az ezer színű világ

Az Európai Bizottság szerdai ülésén tárgyalja azt a javaslatot, amellyel a túlzott deficit miatti eljárás keretében ideiglenesen és részlegesen felfüggesztenék az újabb magyar kohéziós támogatásokat és mindenki borítékolja a Magyarország számára kedvezőtlen döntést. Az MTI szerint immáron Tabajdi Csaba szocialista EP képviselő is tiltakozik a kohéziós támogatások felfüggesztésének szándéka ellen. Már-már örülhetnénk, hogy végre van olyan kérdés, amiben a párthatárokon átnyúló nagy nemzeti egyetértés bontakozik ki. A dolognak azonban van pár szépséghibája. Egyrészt kicsit nagy árat kell fizetni érte… Másrészt az egyetértés nem valamilyen közös értékrend mentén, hanem valami (konkrétan a forráselvonás, a mindenkori hatalom által kezelhető pénzek visszatartása) ellen jött létre úgy, hogy az alapproblémák megoldásához, Brüsszel Magyarországgal szembeni kritikus hozzáállását kiváltó jelenségek felszámolásához vezető út stratégiájában és konkrét lépéseiben továbbra sincs semmilyen egyetértés a politikai eliten belül és a társadalom különböző csoportjai között. Harmadrészt az egyetértés még az elvonás megítélésével kapcsolatban sem teljes, mivel – amint az Andor László magyar EU biztos nyilatkozatából kiderül – van, aki az EU következetességének bizonyítékát látja ebben (persze lehet, hogy neki „illik” így nyilatkoznia). Mindez sajnos mit sem változtat a tényeken. A magyar politikai elit politikai ciklusokon átívelő „non-EU-konform” politikájának eredményeképpen további több ezer ember fogja elveszteni az állását, a megélhetését, az egzisztenciáját az elkövetkező időben. No comment. 

The EP plenary adopted a statement about Hungary at 16 February 2012 – Strasbourg. Unfortunately the protection of the LGBT people’s rights is not even a mentioned, nor in the adopted statement neither in the issued communiqué. The importance of combating discrimination appears only as a peripheral issue as well in these documents. The significance of the issues listed in the statement respecting the operation of a democratic constitutional state is beyond doubt (the full independence of the judiciary, National Bank, information, institutional independence of data protection, restoring the right of the Constitutional Court to review any legislation, the freedom and pluralism of the media, the system of checks and balances, etc.) anyway, saddening that the EP did not raise his voice against the degradation of LGBT people into second-class citizens in Hungary. This fact issues a poor certificate of efficiency of Hungarian and international gay rights organizations’ activity, and the commitment of MEPs in respect of gay rights.

Az EP február 16-i ülésén meghozta a Magyarországgal összefüggő határozatot. Sajnos a határozat és a kiadott hivatalos közlemény meg sem említi az LMBT emberek jogainak védelmét és a diszkrimináció elleni küzdelem fontossága is csak nagyon periférikus témaként jelenik meg benne. Nem lehet kétségbe vonni a határozatban felsorolt, a demokratikus jogállam működése szempontjából meghatározó jelentőségű kérdések fontosságát (a független intézmények működésének, a fékek és ellensúlyok rendszerének biztosítása, stb.), mégis elkeserítő, hogy a magyarországi LMBT emberek másodrendű állampolgárokká degradálása ellen nem emelte fel a hangját az EP. Szomorú bizonyítványt állít ki ez a tény a hazai és a nemzetközi meleg-jogvédő szervezetek tevékenységének hatékonyságára, eredményességére, továbbá az EP képviselők ez irányú elkötelezettségére vonatkozóan.

English

A jelen blog korábbi írásaiban (Hyperökumenizmus és Ökumene és homoszexualitás) már foglalkoztunk azzal a jelenséggel, hogy mára a konzervatív keresztény teológia, sőt az azzal bizonyos pontokon egyező álláspontot képviselő nem keresztény vallási fundamentalizmus hogyan teremtett felekezeti, sőt vallási határokon átívelő összefogást az azonos neműek házasságának, a melegek egyenlő jogainak elismerésével szemben. Ennek a tendenciának egyik látványos, a konzervatív, fundamentalista keresztény vezetők szempontjából kifejezetten sikeresnek gondolható megnyilvánulása a Richard Kane által 1996-ban elindított „Házasság hete”(HH) mozgalom, melyről részleteket a honlapjukon és az arról is elérhető hivatalos magyar nyelvű társ-honlapon lehet olvasni. Amint az alapítók weblapján látható, eredeti szándékuk szerint a mozgalom nem vallási indíttatású. Alapértékként szögezik le, hogy „A házasság a lehető legjobb alapot biztosítja azon egyének részére, akik úgy döntenek, hogy hosszú távra választanak társat maguknak, továbbá fontos szerepet vállalva, teljes értékűen hozzá akarnak járulni egy biztonságos társadalom kialakításához, és akik úgy gondolják, hogy a házasság biztosítja a legkedvezőbb környezetet a gyermekvállaláshoz és a gyermekek felneveléshez. … A HH nem fóruma olyan politikai vagy vallási vélemény, nézet propagálásának, amely eltér a fent kifejtett állásponttól. Ugyanakkor elismeri, hogy az egyházak és más vallási csoportok gazdag vallástörténet alapokon helyi kontextusba fogják illeszteni és megjeleníteni a házasság hetét. A házasság egy életforma választás, mely mindenki számára nyitott, származástól vagy vallási hitvallástól függetlenül, és amelyben a férfiak és a nők nemzedékek óta részt vettek a múltban a történelem folyamán és részt fognak venni a jövőben is.” A diplomatikus megfogalmazás akár nyitva is hagyhatná a kaput az azonos neműek házasságának egyenjogúságát hirdetők előtt, bár kétségtelen, szóhasználatával és az eltérő vélemények propagálásának elutasításával markáns gesztust tesz a házassággal kapcsolatban a konzervatív keresztény értékrendet képviselők irányába. Nem csoda tehát, ha első sorban ez utóbbiak támogatásával tudott a mozgalom világszerte elterjedni. Jól mutatja ezt a magyar nyelvű honlap is, amelyen látható, hogy a magyarországi „Szervezők” a Magyar Evangéliumi Szövetség, a Bibliai Házassággondozó Szolgálat, a Magyar Katolikus Családegyesület, a Magyarországi Református Egyház Házasság- és Családsegítő Szolgálat és néhány kisebb egyház hasonló szervezetei, melyek közös jellemzője, hogy megnyilatkozásaik során teljesen elutasítják az azonos neműek kölcsönös szereteten és tiszteleten alapuló társkapcsolatát. (Kissé szánalmas módon egy elég kínos hibát is vétettek a magyar weboldal szerkesztői, amennyiben összefoglalójuk szerint „Az évek során olyan neves személyiségek is támogatták az egyre növekvő mozgalmat, mint Tony Blair akkori miniszterelnök vagy Ian Duncan canterburyi érsek.” Azt ugyanis, hogy nem ismerik Ian Duncan, az akkori munkáspárti brit kormány szociális államtitkárának a nevét, még megbocsátható, bár hivatkozni nem nagyon kellene rá anélkül, hogy kicsit utánanéznének a név mögött álló személy megnyilvánulásainak és állásfoglalásainak. Az azonban már elég kínos, hogy a vélhetően református szerkesztők nem tudják, hogy Canterbury érseke, az egész anglikán világ feje 2003 óta Rowan Wiliams, elődje, több mint 10 évig Georg Carey volt. Az is a kínos, hogy szolgai módon ezzel a hibával együtt másolták át a református és más weboldalak szerkesztői több helyre is a házasság hetével kapcsolatos összefoglalót.)

A hétvégén két megmozdulás is zajlott Budapesten, melyeknek a kezdeményezői – elvben – a pártoktól független, civilek voltak. Nyilván nincs Magyarországon, de vélhetően az EU-ban sem olyan ember, aki egy kicsit is követi a magyar belpolitikai eseményeket, és ne tudná pontosan megmondani, hogy melyik rendezvényen mely pártok biztos szavazói vettek részt, de a hivatalos kommunikáció szintjén ezek mégis civil kezdeményezések voltak. Érdemes megvizsgálni ennek a jelentőségét abból a szempontból, hogy milyen hatásai és lehetséges következményei vannak ezeknek a megmozdulásoknak. Annak ellenére ugyanis, hogy az un. civil szervezők politikai kötődéseit nyilván sejtik azok is, akik az EU különböző testületeiben, a politikai elemzéseket készítő központokban és fórumokon fogják majd kiértékelni a hétvégi budapesti eseményeket, azért a hivatalos megnyilatkozásaikban kénytelenek azokat civil kezdeményezéseknek tekinteni és akként kezelni. Ez viszont – összhangban a kezdeményezők szándékával – azt a látszatot kelti, hogy itt a pártpolitikai kötődéseknél szélesebb, a pártpolitikától távol maradó emberek véleményét juttatták kifejezésre a megmozdulások résztvevői. Igaz ugyan, hogy ha a két rendezvényen összesen részt vett 3-400 ezer ember, akkor ez azt is jelenti, hogy nem vett rész rajtuk 9-9,5 millió, de ez most pont ugyanúgy irreleváns, mint amikor a választásokon a vesztesek azt kezdik számolgatni, hogy hányan nem szavaztak a győztesre. Ha valaki rosszindulatúan akarja interpretálni a dolgokat – márpedig minden üldöztetési téveszme nélkül is be kell látni, hogy azért mindig vannak olyanok, akiknek a pillanatnyi érdeke azt kívánja, hogy negatív fényben tüntesse fel a magyarokat –, akkor az joggal mondhatja, hogy a Magyarországon a civil közvéleményben ez a két irányzat van: Orbán Viktor szimpatizánsai, akik visszautasítják az EU Magyarországgal kapcsolatos bírálatait és a Klub rádió szimpatizánsai, akik kedvenc rádióadójuk megmentéséért küzdenek. Az előbbiek két nagyságrenddel többen vannak, és ezeken kívül más civil kezdeményezés Magyarországon nincs. Márpedig vélhetően a magyar emberek igencsak széles tömegei számára egyik kezdeményezés sem vállalható, egyikkel sem értenek egyet. A hazánkat érő méltánytalan kritikák elleni tiltakozó megmozdulás sem céljában, sem módszerében nem volt elfogadható sokak számára azok közül sem, akik 2010-ben még a FIDESZ-KDNP támogatói voltak, ahogy ezt többek között mindennapi.hu főszerkesztőjének blogbejegyzése is nagyon jól kifejezésre juttatja, de a Klub rádió „megmentéséért” tartott tüntetés sem tűnik különösebben adekvátnak az előzmények ismeretében.

Az EP Magyarországgal foglalkozó január 18-i napirendi pontjával kapcsolatban az elemzők rámutattak arra, hogy az EU történetében nem fordult még elő olyan eset, amikor egy ország alkotmányának és sarkalatos törvényeinek az európai joggal való összhangját vizsgálta volna – külön napirendi pontként – az EP plenáris ülése. Ez a tény önmagában elgondolkodtató, figyelembe véve, hogy a 754 fős testület nyilván nem véletlenül döntött úgy, hogy napirendjére tűzi a „magyar kérdést”. Az eseménynek azonban nemcsak hazai, de európai, sőt bizonyos szempontokból világpolitikai jelentősége van, mivel úgy a kritikai észrevételeket megfogalmazó baloldali, liberális és zöldpárti képviselők, mint a magyar kormány képviselői és az EPP őket támogató felszólalói egyértelművé tették, hogy itt nem egy-két konkrét jogértelmezési kérdésről (a jegybank függetlenségének garanciáival, vagy a másik két témával kapcsolatban, amelyek miatt a Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított), hanem kőkemény politikai és szemléletmódbeli vitáról van szó. Ez utóbbi viszont már messze meghaladja a magyar jogszabályokkal kapcsolatos kritikai észrevételek jelentőségét, és túlzás nélkül mondható, hogy világpolitikai jelentőségűvé növeli az ügyet, még akkor is, ha a magyar nyelvű médiából kapható tájékoztatásból ez aligha volt kiolvasható, továbbá nemcsak a hazai kormánypárti, de még az ellenzéki reakciók alapján sem lehet igazán következtetni erre. Miért kell mégis ilyen nagy jelentőséget tulajdonítani ennek az eseménynek? Azért, mert a magyar miniszterelnök többször is világossá tette, hogy kormányának politikája azt az értékrendet követi, mely bár többé-kevésbé összhangban van a demokratikus jogállamiságnak az Európai Unióban elfogadott alapvető normáival, de tudatosan és nyíltan szembemegy olyan tendenciákkal, amelyeket a legtöbb fejlett demokráciában szintén evidenciának tartanak, azonban Magyarországon az emberek egy része (a kormánypártok szerint a többsége) a sajátos vallási, morális, vagy tradicionális szempontok alapján nem tud és nem is akar elfogadni. Ezt támasztja alá az a korábban többször deklarált állásfoglalás, melynek lényege a melegek egyenlő jogainak biztosítását követelő nemzetközi kritikák egyértelmű és kemény visszautasítása, hivatkozva a magyar társadalom többséginek tartott értékrendjére és hagyományaira. (Ami egyébként a „többségi értékrendet” illeti, azt valószínűleg senki sem gondolja komolyan, hogy a jelenlegi kormánypártok 2010-es szavazótábora értékrendjét tekintve homogén lett volna, mai támogatottságuk adatait ismerve pedig még kevésbé mondható, hogy a magyar társadalom többségének olyan lenne az értékrendje, amilyet a kormánykoalíció hangadó politikusai képviselnek.)

Egy héttel ezelőtt ünnepelte a katolikus egyház vízkereszt ünnepét, amikor hagyományosan az evangéliumból a napkeleti bölcsek betlehemi látogatását olvassák (Mt 2, 1-12.). Ennek kapcsán az „Új ember” kiadó gondozásában megjelenő „Adoremus” könyvecskék (melyek minden hónapban megjelennek és minden napra vonatkozóan tartalmazzák a katolikus Isten-tiszteleteken felolvasandó igei részeket egy rövid kommentárral, ha úgy tetszik, egy kis prédikációs segítséggel a papoknak) aktuális számában Földi István, badacsonytomaji plébános bevezető gondolatait tették közzé. A szerző – aki gyakran ír ebben a kiadványban – igencsak sikamlós témát kezdett boncolgatni annak kapcsán, hogy a napkeleti bölcsek attól a Heródestől kértek és kaptak útbaigazítást, aki sem személyében, sem vallási és világi apparátusával nem várta a Messiást, csupán veszélyes konkurenciát látott benne. Ahogy Földi írja: „Az írástudók és a papi vezetők, akik később is a legnagyobb félreértői, sőt ellenségei lettek (ti. a Messiásnak), ők irányítják a bölcseket Betlehem felé.” Majd kicsit később ezt írja: „A napkeleti bölcsek történetében jelentkezik számunkra az a minden időben felmerülő probléma, hogy melyik a fontosabb: az intézmény, vagy az élmény. Élményközpontú korunkban egyre sűrűbben hallatszanak hangok egyházunkban is az élmény-vallásosság előnyeiről az intézményes egyház ellenében. Másfelől pedig a vallásos élménye jogosultságát teszik kérdésessé, és csak egy jogszerű és lemért vallási életkeretet tartanak megengedhetőnek, és ahhoz való visszatérést szorgalmazzák. A napkeleti bölcsek történetében csodálatosan találkozik ez a két véglet. Az idegenek élményének nem hívő intézmény mutat irányt a csillagát vesztett, élmény vezette embereknek.” Ezután a katolikus (meg lényegében minden más nagy) egyházon belül kötelező lojalitás jegyében gyorsan tesz egy gesztust a szerző a hivatalos egyház irányába: „Tragikus, hogy világunkban szemben áll egymással, ami egymáshoz van Istentől rendelve. Aki csak az intézmény szempontjait tartja fontosnak, az ugyanúgy téved, mint aki az élmény hatására felrúg minden tekintélyt.” Ugyanakkor kétségtelenül kiereszti ez az írás a palackból a szellemet azzal, hogy elismeri az „intézmény” (vagyis korunkban a hivatalos egyház) és az élmény (vagyis az Istentől kapott kinyilatkoztatás) szembenállásának lehetőségét, és bár óvatosan visszafordítja a kormányt a hivatalos felsőbbség által elvárt irányba azzal, hogy e kettőről kijelenti, hogy „egymáshoz van Istentől rendelve”, de kikacsint a másik irányba a korábban feltett és aztán lényegében megválaszolatlanul hagyott, elkent kérdéssel: „melyik a fontosabb: az intézmény, vagy az élmény”?!

A ferfihag.hu oldalon egy „Alter Ego”nick-nevű szerző hosszan elemzi (továbbiakban röviden: Elemzés) a jelen blog Anti-gender mainstreaming című bejegyzését (továbbiakban röviden: Eredeti). Tekintettel arra, hogy az elemző írás szerzője és a „ferfihang.hu” blog látogatói eredeti helyén nem reagáltak a Kaleidoscope posztjára, ezért a viszonválaszt sem tűnt indokoltnak ott megírni.

Magyarország jelentős mértékű, és sok szempontból aggasztó irányú átalakuláson ment keresztül 2011-ben, amit most már a média jóvoltából a világon mindenhol egyre többen tudnak. Az előző évi általános választásokon földcsuszamlás szerű győzelmet arató és ebből adódóan a Parlamentben kétharmados többséggel bíró pártszövetség, a FIDESZ-KDNP vezetői alapjaiban változtatták meg a magyar alkotmányos rendszer lényeges elemeit, és bár a kommunikáció szintjén a demokratikus jogállam fenntartásáról, sőt megerősítéséről volt szó, a tények sok szempontból mást mutatnak. Minden demokratikus alapintézményhez és joghoz hozzányúltak:

English

Hungary has undergone significant and disturbing direction changes in 2011 in several aspects, which are already well known all around the world by more and more people, thanks to the media. The leaders of Fidesz-KDNP party alliance, who had had a landslide-like victory in the general election in the previous year and therefore having two-thirds majority in the Parliament, altered the essential elements of the Hungarian constitutional system substantially. Although at the level of communication their aim was to maintain the democratic constitutional state, and even strengthening it, the facts demonstrated something else in many aspects. All the basic democratic rights and institutions have been tampered:

Magyarul

Karácsony közeledtével sokféle írást lehetett olvasni, a történelmi tényekre alapozottan a teológiai tanítást „igazoló” megközelítéstől, a „szeretet ünnepe” alkalmából publikált, e-mailekben is „terjedő”, megható, az ateista humanistákat is megszólító történeteken keresztül a kifejezetten kritikus, esetleg egyértelműen ellenséges hangvételűekig. A kritikus irományok szerzői különféle szempontokból elemezgetik, hogy miért vált az emberek egyre nagyobb része számára terhessé a karácsony, és általában arra jutnak, hogy azok miatt, akik az általuk hirdetett vallási, vagy tradicionális értékeket hiteltelenül képviselik. A karácsonyi ünneptől való elidegenedésben nagy szerepe van a tradicionális emberi kapcsolatok átalakulásának. Nehéz mit kezdeni egy ünneppel, ha azt a család, a szeretet, stb. ünnepének mondanak, miközben a családok egyre nagyobb arányban szétesnek, a mély, igazi szereteten alapuló kapcsolatok a legkülönbözőbb társadalmi csoportokban megfigyelhető módon lazulnak, sokak életéből szinte teljesen eltűnnek, ugyanakkor vannak olyan mély és őszinte emberi érzelmek, melyeket a társadalom többsége elutasít, ezért sokak számára nyíltan nem felvállalhatóak, megélhetőek. Mit kezdjen pl. a karácsonnyal egy olyan homoszexuális, akit a hetero többség megvet és elutasít, pedig a szívében esetleg sokkal több és őszintébb szeretet él, mint sok hetero kapcsolatban élő embertársának, amit azonban karácsonykor nem fejezheti ki nyíltan és teljes értékűen annak, akit szeret, a pillanatnyi élethelyzete, körülményei miatt?!  Az emberi gyarlóságokat látva egyre többen utasítják el a tradicionális, és sokszor nagyon is profán, külsőségekben kimerülő, álszent képmutatással fűszerezett karácsonyi ünneplést. Számukra alapvetően két lehetőség marad, hogy a karácsony mégse legyen lelküket megterhelő időszak: többé-kevésbé ignorálni magát az ünnepet, vagy elszakadva a külvilág hiteltelen ünnepi rituáléitól, megtalálni az ünnep saját maguk számára elfogadható és megélhető tartalmát és jelentését. Sokan az előbbit választják, nem látva a lehetőségét és módját az utóbbinak. Nincs is olyan univerzálisan alkalmazható szabály, amely az ünnep őszinte megéléséhez vezetne, hiszen mindenkinek másfajta tapasztalat, lelki sérülés, csalódás, másféle okokból kialakuló kiábrándulás vezetett oda, hogy elutasítja a karácsony tradicionális, vagy egyházi értelmezését, ünneplését. Általánosságban talán azt lehet mondani, hogy valóban vannak olyan élethelyzetek, amelyekben nem kell „erőltetni” a karácsony ünneplését. Akinek nincs lehetősége bármely okból szeretteivel megosztani az ünnepet, és akinek a karácsony spirituális tartalma nem élhető meg világnézeti meggyőződése, vagy éppen a letisztult világnézet hiánya miatt, annak tényleg csak egyfajta ignoráció marad. Ez utóbbihoz is ki kell alakítani a megfelelő stratégiákat, mivel a környeztünk nem akarja engedni ezt – sokan, sokféle okból és módszerrel próbálják rákényszeríteni az ünneplést azokra, akik ettől szívesen távol maradnának. Vannak olyan belső kényszerek is (gyermekek, családtagok, akikkel a közös ünneplés valamiért nem élhető meg őszintén, de akiket megbántani ennek ellenére nem akar az ember), amelyeket szintén kezelni kell ahhoz, hogy újabb lelki sérülések nélkül lehessen „átvészelni” az ünnepeket. Ennél könnyebb a helyzet akkor, ha ugyan szeretteivel őszintén nem tudja megosztani az ünnepet valaki, de hite, világnézeti meggyőződése alapján át tudja élni annak üzenetét, ha nem is úgy és nem is abban a formában, ahogy a többség teszi. Aki ugyanis hisz az újszülött megváltóban, aki meg tudja szabadítani a képmutató, álszent, hazug és gyűlölködő világot a megkötözöttségeitől, az annak ellenére is képes lesz átélni az ünnep örömét, hogy napról napra szembesül mindezekkel az emberi gyarlóságokkal.

A jelen blog korábbi írásában foglalkoztunk a melegek egyenjogúságát célzó erőfeszítések politika programjával, jelen összefoglalóban néhány stratégiai megfontolásról lesz szó.

Tanulságos és sokat mondó esetről számol be a Magyar Kurír című katolikus weblap. Egy, a hivatalos vatikáni álláspontot képviselő neves amerikai katolikus gondolkodó nem ért egyet az angol püspöki kar szerinte megengedő stratégiájával az azonos nemű párok élettársi kapcsolatát illetően.

A Magyarországi Evangélikus Egyház honlapján mostanában megjelent a gender kérdésről egy írás, Balogh Évának egy lelkigondozói szolgálat által szervezett konferencián elhangzott előadását ismerteti. Megdöbbentő, hogy milyen üzenetek és attitűdök zúdulnak ebből az olvasóra. Az írás elején figyelemre méltó, hogy Gyulai Pálnak egy olyan hím soviniszta írását idézi, amely már a XIX század közepén is avíttnak számított, mégis így értékeli azt: ”Ha túltesszük magunkat az első felháborodáson, amely elkap bennünket, amikor e sorokat olvassuk, akkor be kell látnunk, hogy a szövegnek néhány gondolata még ma is ismerős.” De valójában nem azt látja be az írás szerzője, hogy Gyulai néhány gondolata „ma is ismerős”, hanem lényegében azonosul azzal az általa közhelynek nevezett állítással, hogy nők és férfiak között „egyenrangúság van, nem egyenjogúság”. Ebből a valójában meglehetősen értelmetlen, logikai önellentmondást tartalmazó állításból kiindulva elfogadhatónak tart minden olyan előítéletet és sztereotípiát, melyeket a „nemek hagyományos szerepeiéként” szoktak beállítani, a hamis teológiai és tradicionalista magyarázatokra hivatkozva az emberek közötti jogegyenlőséget előszeretettel megkérdőjelező ideológusok.

A református igekalauz szerint haladók ma ezt a részt olvashatták:

Ne rágalmazzátok egymást, testvérek. Aki testvérét megrágalmazza vagy ítélkezik testvére fölött, az a törvényt rágalmazza és a törvény fölött ítélkezik. Ha a törvény fölött ítélkezel, a törvénynek ahelyett, hogy megtartanád, a bírája vagy. Egy a törvényhozó és a bíró, aki megmenthet vagy elveszíthet.

 

Ki vagy, hogy ítélkezel felebarátod fölött?

 

Rajta, kik mondjátok: "Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott maradunk egy évig, kereskedünk és nyerészkedünk", ti nem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert mi a ti életetek? Pára vagytok csak, amely egy kis ideig látszik, aztán ismét eloszlik.

Ahelyett, hogy ezt mondanátok: "Ha az Úr akarja és élünk, ezt vagy azt fogjuk tenni!"

De most nagyravágyásotokban dicsekedtek tetteitekkel. Minden ilyen dicsekvés gonoszság-számba megy.

 

Aki tehát tudna jót tenni, de nem tesz, bűnt követ el.

 

(Jak 4.11-17.)

Nyílt levél minden barátunkhoz

Most csatlakoztam egy sürgős felhíváshoz, melynek az célja, hogy kiálljon az emberi jogok tiszteletben tartása mellett Nigériában. Nigériában egy olyan törvényt akarnak elfogadtatni, amely akár 14 év börtönbüntetéssel is sújtható büntetendő cselekménynek minősítené, ha bárki meleg közösségbe jár, LMBT szervezet tagja, vagy aktivistája, vagy akárcsak egyszerűen nyílt meleg kapcsolatban él. 

Nigériai elnöke, Goodluck Jonathan – aki azt mondta, hogy elnöksége alatt javítani akarja országban az egészségügy ellátáshoz való hozzáférést és az oktatást – meg tudja állítani ezt a törvényjavaslatot azzal, ha nem írja alá. Kérem olvassa el – és írja alá – azt levelet, melyet egy nigériai aktivista, Ifeanyi Orazulike írt az elnöknek, kérve őt, hogy állítása le ezt a törvényjavaslatot, és Nigériai ne zárja ki magát a demokratikus nemzetek közösségéből.

Most hétfőn Ifeanyi és más nigériai aktivisták felszólalnak az ENSZ-ben ez ellen a drákói törvény ellen egy egyszerű üzenettel: „Nem vagyunk illegális emberek!”

Ifeanyi vállalja a kiállást.  Van egy perce arra, hogy hangot adjon támogatásának?

www.allout.org/nigeria

In English

An open letter to all of our friend

Dear friend,

I just added my voice to this urgent appeal, standing for human rights in Nigeria. Nigeria is pushing forward a law that would make it a punishable offense - of up to 14-years in prison - for anybody to go to a gay bar, to work for or be involved with LGBT organizations, or to be in an openly gay relationship.

Nigerian president Goodluck Jonathan - who has said he wants to stake his presidency on improving access to healthcare and education in the country, can stop this bill - by refusing to sign it. Read - and sign - this powerful letter that Nigerian activist Ifeanyi Orazulike wrote to the president, asking him to stop this bill, so that Nigeria doesn't place itself outside the community of democratic nations.

This Monday, Ifeanyi and other Nigerian activists are speaking out at the UN against this draconian bill with a simple message: We Are Not Illegal.

Ifeanyi is taking a stand. Will you take a minute to add your voice to his?

www.allout.org/nigeria

Magyarul

A „nagy” keresztény egyházakban korábban egyértelműen elítélt és megbélyegzett egyháznak, a Hit gyülekezetének megítélése – úgy tűnik – változóban van.  Az új egyházi törvény (melyről a jelen blog egyik korábbi bejegyzésében is volt szó) értelmében végül is az utolsó pillanatban (de legalább is utolsó helyen) bekerült az Országgyűlés által elismert egyházak közé:

Melléklet a 2011. évi C. törvényhez

Az Országgyűlés által elismert magyarországi egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek

Érdekes szociológiai kutatási téma lesz ez a jövő társadalomtudósainak, hogy miként alakult így végül is ez a lista. Azt persze mindenki sejti (nem sikerült igazán leplezniük a kormánypártoknak), hogy a törvény előkészítése nagyjából így történt: Erdő Péter tollba mondta a törvénytervezetet a KDNP-seknek, a reformátusok, evangélikusok és a vezető zsidó tisztségviselők kisebb korrekciókat tehettek, vétó esetén volt kis alkudozás, aztán megszületett a beterjesztett változat, melyet a Fidesz frakciónak az előkészítésből kirekesztett tagjai dacosan átírtak – kisebb-nagyobb zavarokat okozva ezzel, de lényegében nem változtatva a koncepción.  Ez az előkészítés azonban sok katolikusnak is elfogadhatatlan volt, amit az egyik blog-bejegyzés nagyon pontosan érzékeltetett. Azt azonban, hogy konkrétan a HIT gyüli hogyan került fel a listára, a kívülállók nemigen tudhatták meg. Tény, hogy az eredeti javaslatban még nem volt benne. Biztos, hogy volt ebben a „nagyok” közötti konkurencia-harcnak is némi szerepe (a „bárányok” elcsábítása a HIT gyülibe sokkal jobban sújtotta a reformátusokat, mint a katolikus egyházat, mely viszont érzékeny veszteségeket szenvedett el a reformátusok „báránylopásai” miatt a korábbi évtizedekben, ezért a katolikusok revans –keresztényinek aligha mondható – szellemében akár még támogathatták is a HIT gyüli felvételét a „helyből elismert” egyházak közé). Biztos az is, hogy meghatározó jelentőségű gazdasági érdekeltségek is megmozdultak a háttérben, amikor a HIT gyülit a kiválasztottak listájára emelő módosító indítvány szavazásakor a fideszes ujjak az igen gombot nyomták meg. Tételezzük azonban fel, hogy volt, mert lehetett teológiai indítéka is annak, hogy a nagyok nem vétózták meg a HIT gyüli felvételét a listára. A teológiai indíték azonban sajnos minden eddig említett – egyáltalán nem Istennek tetsző – indítéknál alantasabb és sátánibb lehetett, ha volt: a homofób tanításban való cinkosság és bűnrészesség. Azt ugyanis eddig is tudtuk, hogy a hazai, többségében és meghatározóan homofób közhangulat elvárásinak maximálisan megfelelve – ami valahol érthető egy szinte nulláról induló új egyház vezetői részéről, még ha nem is elfogadható – a HIT gyüli is a homoszexualitás elfogadhatatlanságát hirdette. Most azonban, amikor egyre nagyobb nyomás nehezedik a magukat az „igaz hit és erkölcs” utolsó védőbástyáinak tekintő és fennhangon konzervatív kereszténynek é zsidónak hirdető magyar katolikus, protestáns és zsidó egyházi vezetőkre, amikor egyre többen saját egyházuk hazai hívei és külföldi képviselői is elvetik a heteroszexuális többség ösztönös ellenérzéseiből táplálkozó, azonban Isten akaratával – aki minden embert a maga képére és hasonlatosságára teremtett – egyre nyilvánvalóbban szembemenő homofób teológiát, jól jön egy kis erősítés a HIT gyülitől. Még akkor is, ha eddig eretneknek és istentelennek mondták a HIT gyülit, most, hogy az érdekek ezt kívánják, hát felkerülhetnek ők is az állam által elismert egyházak paradox listájára. Meg is hálálta ezt a HIT, az általa felügyelt média máris leközölt egy jó kis homofób írást, mely az Amerikában réges-régen lejáratódott ex-gay mozgalom megnyilvánulásaira hasonlított. Ismét működni látszik tehát az „ellenségem ellensége a barátom” mechanizmusa, amiről más vonatkozásban már volt szó ebben a blogban. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy a katolikus (sőt ilyen szempontból a magyarországi református, evangélikus és zsidó) egyházak közös „ellenségei” a felnőtt emberek kölcsönös szereteten alapuló homoszexuális kapcsolatát elfogadó emberek, még akkor is, ha történetesen ez utóbbiak között sokan vannak, akik hívő keresztények, vagy zsidók, ugyanakkor „barátnak” tekintik a kereszténység és a zsidó vallás teológiai tanításaitól egyaránt idegen HIT gyülit, a közös „ellenséggel” szemben hirdetett homofób tanításai alapján.

Hasonlónak tűnik ez a történet ahhoz, ami Jézus keresztre feszítése előtt történt:

„Ezen a napon Heródes és Pilátus jó barátok lettek, bár azelőtt haragban voltak.” (Lk 23.12)

A hatalom birtokosait sajnos gyakran a közös bűn hozza össze…

A pár évvel ezelőtt amerikai hitelválságként induló, majd általános gazdasági világválsággá váló jelenségek hátterében egyre nagyobb valószínűséggel azok a globális problémák állnak, amelyekről már évtizedek óta beszélnek a legkülönbözőbb ágazati szakértők (közgazdászok, demográfusok , szociológusok, politológusok, ökológusok, stb.), de amelyekre eddig nem sikerült igazán megnyugtató megoldásokat találnia a politikai vezetőknek és döntéshozóknak, mert még nem kényszerítette rá őket az élet. Ebből adódóan most, hogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a globális kihívásokra megoldásokat kell találni, kapkodás és koncepciótlanság jellemzi a világ vezető nagyhatalmait irányító politikusok döntéseit, hatalmas vagyonokat emésztve fel a tűzoltás, a még nagyobb összeomlás elkerülése érdekében. Ebben a helyzetben indokolt lenne a hosszabb távon is elfogadható megoldást keresve végiggondolni a globális kérdésekre adható globális válaszok lehetőségét. Jelen írásban ezeknek a globális válaszoknak a lehetőségét keressük. A felmerülő lehetőségek általában ma még irreálisnak, futurisztikusnak hathatnak, és olyan felvetések csupán, melyeket természetesen sokkal alaposabban ki kellene munkálni ahhoz, hogy egyáltalán érdemi vitát lehessen folytatni róluk a tudományos és a társadalmi élet különböző szintjein. Tény az is, hogy számos olyan, nagyon színvonalas és alapos tanulmány, program és stratégia készült, melyek hasonló kérdésekre próbálnak válaszokat adni (a fenntartható fejlődés, az emberiség létét, túlélését fenyegető kihívások megoldását célozva), azonban ezek általában a megvalósíthatóság, a társadalmi és politikai felvállalhatóság jegyében nem lépnek túl bizonyos határokat, melyek ma még szinte tabunak számítanak a fejlett országok politikai kommunikációjában. Jelen írás hangsúlyozottan olyan tabudöntögető-gondolatébresztő anyagnak készült, melyet szabadon lehet vitatni, részleteiben és koncepciójában egyaránt, azonban vélhetően tényleg szükséges keresni azokat a globális válaszokat, melyeket előbb, vagy utóbb úgyis kénytelen lesz megadni a globális kihívásokra az emberiség. 

A legnagyobb globális hatásokkal járó kihívások jelenleg az alábbiak:

-        gazdasági és hitelválság: a fejlett országok kritikusan eladósodtak túlköltekezés miatt, ezért egyre kevésbé van forrás a további gazdasági fejlődésükhöz, ami a piacgazdaság törvényszerűségei miatt egyre gyorsuló recessziót okoz kezdetben a fejlett országokban, majd következményesen az egész világgazdaságban, ennek következménye egyre nagyobb elszegényedés, fokozódó társadalmi feszültségek, a nemzetközi konfliktusok fokozódó kockázata. A hitelező államok (Kína, arab országok) egyre nagyobb kockázati felárral kell hogy számoljanak, végső soron szembesülniük kell az eladósodott országok egyre nagyobb arányú fizetésképtelenné válásával, ami az „adós fizess!” elve alapján szintén a nemzetközi konfliktusok kockázatának fokozódásával jár.

-        demográfiai kihívások: a fejlett világban és Kínában egyre fokozódó népességfogyás, elöregedés, ugyanakkor a fejlődő és a szegény országokban demográfiai robbanás, túlnépesedés tapasztalható. A fejlett világban élő csökkenő népesség a rendelkezésére álló tudás és termelőeszközök segítségével továbbra is jelentős gazdasági potenciált képvisel, mely azonban a negatív demográfiai tendenciák miatt egyre fogyatkozó munkaerő, a hitelválság miatt egyre nehezebben hozzáférhető tőke, az általános gazdasági válság miatt szűkülő piacok együttes következményeként a gyorsuló gazdasági válság (egyfajta önrontó folyamat, „circulus vitiosus”) kockázatával terhelt. Tekintettel arra, hogy a válság munkanélküliséget okozó hatása erősebben érvényesül, a népességfogyás nem okoz munkaerő hiányt, ugyanakkor a foglalkoztatottság alacsony szintje és az elöregedésből fakadó növekvő inaktivitási arány a globális átlagot jóval meghaladó egy főre eső GDP egyre nagyobb arányú felélését, ebből adódóan a K&F visszaszorulását okozza, ami a fejlődés esélyeit csökkentve hozzájárul az önrontó gazdasági válságjelenségek felgyorsulásához. Ezeknek a negatív tendenciáknak a hatásait egyre nagyobb arányban a fejlett országok hitelekből ellensúlyozzák, ami a hitelválság (ld. előző pont) mélyüléséhez, eszkalálódásához vezethet. A hitelőzők közül Kína szintén egyre nagyobb demográfiai válsággal néz szembe, az államilag erőltetett születésszabályozás miatt a világ legnagyobb államában is egyre nagyobb gondot fog okozni az elöregedés, mely az ottani diktatórikus politikai rendszerrel is egyre kevésbé elnyomható társadalmi feszültségek forrása lehet. Mindez a hitelválságból fakadó kockázatokkal együtt Kína belpolitikájában a robbanásszerű változások, külpolitikájában a katonai konfliktusok kockázatának fokozódásával járhat. A fejlődő országok (India, Dél-Amerika országai) és a szegény afrikai országok demográfiai robbanása a fokozódó éhínségek miatt fokozódó biztonságpolitikai kockázatokat hordoznak (migráció, fegyveres konfliktusok), a humanitárius katasztrófák kezelésére egyre nagyobb anyagi áldozatokra lenne szükség az erre egyre kevésbé képes fejlett országok részéről, mely segítség nélkül azonban a folyamatok e tekintetben is önrontó módon vezetnek egyre súlyosabb helyzetekhez: a fokozódó éhínség, nyomor, a megállíthatatlan járványok miatt egyre romló egészségi állapotú, az iskolázottság hiánya miatt egyre nagyobb tömegekben képzetlen emberek alkalmatlanok az önfenntartásukat biztosító munkavégzésre. Munkaerejükre azonban a világgazdasági válság miatt amúgy sincs kereslet.

-        globális társadalmi-kulturális ellentétek: a világ hitelező országai és a hitelezettek közötti kulturális ellentétek (Kína részéről a kommunista vezetés érdekei, az arab országok részéről a vallási, világnézeti különbségekből táplálkozó fokozódó kölcsönös ellenségeskedés) miatt egyre mélyülő szakadék tátong, ami a korábban leírtak szerint a demográfiai kockázatokkal súlyosbított gazdasági, illetve hitelválság következményeit felerősítve, ideológiai, kommunikációs és propaganda hátteret teremtve tovább fokozhatja a nemzetközi konfliktusok kockázatát. A szegény országokban az éhínség és a nyomor felszámolása érdekében tett erőfeszítéseket is sok esetben akadályozzák a kulturális ellentétek, amelyek mind az egyes etnikai-vallási közösségek közötti konfliktusoknak, mind a fejlett országokkal szembeni ellenségeskedésnek a forrásai lehetnek.

-        ökológiai kockázatok: a túlnépesedés és a motorizáció együttes hatásaiként fellépő ökológiai kockázatokat (légszennyezettség, üvegház-hatás, globális felmelegedés, vízhiány, ózonpajzs károsodás stb.) a korábban leírt ökológiai és gazdasági és demográfiai válságjelenségek fokozzák. A fejlődő és szegény országokban lévő esőerdők kiirtását az érintett országok túlnépesedési problémái, adott esetben a fenyegető éhínség kockázata miatt egyre nehezebben lehet megakadályozni, ami az ózonpajzs csökkenését, az egyre nagyobb méreteket öltő ózonlyuk további növekedését eredményezi. A környezettudatosság esélyeit rontja az egyre tömegesebb képzetlenség, ami a szegénységgel együtt a még meglévő termőterületek elsivatagosodását, ezáltal az éhinség és a nyomor fokozódását eredményezik. Mindezek előre vetítik az ökológiai problémák miatt kirobbanó fegyveres konfliktusok kockázatát.

Az eddigi megoldási kísérletek

A felsorolt kihívásokra sok féle formában reagáltak a politikai döntéshozók, azonban ezek mindeddig nem tudtak érdemi változásokat hozni a fenyegető negatív tendenciákban:

-        a hitelválság és a gazdasági világválság miatt egyre nagyobb társadalmi konfliktusokat generálva próbálják a fejlett országok vezetői visszafogni a fogyasztást, különösen amiatt, hogy a gazdaság élénkítésére irányuló erőfeszítések az elmúlt években rendre kudarcot vallottak. Ennek a politikának a hátterében a kényszerítő tényezőkön túl az a remény feltételezhető, hogy a gazdasági és hitelezési válság önrontó folyamatai egy alacsonyabb fogyasztási szinten megállíthatóak és visszafordíthatóak.  Mindez azonban semmilyen érdemi megoldást nem tartalmaz a gazdasági és hitelválsággal szorosan összefüggő egyéb válságjelenségek (demográfiai, kulturális, ökológiai, stb.) kezelésére annak ellenére, hogy a fentiekből következően így nem sok esélye van a negatív tendenciák megfordításának.

-        parciális karitatív-humanitárius, oktatási-képzési, környezetvédelmi, stb. erőfeszítések, melyek bár eddig is hatalmas anyagi erőforrásokat emésztettek fel, önmagában minden ilyen akció csupán „csepp a tengerben”.

-        a demográfiai válságjelenségek kezelésére vonatkozó erőfeszítések között lehet a legtöbb vitatható, újabb konfliktusokat generáló megoldási kísérlettel találkozni. Az érintettek számát illetően a legnagyobb beavatkozás a kínai fellépés volt a túlnépesedés ellen, melynek keretében az állam büntette az egynél több gyermeket vállaló családokat. Ennek következménye most a Kínaiakat fenyegető szociális krízis, amely abból fakad, hogy a korábban a nagy családok által eltartott, ápolt, gondozott idősek a jövőben a nagy családok mesterséges visszaszorítása miatt megfelelő ellátás és segítség nélkül maradnak, a kínai társadalomban az idősek tömegeihez képest kevesebben lévő aktív korúak nem fogják tudni ellátni. Ugyanakkor azokban az országokban, amelyek számára ma jelent egyre nagyobb problémát a túlnépesedés, az erős állami irányítás hiányában, és az ugyanakkor annál erősebben élő kulturális hagyományok, valamint egyes – adott esetben a fejlett országokból származó – vallási előírások (ld. a katolikus egyház előírásait) miatt a túlnépesedés ellen a születésszabályozás eszközeivel nem akarnak tenni semmit. Ezek az államok lényegében tétlenül figyelik a demográfiai robbanás következményeit, legfeljebb annyit tesznek, hogy ideológiai, kommunikációs és propagandisztikus hátteret adnak a túlnépesedés elleni küzdelem hiányához, sőt ezen országok vezetői a saját politikai érdekeik mentén erősítik is az ezzel kapcsolatos elutasító közhangulatot. A fejlettebb országok népességfogyásának, elöregedésének megakadályozására szintén számos próbálkozás történt az elmúlt évtizedekben. Kezdetben, főleg Nyugat-Európában jó megoldásnak tűnt a pozitív vándorlási egyenleg elősegítése, jogi (ld. menedékjog), kommunikációs, propaganda módszerekkel (a befogadó, multi-kulturális társadalom eszményével), mely azonban egyre nagyobb ellenérzést váltott ki az őslakosokból és melegágya lett az idegengyűlöletre alapuló szélsőséges irányzatok megerősödésének. Kelet- és Közép-Európában inkább a vallásos világkép és arra alapozva a születésszabályozás elutasítása, a gyermekvállalás elősegítése vált hangsúlyossá, amely azonban nem hozott érdemi eredményt a születések számában, viszont hatékonyan hozzájárult az alternatív párkapcsolatok (élettársi kapcsolatok, azonos neműek párkapcsolatai) egyre radikálisabb elutasításához.

-        Az ökológiai kockázatok csökkentésére szintén meglehetősen csekély eredményeket sikerült felmutatni. Az üvegház-hatású gázok (CO₂) kibocsátásának csökkentése érdekében megszületett kiotói egyezményt az USA, az egyik legnagyobb kibocsátó nem írta alá, és ha még sikerülne is valami hasonlót tető alá hozni, akkor is szembe kell nézni azzal, hogy a globális felmelegedés érdemi lassításához sokkal radikálisabban kellene csökkenteni a CO₂ kibocsátást. Abban az esetben azonban, ha a kínai piacon a fogyasztási cikkek (köztük a gépjárművek) eladása elkezdené megközelíteni az ország lakosságszámához és GDP-jéhez mérten arányosnak tekinthető mértéket, és a fejlődő országokban is jelentősebb növekedés mutatkozna a fogyasztás és a motorizáció terén, akkor a CO₂ emisszió csökkentésére irányuló erőfeszítések még sokkal kevesebb eredménnyel járnának. Az esőerdők megmentésére tett kísérletek (anyagi támogatás, nemzetközi egyezmények) ugyancsak eredménytelennek látszanak, az esőerdők kiirtása folytatódik.

Tanulságok és következtetések

Az előzőekben leírt megoldási kísérletek tapasztalatai alapján az alábbi következtetések fogalmazhatóak meg:

-        a gazdasági- és hitelválság megoldásához szükség van a jelenlegi hitelező országok felvevőpiacainak megnyitására

-        a fejlett országok gazdaságát a jelenlegi hitelezőkkel szemben egy komoly kereskedelmi aktívummal kellene növekedési pályára állítani

-        a hitelező országok számára a fejlett országoknak olyan árukat és főleg szolgáltatásokat kell eladniuk, amelyek egyrészt valós társadalmi igényeket elégítenek ki, nem növelik a környezeti terhelést és bevonják a fejlődő és szegény országok munkaerejét.

-        a szegény országokban a demográfiai robbanás kezelésére szükség van az aktív lakosság munkavégző képességének (egészségi állapotának, képzettségének) jelentős javítására az eddigieknél hatékonyabb és eredményesebb módon (aminek eszköze lehet egy un. „karitatív kolonizáció” – ld. mellékelten!)

-        a kulturális sokszínűség elfogadásának és békés egymás mellett élésének elősegítése érdekében az eddigi sikerek és kudarcok tapasztalatait figyelembe véve új megoldásokat kell keresni.

A fenti következtetések alapján a válságból kivezető út meghatározása

A hitelező országok lakosságának jelenlegi visszafogott fogyasztása részben az ezen országokat irányító kommunista, illetve monarchista, diktatórikus rendszerek vezetőinek önös érdekeitől vezérelt tudatos politikai döntések, részben az érintett országok lakosságának kulturális hagyományaiból fakad. Ebből adódóan felvevő-piacaik megnyitásához első sorban a politikai vezetők érdekeltségének megváltoztatására és a lakosság igényeinek felkeltésére van szükség. Az előbbinek logikailag két féle módja lehet: a jelenlegi hatalmi elit hozzáállásának megváltoztatása, vagy az elitváltás. Ez utóbbi történhet úgy is, ha a lakosság igényeinek növekedése lép át egy kritikus határt (ahogy ezt az arab tavasz során láttuk több arab ország esetében), bár egy olyan kemény és mindeddig stabilnak tűnő diktatórikus rendszerben, mint a kínai, kérdéses, hogy erre mekkora az esély. Igaz, hogy a kínai kommunista vezetők az elmúlt években meglehetősen nagy rugalmasságról tettek tanúbizonyságot minden olyan kérdésben, ami nem veszélyezteti az ő hatalmi pozícióikat, ezért nem zárható ki annak lehetősége, hogy partnerek lennének a lakosság igényeinek jobb kielégítésében, ha ebben magukat is érdekeltnek látják. Amikor a kínai növekedés motorjai: az olcsó és szinte „korlátlanul” rendelkezésre álló munkaerő a demográfiai változások miatt egyre kevésbé lesznek adottak, ugyanakkor az elöregedés miatt ismételten humanitárius válság fogja fenyegetni Kínát (ahol évtizedekkel korábban a mostani afrikai válsághoz hasonló túlnépesedés és éhínség fenyegetett), akkor a kommunista vezetés ismételten lépéskényszerbe kerül, aminek eredménye egy fokozatos piacnyitás lehet. Ugyanakkor a kínai kereslet jelentősebb növekedése – a fentiekből adódóan – nem annyira árukra, mint inkább szolgáltatásokra vonatkozóan várható. A kínai termelőeszközök egy része feleslegessé fog válni, melyeket a hatékony segítséggel munkaképessé tehető afrikai munkaerő számára tovább lehet adni. A kínaiak elöregedéséből adódó fokozódó szociális feszültségek oldására a fejlett országok know-how-ját felhasználva a fejlődő és a szegény országokból származó munkaerőt lehetne bevonni. Ezzel csökkenne a migrációs nyomás a fejlett országokon, ugyanakkor ehhez szükség van a kínai társadalom befogadására is. Ez utóbbira vonatkozóan az tapasztalat, mely a születésszabályozással kapcsolatban látható (az állam beavatkozott a legszemélyesebb magánszférába, amely más országokban heves ellenállást váltott volna ki, és Kínában mégis sikeres lehetett), arra enged következtetni, hogy ilyen irányú politikai döntés esetén a kínai társadalom vélhetően elfogadná az afrikai vendégmunkásokat is. Nem kétséges, hogy ez a megoldásnak vannak kockázatai, nem elhanyagolható veszélyforrások is azonosíthatóak, azonban az előnyei miatt mégsem elvetendő.

Előnyök

-        békés megoldás a hitelválság felszámolására, mivel a hitelező országok fogyasztásának növelésével a fejlett országok tudás és szolgáltatás exportja társul, így a fejlett országok eladósodása megállítható anélkül, hogy jelentős életszínvonal-csökkenést kellene elszenvedniük, a hitelezők tőkekoncentrációjának csökkenésével csökkenne a hitelezők és az eladósodottak között bármilyen konfliktus kirobbanásának kockázata

-        a hitelezők fogyasztása nem eredményezne lényegesen nagyobb környezeti terhelést a jelenleginél, szemben az árufogyasztás hirtelen növekedésével, amire eddig kevés eredménnyel járó erőfeszítéseket tettek a különböző iparágak (pl. gépkocsigyártás, műszaki cikkgyártás) vonatkozásában.

-        megelőzi az elöregedés miatt várható demográfiai krízis okozta társadalmi robbanást Kínában, hozzájárulhat a kulturális és vallási feszültségek csökkentéséhez az arab világ és fejlett országok között.

-        részben saját hazájukban (az elöregedés miatt Kínából a fejlődő és a szegény országokba áttelepülő ipari termelésben), részben a jelenlegi hitelező országokban (a fejlett országok know-how-jának felhasználásával kiépülő szolgáltató szektorban) jelentős számú munkahelyet teremt a fejlődő és a szegény országok polgárainak.

-        csökkenti a fejlődő és a szegény országokból a fejlett országokba irányuló migrációt és az abból fakadó feszültségeket.

Kockázatok

-        a megvalósítás szinte irreálisnak tűnő feltételek egyidejű teljesülésétől függ:

o   globális politikai konszenzus és elkötelezettség a fentiekben kitűzött célok megvalósítása érdekében, a végrehajtás koordinálásáért felelős szervezet számára a hatékony működést biztosító felhatalmazás megadása

o   jelentős befektetés a fejlődő, és különösen a szegény országok munkaerejének alkalmassá tételére (egészségügyi, szociális, oktatási-képzési szempontból egyaránt)

o   a végrehajtás során kirobbanó, előre várható (etnikai, kulturális, vallási különbségekből adódó) konfliktusok egységesen elfogadott standardok és módszerek alapján történő kezelése, ezáltal azok eszkalálódásának megelőzése.

-        a megvalósítás folyamán felmerülő, előre nem várt, nem tervezhető konfliktusok

Összefoglalás

A globális kihívások csak új, globális megoldásokkal kezelhetőek, melyekhez a politikai és gazdasági döntéshozók eddig nem tapasztalt együttműködési készségére és a média maximális kooperációjára is szükség van. Az ezekhez szükséges előfeltételek – a kockázatok beazonosítása, a lehetséges megoldások meghatározása – már ma is biztosíthatóak, ezért ebben a folyamatban mindenkinek ki kell venni a részét, akinek adottak az ehhez szükséges képességek és lehetőségek.

Melléklet

„Karitatív kolonizáció”

A gyarmatrendszer felbomlása óta a nagyhatalmak politikai beavatkozásai a fejlődő és elszegényedett országok belügyeibe, egy-két ENSZ BT, vagy más nemzetközi szervezet illetékes testülete által jóváhagyott katonai beavatkozáson kívül csak ineffektív politikai próbálkozásokban merültek ki (ld. pl. a legutóbbi Brit Nemzetközösségi tanácskozást is), melyek érdemi megoldásokat nem jelentenek, a gyakran súlyos politikai, emberi jogi és szociális problémákkal küzdő országok lakossága számára. A politikai (és annak speciális formájaként a katonai) szerepvállalás az elmúlt évtizedekben messze elmaradt a fejlett és a fejlődő, vagy szegény országok közötti gazdasági-kulturális kölcsönhatások mögött.

Felmerül, hogy szükség lenne egy teljesen új, jótékonysági célú gyarmatosításra („charity colonisation” – „karitatív kolonizáció”), amely ugyanúgy, mint a gyarmatosítás és a neokolonizáció felhasználná a fejlett országok gazdasági, politikai és katonai erőfölényét, de azokkal ellentétben nem azzal a céllal, hogy kirabolja, kihasználja a „gyarmatokat”, hanem azért, hogy biztosítsa a hatékony segítségnyújtást számukra. Döbbenetes pl. hogy az éhínségnek és a járványos betegségeknek a felszámolását ma nem ennek költségigénye akadályozza meg, hanem az érintett országok közbiztonságának és a működőképes jogállamiságnak a hiánya. Talán az jelenthetné a megoldást, ha a fejlett országok egymás között a jótékonysági erőfeszítések támogatása, biztosítása céljából osztanák fel a világ elmaradott részét, e tekintetben kicsit hasonló módon, mint ahogy ez a XVI-XVII. századtól a II. világháborúig többször is megtörtént a történelem folyamán, csak egészen más céllal, mint korábban.

A "karitatív kolonizációra" (a magyar szavak használatával talán erőltetettnek hangzik a szóösszetétel) már jelen formájában is biztosítana valamilyen mértékben lehetőséget az ENSZ Alapokmánya. A „XII. Nemzetközi gyámsági rendszer” című fejezet az Alapokmány 6. cikkében adott kizárási felhatalmazás érvényesítése esetén már most is alkalmazható lenne azokra az államokra, melyek képtelenek saját polgáraikat megvédeni az éhínségtől és a nyomortól, de szükség esetén természetesen módosítani is lehetne az Alapokmányt, ahogy erre többször sor is került az elmúlt évtizedek során. Egy biztos: hosszú távon tarthatatlan, hogy a nemzetközi közösség csak akkor avatkozik be egy állam belügyeibe, ha az államhatalom birtokosai, vagy ez utóbbiak tehetetlensége miatt más fegyveres csoportok népirtásba kezdenek, miközben az éhínségben és a megelőzhető, kivédhető járványokban – ugyancsak az érintett országok állami vezetésének alkalmatlansága, vagy különböző érdekeken alapuló politikai megfontolásai miatt – még sokkal több ember hal meg.

A „karitatív kolonizáció” azonban nemcsak azt jelentené, hogy be lehet avatkozni humanitárius katasztrófa esetén is (akkor is, ha az érintett ország vezetői pl. saját hatalmi érdekeiktől vezérelve ezt nem is kérik), hanem egy olyan tartós "gyámsági" rendszert, melyben egy arra képes és kész állam, az ENSZ felhatalmazása és kontrollja mellett (hasonlóan ahhoz, ahogy ez most is történik egyes fegyveres konfliktusok kezelése során, csak más céllal, más eszközrendszerrel és annál sokkal hosszabb időtartamban) gondoskodna a humanitárius katasztrófa elhárításáról és megelőzéséről. Ahhoz persze, hogy ezzel senki ne éljen vissza, és valóban karitatív célokat tudjon hatékonyan szolgálni egy ilyen rendszer, sok fontos részletet ki kellene munkálni, azonban ha a fejlett világ nem tesz valamit, akkor az éhező és nyomorban élő országokban élők egyre nagyobb kockázatot fognak jelenteni a fejlett országok békéjére és végső soron fennmaradására vonatkozóan is.

Miért lehet itt „gyarmatosításról” beszélni? A szükséges, az éhínség felszámolására irányuló, a korábbiaknál hatékonyabb fellépéseknek vannak olyan elemei, amelyek a gyarmatosítás módszereihez hasonlítanak, csak a cél, az eszközrendszer és a várható, illetve remélhető eredmény más. Természetesen a cél nem szentesíti az eszközt, semmilyen agressziót nem tesz elfogadhatóvá bármilyen "nemes cél". Tény azonban, hogy nagyon gyenge a segélyeket eljuttatni és szétosztani akaró emberek védelme, a segélyezés folyamatának, rendszerének hatásfoka. Ezért ezt a rendszert kell hatékonyabbá, eredményesebbé, ugyanakkor transzparensebbé tenni. Tudomásul kell vennünk az ENSZ fennállásának lassan 70 éves, és az EU elmúlt négy évtizedes tapasztalatai alapján, hogy a nemzetállamok szerepe és jelentősége nem csökken, a nemzetközi szervezetek nem tudják átvenni és hatékonyan működtetni az összes olyan feladatot, amelyeknek egyébként világpolitikai jelentőségük van, és ezért korábban úgy tűnt, hogy azokat a szupranacionális szervezetekkel hatékonyabban lehet majd megoldani. A feladatokat és a hatásköröket oda kell telepíteni, ahol a feladatok megoldása a leghatékonyabban biztosítható. Ez pedig – az elmúlt néhány évtized tapasztalatai alapján – a nemzeti szint maradt mind a mai napig a nemzetközi konfliktusok és a humanitárius katasztrófák kezelése esetében is. Ilyen szempontból Irak, vagy az utóbbi hónapokban Líbia nem jó példa, mert egyik esetben sem karitatív szándék indokolta a beavatkozást. Igazában még nincs precedens arra, hogy pusztán az adott ország kormányzatának tehetetlensége miatt, kifejezetten az éhínség és a nyomor miatt avatkoztak volna be a nagyhatalmak, arra meg végképp nincs, hogy ezt egy hosszú távú stratégia mentén hajtották volna végre. Annyiban tehát az általam hatékonynak tartott, újszerű megoldás hasonlítana a „gyarmatosításra”, hogy egy állam, (ugyan kezdetben az ENSZ felhatalmazása alapján, de) az operatív döntéshozatalban saját hatáskörben, hosszú távon hajtaná végre. Annyiban persze eltérne, hogy ebből a „gyarmatosító” állam semmilyen közvetlen hasznot (adó, koncesszió, stb.) nem húzhatna, ebből adódóan a „gyarmatosított” állam polgárai nem tekintenének ellenségként a „gyarmatosítókra”, és a „gyarmatosítók” is érdekeltek lennének abban, hogy ahogy a „gyarmatosított” ország képessé válna a hatékony önigazgatásra, a lehető leghamarabb megszüntessék a „gyarmati”, gyámsági státuszt. Ismét hangsúlyozni kell: nem jelentene a „karitatív kolonizáció” olyan nagyon nagy eltérést az ENSZ Alapokmány alapján már jelenleg is alkalmazható „nemzetközi gyámság” rendszerétől, csak hatékonyabb és eredményesebb lehetne annál, és egy kicsit kiterjesztőbb értelmezést tenne szükségessé a jelenlegi gyakorlatnál.

Pál apostol Timóteushoz – a hűséges és megbízható munkatárshoz – írt első levelében (mely mostanában aktuális a református igeolvasó kalauz szerint) sok konkrét utasítást lehet olvasni, melyekből Isten segítsége nélkül aligha lehet megérteni a mai kor emberének szóló üzeneteket, ugyanakkor remekül félremagyarázhatóak a Biblia egyes részeit önkényesen kiragadó, azokkal szó szerint vagdalkozó emberek számára (akik gyakran így érvelnek: „de hát le van írva!”). Az 1Tim 6,1-2. részben például ezt olvashatjuk: „Azok, akik a rabszolgaság igájában görnyednek, adják meg gazdájuknak a teljes tiszteletet, hogy az Isten nevét és tanításunkat ne érje káromlás. Akinek pedig hívő gazdája van, ne hanyagolja el kötelességét azért, mert testvére, hanem annál szívesebben szolgáljon neki, hogy hívő, így az Isten előtt kedves és törekszik a jóra. Ezt tanítsd, erre buzdíts!” Tudjuk, hogy évszázadokon keresztül érveltek ezekkel a sorokkal Amerikában a rabszolgatartó déli államok álszent, kegyetlen vezetői az embertelen rabszolgatartó társadalom fennmaradása mellett. Sajnos a mai kor emberétől sem idegen a Biblia szó szerinti értelmezésére hivatkozva Isten akaratának megcsúfolása hamis tanításokkal és azokra épített komplex világnézeti rendszerekkel. Tipikusan ilyenek a homoszexualitással kapcsolatos „konzervatív kereszt(y)én(y)” tanítások, melyeknek képviselői és hangoztatói legfőbb végső érvként ugyanezeket a szavakat harsogják: „olvasd el! Hát le van írva!”. A történelmi és szövegkörnyezetéből kiragadott igerészekre hivatkozva nemcsak hirdetik a tévtanokat, hanem ítélkeznek, szívük mélyén átkozódnak, gyűlölködnek. Teszik mindezt a most idézett rész előtti sorokra is hivatkozva: „Kezedet elhamarkodva ne tedd föl senkire, s idegen bűnben ne legyen részed. Őrizd meg magadat tisztán.” (1Tim 5.22) Milyen jó hivatkozási alap lehet ez a két mondat azoknak, akik „szent háborút” folytatnak a melegek, különösen a hívő, esetleg egyházi szolgálatra hivatott homoszexuális emberek ellen! Pedig, ha továbbolvasnák az igét, ott van a nekik is szóló figyelmeztetés: „Némely ember vétke nyilvánvaló már az ítélet előtt is, másoké viszont csak azután derül ki. Éppen így a jótett is nyilvánvaló, de ha még nem is, nem maradhat sokáig elrejtve.” 1Tim 5.24-25.

Most, hogy az új Alaptörvény szellemében elkészült az új családvédelmi törvény tervezete ismét van alkalom arra, hogy magasra csapjanak a gyűlölködés hullámai Magyarországon a magukat „konzervatív kereszténynek” tartók és a „liberálisok” között, elinduljon a sárdobálás a homofób és a harcos jogvédők között. Muníció van bőven, ahogy ezt láthattuk már az Alaptörvény vitája során, mindkét táborban megvannak azok az „élharcosok”, akik a csúsztatásoktól, túlzásoktól, hangzatos, de az igazsággal néha kissé hadilábon álló érvektől sem riadnak vissza, és akik meg vannak győződve arról, hogy „nemes céljaik” minden „eszközt szentesítenek”. Mindezt egyre jobban elidegenedve figyeli a társadalom nagy része, a heteroszexuális emberek döntő többsége pontosan tudja, hogy a homofóbia legalább akkora bűn, mint az, ha valaki tényleg szét akarja verni a család intézményét (ami egyáltalán nem célja azoknak a melegeknek sem, akik egyszerűen csak békében, nyugalomban és egyenlő jogokat élvezve szeretnék megélni saját párkapcsolataikat, ugyanúgy, ahogy a heteroszexuális emberek).   Tekintettel arra, hogy a szélsőséges indulatoktól mentes, racionális érvek korábban már számos fórumon, számos alkalommal elhangzottak, megfogalmazódtak, ezek ismétlése nem szükséges. Nem kétséges, hogy a kétharmados többség ugyanúgy át fogja vinni akaratát minden hazai és nemzetközi tiltakozás ellenére, ahogy ezt az Alkotmány elfogadásánál tette, és ezzel ismételten kinyilvánítja azt az álláspontját, hogy ma Magyarországon az LMBT emberek csak másodrendű állampolgárként lehetnek jelen (de igazában az sem baj, ha elmennek…). Volt már ilyen a magyar történelemben, amikor a hatalom pillanatnyi birtokosai úgy gondolták, hogy megtehetik azt, amit egyetlen hatalom sem tehetne meg soha: elveszik a társadalom egyes tagjaitól az alapvető emberi jogaik gyakorlásának lehetőségét. Ezt tették a második világháború előtti fasizálódó Magyarország döntéshozói is, majd pár évvel később a kommunisták is. Mindkét korszaknak megvoltak a kijelölt bűnbakjai, akik jobb híján elmenekülhettek az országból, ha tudtak. Ma az LMBT embereket ültetik a vérbíróságoknál és a koncepciós pereknél kicsit szofisztikáltabb módszerekkel a virtuális vádlottak padjára a társadalom minden bajáért : bűnbaknak kiáltva ki őket a házasság intézményével kapcsolatos válságjelenségekért, a népességfogyásért, sőt az általános erkölcsi válságért. Kézenfekvő tehát, hogy a mai meleg és leszbikus fiatalok tömegeiben fogalmazódik meg a kivándorlás, az őket kirekesztő, sokszor, sok féleképpen megalázó ország és társadalom elhagyásának gondolata, amit a gyűlöletkeltők ma ugyanolyan üdvrivalgással veszik tudomásul, mint anno a fasiszta és a kommunista ideológusok a zsidók, majd az „imperialista, rendszeridegen elemek” távozását. A menekülők azonban sajnos nagyon sokszor olyan sebeket kaptak, melyek szülőhazájuk és az ott élők, otthon maradók elleni generális gyűlöletnek lettek a forrásai. Rettenetes érzés azoknak, akik maguk is elszenvedői voltak a hatalmat pillanatnyilag megragadó, gyűlölködő, hangos kisebbség gátlástalan uralmának – még akkor is, ha nem választották a menekülés útját – megélni azt, hogy rájuk is haragudnak az elűzött, megsebzett, adott esetben megnyomorított emberek. Sajnos az elmúlt század két nagy diktatúrája elöl menekülők gyakran hibáztatták szívükben az egész országot, mindenkit, aki itt maradt, azért, ami velük, az elüldözöttekkel történt. Talán tudták, hogy nem helyes mindenkit hibáztatni az itt maradók közül, tudták, hogy „… élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem…”, de mégis ott volt a szívűkben a keserűség, az egész magyar társadalommal szemben kialakult sértettség, megbántottság érzése. Most, amikor újra azt látjuk, hogy egy hatalomra került hangos kisebbség elűzi az országból azokat, akiket kikiáltott bűnbaknak, legalább okuljunk a történelem tanulságaiból. Kármentésként legalább annyit tegyünk meg, hogy felhívjuk azoknak a fiataloknak a figyelmét, akik a rájuk zúduló gyűlölet elől elmenekülnek majd ebből az országból, hogy ne gondolják egy pillanatra se azt, hogy az egész magyar társadalom űzte el őket. Ha el is mennek innen, mert nem akarják kitenni magukat a homofób gyűlölködők atrocitásainak, akkor is tartsák meg jó emlékezetükben azokat, akik bár itt maradtak, de nem tartoznak a gyűlölködők, az üldözőik közé, hanem ugyanúgy elítélik a viselkedésüket, mint a távozást választók. Tartsák életben a kapcsolataikat, barátságaikat az itt maradókkal, és hagyják nyitva az utat a visszatérésre, mert előbb, vagy utóbb ugyanúgy el fog múlni a homofóbia társadalmi fekélye Magyarországon is, mint ahogy eltűnt a fasizmus és kommunizmus is a történelem süllyesztőjében.

A jelen blog egyik korábbi bejegyzésében már foglalkoztunk azzal a jelenséggel, hogy a keresztény felekezetek közötti történelmi ellentéteket a homoszexualitással kapcsolatos teológiai álláspontok át tudják hidalni, legyen szó akár az elutasító (amit gyakran „konzervatív”-nak szoktak nevezni, bár ez a jelző nem igazán adekvát), minden homoszexuális cselekedetet  egyértelműen bűnösnek minősítő, akár a megengedőbb (amit általában „liberális”-nak neveznek, de ez sem kevésbé kifogásolható, mint a „konzervatív” jelző használata), a felnőtt emberek között létrejövő, kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuló monogám kapcsolatot elfogadó, Isten kedves akarata szerint valónak tartó teológiai álláspontokról. Amint ott is jeleztük, mind az un. konzervatív, mind a liberálisnak nevezett álláspont jelen van majdnem mindegyik kereszt(y)én(y) felekezetben, igaz elismertségük és egyházon belüli elfogadottságuk nagyon különböző. Ez az új frontvonal azonban nemcsak a keresztény felekezeti határokat átívelő módon alakult ki, de szinte mindegyik a nagy világvallás híveinek szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy ebben a kérdésben megoszlanak a vélemények. Ebből adódóan az „konzervatív” álláspontot képviselő muzulmánok és keresztények véleménye közelebb áll egymáshoz, és nagyobb feszültség érzékelhető sok esetben a kereszténységen belül ennek a kérdésnek megítélésében, mint általában a más vallásokkal szemben.

Meglepő aktualitást kapott a kérdés mostanában Skóciában. Amint  a Daily Record cikkéből kiderül skót katolikus és muzulmán vezetők összefogtak annak érdekében, hogy együtt küzdjenek az Skót Nemzeti Parlament (SNP) azon terve ellen, miszerint Skóciában is el akarják ismerni az azonos neműek házasságát.

Ugyanakkor a mindennapi.hu cikke szerint a szólásszabadság szempontjából „mélyen aggasztónak” nevezte a Skót Egyház azt a készülő törvényt, mely a focidrukkerek magatartását büntethetővé teszi, amennyiben az „vallási, faji vagy más típusú gyűlölködést kelt”. Állításuk szerint a hitre vonatkozó viták felkavarják és fel is kell, hogy kavarják mindenki érzelmeit, ezért rendkívül nehéz a gyakorlatban különbséget tenni a vitát kavaró vallási állítás határozott kifejtése és a vallási gyűlölködés között. Vagyis miközben egyes egyházak vezetői össze akarnak fogni az azonos neműek házasságának elismerése ellen, mások a szólásszabadságot féltve tiltakoznak a futballszurkolók gyűlöletcselekményeinek jogi korlátozása ellen.

Akkor azonban, amikor a katolikus vezetők össze akarnak fogni a muzulmánokkal az azonos neműek házasságának jogi elismerése ellen, sok esetben olyanokkal kerülnek szembe, akik más keresztény felekezetek tagjaiként szintén Jézus Krisztust tartják megváltójuknak és üdvözítőjüknek, hiszen a az azonos neműek házasságának jogi elismertetése a homoszexuális emberek közül elsősorban  azoknak fontos, akik maguk is hívő keresztények. 

Riasztó képet festenek ezek a fejlemények a keresztény egyházi vezetők politikai manővereit, társadalmi szerepvállalásukat illetően: ha azt kívánja az érdekük, akkor összefognak akár a muzulmánokkal is (tudjuk, hogy a nyugat-európai országokban működő muzulmán egyházközösségekről sok esetben derült már ki, hogy azok a vallási fanatizmus és az erre alapozott terrorista cselekmények bázisaiként funkcionáltak!), ugyanakkor felemelik hangjukat a vallási, etnikai és egyéb indíttatású gyűlöletkeltést korlátozni akaró jogszabályok ellen. Tekintettel azonban arra, hogy korunkban az egyház minden tagjára egyre nagyobb felelősség hárul (amiatt, hogy egyre több lehetőség kínálkozik a tévutakon járó egyházi vezetők elleni fellépésre), mindannyiunknak tennünk kell azért, hogy a keresztény egyházak vezetői ne bocsátkozzanak gyarló emberi érdekeiktől vezérelt politikai játszmákba, hátat fordítva a szeretet, a béke és a kiengesztelődés Istenének.

A témával kapcsolatos további linkek:

http://www.religioustolerance.org/statbelief.htm

http://www.religioustolerance.org/hom_uni.htm

http://www.anglican-mainstream.net/

http://mindennapi.hu/cikk/egyhaz/megkezdodott-a-vilag-vallasi-vezetoinek-zarandoklata/2011-10-27/8982

http://www.boxturtlebulletin.com/what-are-little-boys-made-of-main

Recently have been published the 2010 Hungarian Central Statistical Office data of same-sex registered partnership (RP): 80 pairs, 122 male and 38 female. Only few media reported this (eg hvg.hu), although it might be interesting data for all, those who support and those who oppose the recognition of gay couple’s relationship. Since the RP has become legal in Hungary in 2009 it has been attacked from several directions: in one hand  the conservative clergy opposed it because it is too similar to marriage, in the other hand the majority of people with liberal values and the concerned people are also unsatisfied because it is far less than the a marriage. That’s the fact: RP is an assuming of sexual identity, so those 160 people were courageous people who have undertaken it in the present Hungarian society. We hope and wish that they also be happy!

Magyarul

A napokban látott napvilágot a KSH 2010-es adata az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatának (BÉK) számáról: 80 pár, 122 férfi, 38 nő. Kevés médium számolt be erről (pl. a hvg.hu), pedig mindenki számára érdekes lehet ez az adat, azoknak is, akik támogatják és azoknak is, akik ellenzik a melegek párkapcsolatának ezt a fajta elismerését. Amióta 2009-ben a törvény lehetővé teszi a BÉK-et több oldalról érte támadás: a konzervatív egyházi körök azért ellenezték, mert így is túlságosan hasonlít a házassághoz, a liberális értékrendet vallók és az érintettek jelentős része meg azért, mert sokkal kevesebb, mint a házasság. Egy tény: a BÉK egyfajta nyílt felvállalása a melegségnek, ezért az a 160 ember, akik ezt a mai magyar társadalomban vállalták, bátor emberek. Reméljük és kívánjuk, hogy boldogok is legyenek!

In English

A napokban jelent meg az Alkotmánybíróság határozata egy népszavazási kezdeményezés elutasítása miatt készült beadványról. Az Országos Választási Bizottság korábban elutasította az alábbi kérdést tartalmazó népszavazási kezdeményezés aláírásgyűjtő ívének hitelesítését: „Egyet ért e ön azzal, hogy a homoszexuális magyar polgárokkal szembeni előítéletett a Kormánynak meg kell szűntetni mihamarabb, hiszen EU tagok vagyunk?” Az OVB az alábbi indoklással utasította el a hitelesítést, amit az Ab helybenhagyott: „a népi kezdeményezésben foglalt kérdés nem tartozik az Országgyűlés hatáskörébe. Az OVB álláspontja szerint a népi kezdeményezésben az Országgyűléstől eltérő szerv, a Kormány van címzettként megjelölve. A kérdés továbbá nem felel meg az Nsztv. 17. §-ában foglalt egyértelműség követelményének sem, mivel a magyar nyelvtan szabályai nem érvényesülnek, a mondat egyes részei, kifejezései nincsenek egymással nyelvtani, logikai összefüggésben.”

Tanulságos történet. Egyrészt a jó szándékú kezdeményezés valahol elismerést érdemel. Nevével, személyes adataival vállalta valaki ezt a beadványt (bár az OVB honlapján csak annyi jelent meg, hogy „K. K. magánszemély által benyújtott országos népi kezdeményezés tárgyában” született meg az elutasító határozat). Másrészt meglepő, hogy ha már valaki felvállalta ezt a beadványt, akkor miért követte el azokat a nyelvtani és jogi baklövéseket, amelyek miatt valóban nem lehetett mást tenni, mint elutasítani a kezdeményezését. Egyértelműnek tűnik ugyan, hogy ma Magyarországon aligha lenne sikeres egy ilyen kezdeményezés, de akkor is furcsa, hogy ha már úgy döntött valaki, hogy felvállalja ezt az ügyet, akkor miért nem készítette elő alaposabban? !