egyházak vezetőinek, az nem vállalhat fel a homoszexualitás hivatalos megítélésétől eltérő álláspontot.  Ebben az esetben tehát egyfajta megélhetési homofóbiáról kell beszélnünk. Vannak azonban, akik esetében nemcsak arról van szó, hogy az esetleges retorziók (kirúgás, palástvesztés, stb.) miatt kénytelenek igazodni a hivatalos állásponthoz, hanem szélsőségesen konformista, szervilis, adott esetben elvtelen módon annak ellenére harcosan képviselnek valamilyen homfób álláspontot, hogy egyébként a felkészültségük, elvárható ismereteik alapján tudniuk kell, mennyire nincs tudományos megalapozottsága az álláspontjuknak, és ebből adódóan súlyosan immorális, amit csinálnak. Szabados Ádámnál is egy ilyen esettel állunk szemben, ő amerikai útja során többszörösen is megismerhette mind az amerikai pszichiátriai társaság hivatalos álláspontját, mind azoknak az ottani keresztény felekezeteknek a teológiai tanításait, akik már eljutottak oda, hogy a heteroszexuális házassággal egyenrangúnak tekintik és fogadják el az egymást szerető, tisztelő felnőtt homoszexuálisok monogám párkapcsolatát.  Azonban, ha továbbra is kétségünk támadna a tekintetben, hogy fent hivatkozott poszt megírásának és publikációjának a hátterében valóban meghúzódhattak egyszerű, nyíltan anyagi érdekek, ezt a kétségünket végképp eloszlathatja a poszt befejezése: „A bejegyzés az Erosz nyomában c. esszékötetem egyik fejezete. A könyv a Harmat Kiadónál vagy könyvterjesztőknél megvásárolható. Ár: 1200 Ft.”

A jelen blog egyik legfőbb célja (vagy ha kicsit patetikusabban akarunk fogalmazni, akkor küldetése, missziója) a sokszínűség elfogadásának támogatása a körülöttünk lévő „ezer színű világ” bemutatásával a szerzők és a hasonlóan gondolkodó hozzászólók szemszögéből. Elvből nem zárjuk ki azokat a kommentelőket akik más véleményen vannak, még akkor sem, ha trágár, vagy értelmetlen hozzászólásokat írnak (bár időnként egyesek megvádolnak minket a cenzúrázással és gyorsan el is ítélnek miatta, de  ettől még tény az, hogy ilyen nem fordult elő a blog történetében), hanem rábízzuk a blog olvasóira, hogy helyén kezeljék az egyes hozzászólásokat.

A szerkesztők egyöntetű véleménye volt, hogy másodközlésekkel nem foglalkozunk, ha nincs mit írnunk, akkor inkább csöndben maradunk, de nem másolunk át cikkeket és írásokat másoktól. A számunkra érdekesnek tartott linkeket a blog oldaldobozába beírtuk – igaz ennek frissítése, aktualizálása kissé hiányos –, és az egyes posztokhoz kapcsolódó írásokat aktív linkek formájában a bejegyzés szövegébe illesztve meghivatkozzuk.

Így van ez most is, amikor az elmúlt időszak kritikusabb, néha már-már elkeseredést sugalló írásai után arról számolunk be, hogy azért vannak bíztató jelek is. Annak ellenére ugyanis, hogy Magyarországon ma a szélsőjobb politikai erők nyíltan sértegethetik és sértegetik is az LMBT közösség tagjait, a konzervatív politikusok és a magukat konzervatív, fundamentalista keresztényeknek tartó egyházi vezetők elutasító, időnként kifejezetten ellenséges megnyilvánulásokat tesznek, valamint szó nélkül hagyják a szélsőjobb homofóbok uszításait – ahogy ezekről a jelenségekről többször beszámoltunk – az elmúlt hetekben, hónapokban úgy tűnik egyre többen vannak, akik fontosnak tartják, hogy a mérsékelt és toleráns álláspontjuknak is hangot adjanak. Ezekből a véleményekből, melyek olyanoktól származnak, aki a heteroszexuális többséghez tartoznak, azonban felismerték, hogy a homofóbia mennyire káros és elítélendő jelenség néhányat megemlítünk most.

A sajnálatosan megszűnt mindennapi.hu oldal egykori főszerkesztőjének, Balavány Györgynek a blogjában  a kereszténység és a homoszexualitás témában jelent meg egy nagyszerű írás, melyet az alábbi mondottal vezet fel a szerző: „A melegek nem jelentenek veszélyt a heteroszexuálisokra. De ez fordítva nem igaz.”

Még egy fél évvel ezelőtt, a mindennapi.hu fénykorában jelent meg egy nagyszerű cikk Kiss Judit Ágnestől, „A melegek alkalmasak gerendának” címmel. Ahogy a cikk felvezetőjében írja a szerző: „Az utóbbi időben divatos lett a homoszexuálisokról beszélni. Keresztény körökben pedig még annál is divatosabb fölöttük ítélkezni.”

A Belegondoltam blog szerzője egy negyvenéves gépészmérnök, aki a belinkelt posztban azt fejti ki részletesen, hogy a homoszexualitás nyílt megjelenítése miért nem jelent veszélyt senkire. Ahogy fogalmaz:  „Aki tudja, hogy a lányokat szereti, annak bizony nagyon mindegy, hogy lát-e férfiakat kézenfogva, vagy esetleg csókolózni. Számunkra ezek dolgok közömbösek. Ezek a dolgok csak azokat zavarják, akik nem biztosak önmagukban.”

Korábban is jeleztük már a Kaleidoscope blogon, amikor találtunk olyan írást a weben, amely az elfogadás irányába mutat a többségi társadalomhoz tartozók részéről.

Reméljük, hogy a hasonló megnyilatkozások száma, ha lassan is, de gyarapodni fog és kérjük, hogy aki találkozott hasonló írásokkal, melyekben a hetero többséghez tartozók is kiállnak a melegek egyenlő jogainak, emberi méltóságának tiszteletben tartása, a sokszínűség elfogadása mellett, akkor ossza meg itt velünk.

Nem lehet az az illúziónk, hogy ettől egy csapásra meg fog szűnni minden homofóbia Ukrajnában, de ez is egy fontos, apró lépés az elfogadóbb ukrán társadalom kialakulása felé, és az különösen örvendetes, hogy a felismerték a kelet-közép-európai térség jelentőségét azok, akik érdemben tudnak tenni a melegek jogainak tiszteletben tartásáért.

Ebből következik, hogy a nem homofób (akár homoszexuális, akár heteroszexuális, de a homofóbiától mentes) látogatóknak miért nem érdemes reagálni ezekre a kommentekre – ahogy egyébként egyre kevésbé teszik is. Egyrészről ugyanis az észérvek nem hatnak ezekre a homofób kommentelőkre, hiszen azokat pontosan ismerik, sokszor elmondták már nekik, de hiába, hiszen a megkeményedett és gyűlölettel teli szíven az érvek nem tudnak változtatni. Másrészről a gyűlölködő, sértegető, gyalázkodó bejegyzések mögött van egy nyilvánvaló provokatív szándék, a velük szemben megszólalók csak újabb olajat öntenek a tűzre, ami még több hasonló reakciót generál. A homofóbiát elutasító embereknek – miután felismerték a provokatív szándékot – egyáltalán nem érdemes tehát reagálni, a provokációnak nem szabad bedőlni. Ez persze keltheti azt a hamis látszatot, mintha ez lenne a többségi vélemény Magyarországon, de egyrészt a józan hangú válaszokra zúduló homofób viszontválasz-áradat miatt ez a látszat amúgy is megmarad, másrészt a Mandiner olvasóközönségének ismeretében tudható, hogy ez azért közel sem tekinthető reprezentatív mintának a magyar lakosság egészére nézve.

Azt pedig csak remélni lehet, hogy ha az a néhány tucat homofób gyűlölködő észreveszi, hogy egy ideje már csak egymást szórakoztatják silány hozzászólásaikkal, akkor egyszer majd csak észreveszik magukat…

Nemcsak abból adódik a különbség, hogy míg Molnár egy világméretekben jelentéktelen, kis kelet-közép-európai ország, jelentéktelen pártocskájának a képviselője, addig Bertinotti egy világhatalom vezető politikai erejéhez tartozik, bár ez sem elhanyagolható. A hitelesség, a cselekedni képes elszántság szempontjából azonban ennél is lényegesebb, hogy míg a Gyurcsány párt vezetői nyolc évig voltak hatalmon, de akkor ezt a lépést nem vállalták fel, addig a baloldali francia kormány kevesebb, mint egy hónapja kormányoz és máris konkrét dátumot tűzött ki a melegházasság legalizálására a saját hivatali ciklusának első felében. El kell ugyan ismerni, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményének megalkotásával és az elfogulatlannak, politikailag semlegesnek aligha nevezhető Alkotmánybíróság aggályait is elhárító jogi szabályozás megalkotásával történelmi jelentőségű lépést tett előre Magyarország a Gyurcsány-éra idejében, de sajnos ez is már az ő regnálásuk legvégére esett, miközben tétlenül, de legalább is tehetetlenül figyelték a fokozódó homofób indulatok terjedését, eszkalálódását. Az is igaz, hogy „a franciák 63 százaléka támogatná a homoszexuálisok házasságának engedélyezését, amely egyébként évek óta szerepel a most kormányra került Szocialista Párt programjában, és 56 százalékuk azzal is egyetért, hogy örökbe fogadhassanak gyereket” – írja az MTI-re hivatkozva a hatter.hu, míg Magyarországon sokkal kevesebben támogatnák ezeket a változtatásokat. Ugyanakkor nyílván ez sem magától alakult így ott sem. Hosszú évek konzekvens és hiteles politikai erőfeszítéseire volt szükség ahhoz, hogy a többség elfogadja a melegek egyenlő jogait. Ez pedig nem megy akkor, ha csak egy-két, szerény támogatottsággal bíró politikai tömörülés tűzi zászlajára az LMBT közösséghez tartozó emberek jogegyenlőségének ügyét. Éremi javulás a közvélekedésben is csak akkor várható, ha Magyarországon is egy kormányképes erő fogja végre nyíltan és egyértelműen felvállalni az azonos neműek házassági egyenlőségének megteremtését. A francia példa azt mutatja, hogy ennek a következetes és a választók többségének a szemében hiteles politikának előbb-utóbb megvan az eredménye.