az ezer színű világ

Az elmúlt napokban több híradás szólt arról, hogy a Kormány egészségügyi reformlépésekről döntött. A vonatkozó kormányhatározat (1798/2019. (XII. 23.) Korm. határozat), valamint a két új kormányrendelet (a 358 és a 359/2019. (XII. 23.) Korm. rendelet) alapján azonban megállapítható, hogy mindaz, ami ma a magyar egészségügyben történik, és ami az elkövetkező időszakban várható, a reformnak egy „nagyon sajátos” értelmezése. Egyre pontosabban látható ugyanis, hogy a Kormány az egészségügyi ágazat problémáit a megfélemlítés legkülönbözőbb formáival akarja kezelni, hatalomtechnikai eszközökkel sakkban tartva minden érintetett: a betegektől, az egészségügyi személyzeten át, a gyógyszereket, az egészségügyi anyagokat és eszközöket biztosító vállalkozásokig bezárólag.

Az elmúlt években a hazai egészségügyi ellátás eljutott odáig, hogy naponta halnak meg, vagy válnak tartósan egészségkárosodottakká olyan betegek, akiket az ország gazdasági fejlettségi szintjének megfelelő egészségügyi ellátórendszerben meg lehetne, és meg is kellene tudni menteni, azonban erre a hazai egészségügy évek óta nem képes (ld. a témával kapcsolatban írt korábbi posztunkat).  Nem kétséges tehát, hogy már nagyon régen meg kellett volna hozni olyan politikai döntéseket, amelyek alkalmasak az egyre mélyülő válság elhárítására, azonban ilyenekről szó sincs. A kormányzati intézkedések egészen másról szólnak. Néhány fontosabb előzményt fel kell idézni ahhoz, hogy a mostani kormánydöntések motivációját, a mögöttük húzódó szándékokat és indulatokat megértsük.

Ahogy már évek óta megszokhattuk, a kórházak év végére jelentős mértékű adósságot halmoztak fel az egészségügyi beszállítók felé. 2019-ben több, mint 70 milliárd forintra rúgott a kórházak lejárt tartozásállománya, ugyanakkor az adósság konszolidációra a költségvetési törvény alapján legfeljebb 40 milliárd forint állt volna rendelkezésre, de még ezt sem kapták meg a kórházak a korábbi évekhez hasonlóan az év végén. (Ilyen szempontból a 2020-as Költségvetési Törvény sem biztatóbb, ld. a témával foglalkozó korábbi írásunkat is!) Így a kórházaknak gyógyszereket, orvosi műszereket, stb. szállító cégek a korábbi évekkel ellentétben, az év végén még több hónapos késéssel sem jutottak a pénzükhöz, miközben saját dolgozóik bérét, a dologi kiadásaikat és a közterheket (!) nekik késedelem nélkül fizetniük kellett, ha nem akartak komoly büntetéseket a nyakukba venni. Ez értelem szerűen hosszú távon fenntarthatatlan, ezért végső kétségbeesésükben a miniszterelnökhöz fordultak segítségért – vesztükre. Orbán Viktort ugyanis állítólag felbőszítette az egészségügyi beszállítók „követelőzése”, és a kormány csattanós választ adott a „nagy egészségügyi reform” formájában. Egyrészt ugyanis nemcsak, hogy nem kaphatták meg a beszállítók a tavalyi év végén sem azt a pénzt, amivel a kórházak adott esetben hónapok óta tartoznak nekik, de még az idei évben is kérdéses, hogy hozzájutnak-e. Felállítanak ugyanis egy bizottságot, mely „tárgyalni” fog a beszállítókkal. Ebben a bizottságban azonban a Pénzügyminisztérium által delegált „főtárgyaló” mellett ott lesz a Belügyminisztérium és a NAV képviselője is, így a beszállítók elkezdhetnek gondolkozni azon, hogy mennyi engedményt ér meg nekik egy rendőrségi nyomozás, vagy egy adóhatósági vizsgálat elkerülése… Ez a magyar egészségügyi reform első lépése.

A folytatás sem ígér túl sok jót. A fenti bizottság javaslatát figyelembe véve a Pénzügyminisztérium (PM) lényegében az egészségügyi tárca feje fölött fog dönteni a kórházak sorsáról. Amelyik kórház adósságát nem egyenlítik ki, azt a fenntartó, az Állami Egészségügyi Ellátó Központ kénytelen lesz felszámolni. Ilyen módon az ott dolgozó egészségügyi személyzetet is sakkban tartja az állam, hiszen a tartozást felhalmozó kórházak orvosai, szakdolgozói, gazdasági alkalmazottai aligha merik majd a más ágazatokban dolgozó, hasonló végzettségű szakemberekhez képest szégyenletesen alacsony bérük emelését követelni, ha tudják, hogy a munkahelyük létét, fennmaradását veszélyeztetik ezzel is. Ugyanígy a betegek is retteghetnek, hogy pénzügyi tárca illetékesei Budapesten, nem pont az ő városi kórházukat szemelik-e ki a megszüntetésre, mivel a PM igazában semmilyen egészségügyi ellátás-szervezési szakmai szempontot sem fog mérlegelni (nem is értenek hozzá). Mivel azonban két nagybefolyású miniszter is fog delegálni képviselőket a „szuperbizottságba”, a politikai szempontok érvényesülésének tág tere lesz.

Ahogy egy interjúban Sinkó Eszter egészségügyi szakközgazdász is rámutatott: „ … a kórházak működési formájának átalakítása nem szerepel a kormányhatározatban, holott az egyik első intézkedésnek ennek kellene lennie … ”. Ez a vélemény egybecseng azzal, amit egy korábbi írásunkban mi is megfogalmaztunk, de mi konkrétan kimondtuk, hogy elkerülhetetlen lenne a kórházak, és az egészségbiztosítás privatizációja a hatékony gazdálkodás biztosítása, a korrupció és a politikai befolyás felszámolása érdekében.  

A kormányhatározatban leírt „reformok” valójában a súlyos válságba került rendszer egyes részleteit próbálják korrigálni, azonban ettől érdemi változás nem várható, mivel az alapproblémák (a korrupció, a politikai befolyásoltság, és ezek miatt a szakmai szempontok háttérbe szorulása) változatlanul benne maradnak a rendszerben.

Mindezek alapján az egészségügyben még az eddigieknél is siralmasabb jövőkép körvonalazódik, ékesen bizonyítva, hogy még mindig van lejjebb …

Azt már egy korábbi bejegyzésben is bemutattuk, hogy a konzervatív, fundamentalista, magukat kereszténynek valló (hazudó) irányzatok mögött milyen üzleti érdekeltségek húzódhatnak meg, de most egy egészen új jelenség szeretnék ráirányítani a figyelmet. A Ferenc pápa elleni belső, a Katolikus Egyházon belülről induló támadások nem új keletűek, de mostanra eljutottunk odáig, hogy virágzó üzletté vált a Pápának a „katolikus hitvédelemre” hivatkozó szidalmazása, rágalmazása.

A gloria.tv nemzetközi hírportál folyamatosan publikál olyan cikkeket, melyekben a legsúlyosabb rágalmakkal illetik Ferenc pápát; az írások elsősorban a katolikus konzervatív, homofób közönség elvárásainak próbál megfelelni. Igaz, hogy ezzel nagy szolgálatot tesznek az egyház megújulását szorgalmazóknak, mert az elfogult, egyoldalú cikkeik alapján olyan információkhoz lehet jutni, amelyeket a hazai, „elhallgatásra játszó” egyházi hírcsatornákon keresztül nem ismerhetnénk meg Ilyen volt legutóbb a Pápai Bibliai Bizottság kiadványa, a Mi az ember?” című 300 oldalas kiadványa, mellyel kapcsolatban felháborodottan írják többek között: „Azzal nyit, hogy a Bibliában vannak "példák a törvényesen elismert, azonos nemű párok közti unióra". Azonban ez csak az ürügy arra a véleményre, miszerint a homoszexuális paráználkodás "az ember legitim, valós kifejezése".

Visszatérve az üzleti kérdésekhez, a gloria.tv minden oldalon adakozásra szólítja fel a látogatókat, és beszámolnak arról is, hogy idén már több, mint 40 millió Ft-nak megfelelő (120.000 Euró) adományt gyűjtöttek, de ez nekik kevés, és további 20 ezer Euróra (több, mint 6,5 millió Ft) van még szükségük a „költségeik fedezéséhez”. Mondhatnánk, hogy ügyesen megtaláltak egy piaci rést, ha az egész nem arról szólna, hogy a Katolikus Egyházon belüli megosztottságból akarnak maguknak hasznot húzni.

Az elmúlt hetekben, hónapokban végre a média is kellő figyelmet fordít az egészségügyi ellátás katasztrofális helyzetére, a probléma nagysága elérte az újságírók és a publicisták ingerküszöbét. Legutóbb Balavány György is foglalkozott egy írásában az egészségügy helyzetével, és bár sok újat nem tett hozzá a társadalombiztosítási törvénymódosítással kapcsolatban mások által is megfogalmazott gondolatokhoz, de sajátos keresztyén aspektusból értékeli a jogalkotói döntést.

Annak ellenére azonban, hogy az egészségügyi ellátás évek, évtizedek óta tartó lezüllesztését általában politikai, társadalmi szempontból szoktuk vizsgálni (ld. a témával foglalkozó írásainkat a jelen blogon is!), a kérdésnek jogi, azon belül büntetőjogi megközelítés is lehetséges. Érdemes megnézni a Büntető Törvénykönyv (Btk.) egyes paragrafusait, melyek az elmúlt évek, évtizedek kormányaira, a kormányokat képviselő kormányfőkre tökéletesen lehetne és kellene alkalmazni az egészségügyügyi ellátás lezüllesztésével kapcsolatban. Abból indulunk ki, hogy a mindenkori Magyar Kormány, az kormányt képviselő kormányfő felelős az egészségügyi ellátásért, a magyar állampolgárok Alaptörvényben és a vonatkozó jogszabályokban meghatározott, az egészséghez való jogainak érvényesítéséért. A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány példát arra, hogy fentiek alapján milyen büntetőjogi tényállásokat lehet megállapítani az egészségügyi ellátással kapcsolatban a mindenkori magyar kormányokkal, kormányfőkkel szemben.

A Btk. 8.§ a Gondatlanságot így definiálja: „Gondatlanságból követi el a bűncselekményt, aki előre látja cselekményének lehetséges következményeit, de könnyelműen bízik azok elmaradásában, vagy cselekménye lehetséges következményeit azért nem látja előre, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztja.” Aligha kétséges, hogy ezek alapján a gondatlanság megállapítható, hiszen a mindenkori kormányfőktől nyilvánvalóan elvárható lenne, hogy megfelelő figyelemmel és körültekintéssel kezeljék az egészségügyi ellátás működését, illetve annak saját hatáskörükben elhárító működési zavarait, problémáit. A Btk. előző két paragrafusa alapján felmerül a bűnhalmazat, a folytatólagosság és szándékosság lehetősége is:

A bűnhalmazat és a folytatólagosan elkövetett bűncselekmény

6. § (1) Bűnhalmazat az, ha az elkövető egy vagy több cselekménye több bűncselekményt valósít meg, és azokat egy eljárásban bírálják el.

(2) Nem bűnhalmazat, hanem folytatólagosan elkövetett bűncselekmény az, ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményt, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközönként többször követ el.

A szándékosság

7. § Szándékosan követi el a bűncselekményt, aki cselekményének következményeit kívánja, vagy e következményekbe belenyugszik.

Felmerül a kérdés, hogy konkrétan kit, kiket terhelhet büntetőjogi felelősség az egészségügyi ellátás hiányosságai miatt, mivel tudjuk, hogy a problémák nagy része több évtizedre visszamenően kimutatható és ismert. E tekintetben a Btk 26. és 27.§ ad iránymutatást, mely az elévülést szabályozza:

26. § (1) A büntethetőség – a (2)–(3) bekezdésben meghatározottak kivételével, illetve az egyes bűncselekmények elévülésének kizárásáról szóló törvény eltérő rendelkezése hiányában – elévül a büntetési tétel felső határának megfelelő idő, de legalább öt év elteltével.

(2) A XXVII. Fejezetben meghatározott bűncselekmények büntethetősége tizenkét év elteltével évül el.

(3) Nem évül el a büntethetősége

a) a XIII. és XIV. Fejezetben meghatározott bűncselekményeknek,

b) az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekményeknek, és

c) a XIX. Fejezetben meghatározott, ötévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő bűncselekményeknek, ha a bűncselekmény sértettje a bűncselekmény elkövetésekor a tizennyolcadik életévét nem töltötte be.

27. §. Az elévülés kezdő napja

a) befejezett bűncselekmény esetén az a nap, amikor a törvényi tényállás megvalósul,

b) kísérlet és előkészület esetén az a nap, amikor az ezeket megvalósító cselekmény véget ér,

c) olyan bűncselekmény esetén, amely kizárólag kötelesség teljesítésének elmulasztásával valósul meg, az a nap, amikor az elkövető még az e törvényben megállapított következmény nélkül eleget tehetne kötelességének,

d) olyan bűncselekmény esetén, amely jogellenes állapot fenntartásában áll, az a nap, amikor ez az állapot megszűnik.

Fentiek alapján a korábbi kormányok felelőssége sem évül el egyértelműen, de a jelenlegi kormányé biztosan megállapítható.

Nézzünk, most néhány konkrét tényállást:

A legsúlyosabb kérdés természetesen az emberölés. Az egészségügyi ellátás működési zavaraival kapcsolatban a 160.§ (1), a (2) f), g), (4) bekezdés alkalmazható:

Emberölés

160. § (1) Aki mást megöl, bűntett miatt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha az emberölést

…

f) több ember sérelmére,

g) több ember életét veszélyeztetve,

…

(4) Aki az emberölést gondatlanságból követi el, vétség miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A következő súlyos bűncselekmények:

Foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés

165. § (1) Aki foglalkozási szabály megszegésével más vagy mások életét, testi épségét vagy egészségét gondatlanságból közvetlen veszélynek teszi ki, vagy testi sértést okoz, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés

a) három évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény maradandó fogyatékosságot, súlyos egészségromlást vagy tömegszerencsétlenséget,

b) egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált,

c) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény kettőnél több ember halálát okozza, vagy halálos tömegszerencsétlenséget okoz.

(3) Ha az elkövető a közvetlen veszélyt szándékosan idézi elő, bűntett miatt az (1) bekezdésben meghatározott esetben három évig, a (2) bekezdésben meghatározott esetben – az ott tett megkülönböztetés szerint – egy évtől öt évig, két évtől nyolc évig, illetve öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

...

Segítségnyújtás elmulasztása

166. § (1) Aki nem nyújt tőle elvárható segítséget sérült vagy olyan személynek, akinek az élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben van, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a sértett meghal, és életét a segítségnyújtás megmenthette volna.

(3) A büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés esetén három évig, a (2) bekezdés esetén egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a veszélyhelyzetet az elkövető idézte elő, vagy ha a segítségnyújtásra egyébként is köteles.

(4) A (3) bekezdés utolsó fordulata nem alkalmazható azzal szemben, aki a közlekedési szabályok alapján köteles a segítségnyújtásra.

Tekintettel arra, hogy a segítségnyújtás kötelezettségét a túlterhelt, a szükséges anyagi, tárgyi és infrastrukturális feltételekkel nem rendelkező egészségügyi személyzet sosem tudja teljes körűen ellátni, emiatt sokan meghalnak, vagy „testi épségükben” károsodnak, az ellátáshoz szükséges feltételrendszer hiányáért a kormányzatot – a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés alapján – felelősség terheli.

A kérdés csak az, hogy lesz-e valamikor felelősségre vonás…

A Magyar Tudományos Akadémia a 192., rendkívüli közgyűlésén 93%-os támogatottsággal elfogadta a „A Magyar Tudományos Akadémia küldetése 2019” c. dokumentumot - adta hírül az MTA.hu. Rendkívül tiszteletre méltó, ahogy a tudóstársulat rendíthetetlen, és büszke öntudattal felülemelkedett a minden határon túlterjeszkedő politikai hatalomnak a kutatóintézet-hálózat elcsatolásával kapcsolatos döntésén. Annak ellenére, hogy előtte oroszlánként védték a háttérintézményeik függetlenségét a kormányzati hatalomtól, a törvény elfogadása után szó nélkül tudomásul vették a politikusok döntését, és elfogadták az új helyzethez alkalmazkodva a küldetési nyilatkozatot, melyben hitet tettek amellett, hogy az akadémia számára továbbra is „a legfőbb szempont a magyar tudomány működésének megőrzése minden területen”.

Az elfogadott dokumentum hét pontban foglalja össze az MTA céljait és feladatait. A hatodik pontban a dokumentum – az Akadémiai Törvénnyel összhangban – leszögezi, hogy „Az Akadémia a nemzet tanácsadója”. A kissé patetikus megfogalmazás ellenére ez a pont kiemelkedően fontos feladatot és felelősséget ró az Akadémiára az olyan társadalmi problémák megoldási javaslataival kapcsolatban, mint amilyen az egészségügy jelenlegi, egyre mélyülő válsága. Az MTA rendelkezik a társadalom és a közélet különböző szakterületeit magában foglaló tudásbázissal, beleértve az egészségtudományokon kívül a szociológiát, szociálpolitikát, a közgazdaságtant és a jogtudományokat. Az egészségügyi ellátás átalakítása az összes felsorolt szakterületet érinti, és addig nem is lehet eredményes egyetlen reformelképzelés sem az egészségügyben, amíg figyelmen kívül hagyják a különböző társadalmi szereplők eltérő szempontjait, érdekeit.

Tisztán logikai alapon tehát aligha kétséges, hogy egy ilyen horderejű össztársadalmi kérdésben a „Nemzet Tanácsadójának” feladata és felelőssége van a megoldáskeresésben. Az Akadémiának ki kell alakítania saját álláspontját az egészségügyi ellátórendszer működésének átalakításával kapcsolatban, és a nyilvánosság eserjével küzdenie kell azért, hogy előbb-utóbb a politikai döntéshozók rákényszerüljenek az MTA javaslatainak végrehajtására.

A mai nap legfontosabb híre a magyar egészségügy jövője szempontjából, hogy a Magyar Orvosi Kamara (MOK) küldöttgyűlése leváltotta Éger Istvánt, aki 16 évig volt a MOK elnöke, és megválasztotta Kincses Gyulát, az „Újratervezés csoport” jelöltjét. Nehéz lenne megjósolni, hogy az új elnök mennyivel fogja jobban csinálni a dolgát, mint az elődje, de a szavazati arány (Kincses Gy.: 202, Éger I.:120 szavazat) azt mutatja, hogy erős volt az elnökváltó hangulat az orvostársadalomban, és komolynak tűnik a változtatás szándéka az elsöprő győzelmet arató elnök, valamint a mögötte álló orvoscsoport részéről – amint ez a 24.hu témával foglalkozó cikkeiből kiderül (ld. az Újratervezés képviselőivel készült riportfilmet, a Kincses Gyulával készült elnökjelölti interjút, a MOK közgyűlés eredményéről szóló beszámolót és az új elnökség sajtótájékoztatóját.)

Lehetnek persze kétségeink, hogy az újonnan megválasztott nyugdíjas korú elnök mennyire lesz képes a sürgető, hatalmas változásoknak a megindításában, adott esetben kikényszerítésben összefogni az orvostársadalmat, és mindezt jól kommunikálni a társadalom minden rétege, a pártok és a politikusok felé. Annál is inkább, hiszen többször volt valamilyen szintű döntéshozói pozícióban, és az intézkedései nem voltak valami sikeresek (pl. a vizitdíjat akkor vezették be, amikor államtitkár volt a Gyurcsány-kormányban). Nem túl biztató az, amit az elnökjelölti interjúban mondott: „nem vagyunk szerepzavarban, tudjuk, hogy az egészségpolitika készítése kormányzati feladat”, hiszen pont az a lényeg, hogy nem egy kormány feladata, kompetenciája az egészségpolitika meghatározása, mivel a fő irányokat a társadalomban egy párt, vagy irányzat támogatóinál sokkal szélesebb tömegbázis támogatásával, a kormányzati ciklusokon átívelően kell meghatározni. Ebben az Orvosi Kamarának proaktívnak, szakmai szempontból meghatározónak kell lennie.

Az azonban kétségtelen, hogy az új elnökségnek meg kell adni azt a bizalmat, ami megillet minden új vezetőséget, különösen egy ilyen arányú győzelem esetén. Néhány héten belül ki fog derülni, hogy valóban képesek lesznek-e eredményeket elérni, mert – ahogy ők is érzékeltették a „kampányuk” során – a magyar egészségügy már eljutott odáig, hogy hónapokat, vagy különösen éveket már nem lehet várni az alapvető, rendszerszintű változásokkal az ellátás biztonságának súlyos veszélyeztetése nélkül. Kicsit nyersebben fogalmazva: vagy lesz heteken belül lényegi változás az egészségügyi ellátás rendszerében, vagy több ezren, akár több tízezren is lesznek évente olyanok, akik az egészségügyi ellátás hiányában tartósan betegek, rokkantak, véglegesen károsodottak lesznek, vagy meghalnak. Itt tényleg nem babra megy a játék!

Fr. James Martin pápai tanácsadó, akinek egy korábbi nyilatkozatáról és állásfoglalásáról a jelen blogban már hírt adtunk, találkozót szervez a katolikus plébániákon, iskolákban és más katolikus intézményekben az LMBT emberekkel foglalkozók számára a közösségépítés, a jó gyakorlatok megosztása és a közös imádság céljából. A felhívást James Martin atya a Twitter oldalán tette közzé. Sajnos hazánkból valószínűleg senki nem fog részt venni az eseményen, pedig minden plébánián, minden katolikus iskolában és más egyházi intézményben a nagy számok törvénye szerint a hívek és a dolgozók öt százaléka ugyanúgy az LMBT közösséghez tartozik nálunk is, mint az USA-ban, vagy bárhol máshol a világon. Ebből adódóan a magyar papoknak, hitoktatóknak, egyházi iskolákban dolgozó tanároknak, egyházi intézményekben dolgozó szakembereknek is hasznos lenne ez a találkozó.

Ausztriában, Wolfsbergben egy katolikus szertartás keretében áldotta meg a helyi plébános, Michael Kopp atya azt a leszbikus párt, akik egymással a civil hatóságok előtt házasságot kötöttek – számolt be az eseményről a Newwaysministry.org. Wolfsberg egy karintiai kis falu, alig pár száz kilométerre a magyar határtól, de bizonyos szempontból mégis fényévekre attól. Magyarországon elképzelhetetlen lenne hasonló szertartás még Budapesten is, hát még vidéken! Wolfsbergben azonban Michael Kopp atya cselekedete nem okozott semmilyen megbotránkozást, mivel a hívek egyetértettek vele.

A beszámoló felidézi a Ferenc pápa által kiadott, a Szeretet Öröme c. apostoli buzdítás idevágó pontjait: „Minden  embernek meg kell adni az emberi méltóságának kijáró tiszteletet,  függetlenül a szexuális  irányultságától,  és  gondosan el kell kerülni az  igazságtalan  diszkrimináció minden megjelenési formáját…” (250), ugyanakkor az azonos neműek közötti partnerség nem tekinthető a házassággal azonosnak (251). A cikk felhívja a figyelmet, hogy Michael Kopp atya ezekhez az elvekhez tartotta magát, amikor tőle telhetően mindent elkövetett azért, hogy a leszbikus pár továbbra is otthon érezze magát a Katolikus Anyaszentegyházban, de természetesen nem szolgáltatta ki a házasság szentségét, mert arra (eddig még sajnos) nem volt felhatalmazása. A cikk összefoglalja azokat a fontosabb előrelépéseket is, amelyeket a német nyelvterülethez tartozó katolikus egyházközösségekben az LMBT emberek kapcsolatainak egyházi elismerése terén megtettek.

Adja Isten, hogy a magyar katolikus hívek, papok és püspökök is felismerjék Isten örök akaratát, amelyet Ferenc pápa olyan gyönyörűen megfogalmazott apostoli buzdításában!

Kissé váratlan kijelentést tett Fekete-Győr András, a Momentum elnöke, amikor a Népszavában megjelent interjúban úgy nyilatkozott, hogy 2022-től már szívesen dolgozna „egy politikai közösségben” Botka Lászlóval, Hadházy Ákossal és Szél Bernadettel. Egyik oldalról érthető, hogy meg akar szólítani olyan ismert politikusokat, akikkel el tudja képzelni az együttműködést, akik talán tudnak hozni szavazókat, így szélesíteni tudnák a Momentum tömegbázisát, másik oldalról azonban sok szempontból megalapozatlannak tűnik ez a nagyon konkrét felsorolás. Miért pont őket említette? Milyen politikai üzeneteket akart küldeni ezzel a széles nyilvánosság előtt tett kijelentéssel, és kinek címezte az üzeneteket?

Az elmúlt időben ugyan valóban lehetett már olyan találgatásokat hallani, hogy ezek a politikusok talán a Momentumban folytatnák a további aktivitásukat, de az interjúban elhangzottak alapján ők még nem döntöttek a Momentum mellett. Akkor mi értelme volt most így előrerohanni?

Fekete-Győr Andrást nyilván nem a személyes szimpátia miatt, vagy rövidtávú politikai haszonszerzés érdekében tett ilyen kijelentést, hiszen Botka László kivételével a kétes értékű ismertségi tényezőn kívül sokat nem remélhet a másik két megevezett politikustól. Hadházy megítélése a közvéleményben finoman szólva heterogén, de Szél Bernadett sem tudta semmilyen kérdésben hatékonyan megszólítani a széles választói tömegeket. Ráadásul mindhárman olyan politikusok, akik a saját pártjaik belső csatározásaiban bizonyos értelemben alulmaradtak, veszítettek. Ez így nem egy győztes csapat! Közismert tény, hogy a politikában is mindig az győz, aki tovább bírja a küzdelmeket.

Az is sokkal jobban nézett volna ki, ha ezek a politikusok maguk nyilatkoznak először egyértelműen arról, hogy szeretnének a Momentumban politizálni, és megfogalmazták volna azokat a politikai célokat, amelyek eléréséért szívesen küzdenének a hasonlóan gondolkodó emberekkel, vált-vállvetve. Ez az, ami a legfájdalmasabban hiányzik a magyar közéletből: a politikusaink csak általánosságokban szeretnek beszélni, nem mernek (nem tudnak?) felvállalni olyan szakmapolitikai célokat, amelyek elérése „élet-halál” kérdés számukra. Egy jó példa erre a korrupció elleni küzdelem, melyről szintén csak általánosságban hallunk, soha nincs szó olyan követelésekről, amelyek konkrét, hatékony megoldási módokat is tartalmaznak.

Márpedig az ország tele van olyan problémákkal, amelyek konkrét megoldásokat igényelnének. Első sorban az egészségügy, az oktatás és egy sor szociális kérdés. Hiányoznak a szakmailag megalapozott megoldási ötletek, azok hatékony kommunikációja, a nyilvánosság figyelmének felhívása után a konkrét, előremutató javaslatok megfogalmazása. Az energiapolitikában, így pl. a paksi bővítéssel kapcsolatban ugyan vannak konkrét állásfoglalásai a Momentumba meghívott politikusoknak, de kérdés, hogy ezek összhangban vannak-e a Momentum eddig képviselt álláspontjával..

• Hálló! ….. vagyok a …. államtitkárságról. Államtitkár úr szeretne beszélni …. kormánymegbízott úrral.
• Kapcsolom.
• Tessék….. vagyok.
• Jó napot kívánok, kapcsolom Önnek ... államtitkár urat.
• Igenis.
• Hálló, szervusz … !
• Szervusz, Államtitkár Úr! Parancsolj velem.
• Te ….! Láttad ezeket a fertelmes reklámokat a Batthyány téren? Tudod, a Coca Cola-s buzi-propagandát?
• Khmmm, személyesen nem láttam, csak hallottam róla. Szörnyűség.
• Az. Ti mit léptetek ez ellen?
• Hát. Mit tehetnénk?
• Mit tehetnétek?! Tüntessétek el onnan ezeket a förmedvényeket!
• Igen? De milyen alapon? Már konzultáltam a Jogi Főosztály vezetőjével, de nem tudott nekem semmi használhatót mondani.
• Bánom is én, hogy hogyan, de hát csak nem akarjátok ölbe tett kézzel nézni, ahogy ez a multi megrontja a MAGYAR fiatalokat, bomlasztja a MAGYAR családokat?!
• Nem, persze.
• Hát akkor?! Menjetek ki hozzájuk, tartsatok azonnal mindenféle hatósági ellenőrzést, hogy érezzék a törődést, mondjátok meg nekik, hogy ha tényleg kint hagyják ezeket a borzalmakat a Sziget fesztivál végéig, akkor becsukhatják a magyarországi gyáraikat, palackozó üzemeiket, szélnek ereszthetik a kereskedőiket, mert itt többet senki nem fog Coca Cola terméket fogyasztani. Azután döntsétek el, hogy milyen alapon lehet őket a leginkább megbírságolni, és szabjatok ki rájuk akkor bírságot, amekkorát csak lehet!!!
• Értettem.
• Folyamatos tájékoztatást kérek az ügyben.
• Természetesen Államtitkár Úr!
• És egyébként hogy vagytok? Család?
• Jól vagyunk, köszönöm, a gyerekek cseperednek…..

A fenti beszélgetés a képzelet szüleménye. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

A Pénzügyminisztérium államháztartásért felelős államtitkára, Banai Péter Benő egy szakmai fórumon elismerte, hogy szükség van plusz pénzre az egészségügyben a medicalonline.hu beszámolója szerint, ugyanakkor arról is beszélt, hogy vétek lenne változatlan struktúra mellett plusz forrást biztosítani a kórházaknak. Csak azok az intézmények osztozhatnak idén, és jövőre is 40-40 milliárd forinton, amelyek hajlandóak fenntarthatósági lépéseket tenni.

Első ránézésre logikusnak tűnő gondolatok, azonban, ha megnézzük, hogy mi van valójában a felszín alatt, akkor egy teljesen abszurd, groteszk kormányzati hozzáállással szembesülünk. Egyrészt ugyanis a 40 milliárd forint semmire sem elég, hiszen a kórházak lejárt tartozásállománya a nepszava.hu cikke szerint már augusztusban (!) meghaladta az 53 milliárdot, év végéig jó eséllyel idén is eléri, vagy megközelíti a 100 milliárdot.

A számszaki problémáknál is nagyobb baj, hogy az államtitkári érvelés szerint annak ellenére nem biztosít a PM több forrást, hogy tisztában vannak azzal, hogy a költségvetési törvényben meghatározott mértékű finanszírozás elégtelen, csak azért, mert az EMMI nem volt képes az egészségügyi ellátórendszer átalakítására, a hatékonyság növelése érdekében. Vagyis az egyik minisztérium azzal bünteti a másikat, az egyik kormányzati szerv, a másik kormányzati szervet, hogy tudatosan kevesebb pénzt ad, mint amennyire szükség lenne. De kit is büntet ezzel a PM? Valójában nem az EMMI tökéletesen alkalmatlan és felelőtlen vezetőit, döntéshozóit és azok apparátusát, de még csak nem is a kórházak vezetőit, főigazgatóit és gazdasági igazgatóit, hiszen ezek így is, úgy is megkapják a fizetésüket, a jutalmakat és a politikai lojalitásért járó dicséreteket, meg bónuszokat. A PM a kórházak és orvosi rendelők ellátottjait, a betegeket, és a még egészséges, de a megfelelő szűrővizsgálatok és megelőző kezelések miatt potenciálisan beteggé váló embereket, magyar állampolgárokat bünteti. A magyar polgárok nem fogják megkapni még azt az ellátást sem, amit eddig, és így még többen fognak meghalni, tartósan megbetegedni, rokkanttá, vagy folyamatos ápolásra szorulóvá válni, mint eddig.

Nem vitás, hogy az egészségügyi ellátórendszert át kell alakítani, erről a jelen blogon is többször írtunk, és a saját javaslatainkat is megfogalmaztuk már. Kétségtelen az is, hogy első sorban a mindenkori egészségügyi kormányzat a felelős azért, hogy milyen az egészségügyi ellátórendszer, de azért az is igaz, hogy ebben a felelősségben az egész kormány, és a mögötte álló politikai erő, a kormánypártok és azok szavazói is osztoznak. Az egészségügyért felelős miniszter mozgásterét, lehetőségeit, döntési kompetenciáit ugyanis ez utóbbiak határozzák meg. A kezelhetetlen vízfejként működő EMMI vezetője akkor sem tudna ennyi területtel érdemben foglalkozni, ha egyik, vagy másik szakterülthez értene is valamennyire. Az egészségügyi privatizációt eleve elutasító politika, a hatékonyabb egészségügyi ellátás kialakítását célzó törekvéseket – saját pillanatnyi önös érdekeiktől vezérelve – csírájukban elfojtó helyi kiskirályok, a közpénzt saját luxus életvitelükre elherdáló oligarhák ugyancsak ellehetetlenítik a szükséges változtatásokat.

Ez utóbbiakkal szemben léphetnek fel a választók a mai napon, ha nem „szimpátia-szavazást” tartanak, hanem tudatosan átgondolva a fentieket arra a jelöltre szavaznak, akinek van reális esélye leváltani a kormánypártok helyi kiszolgálóit.

Tegye meg mindenki az első lépést ma azzal, hogy elmegy szavazni és tudatos, logikus döntést hoz!

Ha a Magyar Kormány tényleg megvétózza a Brexit halasztását kezdeményező brit javaslat elfogadását, az klasszikus árulás, ugyanis a Brexit népszavazás eredményének kihirdetését követően az EU-ban maradó 27 állam vezetői egybehangzóan úgy döntöttek, hogy a Brexit ügyében egységes álláspontot képviselnek, és nem próbálnak egyéni alkukat kötni. Nem kétséges, hogy ez minden kormány részéről komoly önmegtartóztatást igényelt, hiszen mindenki tudott volna olyan külön-alkukat kötni, ami számukra előnyös lett volna - természetesen a többiek kárára. Eddig ezt senki nem tette meg. A magyar külügyminiszter múlt heti tárgyalásai után azonban kezd körvonalazódni egy olyan forgatókönyv, hogy amikor Boris Johnson brit miniszterelnök kénytelen-kelletlen beterjeszti a Brexit-folyamat meghosszabbítását kezdeményező indítványát az EU többi tagállamának, akkor a magyarok a vétójogukkal élve megakadályozzák annak elfogadását.

Biztos, hogy a Magyar Kormány hangzatosan el tudja majd magyarázni a hazai közvéleménynek, hogy ez miért jó így, miért előnyös Magyaroszág és a magyarok számára. Lehet, hogy tényleg tud belőle rövidtávon profitálni az ország, de ez akkor is árulás. Ez akkor is megszegése egy olyan megállapodásnak, amihez eddig mindenki tartotta magát. Márpedig az árulókat minden korban, minden társadalomban megvetették, és ma is megvetik. Aki felrúg egy megállapodást, azt mindenki ellenségnek tekinti, és még azok is megvetik, akiknek kedvezett ez a döntés. Az árulókat a korábbi évszázadokban ki szokták végezni. Persze egy országot nem fognak ezért kivégezni, de a többi 26 EU tagállam haragja és megvetése sokkal több, és sokkal nagyobb veszteséggel járhat Magyarország számára, mint az esetleges Orbán-Johnson paktum átmeneti előnyei.

Ezt azért mér tényleg nem lenne szabad hagyni!

 A közelmúltban egy írországi egyházmegyében megkérdezték a híveket, hogy mi az álláspontjuk az Egyház előtt álló kihívásokkal kapcsolatban. Az eredményeket irishnews.com hírportál tette közzé. A felmérést az egyházmegyéhez tartozó 22 nyugat-írországi, vidéki plébánián végezték el. A hívek döntő többsége szükségesnek tartja az egyházi tanítás korrekcióját olyan kérdésekben, melyek nem érintik az alapvető hittételeket, és amelyekben a Katolikus Egyház jelenlegi katekizmusa nem vezethető le a Szentírásból, vagy éppen ellentétes az újszövetségi tanítás egyes részeivel. Ilyen pl. a cölibátus, mely nyilvánvalóan ellentétes Szent Pál Timóteusnak írt első levelében adott utasításával ("A püspöknek azonban feddhetetlennek, egyszer nősültnek, józannak, megfontoltnak, mértéktartónak, vendégszeretőnek és a tanításra rátermettnek kell lennie." 1Tim 3,2.), és ugyanezért logikus kívánság a nősülés miatt laicizált papok visszavétele az egyházi szolgálatba. A katolikus katekizmus homoszexualitásra vonatkozó részeinek tarthatatlanságát már nagyon sokszor elemeztük ezen a blogon, és a témával foglalkozó legutóbbi írásunkban is beszámoltunk arról, hogy egyre többen ugyanígy látják a világ vezető katolikus hittudósai közül. A nők diakónusi és papi szolgálata ellentétes Pál apostol levelében leírtakkal, ezért lehet ez utóbbinak a legalacsonyabb a támogatottsága a hívek körében, bár még így is több, mint kétharmaduk támogatna egy ilyen irányú változást.

A felmérés nyilvánvalóvá tette, hogy nemcsak egy-két multikulturális német, angol, vagy olasz városi plébánia közössége, hanem a kis ír falvakban élő hívek közül is egyre többen tartják szükségesnek a katekizmus korrekcióját a Katolikus Egyházban. Hogy ezt a Szentszék, a főpapok miért, és meddig hagyják, hagyhatják figyelmen kívül, azt egyelőre nehéz lenne megmondani, de a katolikusok rohamosan csökkenő száma arra figyelmeztet, hogy a tanítás szükséges korrekciójának megakadályozása, késleltetése, ma már az Egyház alapvető feladatának, az evangélium hirdetésének a legfőbb akadályává vált, ezért mindaz, aki ebben döntéshozóként felelős, annak Isten ítélőszéke előtt kell majd számot adnia a tetteiért, döntéseiért, mulasztásaiért.

Amint korábban is beszámoltunk róla, „Franz-Josef Overbeck, esseni püspök szerint le kell győzni az előítéleteket, és a Katolikus Egyháznak meg kell változtatnia a homoszexualitással kapcsolatos álláspontját”. Robert Shine, a New Ways Ministry blog egyik szerkesztője – akire már az előző posztban is hivatkoztunk – a Bondings 2.0 blogon a mai napon közzétett egy újabb írást, melyben Bishop Dieter Geerlings püspök álláspontját ismerteti. A cikk alapján a német püspök megismételte, hogy támogatja az azonos nemű párok megáldását, és szükségesnek tartja az ilyen párkapcsolatok civil elismerését, valamint azt, hogy a katolikus hierarchia vizsgálja felül a homoszexualitással kapcsolatos egyházi tanítást korunk tudományos kutatási eredményeinek fényében. Az idős püspök a témával kapcsolatos személyes álláspontjának részletes ismertetése után megjegyzi:

„Én tanár vagyok, de ha a Magisztérium csak tanít, és többé már nem tanul semmit, akkor ott valami nincs rendben…”

A cikk részletesen beszámol a Német Katolikus Püspöki Kar tagjainak a témával kapcsolatos megnyilatkozásairól is.

Most is azzal zárjuk ezt a rövid beszámolót, amit a fent hivatkozott cikkünk végén írtunk:

A Kaleidoscope blogon lassan 15 éve mondjuk ezt.

Hála Istennek, hogy végre a Katolikus püspökök között is van olyan, aki ugyanezt mondja!

 Az utóbbi időben végre már kicsit több szó esik a médiában (persze nem a kormánypárti sajtóorgánumokban!) az egészségügy válságáról, igaz még mindig nem annyi, mint amit az ügy súlyossága indokolna. Az egyik legutóbbi írásában Kunetz  Zsombor (aki jelenleg kétségtelenül a legfelkészültebb, bennfentes információkkal bíró egészségügyi szakújságíró) a háziorvosi ügyeleti ellátást vette górcső alá, ami a magyar egészségügyi egyik „állatorvosi lova”, amin tanulmányozható a hazai egészségügyi ellátórendszer számos betegsége: az alulfinanszírozottság és a szakemberhiány, a szakmai színvonaltalanság és a hatósági tehetetlenség, stb. Ugyanakkor az egészségüggyel foglalkozó írásokból egyvalami fájóan hiányzik: a válságból kivezető út megrajzolása. Vannak persze olyan megnyilatkozások, hogy hazánkban is el kellene érnie az egészségügyre fordított GDP arányos finanszírozásnak a nyugat-európai országok átlagát (vagyis a jelenlegi összeg mintegy másfél-kétszeresét, ahogy arra egyik korábbi írásunkban is felhívtuk a figyelmet), és akkor lehetne vonzó béreket fizetni az ágazatban dolgozóknak, akkor lenne elegendő orvos, nővér, egyéb szakdolgozó, kisegítő, mert nem kellene elhagyniuk az ágazatot, vagy az országot a megélhetésük biztosítása érdekében, akkor meg lehetne végre szüntetni a mindenki számára megalázó hálapénz-rendszert, a fejlesztésekre, az amortizáció-pótlásra stabilan működő rendszert kellene bevezetni, stb. Ezek a megoldási javaslatok azonban a levegőben lógnak, mivel a sajátos hazai viszonyok miatt alapvető kérdések maradnak megválaszolatlanok:

1. konkrétan mit, és hogyan kellene átvenni más országok jól, vagy legalább is a hazai ellátórendszernél jobban működő egészségügyi ellátórendszereinek gyakorlatából?
2. miért nem adott eddig a rendszerváltás óta egyetlen kormány sem elegendő pénzt, miért nem biztosította egyik sem a GDP arányos 6-8%-ot az egészségügynek?
3. mit lehet kezdeni az állam által biztosított ingyenes ellátás illúziójával, melyet a 2008-as, kormányokat elsöprő, pártokat, pártszövetségeket szétverő, a Fidesz 2/3-os győzelmeit megelőlegező „szociális népszavazás” látszólag kiirthatatlanul belevésett „a zemberek” agyába?
4. szabad-e, kell-e, és ha igen, akkor hogyan lehet egyszerre a kialakult válságot kezelni, és egy új rendszert bevezetni?

A teljesség igénye nélkül ezekhez a témakörökhöz fűzünk néhány gondolatot az alábbiakban.

1. Közhelyszámba megy, hogy a más országokban bevált módszerek sosem ültethetőek át egy az egyben a hazai gyakorlatba. Ugyanakkor általában mindenki egyetért azzal is, hogy nem kell megpróbálnunk „feltalálni a spanyolviaszt”. Ma a nyugat-európai és a visegrádi országok többségében az egészségügy a több-biztosítós rendszerben működik, vagyis több profitorientált, és esetleg ezek mellett egy állami tulajdonban maradó egészségbiztosító gondoskodik az egészségügyi ellátás finanszírozásáról. Magyarországon a több biztosítós modell a Gyurcsány-kormány bukásával „végleg lekerült” a napirendről. De miért is? Azért, mert a szocialista kormányzás alatt a politika benyomta a klientúrát az alapvetően külföldi érdekeltségbe tartozó pénzintézetek hazai leányvállalatainak felügyelő-tanácsaiba, igazgatóságaiba, majd a kormányváltás után a Fidesz nem akarta megengedni, hogy ezek a pénzintézetek lenyúlják a hazai egészségbiztosítási kasszát, a pénzt kimenekítsék a külföldi tulajdonosok és hazai kiszolgálóik offshore cégeibe, ahogy ezt pár évvel korábban elkezdték a nyugdíjkasszával. Valljuk be: azért ebben volt ráció. Csakhogy azóta eltelt lassan egy évtized! Lett volna idő és lehetőség más országok tapasztalatai alapján kidolgozni a szolidaritás jogszabályi garanciáit, azonban erre nem kerülhetett sor amiatt, hogy a profitorientált biztosítók kizárása a szociális biztonsági rendszerekből politikai dogmává vált Magyarországon. Márpedig láthatóan az kötelező állami biztosítási rendszer évtizedek óta képtelen megoldani a hazai egészségügyi ellátórendszer válságát. Tudjuk, hogy Nagy Britanniában is kötelező, általános állami egészségügyi ellátórendszer működik, csakhogy egyrészt az a rendszer sem tökéletes, a többi nyugat-európai országhoz képest több problémával küzd, másrészt ott a korrupció elleni harc három évszázados múltra tekint vissza, így sokkal sikeresebben ki tudják küszöbölni azt a tényezőt, amely a magyar egészségügy válságának is egyik fő okozója. A korrupció ugyanis nemcsak, sőt nem is első sorban a hálapénzrendszer formájában jelenik meg a hazai egészségügyi ellátórendszerben. Az állami tulajdonos – ahogy ez a szocializmus idején a nemzetgazdaság (vagy, ahogy akkor mondták: a „népgazdaság”) egészében is történt – mind a finanszírozás, mind a működtetés terén a szakmai és a gazdaságossági szempontok helyett a politikai kapcsolatrendszert veszi elsősorban figyelembe. A kórházak lassan három évtizede az utolsó mohikánjai a „szocialista állami vállalatoknak” (ráadásul a maguk akár több-tízmilliárdos éves költségvetésével közép- és nagyvállalati szinten mozognak), a NEAK (volt OEP) pedig a legnagyobb állami pénzosztók egyike, amely politikai megrendelésre viszonylag könnyen tud a „jó elvtársaknak” milliókat juttatni a saját 2400 milliárd Ft-os költségvetéséből. Az ágazatban dolgozók mára teljesen fásultakká váltak attól, hogy naponta szembesülnek a korrekt ellátást ellehetetlenítő eszköz- és anyaghiánnyal, ugyanakkor időnként kiderül, hogy bizonyos beszállítók áruiból évtizedekre elegendő készlet halmozódott fel a kórházak raktáraiban. Az ilyen és ehhez hasonló korrupciós jelenségek kiküszöbölésének módjára már régen rájött az emberiség. A varázsszó: a privatizáció. Mihelyst van ugyanis magán tulajdonosa a kórházaknak, és az egymással is versengő biztosítóknak, akkor szempillantás alatt megszűnik a korrupció, mert amit a politikai vezetők a „magasabb szempontok” emlegetésével el tudnak érni egy állami intézmény vezetőjénél, azt a magán tulajdonos – ha a saját érdekeit sérti – akkor sem fogja megtenni, ha tőle ezt maga a miniszterelnök kéri.

Évi 2400 milliárd Ft sok pénz. A feladat (a teljes hazai egészségügyi ellátás) szakmailag korrekt elvégzése esetén ugyan nem fedezi a költségeket – amit az évente rendszeresen elkerülhetetlenné váló kórházi konszolidáció, az elégedetlen alapellátók, az alulfizetett orvosok, nővérek, és a többi ágazati dolgozó egyre hangosabb felháborodása jelez –, de ahhoz már most is elegendő lenne, hogy a profitorientált pénzintézetek rámozduljanak az egészségbiztosítási ágazatra, ha tehetnék. Ahhoz persze, hogy a multinacionális pénzintézetek komolyan foglalkozzanak hazánkkal – az elmúlt években tapasztalható, a bankok elleni kormányzati kirohanások miatt – ma már biztos, hogy komoly garanciákat kellene nyújtani a kormányzatnak, de ha ezt megkapnák, akkor Magyarországon is részt vennének a több biztosítós rendszer kialakításában és működtetésben.

A kórházak privatizációját természetesen ugyanúgy meg kellene, hogy előzze a „feltőkésítés”, mint ahogy ez a pénzintézeteknél is megtörtént a rendszerváltás idején, ami a látható, és az annál sokkal nagyobb láthatatlan adósságok felszámolását jelentené. A kórházaknak a számviteli eszközökkel kimutatható hiánya már az első negyedév végére meghaladta a százmilliárdos nagyságrendet, de ennél sokkal nagyobb az a hiány, ami a régen korszerűtlenné vált, de forráshiány miatt évek óta le nem cserélt állóeszközök terén, az amortizáció-pótlás elmaradása, a folyamatos anyagbeszerzés hiányosságai miatt alakult ki. Igaz ugyan, hogy az EU-s forrásokból a vidéki kórházak helyzete sokat javult, de egyrészt a közép-magyarországi régió ilyen forrásokat nem kapott, emiatt a fővárosi és pest-megyei kórházak továbbra is siralmas állapotban vannak, másrészt a rossz finanszírozás és gazdálkodás miatt a felújított és pár éve még jól felszereltnek számító vidéki kórházak, klinikák és kezdenek ismét elavultakká válni. Ahhoz azonban hogy ez a helyzet megváltozzon, a kormányzatnak biztosítania kell a teljes értékű kórházi konszolidáció mellett a valós működési költségek fedezetét és az amortizáció-pótlást is magában foglaló finanszírozási rendszer kialakítását. Ha ez a két előfeltétel teljesülne, akkor lenne lehetőség a felelősségteljes, és a hosszú távú, megbízható működést garantáló kórházi privatizációra.

Az elmúlt évek kormányzati intézkedései, melyek során felszámolták a rendszerváltáskor jónak gondolt, de valójában működésképtelennek bizonyult vegyes – önkormányzati fenntartói, és a kötelező egészségbiztosításon keresztül működő állami finanszírozói – rendszert, bizonyos szempontból még könnyíthetnék is a fentiekben felvázolt privatizációt, annak ellenére, hogy a politikai szlogenek szintjén ennek épp az ellenkezője volt a céljuk. A jelenlegi kormánypárt már eddig is bebizonyította, hogy a kommunikációs szakembereik támogatottság-vesztés nélkül el tudnak fogadtatni a közvéleménnyel olyan politikai irányokat, melyeknek korábban épp az ellenkezőjét propagálták, ezért az sem tűnik teljesen kizártnak, hogy az fentiekben felvázolt egészségügyi privatizáció kormányváltás nélkül is végbemehet. Mindazonáltal valószínűbb, hogy egy ilyen irányváltáshoz olyan politikai változásokra lenne szükség, amire egyelőre nem látszik esély, és ez egyre több idő előtti halálesetbe, potenciálisan elvesztett életévébe fog kerülni a magyaroknak.

Az első kérdésre tehát a válasz: a hazai viszonyok között a minél szélesebb körű, kórházakra és finanszírozóra egyaránt kiterjedő privatizáció lenne a megoldás.

2. Mindaddig azonban, amíg az ágazatba áramló pénz felhasználása nem lesz a jelenleginél sokkal hatékonyabb, aligha remélhető, hogy jelentős többletforrásokat kaphatna az egészségügy. A mindenkori pénzügyi kormányzat (lényegében pártállástól függetlenül) érthető módon tart attól, hogy egy feneketlen hordókét működő egészségügyi rendszerbe döntse a milliárdokat, miközben pontosan tudják, hogy a hatékony gazdálkodásnak pont azért nincsenek meg a feltételei, mert a politikai vezetés nem szánja rá magát a szükséges változtatásokra. Sőt azt is tudják, hogy a politikai vezetők azért nem lépnek, mert az egészségügyi ágazat rendelkezik a nagy ellátórendszerek közül a legnagyobb lobby-erővel, és ezért a rendszerváltás óta legerősebbnek számító jelenlegi kormányzat sem merészkedett tovább annál, hogy az önkormányzatoktól elvette a kórházakat, de – mint látható – ez önmagában semmit nem javított a helyzeten. A hatékonyság növelése ugyanis a hazai viszonyok között csak a magántulajdon jelentős térnyerésétől lenne várható. Az a tény, hogy minden ellenkező irányú kommunikáció ellenére a magán egészségügyi ellátórendszer az elmúlt időszakban egyre jelentősebbé vált, azt mutatja, hogy egyre többen belátják a fenti szükségszerűségeket, de arról persze egyelőre szó sincs, hogy ez deklarált kormányzati szándékká vált volna.
3. Első sorban azért nem válhat a magán egészségügy támogatása deklarált politikai szándékká, mert ez látszólag szöges ellentétben van a 2008-as „szociális” népszavazásnak a vizitdíjat elutasító eredményével, ugyanakkor az igazság az, hogy akkor az a referendum egészen másról szólt. A 2008-as népszavazás első sorban a Gyurcsány-kormány megbuktatásáról szólt. A vizitdíj eltörlését sokan támogatták olyanok is, akik tudták, hogy valamilyen co-payment, valamilyen igénybevevői hozzájárulás indokolt és szükséges ahhoz, hogy az igénybevevők jobban megbecsüljék az egészségügyi szolgáltatásokat. Ami ingyenes, azt nem becsülik meg – ez régi tapasztalat. Ráadásul az akkor bevezetett vizitdíj egy szakmailag és kommunikációs szempontból rosszul előkészített, ezer sebből vérző rendszer volt, és akik ezeket a hibáit látták a rendszernek, azok ugyanúgy ellene voltak, mint azok, akik egyszerűen csak meg akarták spórolni maguknak a vizitdíj és a kórházi napidíj összegét. Ebből adódóan ma tényleg csak megfelelő kommunikáció kérdése lenne egy szakmailag korrektül előkészített co-payment bevezetése is, és azt valószínűleg még könnyebben el lehetne fogadtatni a közvéleménnyel, hogy a hatékonyság növelése érdekében az állam privatizálja az egészségbiztosítást, a kórházakat, a szakrendelőket, ugyanúgy, ahogy egyébként évtizedek óta privatizált formában működnek a háziorvosi szolgálatok.
4. A legnehezebb kérdés a változások menedzselése. Hogyan lehet a válságot és a változásokat menedzselni egyszerre? A történelem számos sikeres példát mutat erre. Valójában minden sikeres válságmenedzsment egyben változásmenedzsment is. Biztos, hogy ez jelentős terheket fog róni a költségvetésre, mivel a jelenlegi válsághelyzetben is sokan próbálnak a „zavarosban halászni”, de minél mélyebb lesz a válság, annál többe fog kerülni a válság hatékony felszámolását lehetővé tevő változások bevezetése. Ha azonban a hazai és a nemzetközi pénzvilág azt látná, hogy a válság megoldására hiteles program és valódi, erős politikai akarat van, akkor nyugodtabban invesztálnának a rendszerbe, mert az egészségügy a fejlett országok többségében az egyik legjobban prosperáló, igen jó befektetésnek számító nemzetgazdasági ágazat.

Van tehát megoldás az egészségügy válságára, csak a politikai, társadalmi, gazdasági és orvos-szakmai összefüggéseket egyszerre szem előtt tartva kell a fejlettebb országokban bevált módszereket a hazai viszonyokra adaptálni. Ugye nem is olyan bonyolult?!

Prizma kérésére teszem közzé az alábbi levelet:

A jezsuita.hu és Jezsuiták Barátai közösségi platformon megjelentek késztetetnek válaszírásra.

Tisztelt Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Közösségeik és Barátaik! 

A Jezsuita Nyolcas és késő esti Examen szentmisén való részvétel között tanakodva látogattam el a fenti honlapra megnézni az azt celebrálókat és meglepetésként láttam a Budapest Pride apropóján megjelent írást.

Néhány ponthoz – a leírt előadás részek hangvételének stílusa miatt is - személyes hangvételben kívánok Önökhöz szólni.

A gondolatat 2007-ben és ma, 2019-ben is nagyon aktuális Magyarországon is. A Budapest Pride rendezvény az épp 50 évvel ezelőtti Stonewall lázadásnak állít emléket.

Érintett meleg és hívő emberként örülök, hogy a Jezsuita közösség mert e témához nyúlni, és nem úgy, amint a felvonuláskor tapasztaltuk a Szt. István Bazilika irányából, tojás formájában.

A magyar társadalom, a meleg és jezsuita közösség is nagy utat tett meg nemcsak 50 év, hanem az eredetileg elhangzott előadás és a szombati – nagy nyilvánosság előtt – közzé tett írás tizenkét éve alatt is: megnyilvánulásban, kordonok és szabad felvonulás, ill. az arról való közbeszéd és jogi keretek formájában is, megjárva annak végleteit.

Az Önök írását követve a negatív aspektusokkal indulnék.

Még mindig kérdés, hogy betegség-e a homoszexualitás?! Javaslom, hogy ilyen figyelemfelkeltésnek szánt kérdésekkel óvatosabban éljünk, mert több ezres fiatal közösség formálását irányítják. Fontos, hogy hiteles forrást adjunk mankóul.

Kereszt-e ez a „hajlam”? A melegségem hívő és gyakorló katolikusként csak a szentségek egy részéből való kizárattatásom által kereszt. Nem áldozhatok, mert megélem melegségem. A kereszt nem magából a melegségemből, hanem a környezetem, így a Katolikus Egyház tanítását is követő jezsuiták által rám helyezett akadályok által lesz keresztté.

A kérdésre, hogy egy meleg fiatalember miért tanácsolja a társainak, hogy ne kezdjék el kiélni a hajlamunkat, nem kaptam egyértelmű választ az írásból, hogy mire vonatkozott. A szerzetesi hivatásnak eleget tévő fiatalokra gondolt az előadó? A cölibátus, ahogy az előadó is gondolja, nem homoszexualitás kérdése. A renden kívül e kérdésre csak remélem, hogy nem ezt tanácsolják, látjuk, hogy mily sok életáldozattal járt az ún. átnevelő terápiák okozta ellentmondásos létre való kényszerítés.

„Deficites férfiasságnak” aposztrofálni a meleg férfiakat mélyen bántó és megbélyegző egyben. Deficites miben?! Nemzőképességben abban az értelemben, hogy két férfi vagy két nő nem tud gyermeket nemzeni, valóban. Minden más értelemben irreleváns a megfogalmazás.

A gyermekkori traumák kérdése, mint ahogy populációnk más csoportjaiban is megtörténhet, mélyen sajnálatos dolog, és hogy szemet hunyunk felette.

A párkapcsolatok hosszát maximum két-három évben deklarálni nem tényszerű. Magam közel negyven évesen 14 éve élek párkapcsolatban, több éve egy háztartásban párommal. Baráti és ismerettségi körömben nem egy pár van, aki több évtizede, sőt agg korukig eljutva egymás mellett élték le életük javát. Igen, nehéz párkapcsolatban élni, ehhez a körülmények is nagymértékben hozzájárulnak. Ha egy elfogadó, befogadó közösség tagjaiként élhetnénk, nagy támogatást jelentene a melegeknek. Ahogy az író is mondta, előbb ő is össze volt zavarodva a homoszexuális emberrel való találkozása elején, hosszú út vezet a másság értelmezéséhez és jó esetben elfogadásához.

Patsch Ferenc empátiára való törekvése nagyon méltányolandó a billogozás elkerülésének szándékával, sajnos az „aktív” vagy „passzív” megélés függvényévé tenni a viszonyulást - két értelmezésben is - rosszul veszi ki magát. Az obszcén értelmezést nem feltételezve az érdemi kérdésre reagálva ismét bűnként és elkerülendőként üzeni az olvasóközönségnek, holott korábban épp a párkapcsolataink hosszúságának növelését tartaná követendőnek.

A személyiségzavar az aktívvá válás eredménye? Kétlem. A személyiségzavar az elfojtás eredménye vagy tévutakra terel. Nagyon örülök, hogy nem került összemosásra a pedofíliával, holott a közbeszéd szereti erre terelni az irányt. Az aktívvá válás összemosódott a traumatizálással, molesztálással. A meleg emberhez odamenni nyitott párbeszédet folytatni szükséges. A molesztálóhoz fordulni - a jog védelmét követően - keresztényként kiengesztelődve megbocsájtani az elkövetőnek kihívás, de ezt összekeverni a homoszexuálisokkal nem ildomos.

Az egyházi keretek (papi, szerzetesi közösségek) szabályozását érdemes külön választani a laikus közösség tagjaihoz való nyilatkozatok esetében. A közösségek maguk szabják meg, hogy meleg tagjaikhoz hogyan viszonyulnak, amúgy is a jelenlegi cölibátus fogadalom mellett ez irreleváns, ahogy az előadó is írja. Véleményem szerint, ahogy a világi emberekhez is, elfogadással kell. Az más kérdés, hogy a katolikus egyház a cölibátus intézményével az összezsugorodás irányába halad a fejlett országokban, nem összekeverendő e támával.

A nyugati közösségek „válsága” jó példa arra, hogy a mi földrajzi régiókban mit lenne célszerű elkerülnünk: közösségeinkben nyíltan beszélni, hogy ne „sebeinket nyalogatva” erről szóljon az életünk. Mindannyiunké.

Több hónapja foglalkoztat a gondolat, hogy megkeressük Önöket azzal a szándékkal, hogy jelentkezzünk jegyes oktatásukra. Annak tudatában, hogy e szentségben nem részesülhetünk, mégis segítséget jelenthetne iránymutatásuk a kitartásra, párkapcsolataink Isten tanítása szerinti megélésére.

Nyitottak vagyunk az egymást segítő és építő párbeszédre.

Mindig vannak „divatos”, „felkapott” betegségek, amik időnként járvány-szerűen fordulnak elő, akkor is, ha valójában nem fertőzők. Napjainkban ilyen a tejcukor (laktóz) intolerancia, melyet egyre több betegnél mutatnak ki a ma már sok intézményben hozzáférhető kilégzéses tesztekkel, de amíg ez a diagnosztikus eszköz nem állt ilyen sok helyen rendelkezésre, addig azt gondoltuk, hogy egy sokkal ritkábban előforduló betegségről van szó. Az is igaz, hogy egy pozitív laktóz terheléses vizsgálat még nem jelent laktóz érzékenységet, de most nem is ez a lényeg.

A laktóz érzékenység felnőtt korban is betegségnek számít, még adókedvezményre is jogosít (ami miatt persze még többen próbálják megszerezni a kedvezményre jogosító igazolást), pedig ha alaposan megnézzük, lehet, hogy nem is az. A laktóz intolerancia ugyanis a laktóz bontásához szükséges enzimnek, a laktáznak a hiánya, vagy elégtelen működése miatt alakul ki, ami sokaknál csak felnőtt korban jelentkezik, de közülük is csak azoknál, és csak akkor, ha tejet, tejterméket, vagy bármilyen tejcukrot tartalmazó ételt fogyasztanak. Ugyanakkor az emlősök között nincs még egy olyan faj, amelynek felnőtt egyedei tejet fogyasztanának. Sokak szerint az embernek sem kellene semmi olyat csinálnia, ami nem fordul elő az állatvilágban. Így például a homoszexualitást betegségnek tartók azt is szokták emlegetni, hogy az állatvilágban nincs ilyen viselkedés (ami persze nem igaz), így az embereknek sem lenne szabad ilyet csinálni. Ennek alátámasztására egész filozófia eszmerendszert dolgoztak ki, amelyet „természet-törvénynek” neveznek. Ez a gondolkodásmód ma hazánkban a legmagasabb állami vezetőkre is jellemző. Ezen logika alapján a tejfogyasztás felnőtt korban beteges dolog, aki erre képtelen (pl. a laktóz intolerancia miatt) az tekinthető normálisnak.

Ha tehát a nomalitásnak egy ilyen sajátosan értelmezett „természet-törvény” a mércéje, akkor a tejet fogyasztó felnőttek valójában ugyanolyan aberránsak, mint pl. a melegek. Ebből adódóan 50 évvel Stone Wall után eljuthatunk odáig, hogy egyes országokban még a tejet, tejtermékeket fogyasztó felnőtteket is beteges, genetikai söpredéknek fogják tekinteni azok, akik ma ilyen jelzőket használnak az LMBT közösség tagjaira.

Tegnap több médium is beszámolt arról, hogy egy érsebész tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála miatt megszűnt (instabillá vált, ahogy egy cikkíró fogalmazott) az érsebészeti ellátás a Fővárosi Péterfy Kórházban, ami azt jelenti, hogy a szervezetileg most odatartozó Országos Baleseti Intézetnek (röviden OBI) sincs már érsebésze.

Persze az ÁNTSZ romjain felállított Nemzeti Népegészségügyi Központ, mint kormányzati szerv, nem mondhat mást, csak azt, hogy „Biztosított és zavartalan az akut érbetegek ellátása a fővárosban, a rendszer jól működik”, hiszen az ellátás biztosítása ennek a szervnek a feladata. A valóságban azonban ők is pontosan tudják, hogy ez egyszerűen nem igaz.

Közleményük szerint: „A Nemzeti Népegészségügyi Központ ugyanis - egy rendkívüli haláleset miatt – azonnal megtette a hatáskörébe tartozó intézkedéseket és 2019. június 25-től visszavonásig a Péterfy Kórház helyett a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetet jelölte ki az ellátási területről érkező betegek teljes körű érsebészeti ellátására, ahol megfelelő szakképzettséggel rendelkező orvosok látják el a betegeket.”

Csakhogy a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetet (röviden GOKI) több kilométer távolságra van az OBI-től. Könnyen belátható, mennyire életszerűtlen, hogy mondjuk egy olyan betegnél, aki súlyos balesetet szenvedett, polytraumás (azaz több testüreg, vagy valamely végtag és egy testüreg is sérült a baleset kapcsán), elkezdik az életmentő műtétet az OBI-ben, majd amikor kiderül, hogy érsérülése is van, akkor gyorsan átszállítják a GOKI-ba, az érsebészeti beavatkozást ott elvégzik, majd visszaszállítják a beteget. Az egészségügy jelenlegi helyzetének tarthatatlanságáról egyébként már korábban is írtunk.

Hogyan jutottunk el idáig? Ez egyrészt a korábbi és a jelenlegi kormányok felelőtlen egészségpolitikájának, az egészségügyi ágazat szisztematikus kifosztásának és lezüllesztésének az eredménye. Amint az előző cikkben is megírtuk, a 2020-as költségvetési törvény tervezete alapján az egészségügyi ellátásra jövőre sem jut elég pénz ahhoz, hogy elkezdhessen kimászni a jelenlegi mély válságból ez az ágazat. Másrészt a GOKI erős politikai beágyazottsággal rendelkező főigazgatója, Dr. Andréka Péter, aki tavaly egy beteg élete árán is elüldözte az intézményéből Dr. Székely László szívsebészt, hatalomvágytól hajtva maga alá akarja gyűrni a fővárosi érsebészeti ellátás nagy részét, és ezért csábított el a Péterfy Kórházból már több érsebészt is. Így fordulhatott elő, hogy az OBI-ben egyedül maradt Dr. Tóth Gyula, akinek a halálával érsebész nélkül maradt az Intézet.

Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy ha a fenti képen látható urak pozícióban maradnak, akkor még nagyon sok olyan beteg ember fog meghalni, akik egy normálisan működő egészségügyi ellátó rendszerben életben maradhattak volna.

Ez a jövő évi költségvetési törvény tervezete alapján jelenthető ki teljes biztonsággal, melyet az elmúlt héten terjesztett be a Kormány az Országgyűlésnek, és várhatóan érdemi változtatás nélkül el fogják fogadni azt, ahogy az utóbbi években mindig megtették. Az előterjesztés alapján ugyanis 2020-ban 1.864 Mrd Ft jut a központi költségvetésben az egészségügyre, ami ugyan 9,91 %-al több, mint a 2019-es terv, de ez még így is megalázóan kevés. Ez ugyanis egyrészt a tervezett GDP-nek (48.779 Mrd Ft) alig 3,8 %-a, miközben a sokkal magasabb GDP-t előállító országokban is 6% felett van, amit az egészségügyre fordítanak. Persze erre azt lehet mondani, hogy ebben nincs benne a magán egészségügy, meg a hálapénz, csakhogy ezek nem tudják kihúzni az állami egészségügyet abból a kátyúból, ahova jutott (ld. a témával kapcsolatos korábbi írásunkat is). Másrészt a 9,91 %-os többletből rögtön lejön minimum 3% a várható infláció miatt, ráadásul az egészségügyi anyagköltségek messze az infláció felett növekednek, így várhatóan még kevesebb jut a személyi kiadások növelésére, vagyis az orvosok, nővérek, más egészségügyben dolgozó szakemberek és a szakképzetlen dolgozók bérének emelésére.

Mindez úgy, hogy az egészségügyben dolgozók bére évek óta a legalacsonyabbak között van, ezért ha van más munkalehetőség, akkor még a szakképzett dolgozók is elhagyják az ágazatot. A média is beszámolt arról, amikor egy kórház közelében megnyílt egy nagyobb áruház, és a nővérek egy része a magasabb jövedelem miatt elment az áruházba dolgozni, ami miatt csökkenteni kellett egy-egy kórházi osztály kapacitását, vagy teljesen be is kellet zárni egyes osztályokat. Ráadásul a versenyszférában bérrobbanás történt, a reáljövedelmek jelentősen növekedtek, ami egyrészt nagyon örvendetes, de természetesen ennek az a következménye, hogy a legjobb munkavállalók még sokkal nagyobb számban fognak eltűnni a közszférából. A kivándorlás ugyan csökkent, de ha Nagy Britannia mégis EU tag marad, akkor újra beindul arrafelé is az agyelszívás.

Az évek, évtizedek óta elhanyagolt fejlesztések, a lerobbant kórházi épületek felújítása, kiváltása, az elavult eszközpark cseréje ma már olyan hatalmas összegeket igényelne, amelyekre még a jelenlegi gazdasági növekedés mellett is nehéz lenne elegendő forrást találni. Szakszerűen elvégzett felmérések hiányában ma megbecsülni is nehéz, hogy mennyi pénzre lenne szükség a teljes épületállomány és eszközpark megfelelő szintre hozásához, de valószínűleg nem túlzás 2-3 ezer milliárdra becsülni ezt a forrásigényt, amelyet három évre elosztva, éves szinten is közel ezer milliárd forintra lenne szükség csak az épületek és az eszközök megfelelő szintre hozásához. Lényegében ugyanennyi kellene a további években is az amortizáció pótlásához, figyelembe véve, hogy az orvosi eszközök közül ma már szinte mindegyik tartalmaz valamilyen számítástechnikai részegységet, márpedig az IT eszközök három év alatt lényegében teljesen elavulnak, valamint az egészségügyi épületállomány is sokkal gyorsabban amortizálódik az átlagosnál, hasonlóan más, nagy forgalmú épületekhez.

Látható tehát, hogy mind a működési mind a felhalmozási kiadások fedezéséhez, továbbá az amortizáció pótlásához is sokkal több pénzre lenne szükség, tehát az egészségügyi ellátás rendszere jövőre is vészesen alulfinanszírozott marad. Ennek pedig a legnagyobb kárvallottjai a betegek lesznek. Azok, akik jövőre megbetegednek (vagyis bármelyikünk!), és nem fogják, nem fogjuk megkapni azt az ellátást, amit a tudomány és a hazai gazdaság mai helyzete alapján meg kellene kapni. Ugyanakkor az Állami Számvevőszék és Költségvetési Tanács nagyon elégedett ezzel a költségvetéssel. Nekik ez így tökéletesen megfelel…

A Momentum az EP-kampány hajrájában egy vitathatatlanul eredeti, a zömmel fiatal értelmiségiekből álló potenciális szavazótábort hatékonyan megszólító eszközt vetett be a NOligarcha applikáció „piacra dobásával”. Az akcióról a legrészletesebb tájékoztatást adó Hirklikk.hu oldalon leírtak szerint az alkalmazás „segít a NER-közeli oligarchák elleni bojkottot. A NOligarcha lényege: leolvassa egy adott termék vonalkódját, és az alkalmazás – egyébként máshol nyilvánosan elérhető, hivatalos adatok alapján – megmondja, hogy valamelyik oligarchához köthető-e. Az alkalmazás titkosított, biztonságos csatornán kommunikál, rejtve marad, hogy miket ellenőrzött vele a felhasználó. Hamarosan jön az iOS-app is.”

Részletesebb információk a Momentum saját weboldalán találhatók.

Ki gondolta volna, hogy egyszer még a választási kampányban arra fogják bíztatni az embereket, hogy a mobiltelefonjaikkal olvassák le a termékek vonalkódját?!

Több, mint négy éve hitegetik a fővárosi embereket azzal, hogy az Egészséges Budapest Program (EBP) keretében új és korszerű eszközökkel felszerelve létrejönnek a szuperkórházak, valamint felújítják a többi kórház épületeit és gépparkját is. Azóta volt kormányváltás, miniszterváltás (igaz az EBP kormánybiztosa stabilan tartja helyét), de sem a szuperkórházak, sem a meglévők felújítása, sem az orvosi eszközök cseréje nem történt meg, sőt érdemben el sem kezdődött. Idén ugyan megjelent több év ígérgetés után néhány közbeszerzési felhívás (szakmailag teljesen elavult tartalommal, hiszen az igényfelmérés kb. három éve volt, és ami akkor korszerű lett volna, az ma már nem az), de érdemi gép-műszer beszerzésre, komolyabb épület-felújításra évek óta nem kerülhetett sor, mert vártuk az EBP-t. Ez már olyan mintha Samuel Beckett művének szereplőiként Godot-ra várnánk, aki nem jön.

Csakhogy a betegségek nem várnak, sem Godot-ra, sem az EBP-re. A betegségek jönnek, és pusztítanak. Az elmúlt években feltorlódott várólistákon sokszor halálos betegségekben szenvedő betegek várják, hogy a szükséges vizsgálatokra sor kerüljön, de az amortizálódott eszközpark miatt is demoralizálódott, kiégett és egyre nagyobb arányban pálya-elhagyóvá váló személyzet mindinkább alulmarad abban a küzdelemben, amit a betegek életének megmentésért vívnak. Nehéz lenne persze megmondani, hogy mennyivel kevesebb ember halna meg daganatos, vagy szív-érrendszeri betegségekben, ha az ellátórendszer magasabb színvonalú tárgyi eszközökkel, lelkesebb orvosokkal, nővérekkel, asszisztensekkel végezhetné a feladatait, de aligha tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy az elmúlt években a négymilliós közép-magyarországi régióban több áldozatot szedett a fejlesztések elmaradása, mint ahányan az amerikai nagyvárosok elleni 2001-es terrortámadások során (összesen kb. háromezren) haltak meg.

Elgondolkodtató, hogy a budapesti egészségügyi fejlesztések elmaradása jogi, adott esetben büntetőjogi szempontból hogyan minősülne…

Személyes találkozásunk során Ön elégedetlenségének adott hangot (vagy éppen nem adott hangot, csak magában fortyogott) az ellátás színvonala, eredményessége, körülményei, vagy valami más miatt. Tekintettel arra, hogy abban a helyzetben sem Önnek, sem nekem nem lett volna jó, ha őszintén válaszolok az elégedetlenségére, ezért ezt most teszem meg.

Egyik oldalról el kell ismernem, hogy az Ön elégedetlensége jogos. Jogos, hiszen Ön fizette a TB-t (ha akarta, ha nem, hiszen levonták, mielőtt a fizetését megkapta volna). Persze lehet, hogy Ön éppen az „ügyesebbek” közé tartozik, akik nem fizettek semmit, vagy csak aránytalanul keveset, de ez nem akadálya annak, hogy öntudatosan követelőzzön (sőt!), és ragaszkodjon ahhoz, hogy Önnek minden jár, amiért mások fizettek Ön helyett.

Másik oldalról egyre nagyobb erőfeszítést igényel tőlem, hogy az indulataimon erőt vegyek, és ne mondjam ki a véleményemet nyíltan, és kendőzetlenül, amit persze nem tehetek meg, ha Ön, vagy hozzátartozója éppen súlyos betegségben szenved, és nekem kell Önt/hozzátartozóját gyógyítanom.

Tisztában vagyok azzal, hogy az egészségügyi ellátás jelenlegi helyzete miatt Ön haragszik az orvosokra, akik „szemét módon” nem biztosítják a megfelelő színvonalú ellátást, elhelyezési körülményeket, étkezést és mindazt, amire Önnek/hozzátartozójának szüksége lenne a betegsége miatt.

Tisztában vagyok azzal, hogy a legritkább esetben ad „hálapénzt” valóban hálából, sőt már azt is tudom, hogy több, mint 50% eséllyel börtönbe juttatna a hálapénz elfogadása miatt.

Tisztában vagyok azzal, hogy Önt nem érdekli, hogy valójában mi is az oka azoknak a problémáknak, amiket a hazai egészségügyi ellátás rendszerében tapasztal, mivel Önt csak az érdekli, hogy kapja meg mindazt, ami jár, és erről gondoskodjon az, akinél Ön, vagy hozzátartozója éppen igénybe akarja venni az egészségügyi ellátást.

Ezért aztán nem is lenne értelme elkezdeni Önnek elmagyarázni, hogy engem legalább annyira megvisel az, ami a mai magyar egészségügyi ellátásban tapasztalható, és hogy orvosként pont annyira nem tudok tenni semmit a kialakult súlyos problémák felszámolása érdekében, mint Ön, amikor éppen beteg.

Persze amikor még nem volt beteg, akkor tehetett volna valamit azért, hogy ne jusson ilyen súlyos válságba az egészségügy:

• korrektül fizethette volna a TB-t
• erre nevelhette volna a gyermekeit
• elvárhatta volna ezt a barátaitól, rokonaitól, ismerőseitől,
• kérhetett volna számlát a vállalkozóktól, akikkel a házát építtette, vagy a mosógépét javíttatta, még akkor is, ha úgy többet kérnek, és nem kellett volna eltűrni évtizedeken keresztül, hogy az adócsaló vállalkozók kilopják a pénzt a közösből
• követelhette volna azoktól a politikusoktól, akik a szavazatáért kuncsorogtak, hogy biztosítsanak megfelelő forrásokat az egészségügyi ellátásra, ahelyett, hogy a korrupciót, meg a migráns és Soros-ellenes kampányokat finanszírozzák.

Csakhogy ezeket nem tette meg akkor, amikor még megtehette volna. És most itt a baj:

• nincs elegendő számú és megfelelően képzett nővér és orvos az ellátórendszerben
• elavult gépekkel, helyenként omladozó épületekben próbálja a még megmaradt személyzet végezni a dolgát, megmenteni az életét, de a feltételek hiányában ez egyre gyakrabban kudarcba fullad annak ellenére, hogy a tudomány mai állása szerint Önnek/hozzátartozójának nem kellene meghalnia, tartós betegségekben szenvedni, stb.

Persze a nagyobb bajt meg lehetett volna előzni, ha időben kiderül, hogy valami nincs rendben, de ehhez jól működő szűrés kellene, ami egy-két kivételtől eltekintve nem megy (pl. a nők mellrák szűrése úgy, ahogy működik). A jelenlegi és az előző kormányzati ciklusban is sokat hallhattunk pl. a vastagbél-rák szűrés bevezetéséről (ami a környező országokban 10-15 éve megtörtént!). Sok uniós pénzt elpancsolt egy maroknyi, de politikailag a kormányoldal iránt elkötelezett orvos csoport a program előkészítésére, de a valódi szűrés több éves előkészítés után sem tudott elindulni, és a feltételek hiány miatt belátható időn belül érdemben nem is fog – sajnos hazudik, aki azt mondja, hogy elindult a vastagbél szűrés Magyarországon. A hatékony szűrőprogramokhoz azonban jól felkészült, és becsületes szakemberekre, nem pedig politikailag jól fekvő, beképzelt, de valójában a feladat elvégzésére alkalmatlan szerencselovagokra volna szükség.

Ez is a politikai vezetők felelőssége, akik – közvetve, vagy közvetlenül – az Ön szavazataival kerültek a jelenlegi pozíciójukba. Ha tehát elégedetlen az egészségügyi ellátással, kérem tartson előbb egy kis lelkiismeret-vizsgálatot, mielőtt elkezd rám, vagy a kollégáimra haragudni. Gondolja át, mit lehetett volna másként csinálni, és mit lehetne még most is korrigálni annak érdekében, hogy az egészségügyet ne juttassák a politikusok ebek harmincadjára.

  Franz-Josef Overbeck, esseni püspök szerint le kell győzni az előítéleteket, és a Katolikus Egyháznak meg kell változtatnia a homoszexualitással kapcsolatos álláspontját

Robert Shine, a New Ways Ministry blog egyik szerkesztője számolt be pár nappal ezelőtt Franz-Josef Overbeck, esseni püspöknek a Herder Korrespondenz című, tekintélyes német katolikus teológiai folyóiratban közétett (angolul is olvasható) nagy jelentőségű cikkéről. A német püspök, aki egyben az Európai Unió Katolikus Püspöki Konferenciái által létrehozott Bizottságnak is az alelnöke, írásában kifejtette, hogy

„Le kell győzni az előítéleteket, és a Katolikus Egyháznak meg kell változtatnia a homoszexualitással kapcsolatos álláspontját”.

A cikkíró maga is jó példát mutat, mivel saját korábbi álláspontját is revideálta. 2010-ben még arról írt, hogy a megélt homoszexualitás halálos bűn. A most megjelent esszében beszámol arról, hogy az elmúlt években sok meleg emberrel folytatott őszinte beszélgetést, amik mélyen megérintették, és kiszélesítették a homoszexualitással kapcsolatos perspektíváját. Mint írja: „Épp itt van az ideje, hogy az Egyház folytassa le a vitát a homoszexualitás megértése és értékelése tárgyában…”

A Kaleidoscope blogon lassan 15 éve mondjuk ezt.

Hála Istennek, hogy végre a Katolikus püspökök között is van olyan, aki ugyanezt mondja!

Az állami feladatellátás szinte minden területén egyre több okot lehet találni a szégyenkezésre. Az oktatásban (ld, PISA-felmérés katasztrofális eredményei), az egészségügyben (ld. pl. előző írásunk), a tudományos kutatásokban (ld. pl. MTA függetlenségének felszámolását), és sajnos még hosszan lehetne folytatni ezt a szégyenletes sort. Ugyanakkor az ide látogató külföldiek közül még azok is kénytelenek szembesülni a magyar rögvalósággal, akik nem olvasgatják a soros-bérenc ellenzéki médiát, csak egyszerűen úgy hozza a szükség, hogy adott esetben el kell menniük útközben valahol WC-re. Márpedig, ha ez a valahol az autópálya-hálózat valamelyik nyilvános illemhelye, akkor 4D-ben (3D+szag) érzékelhetik, hogy hogyan működik egy igazi magyar állami vállalat, jelesül a Magyar Közút Zrt.

Több mint egy éve foglalkozott az ádáz ellenzékiséggel igazán nem vádolható infostart.hu cikke az orrfacsaró bűzzel, a balkáni állapotokkal, amik a magyar autópályákon fogadják a hazai és külföldi utasokat. A cikkből az is kiderül, hogy a 134 WC tisztántartására közel 800 millió forintot költenek, vagyis majdnem 16 ezer Ft jut egy pihenőhelyre egy napra, de az eredmény kritikán aluli. Mindezért pedig nem kevés pénzt kér az állam az úthasználóktól. Idén októbertől 3500 Ft-ra emelt 10 napos matricaár immáron lényegesen drágább a hasonló időtartamra vonatkozó osztrák autópálya matricánál. Ezért az összegért Magyarországon kevesebb, mint 1500 km hosszú autópályát és gyorsforgalmi utat használhatnak az autósok, míg Ausztriában 2400 km-t, és az ottani autópályákon lényegesen több a völgyhíd, meg az alagút. Ami pedig az autópálya-pihenők illemhelyeit illeti, a különbség – túlzás nélkül mondható – ég és föld.

Mondhat erre a Magyar Közút Zrt. amit akar. A látvány, a bűz, a lezárt, használhatatlan, vagy fertelmesen mocskos WC-k magukért beszélnek.

A baj, hogy nemcsak saját magukat járatják le, hanem az egész országot.

Az egészségügyi ellátás helyzete Magyarországon egyre szürreálisabb. Miközben a gazdaság „dübörög”, az államháztartás helyzete évekig példamutatóan javult, az egészségügyi ellátórendszert a politika hagyta egyre mélyebbre süllyedni abban a mocsárban, melybe a korábbi kormányok és rendszerek taszították. Miért? Egyre jobban terjed az a paranoid feltételezés, hogy a hatalmon lévők – pártállástól függetlenül – tudatosan akarják csökkenteni ezzel is a különböző szociális transzferekben részesülők számát (nyugdíj, rokkantsági ellátás, segélyek, közgyógyellátás, stb.), hogy még több pénz maradjon nekik, akik úgyis megkapják saját maguk és családjuk számára az orvosi VIP ellátást, ha nem a megroggyant Honvéd kórházban, akkor máshol.

A helyzet súlyosságát persze az átlagpolgár még mindig nem látja, hiszen mindenki azt hiszi, hogy azok a hibák és hiányosságok, amit saját magának, vagy hozzátartozójának egészségügyi ellátása során tapasztalt, csupán az őket ellátó orvosok, nővérek, egyéb egészségügyi dolgozók trehányságának, felkészületlenségének, lustaságának, vagy éppen gátlástalan pénzsóvárságának a következménye, és nem az ellátórendszer egészének a hibája. Ezért csak az egyéni elégtételre (feljelentés, kártérítés követelés, stb.) koncentrálnak, sem a helyi, sem az országos politika szintjén nem akarják felelősségre vonni azokat a döntéshozókat, akik valójában felelősek a kialakult helyzetért. Pedig nem lenne nehéz megérteni, hogy minden probléma forrása az egészségügyi ellátórendszer sok évtizedes alulfinanszírozottsága. Ezért nincsenek megfelelő számban, megfelelően képzett, megfelelő emberi kvalitásokkal rendelkező szakemberek a rendszerben. Az egészségügyi ellátás legalacsonyabb szintjétől a legmagasabb vezetők szintjéig ugyanez a probléma forrása. És bár kétségtelen, hogy butaság lyukas hordóba önteni a vizet, butaság egy olyan egészségügyi ellátórendszer számára több pénzt biztosítani, melyben számtalan gazember próbálja saját hasznára megcsapolni a beteg emberek ellátására szánt forrásokat, ugyanakkor ezt a problémát már más területeken évekkel korábban sikeresen megoldották (ld. pl. a szociális ellátórendszert, ahol az állami támogatást csak akkor és olyan mértékben kapják a fenntartók, amit a dolgozók bérére fordítanak, az egyéb kiadásokat az egyéb bevételekből kell fedezni, így az állami támogatást nem lehet „lenyúlni”).

A média sem segíti a problémák megoldását (nemcsak azért mert ma már nagyrészt kormányzati felügyelet alatt állnak, ugyanis azok is csak az egyedi botrányokra koncentrálnak, esetleg azok kapcsán valami nagyon felületes elemzésre vállalkoznak csupán, akik még viszonylag függetlenül megnyilatkozhatnak). Felkarolnak ugyan időnként egy-egy „önjelölt zsenit”, akik a saját érdekeik mentén mondanak nagy bölcsességeket, de persze ilyenkor rendszerint „kilóg a lóláb”, hogy az illetők csak haza beszélnek (legyen szó akár állami munkahelyről, vagy saját vállalkozásról).

Mindezt persze látják az egészségügyi dolgozók is, akik egyre jobban demoralizálódnak, és – hiába terjeszti a hivatalos propaganda az ellenkezőjét – egyre többen elhagyják a pályát, ami miatt egyre nehezebb leplezni az egészségügyi ellátásunk rohamos romlásának jeleit. Hiába is tagadják, tény, hogy egyre többen halnak meg olyan betegségekben, amelyeket a tudomány mai állása szerint, ilyen gazdasági szinten álló országban meg kellene tudnia oldani az egészségügyi ellátórendszernek. Igen, bárkivel előfordulhat, hogy ha megbetegszik, azért fog meghalni, vagy véglegesen megrokkanni, mert nem kapja meg azt az ellátást, ami egy ilyen fejlettségű országban elvárható lenne. Ma már akkor sem, ha vaskos borítékokat dugdos egyik-másik orvos, nővér, stb. zsebébe, mert már annyira kiszámíthatatlanná vált a rendszer, hogy egy-egy szakember már nem tudja kompenzálni a rendszer egészének az elégtelenségeit.

A megoldás ma már csak és kizárólag egy nagyon drasztikus béremeléssel kezdődhet el, ami persze önmagában nem lenne elegendő, de ha holnap döntés születne arról, hogy a következő hónaptól minden egészségügyi dolgozó bérét megháromszorozzák (ma már kb. ekkora az elmaradás a nemzetgazdasági átlaghoz képest!), akkor is csak 1,5-2 év múlva lehetne érdemi javulást érzékelni a rendszer egészében. Ezt kellene követnie a struktúra átalakításnak, mely a forrásokat megcsapoló ügyeskedők kiküszöbölésével, és a hatékonyság növelésével lehetővé tenné a további források megfelelő hasznosulását és csak harmadik lépésben lenne szabad pótolni az évtizedek óta elmaradt, vagy csak részlegesen elvégzett tárgyi-eszköz és ingatlan fejlesztéseket. Láthatóan a jelenlegi kormányzat ezt a logikus sorrendet nem ismerte fel, az Egészséges Budapest Programban még mindig a szuper kórházak (ld. korábbi írásunkat is!), egyéb ingatlanok építésével, és ilyen-olyan eszközbeszerzésekkel akarja megoldani a problémákat, és így ismételten a lehető legalacsonyabb hatékonysággal fognak milliárdokat elpancsolni.

De meddig? Meddig lehet ezt így csinálni?

A New Ways Ministry blogon egy nagyon érdekes cikk jelent meg azzal kapcsolatban, hogy Ferenc pápa elrendelte a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) halálbüntetés teológiai megítélésére vonatkozó pontjának módosítását. A döntés érthető módon nagy vihart kavart a konzervatív fundamentalista katolikusok körében, akiknek az egyik fő és végső érve minden vitában az volt eddig, hogy a katekizmus soha nem változtatható meg, mert az maga a hitletétemény, ami kezdettől fogva állandó és megváltoztathatatlan. Vannak olyan teológusok, akik megpróbálják megmagyarázni, hogy ez miért nincs ellentmondásban az egyház eddig képviselt tanításával, de vannak olyanok is, akik nyíltan szembe mennek a tanítóhivatal döntésével, élessen kritizálva Ferenc pápát, és most már a Hittani Kongregációt is. A halálbüntetés teljes elutasításáról biztosan sokáig meg fognak oszlani a vélemények, de Ferenc pápa döntésének jelentősége messze túlmutat a konkrét kérdés megítélésén, mivel a KEK egy adott pontjának (a 2267. pont) megváltoztatása precedens értékű lépés volt.

A KEK megváltoztatása természetesen nagyon fontos a katolikus LMBT emberek, azok barátai, rokonai számára is, hiszen valóban precedens értékű döntésről van szó. Ha a társadalmi körülmények változása indokolhatja a halálbüntetés megítélésének alapvető megváltoztatását a katekizmusban, akkor ugyanezen indokkal a homoszexualitás megítélése is változtatható. Erre persze a homoszexualitást elutasító teológusok ellenérvek hosszú sorával fognak válaszolni, de ezek az érvelések szükségszerűen tele lesznek belső logikai ellentmondásokkal. Az igazság az, hogy a társadalmi körülmények a homoszexualitással kapcsolatban legalább olyan mértékben változtak az elmúlt 50-70 év alatt, mint ami a halálbüntetés megítélésével összefüggésben tapasztalható volt. Sőt!

Jelen blogon már többször foglalkoztunk azzal, hogy milyen káros következményekkel jár a megváltoztathatatlanság „mantrázása”, milyen sok konkrét tény bizonyítja, hogy a tanítás igenis változott az Egyház történelme folyamán és, hogy Kasper bíboros már évekkel ezelőtt megírta, hogy a tanítás ma is változhat, ha a pápa ezt indokoltnak és szükségesnek tartja.   

Jogosan merül fel ezek után a kérdés: mikor kerül sorra a 2357-2359. pontok módosítása a KEK-ben?