az ezer színű világ

A német katolikus iskolákban szexuális visszaélések miatt kirobbant botrány immáron egészen a Pápa személyéig is felér, lévén az egyik templomi kórus vezetője, ahol 100 visszaélésre derült fény, a jelenlegi Pápa testvére. A hivatalos egyházi reakció a büntetőjog szigorú alkalmazásától vár megoldást, azonban ez aligha alkalmas eszköz az egyházon belül egyre súlyosbodó morális válság kezelésére. Ugyanakkor továbbra sem hallani felelős egyházi vezetőtől semmilyen utalást arra, hogy a hierarchia levont volna bármilyen érdemi következtetést az elmúlt években napvilágra kerülő szégyenletes esetek kapcsán az egyház saját életére, belső szabályaira, működésének rendjére és módjára vonatkozóan. Igaz ugyan, hogy a belső szabályok szigorításáról, a papnövendékek és a szerzetesi hivatást választó novíciusok kiválasztásának pszichológiai vizsgálatokkal történő kiegészítéséről többször lehetett hallani az elmúlt időben, de ezek nem jelentenek érdemi megújulást, csupán az eddigi működési rend megrősítését. Gyakran hallani egyházi vezetők szájából azt az érvet, hogy az Egyház nem engedhet alapvető erkölcsi tanításaiból, az isteni kinyilatkoztatásból azért, hogy megfeleljen a "világ elvárásainak". Nagyon fontos lenne azonban, hogy végre a hívek és a laikus nyilvánosság egésze számára is világosan megfogalmazásra kerüljenek korunk alapvető erkölcsi kérdéseivel kapcsolatban azok a morálteológiai tanítások, amelyeket valóban és egyértelműen alá lehet támasztani a kinyilatkoztatás szavaival, és ezektől élesen elhatárolva azok, amelyeket valamilyen tudományos eredmény alapján, vagy a "Szent Hagyomány" részeként tart mérvadónak az Egyház. Ez utóbbiakkal kapcsolatban azonban követekzetesen el kellene kerülni azt a fajta csúsztatást, mintha ezekben bármiféle változás az isteni kinyilatkoztatásból következő erkölcsi alapelvek feladását jelentené. Természetesen ezt nagyban nehezíti az a tény, hogy ezen a ponton belép a "sola scriptura" több évszázados dilemmája is, azonban paradox módon a leginkább konzervatív álláspontokat Magyarországon éppen annak a Református Egyháznak a vezetői és tagjai képviselik, amelynek alapelvét elvben az írott kinyilatkoztatás kizárólagosnak tekintése jelenti. Igaz viszont az is, hogy ezen álláspontjukban komoly támogatást kapnak a konzervatív (ott egyértelműen kisebbségnek számító) amerikai testvérszervezetektől, melyek aktivitásának ékes bizonyítéka a mostanában elfogadott, interkonfesszionális manhattani nyilatkozat. Érthető tehát, hogy ilyen háttérrel az egyházi döntéshozók számára fenntarthatónak tűnhet az eddigi, konzervatív morálteológiai irányvonal, de semmiképpen nem elfogadható, hogy azokat a nagyon komoly figyelmeztetéseket, melyekkel Isten próbálja felnyitni az egyházi vezetők szemét, ők továbbra sem veszik elég komolyan. Az ugyanis, hogy egyre hangosabban és egyre szélesebb körben követelnek szigorú szankciókat a vétkesek ellen, és olyan intézkedéseket hoznak, melyek nyilvánvalóan nem fogják megvédeni az Egyházat a bűn beszivárgásától ugyanúgy, ahogy eddig sem védték meg, pótcselekvésnek tűnik. Márpedig a pótcselekvésekkel több baj is van: elveszik az energiát, a motivációt az érdemi cselekvésektől és aláássák a pótcselekvésekkel operáló emberek hitelességét. Komoly tehát a tét! Adjon Isten kellő bölcsességet az egyházi döntéshozóknak ahhoz, hogy meg tudjanak felelni ennek a nagyon komoly kihívásnak.

Korunkban számos körülmény hozzájárul ahhoz, hogy a pasztoráció egyik legnagyobb kihívását a házassággondozás, sőt még szélessebb értelemben a szexuáletikai tanítások gyakorlati megvalósításának lelkigondozói támogatása jelenti. Csak címszavakban felvillantva néhányat ezek közül a nehezítő körülmények közül:

- a szexuális szabadosságot hirdető média-nyomás,

- a morálteológia logikai érvrendszerét feszegető tudományos kutatási eredmények,

- a házasságok tömeges felbomlásának negatív mintája,

- az egyház tagjainak, képvielőinek, vezetőinek tekintélyét, tanításaik és állásfoglalásaik hitelességét aláásó botrányok és mindennapi negatív tapasztalatok,

- másrészről a "liberális teológiával" szemben intolerancia a hazai keresztény egyházakban.

Sajnos ezeknek a nehézségeknek a súlya alatt görnyedező lelkészek, lelkigondozók, de még a kijelölt, vagy hivatott tanítóik, felkészítőik is sokszor meghátrálnak a kihívások elöl, különböző lövészárkokba és védősáncok mögé (mint amilyen a demagógia, az értetlenség, a logikai következetlenség, a (kontra)szelektált információgyűjtés, stb.) rejtőzve az őket érő támadások elöl. Ezzel azonban nemcsak a "golyózápor" elöl bújnak el, hanem a segítségre szoruló emberek elől is. Emiatt sokan még durvábban támadják őket, ami persze sehova nem vezet, circulus vitiosus-t, ördögi kört eredményez: minnél erősebb támadások érik az egyházat, vezetőik, képviselőik annál jobban visszahúzódnak az említett "védőbástyák" mögé, amely miatt egyre hevesebb indulatok gerjednek a támadókban és továbberősítik a támadásaik intenzitását. Egyrészről érthető tehát, hogy a lelkészek, lelkigondozók ilyen támadásokat érzékelve, ha nem rendelkeznek elegendő munícióval ahhoz, hogy a támadásokat visszaverjék, akkor kénytelenek menedéket keresni, másrészről viszont az is érthető, hogy a válaszokat kereső emberek ezt zokon veszik. Mindezekből azonban már adódnak a megoldás irányai: egyrészt mint minden circulus vitiosus esetében tudatosan meg kell törni az ördögi kört. Ez jelen esetben úgy lehetséges, hogy azok, akik ilyen-olyan okból (gyakran a kétségbeesett keresés, a saját belső kételyeik miatt, igazi rossz szándékok nélkül) támadják az egyház álláspontját képviselőket a defenzív viselkedés, vagy adott esetben reális hitelességi problémák miatt, azok tudatosan megpróbálják elvenni megnyilvánulásaik élét, és elkerülnek minden olyan konfrontációt, melyek az egyház képviseletét bármilyen szinten vállalókat arra késztetik, hogy összegömbölyödő sündisznóhoz hasonlítva védekezzenek. Másrészt természetesen fontos, hogy a pasztorációt vállaló személyek (akiknek ez állapotbeli kötelességük, vagy akik ezt önként vállalják), legyenek felvértezve minden ismerettel, készséggel és képességgel, ami ahhoz kell, hogy minél jobban meg tudjanak felelni a velük szemben támasztott elvárásoknak. Erre persze egyből rá lehet vágni: könnyű ezt mondani, de kérdés, hogy milyen realitása van mindennek. Mert egyik oldalról az egyházzal szembeni támadások egyre hevesebbek, a jó szándékú kereső embereket is tömegesen megtévesztve, felhergelik azzal az Anyaszentegyházzal szemben, amely pedig egyedül hivatott és képes Isten üzeneteinek, az evangéliumnak a hirdetésével, terjesztésével örök életre szóló táplálékot adni az embereknek. De a lelkivezetők oldaláról még sokkal nehezebb a kérdés: hogyan tudjanak jobban megfelelni a velük szemben támasztott elvárásoknak, amikor a hivatalos egyházi tanítások sem adnak megnyugtató válaszokat számos felvetésre, ugyanakkor ők természetesen kicsit sem térhetnek el ezektől. Ez utóbbi dilemma megoldása azonban szintén kézenfekvő: a kritikus morálteológiai vonatkozású hivatalos egyházi tanítások számos kérdést nyitva hagynak, melyekkel kapcsolatban lehetséges és ezért szükséges is, hogy a lelkivezetők a legfrissebb tudományos eredményekre alapuló, logikailag korrekt és kikezdhetetlen válaszokat adjanak a hozzájuk fordulóknak.  Annak ellenére pl., hogy a KEK nagyon sok mindenben részletes iránymutatást ad a katolikus teológia tanításaira vonatkozóan, nem kétséges, hogy számos kérdést nem érint. Ugyanakkor a legfontosabb a kereső emberek iránti felelősségérzet tudatosítása: lehet, hogy van olyan, akin emberileg nem lehet segíteni, de lemondani senkiről, elfordulni senkitől sem szabad. Sajnos erre is van példa, és ez egyfajta megfutamodás a pasztoráció kihívásai elöl, még akkor is, ha könnyen lehet találni ideológiai támaszt ehhez is, ha kiterjesztően (és ezáltal persze kiforgatva) értelmezi valaki Jézusnak azokat a szavait, hogy "... még a port is rázzátok le lábatokról ellenük tanúságul." Az azonban könnyen belátható, hogy a segítségért forduló ember magára hagyása, elküldése, a lelkivezetésre, vagy támogatásra egy darabig vállalkozó ember eltűnése ahelyett, hogy őszintén megmondaná, ha saját képességeinek, ismereteinek, vagy akár hitének hiányosságai miatt nem tudja, nem akarja, vagy nem meri tovább vállalni a pasztorációt, morálisan erősen aggályos.

Számos vitatott teológiai kérdéssel kapcsolatban merül fel a az a vád bizonyos körökben, hogy az eltérő vélemények képviselői relativizálni akarják a Biblia szavait, elkenve, önkényesen értelmezve azt. A korábban már elemzett fundamentalista megközelítés szerint ilyen az evolúció tanának elfogadása is, mivel szerintük egyértelmű, hogy az Ige alapján a teremtés óta kb. tízezer év telhetett el, ebből adódóan minden ennek ellentmondó állítást (így a Föld kb. 4,5 milliárd éves történetét is) hamisnak kell tekintenie annak, aki nem akarja önkényesen értelmezni, kvázi relativizálni a Bibliát. Érvként szokott felmerülni, hogy amennyiben ezekben a kérdésekben megalkuszunk azzal, hogy egyfajta szimbolikus, allegorikus értelmezést fogadunk el, akkor előbb-utóbb így teszünk a tízparancsolattal is, és így fordulhat elő, hogy egyesek elfogadhatónak tartják a válást, a homoszexualitást, aztán az abortuszt és az eutanáziát, és végül már tulajdonképpen minden bűnt. Ez a fajta megközelítés nagyon sokat árt - amint erről korábban már szintén volt szó - úgy a misszió ügyének, mint sokak számára a saját hitéletük gyakorlásának, számos ponton ellentmond a józan észnek, alárendelve az emberi értelmet egy olyan tekintélyelvű gondolkodásmódnak, mely nagyon is emberi, és az esetek jelentős részében könnyen felismerhető egzisztenciális érdekek által vezérelt. Sajnálatos módon az előbbiekből adódóan gyakorta lehet találkozni az ilyen álláspontot képviselők érveiben, állásfoglalásaiban, igehirdetéseiben olyan nyilvánvaló csúsztatásokkal, melyek során éppen azokat a hibákat követik el, amelyre hivatkoznak a tőlük eltérő vélemények bírálata során: igei megalapozottság nélküli állításokat tesznek, az önkényes értelmezéseik, kiragadott idézeteik magyarázata során olyan következtetéseket hangoztatnak, melyek már új, a kinyilatkoztatás szövegéből ki nem olvasható állításokat is tartalmaznak, de ezeket ugyanolyan súlyúnak állítják be, mint a kinyilatkoztatás szövegéből vett idézeteket, mert szerintük állításaik egyenesen következnek a Szentírás szövegéből. Az például, hogy a homoszexuális hajlam önmagában bűn, vagy betegség lenne, sehol nincs leírva a Bibliában, de még az sem, amit a KEK eufemisztikusan úgy fogalmaz, hogy "minden esetben rendetlen". Mégis nagyon sokan vallják ezt olyan bizonyossággal, mintha ez benne lenne Isten Igéjében. Teszik ezt annak ellenére, hogy a Jelenések könyvében János igen kemény büntetést helyez kilátásba nemcsak azokkal szemben, akik elvesznek, hanem azokkal szemben is, akik hozzátesznek a kinyilatkoztatás szavaihoz bármit. Értelem szerűen ez pont arra vonatkozik, amikor az Isten által kinyilatkoztatott igazságokat az emberek saját véleményük, érzelmeik, érdekeik, ízlésük, vagy bármilyen egyéb indíttatásuk alapján új, Isten által ki nem nyilatkoztatott szabályokkal akarják kiegészíteni. Bőségesen szolgáltatott sajnos erre példákat az egyház történelme, és sokan küzdöttek ez ellen a jelenség ellen olyanok, akiket ma szentként tisztel az egyház.

Felmerülhet tehát a kérdés, hogy mit jelent, mire vonatkozhat a címben idézett mondat. Természetesen arra, amire ott, a szövegkörnyezetén belül vonatkozik: hogy az emberek ne esküdözzenek, legyen anélkül is súlya a szavuknak. Mai világunkban ez minden ellenkező érzetünk ellenére sokkal inkább így is van, mint Krisztus idejében, hiszen ma már szavaink nagy része írásban van, és bár a kimondott szó értéke ezzel párhuzamosan sajnálatosan csökkent, a leírt, rögzített szavaink, megnyilatkozásaink jobban számon kérhetőek, mint a csak szóban tett eskü, fogadalom. Más kérdés, hogy - amint ez a mai magyar társadalomban látható - nem minden közösség él ezzel a lehetőséggel; más országokban elképzelhetetlen lenne, hogy annyi nyilvánvaló hazugság után politikusok továbbra is érdemben részt vehessenek a közéletben, mint aminek nálunk tanúi voltunk és vagyunk az elmúlt években.

Sokan mégis szeretnék ezt a mondatot kijátszani a saját érdekükben, amikor megpróbálják rákényszeríteni a korábban kifejtett módon kialakított és képviselt álláspontjuk elfogadását másokra. Maradva a homoszexualitás példájánál: ha valaki nem ítéli el - hozzájuk hasonlóan - minden formájában a homoszexuális viselkedést, vonzalmat, stb., akkor az szerintük máris vét az egyértelmű beszéd jézusi követelménye ellen. Álláspontjuk tarthatatlanságát éppen maga Jézus bizonyítja, amikor - mint az Lukács evangéliumában olvasható - mond el két gyakran hallott mondatot: "aki nincs ellenetek, az veletek van" (9,50.), illetve "aki nincs velem, az ellenem van"(11,23.). Ha valaki nagyon felületesen és rosszindulatúan közelít, akkor mondhatja azt, hogy ez a két mondat logikailag ellentmond egymásnak. Itt azonban egyértelmű, hogy a józan paraszti ész alapján nem csak, hogy nincs ellentmondás, hanem nagyon fontos üzenete van a két mondat közötti különbségnek. Az első a tanítványoknak szól: aki nincs ellenük, az velük van. A másodikat saját magáról mondja: aki nincs Jézussal, az ellene van. Súlyos hiba (adott esetben bűn), ha valaki azt akarja eldönteni embertársáról, hogy az Jézussal van-e. Az emberek legfeljebb azt tudják eldönteni (bár amint erre a kissé vulgáris tanmese, amelyik a Nevem senki című filmecskében elhangzik, ezt sem könnyen), hogy ki van mellettük, vagy ellenük, de ezzel kapcsolatban Jézus első, most idézett mondata az irányadó. Jó lenne, ha ezt a distinkciót Krisztus egyházának vezetői, papjai, lelkészei is látnák, megértenék és alkalmaznák.  

A tolerancia fogalma keresztény körökben néha kifejezetten ellenérzéseket szül, szinte már összemosódik a bűnpártolással, vagy a megalkuvással. De még ha el is ismerik ilyen körökben, hogy pl. a nemzeti kisebbségekkel szembeni tolerancia fontos és szükséges, akkor is gyorsan hozzáteszik, hogy vannak azonban olyan jelenségek, amelyeket nem lehet tolerálni, és a tolerancia nem terjedhet ki a bűnök elfogadására, eltűrésére. Felmerülhetnek tehát az alábbi kérdések: mi a kereszténység viszonya egyáltalán a tolerancia fogalmához? Mennyire igei fogalom a tolerancia? Mi derül ki Jézus Krisztus tanításaiból?

A keresztények a történelem során maguk is sokat szenvedtek az intolerancia miatt. Már Jézus Krisztus halálos ítélete is formálisan a korabeli zsidóság vallási intoleranciájának megnyilvánulása volt, és ez még akkor is igaz, ha a kinyilatkoztatás alapján mindez csak eszköz volt Isten kezében a megváltás emberfeletti művének végrehajtásához. A keresztényüldözések ezt követően évszázadokon keresztül intézményesített formában zajlottak, és Európán kívül még sok helyütt zajlanak mind a mai napig. Európában a kereszténység és a világi hatalom "kiegyezése" után a kereszténység belső szakadásai vezettek az intolerancia különböző mélységű és súlyosságú megnyilvánulásaihoz. Mindezek alapján a vallásszabadság biztosítása mind a mai napig a keresztények legfőbb követelései közé tartoznak, ami pedig a tolerancia fogalomkörének egyik legfontosabb eleme. Ugyanakkor a fundamentalizmus előretörése bizonyos keresztény gyülekezetekben - ahogy arról egy korábbi posztban részletesen volt szó - a tolerancia általános elvetéséhez, elutasításához vezetett, bár kétségtelen tény az is, hogy ezek a jelenségek korábban is jelen voltak a legkülönbözőbb keresztény felekezeteknél. Szomorú tény, hogy a fundamentalizmus egyes képviselői a "liberális teológiát" és a hasonló "elhajlásokat" az ilyen álláspontokat képviselők hitének megalapozatlanságával, ebből adódóan a megtérésük megkérdőjelezésével magyarázzák. Vannak azonban pozitív jelenségek is: Nemeshegyi Péter SJ A szeretet útjai c. könyvében egyértelműen hitet tesz a tolerancia szükségessége mellett.

A tolerancia - mint új keletű fogalom - természetesen nem szerepel a Szentírásban, azonban a lényege, tartalma egyértelműen megjelenik követelményként minden keresztény számára. Pontos helyek megjelölése nélkül Pál apostol leveleiből is egyértelműen kiderül, hogy a nagyon szigorú, konkrét, megalkuvást nem tűrő erkölcsi előírások mellett is az apostol nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Jézus Krisztus követői viseljék el egymást szeretetben, akkor is, ha látják a másik ember hibáit, adott esetben bűneit. Jézus tanításai ezzel kapcsolatban egyértelműek. Még a nem hívők által is széles körben használt képpel tiltja azt a képmutató magatartást, amivel más szemében a szálkát is meglátják az emberek, miközben a saját szemükben a gerendát sem veszik észre. Ennél is egyértelműbb ahogy Jakabot és Jánost, ezt a két hevesebb vérmérsékletű apostolt leállítja, amikor tüzes csapást kérnének a Jézust be nem fogadó falura, vagy amikor pl. Lk 9, 50-ben azt mondja a tanítványoknak, hogy "... aki nincs ellenetek, az veletek van".

Mindezek alapján a toleranciát egyértelműen olyan tulajdonságnak kell tekinteni, melyet minden emberrel szemben követelményként fogalmaz meg az Ige, annak elvetése, vagy elutasítása igei alapon nem lehetséges.

A www.magyarkurir.hu előzetesen beszámolt a arról a "Manhattani nyilatkozat"-ról, melyben katolikus, protestáns és ortodox lelkészek hívják fel a figyelmet a homoszexualitás társadalmi veszélyeire. Sajnálatos módon hivatalos magyar nyelvű fordítása még mindig nincs ennek a két hónapja közzétett dokumentumnak, annyi azonban az eredeti angol szövegből is könnyen kiolvasható, hogy a szerzők (és a csatlakozók) véleménye szerint a homoszexualitás terjedése elleni küzdelem fontosságát egy olyan széleskörű társadalmi válságjelenséggel magyarázzák, melyben említést tesznek a házasság és a család intézményének válságáról, de még szélesebb értelemben egy általános erkölcsi válságról. Kiindulva abból az egyszerű tényből, hogy a homoszexualitás a társadalom legfeljebb 10 %-át érintő jelenség (bár a hivatalos egyházi álláspont szerint ez durva túlzás, és szerintük 2-3, esetleg 5% a homoszexuálisok aránya), nem érthető, hogy a nyilatkozat támogatói miért tekintik mégis ezt a "marginális jelenséget" a felsorolt társadalmi válságjelenségek okának. Ez a kérdés azonban nem csupán annyiban érdekes, amennyiben egy logikai ellentmondásról van szó, mely sokak szemében alááshatja az aláírók és a mögöttük álló szervezetek tekintélyét, hanem azért, mert egy olyan "bűnbak keresés", mely egyrészt méltatlan és elfogadhatatlan az érintettekkel szemben, másrészt elveszi az időt és az energiát a ténylegesen meglévő válságjelenségek érdemi kezelésétől, valamint megfosztja a valós és nagyon súlyos társadalmi problémák ellen tenni akaró, de adott esetben a homoszexualitás kérdését eltérően megítélő jó szándékú embereket az együttműködés, és az összefogás lehetőségétől. Nagyon fontos lenne tehát, hogy mindenki keresse inkább az együttműködés lehetőségét ott, ahol lehetne és kellene közösen tenni az aggasztó és egyre mélyülő morális, társadalmi válságjelenségek ellen.

A köznyelvben a fundamentalizmus és a vallási fanatizmus leginkább szinonimaként használatos kifejezések, bár kétségtelen, hogy igen lényeges különbségek vannak jelentéstartalmukban és eredetükben. Pár nappal ezelőtt egy köztiszteletnek örvendő református lelkész, Cseri Kálmán tiszteltes úr prédikációjában a fundamentalizmusról szólva elmondta, hogy annak eredete a keresztyén hit alapjaihoz, vagyis a fundamentumokhoz ragaszkodás és mint ilyen alapvetően helyes dolog, csupán a hozzá tapadó negatív tartalmak miatt nem nevezik magukat a keresztyén hívők fundamentalistáknak. Bár ez első ránézésre érthető és logikus álláspont, kicsit mélyebbre ásva azonban számos kérdést, problémát vet fel.

Mi a baj a fundamentalizmussal és vallási fanatizmussal? Mikor válik a hit alapjaihoz ragaszkodás fundamentalizmussá, és/vagy vallási fanatizmussá? Hogyan lehet elkerülni a fundamentalizmusból, vallási fanatizmusból fakadó veszélyeket?

Felületes rátekintéssel nem igényel hosszú magyarázatot, hogy mi a baj a fundamentalizmussal és vallási fanatizmussal, hiszen az iszlám fundamentalizmus és vallási fanatizmus áldozatai miatt, valamint tudva összefonódásukat a terrorizmussal, azt lehet mondani, hogy mindenki számára világos lehet a válasz. Ugyanakkor mégis figyelmet kell fordítani ennek alaposabb elemzésére látva a bevezetőben idézett prédikáció gondolatvezetését és azt a nagyon komoly társadalmi jelenséget, mely mögötte van: bizonyos vallási csoportok sajátos viszonyulását hazánkban, és a nálunk fejlettebb országokban is a fundamentalizmushoz. Akkor ugyanis, ha sokan úgy gondolkodnak a fundamentalizmusról, mint egy alapvetően pozitív fogalomról, melyhez csupán méltatlanul tapad köznyelvi értelemben negatív tartalom, ezzel mintegy rehabilitálják is a fundamentalizmust, és ez - bár valószínűleg nem tudatosan -, de kihat a vallási fanatizmus megítélésére is. Ha ugyanis a fundamentalizmus alapvetően nem is annyira negatív jelenség, sőt akár pozitívnak is értékelhető, akkor talán a vele a köznapi értelemben sokszor összemosódó vallási fanatizmus sem ítélhető el egyértelműen. A helyzetet súlyosbítja, hogy azok a politikai és társadalmi jelenségek, melyek a világban, Európában, de különösen hazánkban az elmúlt években tapasztalhatóak voltak amúgy is nagymértékben hozzájárulnak a szélsőséges gondolkodásmód terjedéséhez és megerősödéséhez. Már a terrorizmus elleni háború meghirdetése 2001-ben is jelentősen növelte a fundamentalista, fanatikus gondolkodás előretörésének kockázatát a terrorizmus célországaiban, hiszen történelmi tapasztalat, hogy háborús helyzetben az egymással szemben álló felek mindig valamilyen mértékben fanatizálódtak, és a terrorizmusnak az összekapcsolódása az iszlám fanatizmussal a másik oldalon is hozzájárult a vallási és társadalmi hagyományokra alapozott szélsőségek előretöréséhez. Ezt aztán tovább fokozta a gazdasági válság, valamint hazánkban az általános morális és társadalmi válság kibontakozása. Pedig az ártatlan áldozatok és az öngyilkos merénylők életét kioltó terrorcselekmények felvállalásának ideológiai alapjait biztosító vallási fanatizmus megítélése egyértelmű kellene, hogy legyen. Aligha lehet kérdés, hogy azok, akik a rendszerint igen fiatal, élettapasztalatokkal nem, vagy csak alig rendelkező embereket vallási indokok alapján ilyen borzalmas cselekedetekre vesznek rá, a legsúlyosabb bűnöket követik el. Figyelembe véve, hogy a terrorista hálózatok irányítói gazdasági és politikai érdekeik szolgálatába állítják az általuk működtetett szervezeteket, a vallási fanatizmus eszközével lényegében saját érdekeik kiszolgálására használják fel azokat, akik végrehajtják a különböző terrorcselekményeket. Mindezek alapján tehát a vallási fanatizmus a legsúlyosabb bűncselekmények eszközévé válhat és ilyen szempontból összehasonlítható olyan másik, minden jóérzésű ember által méltán nagyon súlyosnak tartott bűncselekménnyel, mint pl. a pedofília, mely ugyancsak az elkövető alantas érdekeinek kiszolgálása érdekében késztet egy élettapasztalatokkal nem rendelkező gyermeket olyan tett elkövetésére, mely számára egész  életére szóló lelki sérülésekkel jár. Az öngyilkos terrorcselekményekre buzdító vallási fanatizmus viszont a saját és más emberek életének kioltását eredményezi, tetézve azzal a bűnnel, hogy mindehhez Istenre (vagy Allahra) hivatkozik az elkövetője.

Biztos sokan gondolják a fenti eszmefuttatást erőltetettnek, főleg olyanok, akik ugyanakkor hajlamosak pl. általánosságban minden homoszexuálist pedofilnak és promiszkuusnak tartani, és nem veszik észre, hogy ezzel pont ugyanabba a hibába esnek, mint amikor mások minden papot és hívőt rögtön fanatikusnak, saját érdekeik miatt mások alapvető emberi jogain átgázolónak tartanak. Felmerülhet a kérdés: hol van a fundamentalizmus és a vallási fanatizmus határa? Mi az, amit el kell kerülnie a hívőknek ahhoz, hogy ne csússzanak bele ezekbe a végletekbe? Ehhez kritikusan meg kell vizsgálni a fundamentalizmus módszertanát. A fundamentalizmus mindenhol nagyon sok hasonlóságot mutat: bizonyos hitigazságok, alapelvek a megfelelő logikai (és/vagy szöveg-) környezetből kiragadva, a vallási fanatizmust kihasználni akaró szándéka és céljai szerint sajátos, gyakran önkényes értelmezésben kerülnek bemutatásra úgy, mintha az és csak az lenne az Isten akaratának megfelelő, neki tetsző értelmezés. Akkor válik ez tényleges, gyakran tevőleges fanatizmussá, ha összekapcsolódik az "ígéretek és fenyegetések rendszerével", melynek lényege: "ha elfogadod azt amit mondtam, és ezért akár az életedet adod, akkor üdvözülsz, ha nem akkor elkárhozol". Az "ígéretek és fenyegetések" rendszere persze minden vallási, sőt minden világi társadalmi struktúrának szükségszerű velejárója, azonban amikor a vallási fanatizmus eszköztárába kerül, akkor egy szélsőséges ideológia szolgálatába áll és ez súlyos következményekhez vezet. Erre példa az amerikai exodus, ex-gay mozgalom három aktivistájának aktív részvétele is azon az ugandai kongresszuson, melyen a homoszexuálisok elleni halálbüntetést és életfogytiglani börtönbüntetést elrendelő törvény elfogadását készítették elő. Az ő hatásuk igen erősen jelen van a hazai kereszt(y)én(y) közösségekben is, hiszen az egyik ilyen ex-gay aktivista, aki személyes, aktív részvételével támogatta a halálbüntetéssel fenyegető ugandai törvény előkészítését, az a Don Schmierer volt, akinek Megelőzés! Megelőzés! Megelőzés! című könyve hazánkban is kapható. Ezen a ponton ugyanis a homoszexualitás elleni küzdelem már konkrétan az érintettek megölésére, elpusztítására irányul. Azt is látni kell, hogy hazánkban vannak olyan kereszt(y)én(y) közösségek, melyekben a halálbüntetést egyébként is - kifejezetten "igei alapon"! - elfogadhatónak tartják. Ebből adódóan úgy tűnik, hogy a homoszexuálisok elleni fizikai agressziót ma olyan emberek is elfogadhatónak, sőt kívánatosnak tartanák, akik magukat Jézus követőinek vallják, és ebben csak az akadályozza meg őket, hogy a jogi környezet ezt nem teszi lehetővé, amit egyébként a "meleg lobby" által az országukra kényszerített túlzott liberalizmus megnyilvánulásának tartanak, és ezt egy nagy, nemzetközi összeesküvés-elmélettel támasztják alá.

Mindezek mellett a vallási fundamentalizmus nagyon sok jószándékú, az igazságot kereső embert riaszt el a keresztény tanítástól, ezzel folyamatosan és jelentős mértékben gátolva a misszió ügyét.

Ezek azok a jelenségek, amelyek miatt a vallási fundamentalizmus rehabilitációja veszélyes játék a tűzzel, és ez nagyon komoly felelősséget ró minden lelkipásztorra  és minden hívőre egyaránt.

A címben szereplő fogalmak egymással sok szempontból összefüggő, mégis némileg eltérő jelentéseket és főleg különböző érzelmi tölteteket hordozó kifejezések. Bizonyos mértékig egymással logikai kapcsolatban is állnak (a negatív társadalmi előítéletek alapján válhat valaki stigmatizálttá, a stigmatizált emberek osztályrésze a megvetettség, a megvetett embereké a kirekesztettség), de ezek nem annyira szoros, és általában nem, vagy csak ritkán tudatosuló összefüggések, pedig éppen ezek miatt van fokozott  társadalmi jelentősége a felsorolt negatív jelenségeknek. A magukat bizonyos szempontból a "normális" többséghez soroló emberek sokszor nem is tartják indokoltnak ilyen összefüggések vizsgálatát, előítéleteik alapján beskatulyázzák a többi embert, akit "kell", azt megvetnek és kirekesztenek. Vecsei Miklós véleménye szerint a hajléktalanság oka a szeretetlenség - akit szeretnek, az nem kerül az utcára. A hajléktalanság persze ennél lényegesen összetettebb problémakör, de az kétségtelenül igaznak tűnik, hogy a hajléktalan embereket a többség nem szereti, sőt megveti, kirekeszti. Ugyanakkor vannak az átlag ember számára kevésbé látványos megjelenési formái a társadalmi kirekesztődésnek. Ilyen a homoszexuálisok helyzete is: a velük szemben mutatkozó előítéletek, stigmatizációjuk sok szempontból megvetettséghez és kirekesztettséghez vezet.

A homoszexualitás megítélése szempontjából az organikus (genetikai, vagy más eredetű anatómiai és élettani sajátosságok miatt kialakuló viselkedés), kontra tisztán pszichés eredet, illetve a betegség, kontra nem betegség megítélés alapján egy mátrix állítható fel:

A mátrixban lévő kérdésekre adott válaszok alapján eltérő a homoszexualitás jelenségének megközelítése, ebből adódóan a megítélése.

 1. A konzervatív (hazánkban minden keresztény felekezet hivatalos álláspontjára jellemző) vallási megközelítés elutasítja, megkérdőjelezi, vagy bagatellizálja a homoszexualitás organikus eredetét, ami logikus következménye annak, hogy kemény álláspontjuk szerint a homoszexuális viselkedés az egyén döntésének, egyéni választásának következménye, ezért terheli a homoszexuális viselkedést felvállaló embereket morális felelősség. Igaz ugyan, hogy a KEK külön választja a homoszexuális hajlamot, mint olyant, amiért az egyén nem tehető felelőssé, de ez nem jelenti azt, hogy a Katolikus egyház egyértelműen elismerné a homoszexualitás organikus eredetét, épp ellenkezőleg: inkább kétségeiket, fenntartásaikat hangoztatják ezzel szemben. Ugyanakkor egyértelműen betegségnek, vagy legalább is betegesnek tekintik a homoszexuális hajlamot és viselkedést is (a KEK az eufémisztikus "rendetlen" megfogalmazást használja), olyan betegségnek, amelyért azonban az egyén felelős, mint pl. az alkoholizmusért, a drogfüggőségért, vagy a dohányzás okozta betegségekért. (Vallási körökben egyébként is előszeretettel hasonlítják a homoszexualitást a szenvedélybetegségekhez, figyelmen kívül hagyva, vagy bagatellizálva az azokhoz képest fennálló triviális lényegi különbségeket.) A betegségnek minősítés azért is fontos vallási körökben, mert nem kevés (erkölcsi és anyagi) támogatást adnak a különböző egyházak azoknak az "átnevelő" szervezeteknek (ex gay, vagy exodus mozgalmaknak), amelyek célul tűzik ki, hogy "kigyógyítsák" a homoszexuálisokat. Ez a fajta megközelítés melegágya a társadalmi elítélésnek, stigmatizációnak, melynek következménye az érintettek megvetettsége, kirekesztettsége. 

2. A pszichológia és az orvostudomány képviselőinek többségi álláspontja ma már a világ szinte minden országában az, hogy a homoszexualitás jelentős részben organikus eredetű (biztosnak tűnik, hogy a homoszexuális hajlamért felelős gén az X kromoszómához kötötten öröklődik, de az is biztos, hogy önmagában nem prediszponál a homoszexulitás kialakulására; erősen feltételezhető, hogy a hajlamosító génnel rendelkező magzatban bizonyos anyai hormonális hatások is hozzájárulhatnak a homoszexuálitás kialakulásához; az érintett gyermekek kisgyermekkori fejlődése során is valószínűsíthető, hogy bizonyos külső emocionális hatásokra bizonyos belső, organikus változásokkal is járó folyamatok zajlanak le; mindezek együttes következményei pl. a hypothalamicus magvakban és a corpus callosumban kimutatható anatómiai különbségek), ugyanakkor nem betegség. Ez utóbbi kérdést egyébként is alapvetően másként közelíti meg a tudomány, mint a laikus közvélemény: a laikus közvélemény szemében a betegségnek minősítés egyfajta alapot adna a stigmatizációhoz, ami nyilván orvosi, vagy pszichológiai szempontból nem jön szóba, ugyanakkor túl nagy jelentősége amúgy sincs annak, hogy betegségnek tekintjük-e vagy sem, ha egy meg nem változtatható állapotnak tartjuk, mint ahogy a hivatalos tudományos álláspont annak tartja.

3. A hazánkban jellemző többségi laikus közvélemény leginkább organikus eredetű betegségnek tartja a homoszexualitást. Ennek a véleménynek a radikális kifejeződése a "genetikai selejt", vagy "söpredék" minősítés. Annak ellenére azonban, hogy ez a megközelítés logikailag majdnem ugyanolyan távol van az 1. pontban említett egyházi, mint a 2 pontban összefoglalt tudományos állásponttól (mindkettőből átvesz valamit), érzelmi kötődések és egyes egyházi vezetők részéről megnyilvánuló, etikailag igen erősen kifogásolható "összekacsintásaik" miatt ez a fajta laikus álláspont sokkal közelebb áll az előbbihez.

4. A fejlett országokban többséginek mondható és hazánkban a fiatalabb generációkban is lassan terjedő laikus, valamint az Anglikán és egyes európai protestáns egyházakban terjedő álláspont nagyjából lényegtelennek tartja az organikus, vagy tisztán pszichés eredet kérdését, csak azt tartja fontosnak, hogy érdemben nem változtatható állapot, és nem tartja betegségnek a homoszexualitást. Ez a vélemény értelem szerűen egy toleráns, nem stigmatizáló, megvető, vagy kirekesztő hozzáállást eredményez.

Az előítéletek táplálása, a stigmatizáció és a kirekesztés egyértelműen negatív jelenségek az emberek döntő többsége számára mindaddig, amíg csak általánosságban beszélünk róluk, azonban a konkrét kérdésekben már gyakran nem veszik észre, hogy beleesnek ezekbe a hibákba, mivel nem tudnak eligazodni a különböző álláspontokat képviselő társadalmi csoportok eltérő véleményeivel szembesülve. Ennek lesz a következménye az, hogy egy-egy kérdés alapos végiggondolása, a pro és kontra érvek összevetése helyett érzelmi kötődések, ösztönösen működő társadalmi beidegződések alapján döntenek, nyilvánítanak véleményt, majd később önmaguk igazolására vesznek át saját megnyilatkozásaikkal nagyjából koherens érvrendszereket. Ebből adódik, hogy ezekben a kérdésekben érdemi elmozdulás csak az emberek öntudatos gondolkodásának fejlődésével érhető el, ami viszont egy rendkívül összetett, számos társadalmi kérdéssel összefüggő és csak nagyon hosszú idő alatt változó tényező. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a címben felsorolt társadalmi jelenségek igen sok veszélyt rejtenek, ezért minden ember erkölcsi kötelessége küzdeni ellenük. A most 12 éve szörnyű halált halt homoszexuális, katolikus olasz író, Alfredo Ormando tragédiája, és számtalan, kevésbé ismert emberi tragédia mind arra figyelmeztetnek, hogy nem szabad szemet hunyni a nemkívánatos társadalmi jelenségek problematikája felett. Lehetetlen állapot az is, hogy ha valaki tudományos igénnyel kutatná a homoszexuálitást mint fiziológiai, társadalmi, vagy moráletikai kérdést, akkor rögtön be kell sorolódnia valamelyik "szekértáborba", nem alkothat még a részkérdésekben sem senki véleményt anélkül, hogy valahova meg ne próbálja valaki "beskatulyázni".

A morális szabályokat megsértő embertársá(ai)t elítélő ember maga is morális szabályokat sért, mivel a kinyilatkoztatás egyértelműen tiltja, hogy az emberek ítélkezzenek egymás felett. Több ok vezet ahhoz, hogy ezt sokan figyelmen kívül hagyják. Az egyik ok az, hogy emberi társadalom szükségszerű velejárója az egymás feletti ítélkezés kezdetektől meglévő gyakorlata, mely miatt - tévesen - egyesek úgy értelmezik az igei kinyilatkoztatást, hogy az egymás feletti ítélkezés tilalmát nem kell komolyan venni. Természetesen a kinyilatkoztatás (első sorban Pál apostol leveleiben) egyértelműen azt tiltja, hogy más emberek viselkedésében észlelt morális vétségek miatt azokat, akik vétkeznek nem szabad elítélni. Ez tehát nem vonatkozik a társadalom működéséhez hozzátartozó ítélkezés (bíráskodás) gyakorlatára, azt egyáltalán nem érinti. Tisztán és világosan elhatárolható tehát, hogy mire vonatkozik és mire nem, így nem ad felmentést senkinek a tiltott ítélkezés vétsége alól az a tény, hogy van nem tiltott formája és szükségszerű gyakorlata is az ítélkezésnek. A másik ok, amely az egymás feletti morális indíttatású ítélkezéshez vezet, sokkal nehezebben beazonosítható, ezért minden szempontból (úgy a társadalom, mint az érintett egyén szempontjából) sokkal veszélyesebb. Az esetek többségében ugyanis az ítélkezők és a morális vétségeik miatt elítélt, sokszor az ítélkezők által kimondva, vagy kimondatlanul megvetett emberek között egy olyan kölcsönös vádaskodás kezdődik, amely gyakran átmegy egyfajta sárdobálásba, kölcsönösen beszennyezve egymás személyiségét és megfosztva a másikat a legalapvetőbb emberi méltóságuktól. Nagyon fontos tehát, hogy amikor a morális indíttatású ítélkezés jelenségét vizsgáljuk, mentesek maradjunk ezektől a hibáktól. Ehhez szükség van egy olyan objektív látásmódra, mely felül tud emelkedni a sárdobálás szintjén, el tudja kerülni a kölcsönös vádaskodás csapdáját. Szigorúan a tényekre koncentrálva megállapítható, hogy azok, akik morális ítéleteket hoznak a másik ember felett ezt nyilván csak akkor tehetik meg hitelesen, ha saját maguk nem követik el azokat a bűnöket, amely miatt másokat elítélnek. Ebből adódóan számukra a saját egyéni döntéseik utólagos igazolása is egyben az a morális ítélet, amelyet másokkal szemben magukban meghoznak. Erre - saját döntései utólagos igazolására - minden embernek szüksége van ahhoz, hogy nyugodt lélekkel tudjon visszatekinteni saját életére. Baj csak akkor van, amikor a saját döntéseinek helyességében kételkedő ember azzal próbálja meg a kétségeit elhallgattatni, hogy egyre radikálisabban képviseli a saját döntéseit megalapozó, alátámasztó elveket. Ez a hozzáállás átmenetileg ugyan gyógyírt jelent az önmarcangoló kétségekkel szemben, azonban egyenesen vezet a sajátjától eltérő álláspontokkal szembeni intoleranciához, az ilyen álláspontot képviselő, vagy az alapján élő emberek elítéléséhez, megvetéséhez. Végső soron könnyen vezethet az ilyen radikalizálódó elvszerűség egy olyan belső összeomláshoz, kiéégéshez, melyet a végletekig hangoztatott elvek tarthatatlanságának megtapasztalása, illetve az elítélt, tolerálhatatlannak tartott álláspontok tarthatatlanságának meg nem tapasztalása okoz. Ez utóbbi összeomlás elkerülhető akkor, ha az egyén a korábbi döntései utólagos igazolására tett kísérleteit nem köti össze a mások feletti morális ítélkezéssel, mivel így adott esetben nyitott marad arra a lehetőségre is, hogy saját álláspontjának esetleges hibáit felismerve korábbi döntéseit úgy tudja elfogadni (adott esetben megbánva, ha kell morálisan saját korábbi döntését, de nyilván nem saját személyét elítélve elfogadni), hogy tudatosan az akkori döntését az akkori ismeretei, akkori személyisége produktumának tekinti. Ez a hozzáállás az előfeltétele a változásnak egyes kérdések a morális megítélésében. Addig ugyanis, amíg egy kérdést morálisan csak úgy tud a társadalom, vagy annak bármely szelete megítélni, hogy egyben ítélkezik azok felett, akik az adott kérdésről másként gondolkodnak, addig nem is remélhető, hogy elmozdulás következzen be az adott kérdés megítélésben. Addig, amíg például a homoszexuális viselkedést morálisan elítélők elítélően viszonyulnak azokhoz, akik a homoszexualitást elfogadhatónak tartják, és fordítva, azok akik a homoszexulitást elfogadhatónak és tolerálandónak tartják, azok elítélik az általuk homofóbnak, képmutatónak tartott embereket, addig értelem szerűen ez a frontvonal fenn fog maradni, mindenkit olyan döntés elé állítva, hogy vagy az egyik, vagy a másik oldalon áll, és szíve mélyén ítélkezik a túloldalon állók felett. Ez a helyzet pedig önmagát konzerválja, hiszen ha egyszer valaki elkezdett ítélkezni a másik oldalon állók felett, akkor már saját magát is egy kényszerpályára állította, megakadályozva önmagát is abban, hogy utólag bármilyen mértékben, akár csak kisebb részleteiben is felülbírálja saját korábbi álláspontját, hiszen az alapján már ítéleteket hozott, és akkor be kellene ismernie, hogy saját korábbi ítéletei részben, vagy egészben megalapozatlanok voltak. Pontosan ezért óvja Pál apostol a híveket attól, hogy egymás felett morális alapon ítélkezzenek, hiszen tudja ő is pontosan, hogy az emberek sosem tévedhetetlenek, és a tévedéseik utólagos elismerése nélkülözhetetlen előfeltétele annak a tökéletesedési folyamatnak, melyre Jézus kötelezi a keresztény embereket, és amelyet a fentiek miatt az önigazoló ítélkezés megakadályozhat.

 Korábbi gondolkodások, elemezgetések után most valamivel konkrétabb formában próbáljuk meg áttekinteni, hogy mi lehet a tényleges, adott esetben kívánatos összefüggés e két, egymással csak ritkán összekapcsolódó fogalom között. Az csupán önmagában egy ténymegállapítás, hogy mind a homoszexualitás kereszténységen belüli elfogadását ellenzők, mind az elfogadtatásáért küzdők az elmúlt egy-két évtizedben olyan új egységet teremtettek a különböző felekezetekhez tartozó keresztények között, amilyenre más kérdésekben alig van példa. Erre lakonikusan egy kommentben valaki úgy reagált, hogy "és ez miért jó?". Miért jó az, hogy egy új frontvonal két oldalán találnak egymásra a keresztény hívek? Ez annál is jogosabb kérdés, mivel igencsak kétséges, hogy az ökumené szempontjából lesz-e tényleges értéke ennek a fajta közeledésnek. Láthatóan a felekezetek közötti különbségek, nagy történelmi ellentétek csökkenése ellenére még mindig nagy az ellenállás sok tekintetben a népegyházak tagjai és egyes vezetői részéről a közeledéssel, a tényleges megbékéléshez vezető elmozdulással szemben.  Emiatt joggal merülhet fel az a kérdés, hogy van-e, lehet-e tényleges értéke egy új front kialakulásának az ökumené szempontjából. Egyértelműnek tűnik, hogy az "ellenségkép" gyártása egyik, másik, vagy mindkét oldalon nem vezethet igazi ökumenéhez. Az "ellenségem ellensége a barátom" logikája a világban talán működik, Jézus Krisztus egyházában aligha. Akkor sem, ha időnként emberek (adott esetben magas tisztséget betöltő egyházi vezetők) megpróbálkoznak az ilyen világi bölcsességek alkalmazásával. Isten a maga végtelen jóságával, sorsokat és történelmet alakító hatalmával mindig felülírja az effajta emberi okoskodást.

A teljesség igénye nélkül, néhány kiforratlan, fésületlen gondolat a témával kapcsolatban:

- vitatott igei hivatkozások. A Szentírás alíg 4-5 helyen (leginkább Mózes könyveiben és Pál apostol leveleiben) foglalkozik a homoszexualitás kérdéskörével, természetesen alapvetően más kontextusban, mint ahogy ez a problémakör a mai kor embere számára felmerül és ezért sokan nem fogadják el azt az érvelést, hogy a kinyilatkoztatásból egyértelműen levezethető lenne a homoszexuális viselkedés generális tilalma, ugyanakkor hivatkoznak azokra az igerészekre, melyek ezt a generális tilalmat cáfolják (pl. Jonathan és Dávid kapcsolata, vagy Pál apostol leveleinek az önmagunk és egymás elfogadására vonatkozó részei).

- a "természet-törvény" alkalmazásának ellentmondásai. A "természet-törvénynek", mint fogalomnak a létjogosultsága is sokak által kétségesnek tűnik (időtálló definíciója hiányzik), de az az érvelés is megtalálható, hogy  a homoszexuális emberek számára a homoszexualitás a természetes, és a tapasztalati adatok alapján az a természetes, hogy az emberek 2-10 %-a (a mérték vitatható, a nagyságrend nem) homoszexuális. A "természet-törvény" a teremtett világ "természetes" rendjére alapoz, de a természettudományok nem támasztják alá a homoszexualitás természetellenségét.

- a bűn definíciójának alkalmazhatatlansága (szabad döntés alapján történő, tudva és akarva Istennel akaratával szembemenő gondolat, szó, cselekedet), tekintettel arra, hogy a témával foglalkozó szakemberek döntő többsége cáfolja, hogy a homoszexualitás tudatosan választott, vagy tudatosan megváltoztatható lenne.

- a gyakorlat cáfolata. Ez a legkevésbé egzakt, ugyanakkor mégis csak elég nyomós érv. Mi a realitása annak, hogy minden érintett teljes önmegtartóztatást tud gyakorolni? Túl sok a rossz tapasztalat akár az érintettek önállóan megkísérelt önmegtartóztatási kísérleteivel, akár az exodus mozgalmak eredményeivel kapcsolatban, és mindezt tetézik az egyházi személyek (papok, szerzetesek) napvilágra került szexuális visszaélései. Nem tűnik elfogadhatónak, hogy ezekről nem beszélnek nyíltan és őszintén a homoszexuális viselkedést helytelenítők.

- csúsztatások és összemosások. A homoszexuális viselkedés elítélésének indokai között nagyon sokszor merülnek fel a homoszexuálisok körében (is, gyakrabban?) előforduló egyéb cselekmények, melyeket az emberek kriminális, vagy egészségkárosító voltukból adódóan széles körben elítélnek (pedofília, szexuálisan terjedő betegségek, stb.). Ez az összemosása a homoszexualitásnak más, a heteroszexuálisoknál is (legalább olyan gyakran?) előforduló negatív viselkedésekkel, jelenségekkel automatikusan ellentámadást indukál a homoszexuálitásban érintett személyek részéről, aláássa a homoszexuális viselkedést elítélő emberek hitelességét, véleményük megalapozottságát.

Meddig tart az egymás iránti felelősségünk? Mire jogosít? Mire kötelez? A bűnösöket figyelmeztetnünk kell, de nem szabad őket elítélnünk - ezek az alapelvek. Mi a valóság? Az emberek sokszor be akarnak ülni Isten ítélőszékébe, egymás szeretetteljes figyelmeztetése helyett egymást megalázva nyilatkoztatják ki a saját erkölcsi téziseiket és teszik mindezt a csalhatatlan bizonyosság tökéletes tudatában. Milyen távol van ez Jézus Krisztus tanításától! Persze megvan mindenkinek a saját magyarázata arra, hogy miért kell ezt így tennie, miért kell a másik ember bűnével szemben pontosan úgy fellépnie, ahogy fellép, hogy nehogy elkenje a bűnt, nehogy megalkudjon vele, nehogy őt is terhelje a másik bűne azért, mert ő nem szólt ellene. Mindezek a szempontok jogosak, érthetőek, mégis érzi mindenki, hogy kicsit egyoldalú megközelítése ez a dolgoknak, az is, aki így cselekszik. Mert a másik oldalon ott van az is, ahogy Jézus elbocsátotta a házasságtörő asszonyt: "... én sem ítéllek el. Menj és többet ne vétkezz!". Mennyire más ez a lelkület, mint az, ahogy egymást elítélni, ledorongolni tudjuk, ahogy egymás bűneit egymás fejére olvassuk. Kimondva, vagy kimondatlanul. Hova vezet ez a gyakorlat? A konfliktusok mélyüléséhez, a szembenállás erősödéséhez, a harag, a gyűlölet kialakulásához és megerősödéséhez. Hova nem vezet? Az Isten országába. Oda nem. Mi a megoldás? A bűnt el kell ítélnünk, a bűnöst szeretnünk kell - ezeket elvben tudjuk, de fogalmunk sincs, hogyan kell megtennünk. Nyilván minden helyzetben másként, amihez kérhetjük és kérnünk is kell Isten segítségét. De jó lenne általánosan használható irányelveket kapni. Mi a teendő akkor, amikor mi meg vagyunk győződve arról, hogy a másik ember bűnben jár, ő meg ezt vitatja, és azzal vádol minket, hogy mi járunk a hazugság, az önigazolás, a képmutatás bűnében. Azt hiszem ez már egy elrontott helyzet. Általában mire az emberek elkezdenek ezeken a kérdéseken gondolkodni, akkor már kölcsönösen sebeket ejtettek egymás lelkén és már esélye sincs a krisztusi megközelítésnek. Szeretetről már szó sincs, vagy ha szó van is róla, a szívek mélyén a harag, vagy a gyűlölet tombol. Így van ez a homoszexualitás megítélésével kapcsolatban is, de nagyon sok más erkölcsi kérdésben is. Meddig terjed az egymás iránti felelősségünk? Nagyon változó. Egy biztos: mindenki első sorban önmagáért felelős és önmagáért korlátlanul felelős. A bennünk kialakuló és felgyülemlő harag és gyűlölet a mi bűnünk. Ezért viszont biztos, hogy felelősek vagyunk. Ha e nélkül nem tudunk másokért tenni valamit, ezen az áron nem szabad. Jézus haragja (a templomi árusok kikergetésekor) NEM igazolja a bennünk kialakuló haragot és gyűlöletet, két okból: egyrészt közte és köztünk az a különbség, hogy Ő mint Isten tévedhetetlenül meg tudta ítélni, hogy az, amit az árusok csinálnak, az rossz. Mi nem vagyunk, soha nem is leszünk tévedhetetlenek, azért nincs olyan helyzet, amikor szabad lenne haragudnunk egymásra. Másrészt az emberek haragja egymás iránti gyűlöletbe torkollik - ami Jézusra sosem volt jellemző. Ezért az ember akármilyen pontosan és tisztán véli is látni embertársa bűneit, akkor sem teheti meg, hogy "korbácsot ragad". Se ténylegesen - ami persze nem is jellemző, se átvitt értelemben - ami viszont annál inkább jellemző. Ha tenni akarunk egymásért, akkor először magunkban kell rendet tenni. Ki kell irtanunk magunkból az egymás személye iránt érzett haragunknak, gyűlöletünknek még az írmagját is. Addig nem lenne szabad elkezdeni egymást figyelmeztetni és akkor nem kezdenénk egymást elítélni, kizárni az életünkből és közösségeinkből. Adja Isten, hogy így legyen.

A különböző közösségekben történő bizonyság-tételek ritkán lépnek át egy virtuális határt (én legalább is ilyen esettel még nem találkoztam): ez a határ a "szalonképesség" határa. Vagyis eddigi tapasztalataim és másoktól halott elbeszélések alapján úgy tűnik, hogy egy adott közösség "tűrőképessége", valamint a bizonyság-tevő közösségen belüli, illetve társadalmi pozíciója behatárolja a bizonyság-tétel során a közösség előtt megvallható bűnök mértékét, jellegét. Ezek a tényezők persze nagyon sok mindentől függenek, ennek megfelelően a különböző helyen, időben és szervezésben összejövő közösségek, valamint a különböző nemű, korú és társadalmi pozíciójú bizonyság-tevők esetében igen széles határok között változhat az, hogy mikor, ki, mit mond(hat) el magáról, de egy adott szituációban ez nagyjából szinte pontosan meghatározható. Egyszer egy német lelkész számolt be arról, hogy ennek a határnak nemcsak korlátozó, de néha éppen vallomást fokozó hatása is lehet, elmesélve egy általa régről ismert testvér bizonyság-tételét, aki arról beszélt, hogy hogyan szabadította meg az Úr a súlyos kábítószer-függőség posványából, de ez a valóságban egyetlen marihuánás cigaretta-slukk volt, mert ezután elhányta magát az illető és többet nem nyúlt kábítószerhez. A kábítószerezés, lopás, hazugság - súlyos bűnök, de mégis vállalhatóak. Házasság előtti szexualitás még szintén bevállalható, de olyat én még nem láttam, hogy a házasságtörést vagy a homoszexualitást valaki nyíltan felvállalta volna egy valódi (!) közösségben bűnvallás, vagy bizonyságtétel során. Persze a jelen virtuális valóság körülményei között könnyen összemosódhatnak az anonim és a névvel, arccal felvállalt megnyilatkozások, de ez utóbbi nyilván egész más, mint az előbbi. A virtuális térben sokan, sok mindent mondanak, de egy (ifjúsági) gyülekezet, vagy egy hittan kör, de adott esetben még egy baráti társaság előtt sem olyan bátrak az emberek. Ez persze valahol jó is, valahol szükségszerű is, ezeknek a határoknak a betartása hozzátartozik ahhoz a "konvencionális" viselkedéshez, ami alapján elfogad minket egy adott közösség, sőt,  ami alapján a viselkedésünket normálisnak minősíti a környezetünk, végső soron ami alapján beszámíthatónak tartanak minket. Ugyanakkor ezeknek a határoknak a betartása megtévesztő, félrevezető is egyben, vagy ha élesebben akarunk fogalmazni, akkor képmutató, adott esetben álszent is. Eltekintve azonban ez utóbbi minősítések boncolgatásától (ami pedig vallás-szociológiai, sőt missziós szempontból is igen-igen fontos lenne!), felmerül a kérdés, hogy ezeknek a határoknak a létezése és megtévesztő hatása milyen veszélyekkel jár egy család, egy gyülekezet, vagy Krisztus egyházának egésze szempontjából.  Közel egy éve a jezsuita blogon a homoszexualitással foglalkozó poszt egyik kommentjének szerzője kissé ingerülten tette fel a kérdést, hogy miért foglalkoznak ezzel a marginális témával annyit a blog szerzői, olvasói, kommentelői, amikor volna annyi sokkal fontosabb, szebb, érdekesebb téma. Ha a homoszexuálisok arányára vonatkozó, minimálisnak számító 3-5 % közötti előfordulási arányt vesszük is csak figyelembe, alsó hangon akkor is az emberek közel 10 %-a saját maga, vagy valamely családtagja miatt találkozik, szembesül ezzel a "marginális" témával, de tény, hogy a hittantermek és gyülekezeti szobák falai között ez a téma biztos nem merül fel ilyen arányban. Pedig attól még a probléma ott van azoknak az életében is, akik között ez a kérdéskör nem merül(het) fel soha. Vagy ha felmerül, akkor mindenki fújja az adott közösség szóhasználatával kifejezve azt a hazánkban a       kereszt(y)én(y) felekezetek határain átívelő "mainstream" álláspontot, ami lényegében megegyezik, vagy még kategóriuksabb, mint amit a KEK tartalmaz, aki meg ezzel nem ért egyet, vagy akinek az életében "másként volt", az meg hallgat, viseli ennek lelki terhét, kiteszi magát, családját, vagy a közösség más, saját személyében érintett és szintén csendben maradó tagját egy későbbi "lelepleződés" tragikus, fatális következményeinek. És ezen a ponton a felelősség elkezd szétterülni az egész közösségre, az egész gyülekezetre, az egész egyházra (bár ezt senki nem veszi szívesen magára) azért, mert akinek más lenne a véleménye, az nem (mer) szól(ni). Nagy a felelőssége ezért a gyülekezetek, közösségek vezetőinek ebben, és aki ezt a felelősséget átérzi, az nem nagyon kap bátorítást, segítséget ahhoz az egyház vezetőitől, hogy helyt tudjon állni ebben a próbatételben. Ma még ebben is csak Isten segítségében tudunk bízni, hogy adott pillanatban Ő mutassa meg nagyságát és hatalmát, és ragyogtassa fel arcát azok előtt, akik szívük mélyében ilyen "szalonképtelen bűnöktől" szenvednek!

Minek van "hírértéke"? Sokan vizsgálták már ezt a kérdést, és jutottak mindenféle következtetésre. Mondják: a média manipulál, globális összeesküvés elméletek keringenek, az újságírók meg közben végzik a dolgukat. Akár tetszik, akár nem ez is egy szakma, vannak - még ha ezt hajlamosak is vagyunk sokszor kétségbe vonni - objektív törvényszerűségei. A hír akkor ér valamit, ha van hírértéke, amit ugyan nem lehet centiméterekkel, vagy kilogrammokkal mérni, mégis egy jó szerkesztő pontosan és tisztán érzi, hogy melyik hírnek mekkora a hírértéke. Egy leszbikus polgármester (pl. az utóbbi napokban Houston polgármestere), vagy miniszterelnök (ld. Izland), vagy egy új meleg püspök kinevezése vitathatatlanul hír. Sok médium beszámol róla, bejárja a világsajtót. Miért van hírértéke? Mert van, ezt a média szakemberek biztos részletesebben is ki tudnák fejteni, de sok meglepőt nem mondanának (egyeseknek kuriózum, másokat személyükben érint valamiért, stb.). Jó az, hogy ezeknek az eseményeknek ilyen hírértéke van? Van, akinek jó, van akinek nem jó. Az persze nem annyira jó, hogy még mindig ilyen különlegesség, bizonyos mértékig "polgárpukkasztás" ez a téma, de ezért nem a média a felelős, az csak egy tükör, annak a társadalomnak a tükre, amelyik ennyire nem tud mit kezdeni ezzel a témával. Meddig lesz ez így? Amíg a társadalom nyugvópontra nem jut a témában. Amíg el nem veszíti a kuriozitását az, ha egy homoszexuális ember kap komoly pozíciót. Ennek alapvetően két módja van: vagy nem kap, vagy a társadalom szélesebb tömegei számára természetessé válik. A világ kezd ilyen szempontból végletesen kettészakadni: egyik részén a homoszexualitás kriminalizálását fokozzák, másik részén a mind szélesebb körű társadalmi elfogadását ösztönzik. Hova fog ez vezetni? A homoszexualitás megítélése miatt alakulnak majd ki új világméretű konfliktusok? Esetleg háborúk? A józan ész azt diktálja, hogy ez nem fordulhat elő. Ki és hogyan tud ennek érvényt szerezni? Csak azok a vezetők, akik magukat ugyan be tudják sorolni egyik, vagy másik oldalra, de egyetértenek azzal, hogy a megoldást nem jelentheti a konfliktusok kiélezése. Akik a saját táborukon belül "hűtik a forró fejeket"... Isten áldja meg a munkájukat!

Talán nem véletlen, hogy így alakult az élet, Istennek talán (sőt biztos) volt ezzel is szándéka, hogy közel egyszerre, pár nap leforgása alatt e két rend képviselői egymástól függetlenül (?) megszólaltak a homoszexualitással kapcsolatban. Előbb a jezsuita bloggerek oldalán jelent meg egy post, eddig 331 kommenttel (!) 

http://jezsuita.blog.hu/2009/11/24/homoszexualitas_az_egyhazban_egy_lelkivezeto_szempontjai#c7945804

majd a Magyar Kurir adott közre egy interjút egy ferences hivatásgondozóval, amelyben szintén erősen felmerült a homoszexuális téma:

http://www.magyarkurir.hu/?m_id=1&m_op=view&id=30262&rovat=16

Csábító lenne a kétféle lelkiség különbségeit boncolgatni annak kapcsán, hogy ki, hogyan közelít a homoszexuálitás kédéséhez, de talán ennél fontosabb, hogy mit tudhatunk meg ezekből a megnyilatkozásokból, mik azok az üzenetek egy hívő keresztény ember számára, amelyek ezekből a megnyilatkozásokból kiolvashatóak.

Természetesen, mint lojális katolikus lelkiségi mozgalmak az fel sem merülhet, hogy bármelyiknek a szerzője megkérdőjelezze a hivatalos vatikáni álláspontot, de ezen korlátokon belül nagyon érdekesek az eltérések. Számomra Dobszay Benedek hozzáállásában az szimpatikus, hogy egyértelműen csak a saját területével kapcsolatban nyilatkozik, igaz ott nagyon kategorikus és nem ad megnyugtató választ a riporter tapintatos kérdésére, hogy miként lehet szerinte elkerülni, megelőzni a katolikus egyház tekintélyét romboló, küldetésének teljesítését akadályozó botrányok előfordulását. A jezsuita bloggerek - természetesen :) - nem állnak meg semmilyen "témahatárnál", a lelkigondozás kérdéskörétől egyenes út vezet az alapvető morálteológiai kérdések feszegetéséig, de a blog műfaji sajátosságainak megfelelően nem is jutnak olyan egyértelmű konklúzióra, amit magával vihet az olvasó. Marad ami volt: bízom Isten kegyelmében, hogy elirányít azon az úton, amit nekem készített. 

Számomra nem várt fejlemény volt az utóbbi napokban a nyugalmazott érsek homofób megnyilvánulásaitól markánsan elhatárolódó vatikáni reakció. (Érdekes volt az is, hogy egy babtista lelkész igen gyors reakciója ezt a katolikusok elleni kritikai észrevételeinek alátámasztására használta fel.) Aztán érdekes volt egy a témával foglalkozó írás is http://www.apcsel29.hu/?tag=homoszexualitas. Lényegében mindegyik oldalról logikusan ugyanahhoz a kérdéshez jutunk: üdvözülhetnek-e a melegek? csak akkor üdvözülhetnek, ha nem élik meg a vágyaikat, vagy lehetséges a menyországba jutni akkor is, ha valaki megéli homoszexuális vágyait? igaza van-e azoknak, akik szerint Pál apostol, vagy a Biblia más könyveinek szerzői egyértelműen azt az isteni kinyilatkoztatást közvetítették az emberek felé, hogy a homoszexualitást megélő emberek nem juthatnak be Isten országába? vagy csak utólag és önkényesen értelmezik így egyesek? mi fűti az indulatokat? az hogy itt üdvösség, vagy kárhozat a tét? miért, más teológiai viták során nem merült már ez fel számtalanszor a történelem folyamán? miért nem tanult saját történelmi tapasztalataiból Krisztus egyháza? miért csak addig sikerült eljutnunk, hogy most nem égetjük el máglyán egymást, ha eltérően értelmezzük Isten igéjét, de az indulatok továbbra is olyan erősek, mint néhány évszázaddal ezelőtt?

Ezek és hasonló kérdések felszülnek a legtöbb témával foglalkozó írás mögött. Mindannyiunknak szembe kell néznie ezekkel a kérdésekkel, akár az egyik, akár a másik oldalon állunk. A világ nagyon várja a válaszainkat. Lehet, hogy nem vallják be, de várják. Adja Isten, hogy sikerüljön végre megértenünk, tudomásul vennünk és nyíltan vállalnunk az ő akaratát a homoszexuális emberekkel, a problémáikkal, a vágyaikkal, az életükkel, és a heteroszexuálisok, a keresztények és a nem keresztények helyes viszonyulásával kapcsolatban.

Értelmezhető az elfogulatlanság követelménye a homoszexualitással kapcsolatban egyáltalán? Van-e, létezik-e pártatlanság morálteológiai kérdésekben? Elvárás-e ez egyáltalán? Ez utóbbi kérdésre viszonylag egyszerű a válasz: igen. Igenis elvárható mindenkitől, aki bármilyen tudományosan is elemezhető kérdést tudományos igénnyel akar megközelíteni, hogy ezt pártatlanul és elfogulatlanul tegye meg. Ne csak látszólag, ahogy általában szokták, hanem ténylegesen. Miért nincs ez így általában? Első sorban azért, mert akik tudományos igényességgel közelítenek meg ilyen problémákat, azok általában egzisztenciálisan kiszolgáltatottak valamilyen irányban. Akik meg nem "főállásban" foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, azok meg általában nem veszik a fáradtságot (leginkább pl. azért mert nincs meg rá a lehetőségük sem), hogy tudományos igényességgel közelítsék meg a problémákat. Ez a 22-es csapdája. Az eredmény jól látható: állóháború, megmerevedett frontvonalak - mint egy korábbi posztban már jeleztem. Persze tudom, hogy vannak jópáran, akik önmaguk ugyan nem "abból élnek", hogy teológusok, papok, vagy éppen jogvédők, liberális politikusok, tehát egyik, vagy másik oldalon "hivatalból" elkötelezettek, de társadalmi kapcsolatrendszerük, egyéni életútjuk, vagy bármi más "kényszerítő" körülmény miatt - sokszor önmaguk előtt sem bevallottan - képtelenek az elfogulatlan állásfoglalásra. Ezen alig segít az anonimitás, mivel megvannak a technikák arra, hogy bárkit be lehessen azonosítani akkor is, ha  a nyiltan nem akarja felvállalni a nevét. De talán lesznek, akik le tudják küzdeni ezt a kiber-paranoiát és vállalni merik a kockázatot, hogy legalább név nélkül írnak elfogulatlan véleményeket. Talán...

A Ferences Rend 2009-ben a ferences lelkiség szerinti élet pápai jóváhagyásának 800 éves jubileumát ünnepli. Van is mit. Az a nyolcszáz év, amit átvészelt a ferences lelkiség, igencsak fordulatos nyolcszáz év volt. Igaz a megelőző 1200 sem volt éppen egy "leányálom" a kereszténység történetében, de a Szent Ferenc által elindított lelkiség fennmaradása ellen is nagyon sok tényező hatott. Amint egy Szent Ferencről szóló életrajzi írásban olvasható, ő is pontosan látta az egyház megannyi lelki nyomoruságát, az emberi gyarlóság számtalan megnyilvánulását, de - amint az életrajz-író írja - ő képes volt átnézni mindezek felett és úgy haladni saját célja felé. Ma, amikor megannyi probléma tépázza Krisztus egyházát, nekünk, akik ugyanúgy látjuk a mai egyház képviselőinek mai gyarlóságait, ugyanígy át kell néznünk ezek felett és így kell törekednünk saját céljaink elérésére: a megértést és a toleranciát helyesen értelmező és alkalmazó testvéri szeretet megélésére. Persze nem könnyű feladat ez akkor, amikor fülünk mellett süvítenek el a gyilkos lövedékek, vagy amikor szívünkbe döfnek a megaláztatások és gyülölködések lándzsái. De pont azt kell eltanulnuk Szent Ferenctől, hogy hogyan kell ilyen körülmények között is kitartani Jézus egyházának keretein belül, hogyan kell tisztelettel és alázattal elfogadnunk azoknak az elöljáróknak a személyét és hivatalát, akiknek véleményével, állásfoglalásaival, viselkedésével és megnyilvánulásaiva sok szempontból nem tudunk egyetérteni.

Miközben tehát egyes egyházi vezetők - gyakran összekacsintva a legalantasabb politikai söpredékkel - életünkre törnek a jogállam kifinomultabb, a laikus közösség számára kevésbé nyilvánvaló eszközrendszerét használva és saját pozíciójukkal visszaélve az erkölcsi alapelvekre hivatkozva akarnak kiebrudalni minket az egyház keretein kívülre, nekünk éppen az a hivatásunk, hogy csendes és alázatos jelenlétünkkel képviseljük Jézus személyválogatástól és előítéletektől mentes szeretetét. Erre alapozva tudnak a homoszexualitás megítélésének megváltoztatását célzó szándékok az ökumene számára is új energiákat adni.

Tegnapi bejegyzésemben csak felvetettem azokat a kérdéseket, hogy szükségszerű-e a szembenállás, az ellenségeskedés. Ma ezzel kapcsolatban kissé pesszimistán azt látom, hogy igen. Úgy tűnik, hogy az ellenségeskedés világméretekben egyre erősebb, a homoszexualitást elfogadtatni akarók és az elutasítók között. Talán egy ilyen görbe mutatja a homofóbia alakulását a az idő függvényében azokban az országokban, ahol jelentős a keresztény egyházak társadalmi súlya:

Ez persze nem egy objektív paraméterekre, korrekt szociológiai felmérésre támaszkodó értékelés (szerintem ilyen felmérés nem is készült), hanem a különböző korszakokról szerzett információk alapján kialakított szubjektív vélemény, mely azonban mégis fontos lehet akkor, ha sok embernek hasonló az értékelése. A kiindulási pont, a XX. század kezdete egy viszonylag még alapvetően intoleráns, a konzervatív érékeket nagyon széles körben elfogadó, egyedül üdvözítőnek tartó többség által jellemzehető társadalom volt mindazokban az országokban, amelyek a vizsgálódásunk tárgyát képezik. Ezt azonban folyamatosan alakították az akkori "létező kapitalizmus" különböző betegségeinek tünetei (a társadalom szétszakadása, a szegényebbek radikalizálódása, a nacionalizmus térnyerésének tragikus következménye az I. világháború kitörésével, a társadalmi evolúciós folyamatok megbicsaklása az oroszországi változásokkal, majd az európai országok újáépítésének folyamatában a korábbi konzervatív értékrend egyre nyilvánvalóbb tarthatatlansága, melyet betetőzött az első igazán nagy gazdasági világválság kirobbanása). Mindezen hatások összegződéseként megítélésem szerint lassan, de folyamatosan növekedett a tolerancia, mely a homofóbia átlágos szintjének lassú csökkenését hozta.  Aztán a gazdasági válságra adott európai válaszok a rohamosan radikalizálódó szélsőséges politikai irányzatok térnyerésével a homofóbia átlagos szintje a kiindulási érték fölé csapott, de szomorú tanulsága a történelemnek, hogy a szélsőséges irányzatok látványos bukását követően még közel egy évtizedig magas szinten tudott maradni a homofóbia, mint nagypolitika számára kevésbé fontos maradványa a szélsőséges ideológiáknak. A hatvanas évek változásai aztán meghozták a "sorstársak" által várva-várt változásokat a társadalmi hozzáállásban és a tolerancia szintje egészen a közelmúltig növekedett, a homofóbia átlagos mértékének folyamatos csökkenését eredményezve. Az újabb fordulatot a jóléti állam válsága jelentette, mivel az erre adott válaszokban kezdetben a politikai, később egyfajta világnézeti konvergencia mutatkozott. Hasonlóan ugyanis ahhoz, ahogy a neoliberális és neokonzervatív értékek megjelentek M. Thatcher nagy-brittánniai hatalomra jutását és sikereit követően a zömmel még baloldali kormányok által vezetett kontinentális Európában, az Egyesült Államokban és a világ szinte valamennyi fejlett tőkés gazdasággal bíró országában,  és ezzel végérvényesen elmosódtak a tradícionális ideológiai határok a vezető politikai erők között, valami hasonló konvergencia ment végbe a társadalom más területein is. Ezt a folyamatot továbberősítette Tony Blair, majd később Obama sikere, akik ugyan visszaszerezték a politikai hatalmat a bal oldal számára, de ehhez igen nagy áldozatokat hoztak: lényegében feladtak minden értéket, amelyek eddig még úgy-ahogy megmaradtak a baloldali ideológiákban. Nyíltan felvállalt, sőt talán kicsit túlhangsúlyozott vallási kötődésük nyomán megerősödött az egyházi lobby, de azon belül a konzervatív értékrendet vallók is egyre erősebben hallatják a hangjukat. Ebben persze szerepe van Ratzinger pápává választásának, aminek következtében a katolikus vonal "bekeményített", és a már említett világnézeti konvergencia jegyében ez más egyházakra is kihatott. Ez utóbbi hatást csak erősíti a német pápa és az amerikai szuperhatalom kölcsönös bizalmatlansága egymás iránt, amit persze erősítenek a Vatikán és Irán közeledési gesztusai, és így még nagyobb stratégiai jelentőséget kapnak a nemzetközi politika alakításában azok a nagyon határozott lépések, melyeket a katolicizmus tesz a tőle egyébként teológiai szempontból továbbra is meglehetősen távol álló anglikán egyház egy részének bekebelezése érdekében. Mindezek alapján a helyzet finoman szólva nem túl rózsás. A homoszexuálitás elfogadásának ügye vastagon belekeveredve a világpolitika sokféle érdekrendszerébe egyelőre inkább vesztese az elmúlt évek változásainak, és nem nagyon látok olyan tendenciákat, melyek belátható időn belül érdemi fordulatot hozhatnának. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek apróbb sikerek (főleg a svéd, és az egyik-másik amerikai államban elfogadott jogi és egyházi elismerés adhat némi lelki támaszt), de ezek sajnos nem meghatározóak.

A http://jezsuita.blog.hu/2009/01/17/massagrol_maskepp postban leírtam néhány gondolatomat, amiket dőlt betűvel tüntetek most fel. Ezeket itt bővebben is kifejtem. 

(Elöljáróban azonban meg kell jegyeznem, hogy nagy csalódás volt számomra a jezsuita blog. Amikor úgy döntöttem, hogy hozzászólok, telve voltam reménységgel: most talán olyan intellektuális közegbe kerültem, ahol hasonló világnézeti alapon álló és gondolkodni szerető emberek vannak, akikkel érdemben lehet diskurálni erről a számomra olyan nagy problémát jelentő kérdéskörről. De sajnos a legtöbb amit ott kaptam egy kicsit lekezelő megértés, "buksi simogatás", reakcióként egy olyan gondolatomra, mely egyértelműen nem a lényegét képezte hozzászólásomnak és egy gondolkodni szerető embertől meglepő állítás, miszerint nincs elfogulatlan tudomány, kvázi a kérdésekre adható válaszok mindig preformáltak. A post írója (akinek gondolkodásmódját azért a post utolsó két mondata és a mellékelt fénykép elég jól bemutatja) végül egy sértődött hangú reakcióval lezárta a velem folytatott eszmecserét, és a blog "fennkölt" gondolkodású, rendszeres kommentelői - akik néhány óra erejéig rárepültek a témára, mint egy madárraj - forgószélként száguldottak tovább, otthagyva engem, meg talán még egy-két hasonszőrűt kétségeink és megválaszolatlan kérdéseink közepette, romokban és reménytelenül. Persze tehetik, hiszen nekik nem ez az életük. Hanem mi is???)

Ezzel a különböző síkokon folytatott vizsgálódás le is zárható. Összességében megállapítható, hogy sem nem szükséges, sem nem célszerű az egyes síkok összemosása, különösen kerülendőek azok a csúsztatások, melyek akár egyik, akár másik álláspont alátámasztása érdekében a maguk logikai környezetéből és összefüggés rendszeréből kiragadva hoznak be állításokat és érveket a vitába. Ha a hívő ember Isten üzenetére nyitott szívvel halad végig a most felvázolt gondolatmeneten, akkor logikailag megalapozott, intellektuálisan elfogadható válaszokat kaphat. Ezek sem az egyik, sem a másik irányba elkötelezett, vagy különösen elfogult, elvakult emberek számára nem fognak érzelmileg elfogadható és indulatokat megregulázó válaszokat jelenteni, de ez nem is volt cél, mivel az érzelmein és az indulatain mindenkinek magának kell uralkodnia, saját magának kell gondoskodnia arról, hogy az értelme, tudata, szelleme uralkodjon az érzelmei és az indulatai felett.