az ezer színű világ

A református igeolvasó-kalauz alapján a címben idézett igeszakasz mostanában került sorra Máté evangéliumából. A hívő és gondolkodó emberben joggal merülhet fel a kérdés: kik a mai kor farizeusai? Kiktől akar óvni minket, ma élő embereket Jézus? Szomorú és elgondolkodtató aktualitást ad ennek az igeszakasznak, hogy a katolikus egyházon belül évek óta egyre magasabb szinteket érintő pedofil botrányok után, most az olasz ügyészség a Vatikán pénzügyeinek a visszásságait is kezdi feltárni: a tények arra utalnak, hogy a a Vatikán bankja a maffia és más bűnszervezetek, bűnözők pénzeinek tisztára mosásában évtizedek óta súlyosan érintett. Márpedig, ha ez igaz, akkor lehet ugyan, hogy vannak és lesznek olyanok, akik alantas, a sátántól eredő szándékokkal akarják össztűz alá venni Krisztus egyházának legnagyobb, legerősebb bástyáját, a Vatikánt, de a történtek után joggal merülhet fel a kérdés az jó szándékú laikus hívőkben is, hogy a súlyos, köztörvényes bűncselekményeket leplező, sőt adott esetben azok hasznából részesülő vatikáni vezetés nem pont azt teszi-e, amitől Jézus Krisztus féltve óvta tanítványait. Természetesen minden jó szándékú keresztény embernek közös felelőssége, hogy a saját lehetőségei szerint tegyen meg mindent azért, hogy az egyház tisztuljon meg a rátapadt szennytől, legyen képes betölteni Jézus Krisztustól kapott küldetését, ellátni feladatait és válljon méltóvá ahhoz, akinek nevét viseli.

Egy másik blogban szépen összefoglalta valaki mindazokat a véleményeket, amelyek ma a gender mainstreaming ellen küzdőket összetartják, ideológiai és stratégiai munícióval látják el (http://uzenet.wordpress.com/2010/05/31/a-gender-orulet-hangosan-szunet-nelkul-tiltakozni/). Véleményemet, reakciómat oda is leírtam, de mivel nem tudom, hogy meg fog-e ott jelenni, ezért itt is közreadom:

Megértő vagyok az Ön félelmeivel kapcsolatban, és nagyon sajnálom, hogy ilyen sötéten látja a jövőt. Ez utóbbit két okból tartom bajnak: egyrészt az Ön személye miatt, hiszen Önnek nyilván sok szenvedést okoznak azok a tendenciák, melyeket látni vél a világban, másrészt azok miatt, akik az Ön és az Önhöz hasonló álláspontot képviselők véleményét elfogadva tévutakra tévednek és hasonló félelmeknek, szenvedésnek teszik ki magukat és embertársaikat. Az Ön által idézett igeszakasz Ézsaiás (vagy a katolikus szóhasználat szerint Izajás) próféta könyvéből mindannyiunk számára súlyos figyelmeztetés, hiszen azt, hogy a gender mainstreaming valódi szándékaiért (amelyeknek lényegében semmi közük a Kuby féle paranoid doxazmákhoz), vagy pont az azok ellen küzdőket tekinti Isten a "sötétséget világosságnak" mondóknak, azt mindannyian csak az utolsó ítéletkor fogjuk megtudni.

Az elmúlt években össztűz zúdult a konzervatív keresztény morálteológia képviselői részéről a gender mainstreaming terjesztőire, támogatóira. Se szeri, se száma azoknak az írásoknak, megnyilatkozásoknak, amelyek a "hat nemű társadalom" ideológiájával, vagy éppen a nemek egyfajta elmosásával vádolják a "szélsőségesen liberális" ideológiák képviselőit, akik a család, és ezáltal magának emberi társadalomnak az alapjait akarják aláásni kártékony, és a természet rendje ellen indított kampányukkal, stb. Érdemes azonban kicsit átgondolni ezeket a vádakat, és a kinyilatkoztatás fényében megvizsgálni az indítékokat és szándékokat. Már a jelen poszt címválasztása is kifejezi azt a paradoxiát, ami a kérdéssel kapcsolatban érzékelhető: azzal ugyanis, hogy az ellenzést kifejező "anti-" előtagot hozzáillesztjük a gender szóhoz egy olyan kifejezéshez jutunk, amely éppen azt jelenti, ami ellen tiltakoznak a gender mainstreaming ellen küzdő emberek. Ezzel a szóösszetétellel ugyanis olyan kifejezéshez jutunk, mely a "nemi jellegek ellen küzdő áramlatként" lenne értelmezhető, holott a konzervatív ideológia képviselői egyebek mellett éppen azt kifogásolják, hogy a gender mainstreaming szerintük elmossa a tradicionális nemi szerepeket.

De vegyük sorra a fent felsorolt vádakat! Általánosságban a konzervatív keresztény morálteológia képviselőinek az a hozzállása, amely az ővéktől eltérő morálteológiai álláspontot elfoglaló embereket egyértelműen a család és a társadalom ellenségeinek, ilyen értelemben valami nagyon rossz, mondjuk ki nyíltan sátáni szándék követőinek minősítik, meglehetősen furcsa, visszatetsző, sőt morálisan is erősen aggályos. Akkor ugyanis, amikor ilyen súlyos vádak megfogalmazódnak, a konzervatív ideológia képviselői végső soron a fejlett világban élő keresztények millióit minősítik aposztatának, hiszen úgy az Egyesült Államokban, mint Nyugat- és Észak-Európa legtöbb országában a keresztények többsége mára elfogadja azt az érvelést, melynek alapján a homoszexualitást önmagában nem lehet bűnnek tekinteni, és ezért annak megélését sem lehet egységesen és miden formájában elítélni. Különösen hiteltelenné tette a konzervatív morálteológia képviselőinek álláspontját mindaz a sok botrány, melyek az elmúlt időkben megrázták a keresztény egyházat, de ezektől függetlenül is nyilván sokakban merül fel kétség azzal kapcsolatban, hogy mennyire megalapozottak a homoszexualitás eredetével és kialakulásával kapcsolatos tudományos eredményeket egyértelműen figyelmen kívül hagyó, vagy éppen mereven elutasító teológiák. Vannak ugyan elvétve olyanok is, akik a konzervatív keresztény álláspont védelmében megpróbálnak érveket találni a tudományos kutatások eredményei között is. Ez eddig sem volt könnyű feladat, hiszen a pszichiátria és a pszichológia képviselőinek döntő többsége egyértelműen azt az álláspontot képviseli, hogy a homoszexualitás se nem az egyén döntésének függvénye (márpedig akkor aligha lehet bűn), se nem betegség (akkor viszont nincs miért kűzdeni ellene), a szociológusok számára pedig evidencia, hogy a társadalom pár százalékát kitevő homoszexuálisok (éppen a konzervatív ideológia képviselői azok, akik általában még a tudományos felmérések során mért 4-5%-os arányt is túlzónak tartják) aligha felelhetnek azokért a nagyon sajnálatos negatív trendekért, melyek a fejlett világ egy részében észlelhető súlyos demográfiai torzulásokhoz és a házasság válságához vezettek. (Ez utóbbival kapcsolatban egyébként megjegyzendő, hogy a demográfiai trendek és a házassági statisztikák az elmúlt években pont azokban az országokban mutatnak pozitív irányú elmozdulásokat, amelyek lakossága a leginkább toleráns a homoszexualitással kapcsolatban, mint amilyen Dánia és Svédország.) A konzervatív morálteológia álláspont tudományos megalapozására irányuló erőfeszítéseket különösen visszavetette a NARTH és a reparatív therápia több korábbi vezetőjének vallomása, melyben elismerik, hogy igazában semmi érdemi eredmény nem várható a homoszexuálisok "átnevelését" célzó "kezelésektől". Azonban, ha ezt a pár évvel ezelőtt tett nyilatkozatot nem is tartották elegendőnek egyesek arra, hogy a reparatív therápiának nevezett sarlatánságot elutasítsák, az a tény, hogy az elmúlt hetekben egy újabb vezető "szakértőjükről" derült ki, hogy miközben hevesen támadja a homoszexuálisok jogainak elismerését, és hirdeti a homoszexualitás elleni küzdelem "igéjét", aközben saját maga homoszexuális prostituálttal utazgat a világban, talán felnyithatja végre azok szemét, akik őszinte szándékkal keresik Isten akaratát ezekben a kérdésekben is, és nem kívánják figyelmen kívül hagyni az ismertté vált tényeket.  

Természetesen a gender mainstreaming képviselői sem akarják egyöntetűen és összehangoltan "aláásni" a család intézményét (ahogy ezt egész komoly doxazmák formájában hirdetik paranoid beütésű és szélsőségesen konzervatív irányultságú emberek). Ugyanakkor az is igaz, hogy a korábban említett sajnálatos társadalmi folyamatok miatt sokan szemforgatónak tartják azokat, akik úgy tesznek, mintha a család ideálja érintetlenül maradt volna az elmúlt évtizedekben. Természetesen ugyanúgy nem maradt, nem maradhatott érintetlen, mint ahogy az emberiség történelme során korábban is folyamatosan és jelentős mértékben alakult a család intézménye, hasonlóan a családokból felépülő társadalomhoz és a változó társadalomban élő emberhez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki alá akarná ásni a család intézményét, akár szándékosan, akár tudatlanságból, aki elfogadja a gender mainstreaming bizonyos elemeit.

Azt általában a konzervatív álláspontok képviselői is elfogadják, hogy eredeti szándéka szerint a gender mainsteaming pozitív célokat, a nők egyenjogúságát, hátrányos megkülönböztetésük felszámolását tűzte ki célul, de a véleményük szerint ezután rárakódtak bűnös és kártékony tartalmak, mint amilyen a homoszexualitás, a transzszexualitás, stb. iránti tolerancia, és ezért vált a családok létét veszélyeztető kártékony áramlattá. Tény, hogy a nők egyenjogúságának követeléséből a gender mainsteaming elvét képviselők többségének valóban az is következett, hogy abban az esetben, ha a homoszexualitást nem tekintjük kórosnak -mint ahogy a tudomány ma már egyértelműen nem tekinti annak -, akkor a homoszexuális emberek egyenlő jogainak biztosítása is logikusan hozzátartozik a nemi alapon történő megkülönböztetés elleni küzdelemhez. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, amit a konzervatív álláspont harcos képviselőjévé vált Kuby állít a "Nemek forradalma" című írásában, hogy a gender mainstreaming képviselői szerint nem kettő, hanem hat nemről kellene beszélni. Meglehetősen visszás eljárás, hogy valaki azt állítja magáról, hogy korábban a "másik oldalon" állt, ezért mindenkinél jobban ismeri azt az oldalt, most "megtért" a "jó oldalra", ezután olyan vádakkal illeti a korábban saját maga által is képviselt "másik oldalt", amely azonban egyáltalán nem igaz mindenkire, aki továbbra is azon az oldalon áll, majd a konzervatív tábor ezek miatt a hamis vádak miatt ítéli el a bűnös "másik oldalt". Abból ugyanis, hogy valaki elfogadja, hogy az emberek bizonyos százaléka a saját neméhez tartozók iránt vonzódik, és ezért elfogadhatónak tartja, hogy számukra biztosítani kell a nemi irányultságuk szabad és korlátozásoktól mentes megélésének lehetőségét, még nem következik, hogy a többséget képező heteroszexuális emberek nemi identitását is kétségbe akarná vonni. Vagyis a homo- és transzszexualitás elfogadása nem vezet a "nemek forradalmához". Mi táplálja tehát ezt a tévhitet, mely annyi ellenségeskedés alapja? A homoszexuális emberek egy része és a transzszexuális emberek nemcsak szexuális orientációjukban különböznek a többségi heteroszexuális emberektől, hanem megjelenésükben, viselkedésükben, értékrendjükben, stb. Ez az, amiért úgy tűnhet a felületes szemlélő számára, mintha új nemet akarnának képviselni. Így pl. ha egy férfiakhoz vonzódó férfi megjelenésében és viselkedésében láthatóvá, a kívülállók számára is nyilvánvalóvá válik, hogy homoszexuális (vulgárisan szólva: amikor egy férfi "buzis" megjelenésű, viselkedésű), kézenfekvőnek tűnhet, hogy róla azt feltételezzék, hogy a "normálisnak" tekintett férfiaktól elkülönülő, új nem képviselőjének tartja magát, hiszen a heteroszexuális férfiak nemi identitásához tartozó konvenciókat "rúgja fel" a megjelenésével, a viselkedésével, stb. Igaz ugyan, hogy azzal mindenki tisztában van, hogy ezek a konvenciók meglehetősen időlegesek, a történelem folyamán erősen átalakultak (pl. az a testhez feszülő nadrág, amit pár éve még egyértelműen a homoszexuális férfiakra jellemző viseltnek tartottak, egyrészt a középkorban is sokszor tünt fel, mint széles körben elfogadott viselet, másrészt a dívat változásait követő fiatalok mostanában szexuális orientációjuktól függetlenül szívesen választják), de mégis vannak olyanok, akik az általuk elfogadott normáktól eltérő megjelenésű, viselkedésű embereket megbélyegzik és elítélik. Ennek a harcos szembenállásnak - amit nevezhetünk akár a poszt címének választott anti-gender mainstreaming-nek is - számos negatív következménye van. Egyrészt azok között, akik bár maguk a heteroszexuális többséghez tartoznak, de nem tartják elfogadhatónak a homoszexuálisokkal szembeni hátrányos megkülönböztetést és gyűlöletkeltést, sokan egyfajta "szolidaritás" kifejezéseként maguk is felrúgják a heteroszexuálisokra korábban jellemző konvenciókat. Ennek a mechanizmusnak a következménye is lehet a mostanában egyre gyakrabban megfigyelhető metroszexuális viselkedés és megjelenés. Ez önmagában is számos újabb konfliktus forrása lehet, és a hagyományos heteroszexuális konvenciók háttérbe szorulása veszteséget jelenthet a társadalom egésze számára, azonban ennél sokkal több nehézséggel jár mindez a homoszexuálisok számára. Azzal ugyanis, hogy a heteroszexuális többség gátolja a sajátos megjelenési és viselkedési formák felvállalását, vagy éppen egyesek átveszik azokat annak ellenére, hogy heteroszexuális orientációjuak, ezzel gátolják a homoszexuálisok számára a nyílt társadalmi jelenlétet, ami egyértelműen hátrányt jelent számukra pl. a társkapcsolatok kiépítésében (aminek kínos következménye lehet, ha egy homoszexuális ember a vele azonos nemű, számára vonzónak tűnő, de a külső megjelenés alapján be nem azonosítható nem irányultságú heteroszexuális személyhez próbál közeledni), vagy a magánéleti kérdések kommunikációjában (meglehetősen kínos pillanatokat okoz minden érintett számára, amikor pl. egy homoszexualitását titkoló, külső megjelenésében a heteroszexuális konvenciókhoz alkalmazkodó embertől kérdezgetik házassági, családalapítási szándékait). Ezekkel az érvekkel szemben szokták felhozni a "rossz minták" vélelmezett negatív hatásait a fejlődésben lévő személyiségekre, mivel a konzervatív álláspontok védelmezői szerint a homoszexuálisok nyílt társadalmi jelenléte "megrontja" a gyermekek egészséges szexuális fejlődését. Ennek az állításnak a tarthatatlanságát ugyan számos tudományos kutatás igazolta, azonban a konzervatív álláspont képviselői ezeknek a tudományos kutatásoknak a megbízhatóságát, hitelességét kétségbe vonják, saját álláspontjukat viszont evidenciaként kezelik, mely nem is igényel semmilyen bizonyítást. Megoldást csak az hozhat, ha mindkét oldal számára hiteles és megbízható tudományos eredmények fognak születni arra vonatkozóan, hogy valóban befolyásolja-e a gyermekek szexuális fejlődését a homoszexuálitás nyílt felvállalásának látványa, tudata, ha igen, akkor mi az, ami hatást tud gyakorolni a gyermekek személyiségfejlődésére, és mi az, ami mindenki számára elfogadható adatokkal alátámasztva nem gyakorol semmilyen hatást. Ez utóbbiakkal kapcsolatban talán nagyobb esély van arra, hogy a konzervatív gondolkodású emberek egy része is elfogadóbb legyen, és ezáltal elkerülhetővé váljanak az "anti-gender-mainstreaming" negatív következményei.

Mai világunkat megosztó, egymással sokszor élesen szembenálló morális megítélések szükségszerű következményeként nemcsak a bűn fogalmában, az egyes cselekedetek morális, morálteológiai megítélésében, de a büntetőjogban is egyre nagyobb különbségek mutatkoznak. A konzervatív keresztény állásponttal összhangban a homoszexualitást évszázadokon keresztül bűncselekménynek tartották, és ma is annak tartják egyes (jellemzően gazdaságilag erősen elmaradott, és alapvetően antidemokratikusan működő) országokban. Ugyanakkor azokban az országokban, amelyek megfelelnek a jogállami kritériumoknak, a homoszexualitás dekriminalizálása évtizedekkel ezelőtt megtörtént, és az elmúlt években egyre súlyosabb bűncselekményeknek minősültek a homoszexuálisokkal szembeni jogsértések. A morális megítélés változása tehát a büntetőjog változásával járt, annak ellenére, hogy ma még ezek az erkölcsi kérdések mindenhol heves viták tárgyát képezik, amiben nem kis szerepe van a konzervatív keresztény álláspontot képviselőinek. Ez mára olyan társadalmi feszültségek forrásává vált, melyek ma még nehezen belátható következményekkel járhatnak. A múlt évszázad történelme arra tanít, hogy az emberek stabilitás iránti igényeit, változásokkal szembeni ellenérzéseit kihasználó konzervatív irányzatok mindig megpróbálták a saját érdekeiket ideológiai és erkölcsi alapokra helyezni, és ez nagymértékben hozzájárult a XX. század történelmi tragédiáihoz. A demokratikus jogállamiságot és egyenlő emberi jogokat követelők elnyomását az első világháború előtt az egyes országokban uralkodó hatalmi elit a többségi nemzethez tartozó emberekben a nacionalizmus gerjesztésével próbálta elfedni, aminek következtében a kirobbanó háborúban százezrek haltak meg a frontokon és a hátországokban, majd forradalmak söpörtek végig Európában is hatalomra jutottak minden idők legszörnyűségesebb, legtöbb halálos áldozatot követelő diktatúrái, majd egy második véres világégésben ismét sokmillió ember vesztette életét. Ennek ellenére vannak ma is olyanok, akik az alapvető emberi jogok érvényesülését a konzervatív erkölcsi elvek védelmére hivatkozva akarják továbbra is megakadályozni. Könnyen belátható, hogy ez mindig is nagyon csábító lehetőség és emiatt nagyon nehezen elkerülhető csapdahelyzet volt, és ma is az. Az aktuálisan a többséghez tartozó ember számára ugyanis csábító ehetőség, hogy a többség erejével elnyomja azokat, akik úgyis kisebbségben vannak, ezzel büntet(hetet)lenül kiélje hatalomvágyát, ugyanakkor az ideológiai, morális, vagy különösen morálteológiai indokok alapján tettét igazolni is tudja önmaga és a többség más tagjai előtt. Ennek a társadalmi jelenségnek mindig van egy "bűnbak-gyártó" indítéka, ami nagyon erős érzelmi motivációt is biztosít ezeknek a megnyilvánulásoknak a hátterében. Ez az a mechanizmus, amely a múlt század történelmének oly sok tragédiájához vezetett, és amelyet most a homoszexualitást elutasító többség alkalmaz szerte a világon. A homofóbia pedig ugyanolyan bűn, mint pl. a fajelmélet. Ez utóbbit is elfogadták és morálisan is mélyen beágyazták maguknak a konzervatív keresztény erkölcs hívei Európa számos országában az I és a II. világháború előtt, és mára egyértelművé vált, hogy ez bűn és ennek terjesztése bűncselekmény. A homoszexulis irányultság erkölcsi elítélése tehát ma valóban ugyanolyan bűn, még akkor is, ha ezt ma még azok a keresztény felekezetek sem merték kimondani, akik már eljutottak a homoszexualitás elfogadásához. A katolikus egyház katekizmusa is csak addig jutott el, hogy a homoszexuális hajlamot önmagában már nem tartja bűnnek. Ebből pedig logikusan következne, hogy azokat az embereket, akik mégis bűnösnek nevezik a homoszexuális hajlammal élő embereket, a katolikus egyháznak is bűnösnek kellene tartania. E tekintetben tehát a jogállami normák - melyek a homofób, gyűlöletkeltő megnyilvánulásokat a büntetőjog erejével üldözik - megelőzték a morális teológia állásfoglalásait. A konzervatív álláspontot képviselők mégis ragaszkodnak saját véleményükhöz, bőséges ideológiai muníciót szolgáltatva azoknak, akik a világ egyes pontjain különböző intenzitással, de helyenként súlyosan sértik a homoszexuálisok emberi jogait. Az a hír pl. amely mostanában elég nagy visszhangot kapott a médiában, miszerint Malawiban 14 év börtönre ítéltek két homoszexuális fiatalembert, akiknek semmi más "bűnük" nem volt, csak az, hogy meg kívánták élni egymás iránti vonzalmukat, nem azért volt vélhetően fontos a hírügynökségeknek, mert ez lett volna a legsúlyosabb jogsértés, amit homoszexuálisok ellen elkövettek. Tudjuk, hogy egyes arab országokban rendszeresen kivégeznek, meglincselnek embereket csak azért, mert kiderül róluk, hogy homoszexuálisok. A Malawiban hozott ítélet jelentőségét az adja, ahogy ezt a döntést  helyi hatóságok kommunikálták. Ők ugyanis azáltal, ahogy a legszélesebb nyilvánosság előtt bemutatták ezt az ítéletet, egyrészt megfenyegették a homoszexuális embereket, hogy félelmet keltsenek bennük, másrészt támogatást kívántak szerezni maguknak a konzervatív értékrendet vallók részéről. Ez utóbbi miatt van felelőssége a homoszexualitással kapcsolatos elutasító, konzervatív értékrendet a fejlettebb jogállamokban hirdető embereknek (kihasználva a szólás és véleményszabadság adta lehetőségeket) abban, hogy a homoszexuális emberek alapvető emberi jogait sértő bűncselekmények állami támogatással mennek és mehetnek még mindig végbe a világ számos országában. Tekintettel azonban arra, hogy ma már széles körben ismertek azok a tudományos eredmények, melyek alapján tarthatatlanok a homoszexualitást elítélő morális álláspontok, az ezekre alapozott emberi jogi sérelmek emberiesség elleni bűncselekményeknek kell, hogy minősüljenek. Azt azonban egyelőre csak remélni lehet, hogy a XXI. században az emberiségnek nem kell ugyanolyan sok szenvedést elviselnie az alapvető emberi jogok megsértésétől sem visszariadó, önző hatalomvágyukat ideológiai és álszent morális tanításokba csomagoló emberek bűnei miatt, mint amennyit a XX. században kellett.

Az idegen nyelven világszerte elterjedt és használt kifejezéseket magyarra fordítani nem könnyű feladat, mivel az eredeti értelmüket és jelentéseiket legtöbbször nem elég pontosan, hűen adják vissza a magyarosított változatok. Igaz ez a "gay pride" kifejezésre is, amit általában "meleg büszkeségnek" szoktak fordítani. Ez a fordítás azonban számos problémát vet fel a jelzős szerkezet mindkét elemével kapcsolatban. Sokan kifogásolják az angol "gay" kifejezéssel kapcsolatban a magyar "meleg" szó használatát is, de ezek általában érzelmi indíttatású, sokszor nagy indulati töltettel bíró kifogások. Ugyanakkor a "pride" szó esetében az a gyakorlat, hogy ezt egyértelműen, és szinte kizárólag "büszkeség" értelemben használják a magyar nyelvben, egyáltalán nem tűnik indokoltnak, és számos olyan probléma forrása lehet, amelyek nehezítik a homoszexuálisok elfogadását a társadalom többségét kitevő heteroszexuálisok részéről. Egy szótár program szerint a "pride" szó a "büszkeség" mellett "önérzetet" és "falkát" is jelent. Ez utóbbi jelentés egyébként szintén nem lenne teljesen idegen a "gay pride" felvonulások jellegétől, de igazában a második jelentés tűnik relevánsnak, ugyanakkor az elsőtől konkrét tartalmában, valamint hangulati és érzelmi színezetében egyaránt jelentősen eltérőnek.

Az év elején az USA-ban beterjesztett egyik törvénytervezet - Obama elnök választási igéreteinek megfelelően - azt célozza, hogy szünjön meg az amerikai hadseregben a "ne kérdezd, ne mondd meg!" gyakorlat a homoszexualitással kapcsolatban. Ezt első sorban ottani meleg jogvédők forszírozták, akik szerint az egy rendkívül szemforgató, álszent gyakorlat, hogy a homoszexuálisok csak akkor jelentkezhetnek a katonai szolgálatra, ha nem vállalják fel nyíltan a szexuális orientációjukat, és ezt az álláspontot az Obama-adminisztráció magáévá tette. Nagyon érdekes azonban ezt a kérdést Magyarországról megvizsgálni. Első megközelítésben úgy tűnhet, mintha nagyjából ugyanez lenne a helyzet itthon is: ha valaki titokban tartja a melegségét, akkor nem éri hátrányos megkülönböztetés.  Valójában a helyzet sokkal rosszabb, mint amilyen az Amerikában most a hamissága és álszentsége miatt tarthatatlannak bizonyult ottani helyzet volt. Már a poszt címében idézett, most eltörlésre kerülő korábbi elv magyar fordítása is sokat mondó, mivel Magyarországon ezt sokan úgy fordították, "hogy ne mondd, ne kérdezd!", pedig sem a sorrend megfordítása, sem az igető elhagyása nem mindegy. Ez a magyar fordítás ugyanis azt fejezi ki, hogy ha valaki nem mondja, akkor nem fogják tőle kérdezni, hogy homoszexuális-e, sőt kifejezetten arra utal ez a fordítás, hogy ne is merészeljen beszélni a homoszexuális irányultságáról senki, akkor nem kell majd kínos kérdésekre válaszolnia. Első sorban tehát megtiltja a melegeknek, hogy "kérkedjenek" a homoszexualitásukkal, és csak másodsorban rendel hozzá annyi ellentételezést, hogy ha így viselkednek, akkor nem fognak kvázi "nyomozni" az orientációjuk után. Kétségtelen tény, hogy még ez sincs így igazán, hiszen ha egy férfi 30 éves koráig nem nősült meg, akkor a rokonságon belül intenzíven, de még a lazább ismeretségi, munkahelyi környezetben is viszonylag gyakran felmerül az a kérdés, hogy mikor nősül már meg, ami egy homoszexuális ember számára gyakran nehezen kezelhető helyzeteket is eredményezhet. Ugyanakkor az a "tolerancia", hogy a homoszexulitását mélyen titkoló embert nem faggatják, azért van nagyon messze attól az amerikai hozzáállástól is amit most ott fel kívánnak számolni, mert a "ne kérdezd, ne mondd meg!" elve azt fejezi ki, hogy a heteroszexuális többségi társadalomnak kell első sorban magát korlátoznia, és ha ezt "elfelejtené", akkor a homoszexuálisoknak joguk van nem válaszolni az orientációjukat firtató kérdésekre. Első sorban tehát a többségi heteroszexuális társadalomra vonatkozott egy tiltás, és a kisebbségi homoszexuálisoknak adott jogi védelmet. Miért kellett akkor most ezt mégis eltörölni? Miért tartották ezt sokan - beleértve a megválasztott elnököt is - szemforgató, hazúg álláspontnak? A válasz valójában igen egyszerű: azért, mert könyen úgy értelmezhető, ahogy hazánkban értelmezik ezt az elvet. Vagyis egy olyan tiltásként, hogy a homoszexuálisok ne merjenek nyíltan beszélni szexuális irányultságukról. A heteroszexuálisok esetében természetes, hogy a házastársukról beszélnek az ismerősök között, sőt a munkahelyi rendezvényekre is meghívják a házastársakat, de a homoszexuálisok csak tartsák titokban a nemi vonzalmaikat. Ez az, amit amerikában nem tartottak elfogadhatónak, sokan a többségi, heteroszexuális társadalom tagjai közül sem. A hazai mentalitás az elmúlt években úgy tűnik e tekintetben inkább az intolerancia irányába mozdult el, konzervatív keresztény körökben gyakran keseregnek azon, hogy a világ milyen rossz úton halad, amikor el akarják fogadtatni a többségi társadalommal ezt a beteges, és nyilvánvalóan bűnös viselkedést. Gyakran hivatkoznak a kinyilatkoztatásra is, azt a négy helyet újra és újra felidézve, ahol a Biblia foglakozik a homoszexualitással. Ezek közül egyik Szodoma és Gomorra története, ahol Isten büntetésével látják igazol saját álláspontjukat. Pedig Máté evangélista szerint Jézus éppen arra hívja fel a tanítványai figyelmét, hogy "Szodoma földjének elviselhetőbb lesz a sorsa az ítélet napján..." (Mt 11,24.), mint Kafarnaumnak, amely nem tért meg, pedig látták Jézus csodáit. A konzervatív teológiai irányzatok képviselői számára is fontos figyelmeztetés lehet ez a rész, hiszen Jézus nagyon sokszor felhívta a figyelmet arra, hogy senkinek nincs joga ítélkezni embertársai felett, sokan mégis ezt teszik.

Még keresztény körökben is sokak számára kétségesnek tűnik az örök kárhozat lehetősége, a nem keresztény idealista gondolkodásmód számára pedig jobbára teljesen elfogadhatatlan egy ilyen súlyos, a véges emberi életben elkövetett bűnöket az örökkévalóságig büntető, tehát logikailag aránytalannak tűnő büntetés az igazságos Istentől. Ellentmondásosnak és ezért elfogadhatatlannak tartják sokan, még azok közül is, akik számára egyébként Isten léte, sőt a keresztény tanítás nagy része elfogadható, adott esetben az életükben komolyan megélt valóság. Ugyanakkor a konzervatív keresztény teológia képviselőinek interpretációjában az örök kárhozat megkérdőjelezése gyakran összemosódik a bűn és a gonosz (a sátán) létezésének megkérdőjelezésével is, azzal vádolva a kárhozatról szóló keresztény teológiát el nem fogadó embereket, hogy ők valójában a bűnöket is hajlamosak relativizálni, és azáltal, hogy a sátán létezésében, vagy legalább is, az életüket befolyásoló hatalmában sem hisznek, tulajdonképpen már kiszolgáltatottá is váltak a sátánnak. Ez az összemosása az egyes kérdéseknek különösen akkor szokott megjelenni, amikor a manapság sokszor, és sokak által vitatott morálteológiai tanítások körül bontakozik ki a vita (szexualitással, homoszexualitással, házassággal, válással, stb. kapcsolatban) de akár még olyan vitatott teológiai tanításokkal kapcsolatban is, mint pl. a cölibátus. A különböző kérdések között kétségtelenül felfedezhetőek bizonyos logikai kapcsolatok, de ennek ellenére tisztán el kell választani egymástól azokat, amikről itt szó van. Miközben ugyanis valóban sokan vannak a keresztények között is olyanok, akik vitatják a konzervatív morálteológia tanításait a példaképpen említett kérdésekkel kapcsolatban, szó sincs arról, hogy relativizlni akarnák a bűn fogalmát, kétségbe vonnák a sátán, vagy a pokol létezését. Ez utóbi vádak az előbbi kérdések alapos és érzelmektől mentes megvitatását akadályozzák, amit a konzervatív teológia képviselői nem is tagadnak, arra hivatkozva, hogy az alapvető hittani kérdéseken nincs is mit megvitatni. Az igazság azonban az, hogy a kinyilatkoztatás alapján az évszázadok, évezredek alatt jelentősen módosuló morálteológia tanítás (ld. több korábbi posztban leírtakat is) folyamatosan érik és alakul, méghozzá Jézus ígéretében bízva ("veletek maradok a világ végezetéig", "a pokol kapui nem vesznek erőt rajta") egyre inkább tökéletesedik, ezért nemcsak, hogy indokolt, de szükséges is az egyházon belül vitákat folytatni arról, hogy miben szorul a mi korunkban korrekcióra a véges emberi értelem által interpretált isteni kinyilatkoztatás értelmezése. Annak érdekében tehát, hogy az egyház be tudja tölteni Jézustól kapott küldetését, elengedhetetlenül szükség lenne arra, hogy nyitott legyen a tudományos fejlődés eredményeinek figyelembe vételére, és a jóakaratú emberek véleményének integrálására.

Korábbi bejegyzésektől eltérően ez egy személyes hangvételű poszt. Eddig kerültem az egyes szám első személyű megnyilatkozásokat, mivel nem tartottam eléggé összeegyeztethetőnek azzal az inkognitóval, amelyet fenntartok magamnak a blog írásakor. Tekintettel azonban arra, hogy az elmúlt időszakban kissé jobban kinyílt az olló, írásaim olvasottsága és az azokra adott (illetve pont, hogy nem adott) visszajelzések száma között, indokoltnak tűnt ezt szóvá tenni. Nem hiszem, hogy csak azért nem kapok olyan számban visszajelzéseket, mert teljesen süket fülekre találnak szavaim. Az a kevés számú visszajelzés, ami érkezik, nem arról tanúskodik, hogy senki nem értene egyet velem, vagy egyáltalán ne értené senki a gondolataimat. Ezért tűnik úgy, mintha az a néhány ember, aki olvassa leírt szavaimat, megértené ugyan, talán részben egyet is értene, vagy valamilyen más véleményt formálna magában, de azt nem közli velem. Nem süketségről van tehát szó, hanem némaságról. Ki tudja miért?

Szokták mondani: az idő mindent megold. Ez igaz. Vagy így, vagy úgy. Aki ismeri a reanimáció szabályait, az tudja, hogy az újraélesztés elkezdéséhez 5, néhány szerencsésebb esetben maximum 10 perc áll rendelkezésre az életjelenségek leállása után, aztán az idő már véglegesen "megoldja" a kérdést. A keresztény egyházak válságjelenségei természetesen még nem jelentik a klinikai halál állapotát, bár vannak országok, ahol elképesztő arányban fordítanak hátat az emberek az egyháznak. Az egyház egyes tisztségviselőinek és az egyház által támogatott szervezetek egyes vezetőinek botrányai miatt a kiábrándultság és az elfordulás egyre súlyosabb méreteket ölt a fejlettebb országokban, ahol az információáramlás szabadsága miatt csillapítatlanul zúdulnak az egyházzal kapcsolatos újabb és újabb megrázó hírek az emberekre. Az egyház természetesen nem egy gyorsreagálású hadtest, nem is tekinthető egységes szervezetnek, amelytől valamilyen gyors és hatékony lépéssorozat lenne remélhető, azonban egyértelmű, hogy voltak, vannak és lesznek olyan vezető személyiségei, akiken nagyon sok múlik, hogy mikor, és milyen módon reagál az eseményekre az egyház egésze. Nekik persze elhomályosíthatja a látásukat az a tény, hogy a fejletlenebb országokban élő tömegek még nem jutottak olyan mértékben hozzá azokhoz az információkhoz, amelyek a fejlett világ polgárai számára hozzáférhető, ezért az előbbiben még nem mutatkoznak azok a válságjelenségek, amelyek az utóbbiban már egy jó ideje. Ez azonban csak idő kérdése, és a fejletlenebb országok reakciói sokkal kiszámíthatatlanabbak, mint a fejlett országoké (gondoljunk csak arra, hogy pl. a kommunista ideológia hány áldozatot szedett nyugaton, és vagy százötven évvel később mennyivel többet keleten). Akkor tehát, amikor az egyház felelős vezetői a fejlett országokban kibontakozó válságjelenségek láttán - melyek okait mára elég pontosan lehet tudni - kvázi "kivárásra játszanak", ahelyett, hogy gyorsan és hatékonyan hozzálátnának az egyház valódi és átfogó megújításához, akkor nagyon veszélyes taktikát választanak, mert vannak olyan helyzetek, amikor minden perc számít! 

A napokban újabb ex-gay aktivista, a 61 éves, dél-karolinai Rekers professzor bukott le, aki bár nagy tiszteletű neuro-pszichológusként évtizedeken keresztül hirdette, hogy a homoszexualitás "gyógyítható", most egy meleg prostituálttal töltött nyaralás után akadt "lencsevégre". A hír magáért beszél. Valaki, akinek pontosan kellett tudnia, hogy hazudik, érdekeitől vezérelten, ideológiai megerősítéssel a háta mögött becsapta az embereket, felbecsülhetetlen károkat okozva ezzel. Nem elsősorban anyagi károkat - bár az sem elhanyagolható, hiszen egy reparatív therapiás kezelés igen sok pénzbe kerül. Ennél azonban sokkal nagyobb jelentősége van annak a nem anyagi természetű rombolásnak, amit ez a gyalázatos csaló véghez vitt: életüket, sorsukat rábízó homoszexuálisok, családjaik, hozzátartozóik tragédiái, akik elhitték, hogy a homoszexualitás "gyógyítható", majd a nyilván való módon kudarcra ítélt "pszichotherápiás kezelés" után öngyilkosságok, tudathasadásos elmezavar, vagy "csak" a hazugságban élés szenvedése jutott osztályrészül áldozatainak. És ez az ember közben saját magában elfogadta a homoszexuális irányultságát, amikor meg alkalma adódott, akkor kiélte. Alighanem ezekről az emberekről mondta Jézus: "De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék." (Mt 18,6.)
 

Konzervatív keresztény körök egyes képviselői és a nekik tetszeni akaró, tőlük támogatást remélő szélsőjobbos politikai irányzatok hívei szokták a homoszexuális propagandát, a pedofiliát és a könnyű drogok legalizálásáért kűzdőket egy kalap alá venni, és sommásan elítélni. Kétségtelenül csábító lehetőség ez azok számára, akik valamilyen konkrét érdek, vagy erős érzelmi töltetettel színezett elvi álláspont miatt próbálnak kűzdeni ezek ellen a jelenségek ellen, és összemosva ezeket megpróbálják kihasználni azt a tényt, hogy ezek közül egy, vagy több jelenség biztosan a legtöbb emberben erős ellenszenvet ébreszt. Ha tehát valaki pl. hajlana a homoszexulitás létjogosultságának elfogadására, azt megpróbálják meggyőzni, hogy az azért nem helyes, mert a homoszexuálisok jogaiért kűzdők lényegében ugyanazok, mint akik a könnyű drogok használatának engedélyezéséért kűzdenek, és még az érvrendszerük is hasonló. És ha ez esetleg nem elegendő, akkor azt is hozzáteszik, hogy a homoszexuálisok között magasabb a pedofil hajlam, tehát a homoszexualitás - ha másért nem, márcsak ezért is - elítélendő. Annyiban persze ebben az érvelésben is van valamennyi igazság (mint ahogy minden csúsztatásban), hogy a neoliberális politika és értékrend - melynek képviselői között valóban nagyobb arányban vannak, akik a homoszexuálisok jogait és a könnyű drogok használatának liberalizálását is támogatják - logikai kapcsolatot jelenthetnek ezen irányzatok között. Ugyanakkor egyértelmű, hogy sokkal erősebbek a különbségek ezen jelenségek között, mint a hasonlóságok, ahogy arról ennek a blognak korábbi posztjaiban már volt szó. Leegyszerűsítve: míg a pedofilía egyértelműen a kiskorú gyermekek alapvető emberi jogát sárba tipró bűncselekmény, a könnyű drogok használata a tudomány jelenlegi állása szerint (minden ellenkező hiresztelés ellenére!) káros, addig a felnőtt emberek közötti homoszexualitás sem jogi, sem orvostudományi szempontból nem aggályos. Azok tehát, akik a csúsztatásoktól sem visszariadva összemossák ezeket a jelenségeket nyilván úgy gondolják, hogy a cél szentesíti az eszközt, pedig a történelem már számtalanszor bebizonyította ennek ellenkezőjét.

Az egyik legnehezebb morálteológiai probléma a bűn és a nem bűn határának meghúzása. Számtalan esetben fordult elő az emberiség eddigi történelme során, hogy egyes közösségek, csoportok, társadalmak bűnként ítéltek el olyan cselekedeteket, viselkedési formákat, emberi megnyilvánulásokat, amelyeket azelőtt, azután, vagy egyidejűleg, de földrajzilag, vagy akár az adott társadalmon belül elkülönült egyes csoportok sem tartottak bűnnek. Vannak ugyan stabilnak gondolt kapaszkodók, mint amilyenek az egyes egyházak morálteológiai tanításai, melyeket néha egészen precízen meghatározott, viszonylagos stabilitást mutató kódexekben rögzítettek (mint pl. a katolikus egyház katekizmusénak, a KEK-nek a szabályai), azonban a mindennapi élet folyamatosan feszegeti ezek határait is, olyan erkölcsi dilemmákkal szembesítve a híveket és a nem hívő közvéleményt, amelyek aláásni látszanak ezen szabályok érvényességét, alkalmazhatóságát. Az emberek ezeket az elbizonytalanító helyzeteket érzékelve sokszor igyekeznek még görcsösebben ragaszkodni biznyos elveikhez, érzelmi kötődésektől, sőt gyakran az egyéni izlésüktől, vágyaiktól, vagy bizonyos ellenérzéseiktől vezérelt normákat abszolutizálnak és szisztematikusan keresnek ezekhez a maguknak kialakított, de egyetemesen igaznak tartott normákhoz másoktól igazolást, megerősítést. A görcsös megközelítés miatt számos konfliktust felvállalnak azokkal, akik tőlük eltérő véleményen vannak, ezzel mély árkokat ásva csökkentik annak esélyét, hogy a különböző véleményen lévő emberek el tudják fogadni egymást. A tolerancia lassan szitokszóvá válik, egynrangúvá a megalkuvással és a "maszatolással". Ideológiai alapokat kezdenek építeni az intolerancia köré is (ld. pl. a "kemény szeretet" fogalmát), és így egyre inkább csökken az esélye egymás valódi szereteten alapuló elfogadásának. Kétségtelen tény, hogy valós veszélynek tűnik a morálteológiai igazságok relativizálása, azonban látva azt, hogy ettől való félelmükben az emberek az elmúlt 3-4 évezredben számos olyan mesterséges szabály felállításával próbálkoztak, melyeket sem az újabb vallási tanítások, sem az evilági tapasztalatok nem tartottak helyénvalónak és követendőnek, szükségesnek tűnik az óvatosság az újabb és újabb önkéntes, vagy kényszerű morális szabályok megalkotását, és főként az egymással szembeni elvárások megfogalmazását illetően.

A homoszexualitás hazai elfogadottsága, vagy inkább el nem fogadottsága miatt kiemelten fontos kérdésnek tűnik, hogy milyen úton lehetne egy szélesebb társadalmi elfogadottság irányába haladni. Számos lehetőség kínálkozik, melyek között vannak harcosabb formák, mint amilyen az emberi jogok érvényesítése a jog és a hatalom eszköztárának bevetésével, vagy amilyen az utcai demonstrációk különböző formáinak szervezése. Vannak kevésbé konfrontatív, inkább békésebb eszközökkel történő meggyőzésre irányuló próbálkozások (intellektuális, érzelmi, morális, sőt akár morálteológiai síkon). Ezek kevésbé szembetűnőek, ezért eredményességük, vagy éppen eredménytelenségük sem olyan látványos, mint az előbbieknek, ugyanakkor a társadalom szélesebb rétegeiben lassan beérő folyamatokat generálnak, melyek hosszabb távon stabilabb, megalapozottabb eredménnyel járnak. Ebből adódóan több érv is azt támasztja alá, hogy a homoszexuális emberek tényleges társadalmi elfogadása érdekében hazánkban nem a konfrontatív módszerek a célra vezetőek. A homofóbia, a homoszexualitással szembeni intolerancia okainak eddigi vizsgálatai egyértelműen több tényező összegződésének (pl. konformizmus, vallási/etikai meggyőződés, tudattalan érzelmi elutasítás, stb.) tartják ezt a jelenséget, azonban arról csak ritkán esik szó, hogy a homofóbiát gerjesztő egyes tényezőknek mennyiben van kisebb, vagy nagyobb jelentősége a különböző kultúrájú társadalmakban. Ez pedig meghatározó jelentőségű lenne ahhoz, hogy a homoszexualitást az eltérő kultúrájú társadalmakban egyaránt el lehessen fogadtatni. Addig ugyanis, amíg pl. a több évszázados jogállami múlttal rendelkező fejlett országokban a jogi elismertetés jelentősége a nagyobb, addig adott esetben a jogállamiság útján még igencsak elmaradott kelet-közép-európai, kelet-európai, vagy különösen a közép-ázsiai és afrikai országokban ennek önmagában nincs érdemi hatása a homoszexualitás társadalmi elfogadtatásra. Ezekben az országokban még sokkal nagyobb jelentősége lenne annak, hogy a heteroszexuális többség pl. érzelmileg jobban el tudja fogadni a homoszexuálisokat. Addig tehát, amíg a fejlettebb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban az egyenlő jogok biztosítását követően másodlagosan ki tudtak(tudnak) alakulni azok a társadalmi normák, szokások, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a homoszexuális emberek a társadalom egyenrangú tagjainak érezhessék magukat, nálunk, és tőlünk keletebbre ez inkább fordítva lehetséges: ki kell alakítani a társadalmi elfogadásnak egy jelenleginél magasabb szintjét, majd ezt követően (már nyilván sokkal kisebb politikai ellenállás mellett) kell ehhez hozzáilleszteni a jogszabályi kereteket. A homoszexuálisok széles körű társadalmi elfogadásának egyik lényeges akadálya (ma még talán azt mondhatjuk, hogy a világon szinte mindenhol), hogy a homoszexuális párkapcsolat sok szempontból nem illeszthető be a heteroszexuális párkapcsolatok évszázadokon, évezredeken keresztül kialakult tradicionális sémáiba. Érthetően okoz pl. visszatetszést gyakran még az egyébként szintén homoszexuális orientációjú embereken is, ha homoszexuálisok a heteroszexuális párkapcsolat társadalmilag kialakult sémái szerint viselkednek egymással, figyelmen kívül hagyva, hogy adott esetben két azonos nemű ember között ennek nem lenne létjogosultsága. Maguk az érintettek is el szokták utasítani azokat az ostoba kérdéseket, hogy egy adott homoszexuális párkapcsolatban "ki a férfi, és ki a nő?" - amely kérdést pedig olyan helyzetekben is fel tudnak tenni heteroszexuális emberek, amikor egy adott homoszexuális párt nyilván valóan nem a szexuális kontaktusuk mikéntjéről akarnak faggatni. Vannak persze olyanok a homoszexuálisok között, akik viselkedésükben, megjelenésükben szándékosan azonosulni próbálnak a tényleges nemükkel ellentétes nemi sztereotípiákhoz (transzvesztiták), de ezek száma, aránya a homoszexuálisokon belül is alacsony, ezért a társadalmi szinten sokkal kisebb jelentősége van az ő elutasítottságuknak. A homoszexuális emberek nagyobb részét úgy kellene a társadalomnak elfogadnia, hogy jelenlétük, kapcsolatuk megnyilvánulási formái sokkal kevésbé szembeötlőek, vagy kirívóak a heteroszexuális társadalom szokásos formáihoz képest. A homoszexuális emberek elfogadását a hazai társadalomban tehát jelentősen növelni lehetne azzal, ha ki tudnának alakulni meglévő társadalmi sémákba beleilleszthető formái a homoszexuálisok társadalmi jelenlétének (azzal pl., hogy egy homoszexuális pár nagyobb társaságban nem "házaspár" szerepben, hanem olyan barátokként van jelen, kik között ugyan több van, mint a hagyományos barátság, de ezt nem próbálják meg folyamatosan demonstrálni, nagy mértékben megkönnyítik a heteroszexuálisok számára az elfogadást). Ezt a homoszexuálisok egy része megalkuvásnak, a konformista elvárások előtti meghunyászkodásnak érzi, azonban a homoszexuálisok többsége ezt nem így éli meg, ezért van remény arra, hogy ilyen irányba elmozdulva kialakulhasson a társadalmi elfogadás magasabb szintje.  

A konzervatív keresztény álláspont képviselői részéről gyakran elhangzik, hogy Isten senkit nem teremthetett homoszexuálisnak, ezért aki ilyen életmódot folytat, vagy ilyen vágyakat hordoz, az maga tehet erről, esetleg valamilyen mértékben a neveltetése, a környezete, de alapvetően a felelősség az övé. Paradox módon ennek az álláspontnak a képviselői ugyanakkor ahhoz az állásponthoz is ragaszkodnak, hogy a homoszexualitás betegség, abnormális állapot, ezért kezelése indokolt, és készséggel elhiszik az un. reparatív terápia hatékonyságára vonatkozó állításokat. Ez a gondolkodás mód azonban olyan sok szempontból sérti a józan ész és a tiszta logika szabályait (ahogy arra a jelen blog korábbi posztjai már részletesen kitértek), hogy az már súlyos társadalmi kockázatokat hordoz. Ha ugyanis komoly társadalmi szerepet vállaló emberek, adott esetben felelős beosztásban tevékenykedő vezetők elutasítják a tudomány mindenkori eredményeinek alkalmazását és a logika szabályainak tiszteletben tartását, az - ahogy arról más posztokban már szintén volt szó - az emberiség történelmében többször előforduló doktriner politikai magatartás súlyos következményeivel fenyegetnek. Az egyház tagjai és vezetői elleni támadás minden veszélyei ellenére tehát érthető és szükségszerűnek tűnik, hogy ez ellen a logikai zavar ellen minél többen felemeljék a hangjukat, hiszen azzal, hogy a fentiek miatt egyértelműen tévesnek és hibásnak tartható álláspontok ellen nem emelné fel a hangját valaki, aki hasonlóan hibásnak és tévesnek tartja a konzervatív egyházi álláspontot a homoszexualitás kérdésében, lényegében az általa hibásnak tartott álláspont képviselőivel vállalna közösséget. Ezért lenne fontos annak logikailag korrekt és a tudományos kutatások eredményeivel összhangba hozható tisztázása is, hogy Isten teremthetett-e valakit eleve homoszexuálisnak, és ha igen, akkor ez hogyan befolyásolja a homoszexualitás megítélését általában, és az egyes emberek esetében. A konzervatív egyházi álláspont képviselői erre gyakran vetik fel azt is, hogy attól még, hogy valakinek a homoszexualitásra való hajlama esetleg valóban örökletes lenne, ez őt akkor sem mentesíti semmilyen felelősség alól sem, hiszen pl. attól, hogy vannak akik olyan személyiséggel születnek, hogy hajlamosabbak az agresszivitásra, mint a nagy átlag, attól még részükről sem fogadható el, ha ez megnyilvánul a viselkedésükben. Itt azonban ismét súlyos csúsztatások kerülnek az érvrendszerbe, hiszen az agresszív viselkedés bizonyos megnyilvánulásait senki sem tartja bűnnek (azt pl., ha egy sanguinolens ember hevesebben reagál az őt érő frusztrációra, mint más, adott esetben nemcsak tolerálja, hanem még akár pozitív tulajdonságnak is értékeli a környezete, ezt "karakteres, határozott, férfias" viselkedésnek tekintve) míg a homoszexuális indíttatást még utalások szintjén sem tolerálják a konzervatív értékrendet vallók. Ugyanakkor addig, amíg az agresszivitás tevőleges megnyilvánulásai minden esetben súlyos érdeksérelmeket okoznak annak, aki azokat kénytelen elszenvedni, a homoszexuális viselkedés beszámítható, felnőtt emberek kölcsönös ez irányú akarata esetén ilyen érdeksérelmeket nem hordoz, sőt számukra kifejezett öröm forrását jelenti. Ezeknek a logikai csúsztatásoknak a hivatalos politika, vagy a morálteológia szintjére emelése nagyon súlyos kockázatokkal jár.

A család intézményének most tapasztalható válsága miatt nagyon keményen merülnek fel bizonyos kérdések a keresztény családgondozással kapcsolatban:

- mennyiben viselnek felelősséget a család válságáért a keresztény közösségek, illetve az egész egyház?

- kell-e, és ha igen, akkor mit kell másként csinálniuk a keresztény egyházak vezetőinek és családgondozóinak a jövőben a családok védelmében?

Ahhoz, hogy a második kérdésre válaszolni tudjunk, értelem szerűen elkerülhetetlen, hogy az elsőre őszinte és önkritikus választ adjunk. Nem kétséges ugyanis, hogy ha van felelőssége a keresztényeknek abban hogy ide jutottunk, akkor ez a felelősség az egyház legfelsőbb vezetőitől indul, de mindannyiunkat egyaránt terhel. Tekintettel arra, hogy az egyház a kinyilatkoztatásra hivatkozva, konzekvensen kiállt a család intézménye mellett, aligha merülhet fel kétség azzal kapcsolatban, hogy felelősség terheli annak válsága miatt is. Önámítás lenne azt állítani, hogy az egyház mindent megtett és mindent jól tett annak érdekében, hogy a család intézménye erősödjön és erős is maradjon. Kétségtelen tény ugyan az is, hogy a környező világ változásai nagyon nehéz kihívások elé állították a család intézményét, de abban, hogy ezekre a kihívásokra ilyen gyengén tudott csak válaszolni a családot konzekvensen fontosnak tartó egyház, azokat az egyházi vezetőket és azt a hívő közösséget terheli a felelősség, amelyik ilyen rossz és hatástalan válaszokat tudott csak adni a kihívásokra. Miben álltak ezek a válaszok? Az egyház vezetői - látva a válságjelenségeket - képmutató módon egyre hangosabban hirdették azokat a részben a kinyilatkoztatásból le sem vezethető morális értékeket és szabályokat, amelyeket közben a papság egy része (biztos nem a többsége, de azért tarthatatlan az az egyesek által hangoztatott állítás is, hogy csak elhanyagolhatóan kis része) súlyosan megsértett. A házasság felbonthatatlanságának kérdését - amit a KEK mellett jónéhány protestáns gyülekezet lelkipásztora is fennen hirdet, annak ellenére, hogy a kinyilatkoztatásból közvetlenül nem támasztható alá a protestáns teológusok többsége szerint - a katolikus teológia nyilván nagyon hasonlóan közelíti meg, mint a cölibátust, mivel ezáltal válik a keresztény házasság, a papi és a szerzetesi hivatáshoz hasonlóan életre szóló, kemény elköteleződéssé. Az életre szóló fogadalmakat (melyekkel kapcsolatban a Mt 5,34-ben maga Jézus figyelmezteti az embereket, hogy "Egyáltalán ne esküdjetek") azonban a többség súlyosan megsérti, amit a "világ" pontosan tud, ezért az a gyakorlat, hogy ezeket a morális elveket hangoztassuk egyre hangosabban, rendkívül hiteltelen és kontraproduktív. Ráadásul Isten figyelmeztetését kellene meglátni abban, hogy a "világ" egyre jobban elfordul a hiteltelenné váló tanítástól, sőt még a leghíresebb keresztény családgondozók gyermekei esetében súlyos családi és emberi tragédiák sora mutatja, hogy nem jó nyomon járnak. Mit rontott el az egyház? Krisztus nagyon sokszor figyelmeztet, hogy az öncélúvá váló hitelvek hangoztatása, a törvény feltétlen tisztelete, amit a farizeusok csináltak úgy, hogy közben nem vették észre, hogy elszakadtak az isteni tanítás lényegétől, hogy ti. a "törvény van az emberért és nem az ember a törvényért",  súlyos iránytévesztés és menthetetlenül a kárhozatba vezet. Márpedig akkor, amikor olyan, a kinyilatkoztatásból nem következő morálteológiai elvekhez ragaszkodik az egyház, melyek öncélúan nehezítik az emberek életét, akkor pont ezt teszi. Szó sincs tehát arról, hogy fel kellene adni olyan hitelveket, morálteológiai tanításokat, amelyeket Isten a kinyilatkoztatásban egyértelműen elrendelt, és arról sincs szó, hogy bele kell törődni azoknak a negatív jelenségeknek az elszaporodásába, amelyeket nap mint nap tapasztalhatunk a keresztény tanítástól elforduló világban, csak meg kell állni egy pillanatra, le kell borulni Isten elé és bevallani őszintén, hogy valamit elrontottunk, kérni az Ő kegyelmét, hogy mutassa meg, merre van a helyes irány, amerre haladnunk kellene.

Ehhez Ő megadja a józan ész segítségével a szükséges iránymutatást. Ahelyett, hogy hiteltelenül, szemforgató módon ostoroznánk azokat a jelenségeket, amelyekre eddig hárítani próbáltuk a felelősséget a család válságáért (ilyen pl. a szexuális szabadosság, az ellenséges kezekbe kerülő médiával kapcsolatos paranoid megnyilatkozások, vagy a homoszexualitás, amely a mai kor bűnbakjává vált a farizeus szemléletű keresztények között), inkább azokat a pozitív értékeket kellene hatékonyabban képviselni, amelyeket terjeszteni szeretnénk, és amelyektől reméljük a család intézményének helyreállítását. Ha ugyanis pl. a családot tekintjük a gyermeknevelés optimális helyének - ahogy ezzel szinte minden ember elvben egyetért - akkor arról kellene meggyőzni a gyermeknevelésre készülő fiatalokat, hogy nekik minden körülmények között biztosítaniuk kell ezt leendő gyermekeik számára. Ma erről sokkal kevesebb szó esik azoknak a vitáknak a során, amelyek elvi, elméleti kérdésekről folynak, és ebben terheli komoly felelősség az egyházat is. A közelgő hazai politikai változások különösen fontos lehetőséget jelentenek abban a missziós feladatban, amelyet a család intézményének megerősítése (megmentése?) érdekében kellene felvállalni. Ehhez azonban nemcsak az új vezető politikai erők együttműködésére (természetesen arra is!), hanem legalább ugyanilyen mértékben a keresztény egyházak vezetőinek, a családokért tenni akaró híveknek az eddigieknél sokkal átgondoltabb, hatékonyabb fellépésére van szükség. Az előzetes ígéretek, a most hatalomra jutó új politikai elit eddigi megnyilatkozásai alapján jó esély mutatkozik arra, hogy a politika részéről meglegyen a megfelelő támogatás azokhoz az erőfeszítésekhez, melyeket az egyháznak kell kezdeményeznie, felvállalnia és irányítania a család jövője érdekében. Ennek azonban nem lenne szabad a vélt, vagy valós negatív jelenségek bírálatára, hatalmi eszközökkel történő visszaszorítására irányulnia. Annak ellenére pl. hogy most valószínűleg meg lehetne szavaztatni a homoszexuálisok bejegyzett élettársi kapcsolatának eltörlését, aligha kétséges, hogy ennek semmilyen érdemi jótékony hatása nem lenne a család megmentésére, sőt a várható és előre kalkulálható felzúdulás, amelyet az ilyen konzervatív erőfitogtatás kiváltana, éppen ellenkező hatású lenne. A következő országgyűlés várható támogatását sokkal inkább egy olyan pozitív cél megvalósítása érdekében kellene igénybe venni, amelynek gondosan, teológiai, pszichológiai, szociológiai és nem utolsó sorban kommunikációs szempontból egyaránt megalapozott szakmai programját a keresztény egyházak, felekezetek vezetői által irányított, támogatott, a családgondozásban komoly tapasztalatokkal bíró, illetve szociológus, pszichológus és kommunikációs felkészültséggel rendelkező szakemberek részvételével zajló műhelymunka készítene elő. A keresztény egyházak számára nagy lehetőség, ugyanakkor óriási felelősség is, hogy most rá tudnak-e mozdulni, és a megfelelő irányban mozdulnak-e rá a következő kormányzati ciklus lehetőségeire. Kormányzati segítség nélkül ugyanis biztos, hogy ma már nem lehet felvenni a versenyt a média nyomásával, vagy a tradicionális családi értékek ellen ható közvélekedéssel szemben (nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindebben nagy szerepe van a keresztény hívek eddigi hiteltelen és szemforgató megnyilvánulásainak, ezért sem szabad leragadni a kritikai észrevételeknél!), azonban nagyon fontos, hogy a kormányzati segítség nem is hatékony, és vélhetően el is olvadna előbb-utóbb, ha ez csak negatívnak tartott jelenségek elleni erőfeszítés lenne és nem a pozitív értékek elérése érdekében történne.

Reális cél lehet a keresztény családgondozás értékeinek a felmutatása a nem keresztény emberek számára is. Kormányzati segítséggel ki lehetne alakítani a ma még zömmel csak kríziskezelésre vállalkozó (abban is gyenge hatékonyságú) családsegítő hálózat bázisán egy olyan családgondozó hálózatot, melynek szakmai programját a már említett összetételű szakmai műhely munkálná ki, és a HR feltételek biztosításában is meghatározó szerepet kaphatnának a keresztény egyházak vezetői által erre felhatalmazott (a feladatok  jelentős részét vélhetően önkéntesként is vállaló) családgondozók. Annak ellenére ugyanis, hogy a leköszönő kormányzat is próbált kisebb-nagyobb morzsák lehullatásával kedveskedni a hazai történelmi egyházaknak, eddig lényegében elképzelhetetlen lett volna egy ilyen átfogó program megvalósítása. Abban az esetben azonban, ha a felügyeletet ellátó szaktárca kereszténydemokrata kézbe kerülne (ahogy erre utaló hírek szép számban napvilágot láttak), akkor aligha lennének leküzdhetetlenek a nem hívő szakemberek által jelentett akadályok. Az így kialakítandó hálózat működtetni tudna pl. egy olyan programot, melynek lényege az egyes településeken a kismamák számára indítandó "kismamakörök" megszervezése és működtetése lehetne rátermett és elhivatott hívő családgondozók vezetésével. Ez a lehető legközvetlenebb formában tudná ráirányítani a gyermeket váró kismamák figyelmét arra, hogy megszületendő gyermekük számára milyen hatalmas jelentősége van annak, hogy családban nőjenek fel és milyen sok testi és lelki probléma forrása a gyermekeknél a biztonságot jelentő család hiánya. Természetesen egy ilyen, vagy hasonló programok kialakítása és menedzselése igen sok munkát, felkészülést és körültekintést igényel, de ha ehhez hasonló pozitív célokat tűznek ki a keresztény egyházak maguk elé, akkor jó eséllyel tudják beteljesíteni a Krisztustól kapott missziós hivatást.

Az elmúlt két évtizedben divatos és ugyanakkor elcsépelt fogalommá vált a "paradigmaváltás". A rendszerváltás után természetesen indokolt, szükségszerű volt (bizonyos területeken: lett volna) a paradigmaváltás, azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy ahol túl sokat beszéltek róla, ott lényegében elmaradt, vagy nagyon félresiklott (oktatás, egészségügyi, szociális ellátás, önkormányzati rendszer, stb.). Ezért ma már nem is lehet ezt a kifejezést a közhelyes kommunikáció veszélye nélkül használni. A morálteológia vonatkozásában valószínűleg mégsem ezért nem szoktak paradigmaváltásról beszélni, hanem azért, mert értelmében és lényegében nagyon ellentétes az embereknek a morálteológia stabilitásáról, állandóságáról alkotott elképzeléseivel. Ugyanakkor a közhelyszerűség- és az elcsépeltség-jelleget lehántva a "paradigmaváltás" fogalmáról, az mégiscsak alkalmasnak tűnik az általános erkölcs manapság tapasztalható változásainak leírására. Anélkül ugyanis, hogy részletesen belemennénk ennek elemzésében megállapítható, hogy nemcsak a házassági, a családi és a párkapcsolatokban kialakuló kötelékekkel összefüggő viselkedésminták morális megítélése változott, az ezeket a kapcsolatokat leíró fogalmakat (mint a szeretet, a szerelem, a hűség, a felelősség, stb.) értelmezte át a közerkölcs, hanem ebből adódóan az ezen fogalmakra épülő viselkedésminták is átalakultak (pl. a házasságkötésre, a kapcsolatok tartósságára, az egymás melletti kitartásra való törekvés, illetve elvárás, stb.). A morálteológia változatlanságával, állandóságával kapcsolatos elképzeléseket a kinyilatkoztatás, a teológia és a dogmatika változatlanságára vonatkozó vélemények alapozzák meg. Valójában mindezek aligha tekinthetőek változatlannak, hiszen még a kinyilatkoztatás szövegét is folyamatosan pontosítják, korrigálják a fordításokat, tudományosan kutatják a leírt szövegek történelmi környezetét a pontosabb megértés érdekében. A teológia is dinamikusan fejlődött a történelem folyamán és visszatekintve azt is egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a közerkölcs változása - igaz különböző mértékben, és késésekkel - általában maga után vonta a morálteológiai szabályok és megítélések változását (vegyük a példa kedvéért azt, hogy száz éve még az is illetlen volt, ha egy hölgy a térdét "mutogatta" és adott esetben indokolt volt az ilyen kacérkodás meggyónása is, ma ez már aligha merülne fel ilyen kontextusban). A párkapcsolatok különböző megnyilvánulásai megítélésének változásai azonban mára azzal jártak, hogy a minden ellenkező állítás, be nem ismerés ellenére a hagyományos házasság- és családmodell súlyos válságban van. A párkapcsolatoknak eddig a közerkölcs számára sem elfogadható formái váltak széles körben elfogadottakká, aminek következményei a gyermekek nevelésének is teljesen új, a hagyományos családmodelltől erősen eltérő formái lettek általánosak. Sokan ezeket mint elborzasztó, elkeserítő jelenségeket emlegetik, amik ellen küzdeni kell, a hagyományos értékek védelme, megerősítése, sőt a hagyományos értékeket védő szabályok szigorításának, még szigorúbb betartatásának eszközével. Eközben egyre nagyobb tömegek fordulnak el a hagyományos család értékeitől és keresnek maguknak elfogadhatónak és járhatónak tűnő utakat. (Ezek a tények már kétséget kizáróan egy tényleges paradigmaváltást jelentenek az emberi kapcsolatok általános morális megítélésében és az azokból következő magatartásformákban.) Az egyházi reakció tehát nem ér célt, sőt újabb és újabb problémák jelentkeznek (tömeges elfordulás az egyház tanításaitól, demográfiai krízishelyzet, stb.). A válságjelenségeket egyes egyházi vezetők, a hívek, sőt a nem hívő, de bizonyos konzervatív értékekhez ragaszkodó emberek kisebb-nagyobb csoportjai ignorálják, tagadva azokat a következtetéseket, melyek a család és az emberi társkapcsolatok jövőjére vonatkozó radikális változásokat jelzik előre, de ettől még a tendenciák egyértelműek. Vannak arra utaló adatok, miszerint a hagyományos családmodellt az emberek nagy többsége annak ellenére fontos értéknek tekinti, hogy saját maga nem tapasztalta meg azt gyermekként, és felnőttként sem választja a maga számára követendőnek. Az utóbbi körülmény miatt ezek a vélemények meglehetősen hiteltelenekké válnak, egy társadalmi méretekben jelentkező konformizmusnak, képmutatásnak tűnnek, ezért nem jelentenek elfogadható alapot a meglévő válságjelenségek elleni fellépéshez. Ebből ugyan még nem következik, hogy a család és a társkapcsolatok válságba került hagyományos értékeit el kellene vetni, azonban azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ezeket az értékeket védők hitelesen tudják-e képviselni az álláspontjukat. Miközben tehát természetesen óvakodni kell az elhamarkodott megnyilatkozásoktól olyan fontos, az emberiség legalapvetőbb értékeivel összefüggő kérdésekben, mint a család, vagy az emberi társkapcsolatok, aközben nem lehet elmenni olyan tapasztalati tények mellett, melyek a morálteológiai szempontból és a nem hívő, de konzervatív értékrendhez ragaszkodók egybehangzó véleménye szerint egyedül elfogadható formációk válságát, az ilyen értékeket hirdetők egyre szélesebb körű hiteltelenségét bizonyítják. Hasonló probléma ez, mint a katolikus papok cölibátusa, még akkor is, ha vannak markáns különbségek is. Ugyanakkor minden ilyen kérdésnél újra és újra el kell kérni a bölcsességet Istentől, hogy valóban az Ő kedves akarata és ne emberi tekintélyek befolyása alapján értelmezzük a kinyilatkoztatás és a hagyomány igazságait.

A keresztény egyházakat megrázó sorozatos botrányok miatt sokakban meginoghattak korábban stabilnak gondolt értékek, megkérdőjeleződhetett jó néhány fogalom tartalma és létjogosultsága. A kételkedés, a szkeptikus attitűd nem új keletű, az emberiség történelmének írásos emlékei arról tanúskodnak, hogy az emberiség történelmében mindvégig jelen volt. A Teremtés könyvében a kígyó formájában kísértő Sátán kérdése az volt, hogy "Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?", vagyis a Sátán a tényeknek a megkérdőjelezésével, mai kifejezéssel élve egy csúsztatással vezeti meg az első emberpárt. János evangélista szerint, mikor Jézust Pilátus elé vitték Pilátus is szkeptikusan reagált Jézus szavaira: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra. Pilátus ezt mondta: "Mi az igazság?"”. A fennmaradt pogány, illetve nem vallási tartalmú irodalmi emlékek is azt bizonyítják, hogy az ókor emberét is nagyon sok kétség gyötörte az erkölcs, a jó és a rossz, az igaz és a hamis dilemmáiban. A jelen kor emberének egyrészt azért kell több erkölcsi dilemmával szembenéznie, mert az információáramlás felgyorsulásával számos olyan kérdéssel is szembesülünk, amelyek más embereket érintenek, magunk egyébként nem találkoznánk velük, azonban mivel potenciálisan saját életünkre is hathatnak, ezért foglalkoznunk kell velük. Másrészről a mindennapi élet egészében is oly mértékben felgyorsult, a minket érő hatások száma olyan mértékben megnövekedett, hogy a saját életünk is sokkal több kérdés elé állít minket, mint a korábbi korok emberét. Ilyen körülmények között szubjektíve felértékelődnek azok az erkölcsi értékek, melyekbe megpróbálunk belekapaszkodni, és ezekre alapozva eligazodni az egyre összetettebb, egyre bonyolultabb kérdésekkel terhelt világban. Emiatt válnak még sokkal megrázóbbá azok a hírek, melyek ilyen erkölcsi kapaszkodók, archimedesi fix pontok stabilitását, megbízhatóságát kérdőjelezik meg. A különböző egyházakban kirobbant botrányok ugyanis nemcsak az egyház intézményébe vetett bizalomról, hanem az általa hirdetett értékek létezésének valódiságáról is szólnak már. Ha ugyanis azok, akik ezeket az értékeket hirdetik, elveszítik szavahihetőségüket, akkor az általuk hirdetett értékek létében is elbizonytalanodnak az emberek. Így járhat két olyan, egymással részben összefüggő, de részben egymástól tartalmában és lényegében elkülönülő fogalom is, mint a „normális” és a „természetes” is, melyekre pedig a teológia és a morálteológia számos ponton hivatkozik, ha úgy tetszik, ezekbe nagyon sok szinten belekapaszkodik. Abban a pillanatban ugyanis, amint nyilvánvalóvá válik, hogy az egyháznak – mely többek között a természet-törvényre hivatkozva elutasít olyan általa abnormálisnak tartott viselkedési formákat, mint a homoszexualitás – a képviselői maguk is abnormálisan viselkednek, az általuk kizárólagosan normálisnak, vagy természetesnek tartott viselkedésmintákkal kapcsolatban jogosan merülnek fel kétségek. Ezeket a kétségeket „olcsó trükk” lenne összemosni a sátáni elbizonytalanítással, vagy a pilátusi szkepticizmussal. Ezek nagyon is jogos kétségek, melyek nem az isteni kinyilatkoztatás ellen irányulnak, bár tény, hogy egyesek – könnyen átlátható érdekektől vezérelve – megpróbálják így beállítani azokat. Ha ugyanis pl. a keresztény egyházak vezető képviselői elismerik, hogy amit eddig kizárólagosan normálisnak, a természet törvényével egyedül összeegyeztethetőnek hirdettek, az mégsem egy olyan kizárólagos igazság, mint amilyennek eddig mondták, akkor be kell ismerni azt is, hogy sok ember szenvedett hiába a tévedésük miatt. De az is igaz, hogy abban az esetben, ha rájövünk valamilyen tévedésünkre, akkor minél később ismerjük azt be, annál több bajt okozunk vele. Évszázadok óta feszegetik az emberek azokat a kérdéseket, hogy mennyiben tekinthető normálisnak a cölibátus, vagy az emberek ösztönös szexuális vágyainak a morális elvekre hivatkozó olyan mértékű korlátozása, ahogy azt a morálteológia tanítja. Ahogy egy korábbi posztban már volt róla szó, ez utóbbi tekintetében igen jelentős átalakuláson ment keresztül pl. a maszturbáció megítélése az elmúlt évszázadban. De akkor vajon hogy állunk a többi vitatott szexuáletikai kérdéssel? Pl. a homoszexualitás, vagy a házasságon kívüli szexuális kapcsolat megítélésével? Mit kezdjünk azzal, hogy azokról, akik ez utóbbiakkal kapcsolatban azt hirdették nekünk, hogy ezek „abnormálisak”, sértik a „természettörvényt”, most kiderül, hogy ők meg még sokkal súlyosabban sértették mindezt?!  Az egyházban kirobbant botrányokból fakadó krízis veszélye éppen abban rejlik, hogy sokan az utóbbi kérdésre úgy reagálnak, hogy alapvetően megkérdőjelezik ezeket az értékeket, ami viszont az emberi társadalom egészére nézve hordoz komoly kockázatokat. Hogyan lehetne elkerülni ezt a veszélyforrást? Egyre több jel mutat arra, hogy – hasonlóan a maszturbáció átértékeléséhez – a tudományos eredmények birtokában korrigálni kell ezeknek a fogalmaknak a használatában kialakult gyakorlatot, és ezzel együtt a morális, morálteológiai megítélését azoknak az emberi cselekedeteknek, melyeket az eddigi értelmezés alapján ítélt meg, illetve ítélt el az egyház. Nem kell, nem is lehet elvetni ezeket az értékeket, hiszen ezek az értékek az emberi lényegünkhöz tartoznak, ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy ezeknek a fogalmaknak is van fejlődése, evolúciója, mint ahogy a tudásunk, ismereteink bővülésével átalakul életünk, világunk is. A tudományos kutatások eredményeit integrálva, de ugyanakkor a kinyilatkoztatás evidenciáit meg nem kérdőjelezve kell újradefiniálni a „normális” és a „természetes” fogalmainkat is, és akkor újra elegendő stabilitást és kapaszkodót fognak nyújtani számunkra ahhoz, hogy a – megfelelő korrekciók elvégzésével – továbbra is alapozni lehessen rájuk morális és morálteológiai téziseinket.

Sokak szerint méltatlan támadások indultak a médiában az egyház és annak egyes képviselői, sőt a Katolikus Egyház feje ellen is az elmúlt hetekben, hónapokban a napvilágra került pedofil botrányokra hivatkozva. Ennek az álláspontnak a képviseletében Csaba is írt egy nagyon hatásos cikket az elmúlt napokban: erdely.ma/publicisztika.php?id=67085&cim=csaba_testver_szolasnak_vagyon_ideje_a_jokrol. Az ilyen és hasonló megszólalások azt az érzést kelthetik, hogy egyfajta új egyházüldözés vette kezdetét, mely sok szempontból nagyon hasonló a történelemből ismert korábbi egyházüldözésekhez. Kétségtelen tény, hogy abból szempontból van bizonyos hasonlóság, hogy - mint a régebbi egyházüldözések során, úgy most is - bizonyos világi hatalmi tényezők (mint tudjuk, ma egyértelműen ilyen a média is) támadják és fenyegetik az egyházat és annak egyes képviselőit. Ugyanakkor vannak nem elhanyagolható különbségek is, amennyiben a korábbi korok egyházüldözései során az egyházat az általa képviselt és hirdetett tanítások, és az azokkal összhangban álló életvitel miatt érték támadások, most viszont nem az egyház tanításai, hanem pont az azokkal ellentétes magatartás ad alapot a támadásokra. Ezért ma az egyház nem tekintheti magát mártírnak és jelentősen csorbítja hitelességét, ha úgy próbálja beállítani a pedofil botrányokban ilyen-olyan mértékben és formában érintett vezetői elleni támadásokat, mintha azok a korábbi egyházüldözések újabb formái lennének. Nem vitatva tehát Csaba testvér fenti cikkében leírtakat, elismerve azoknak az érdemeit, akik valóban úgy végezték missziós hivatásukat, hogy közben nem voltak érintettek ezekben a bűnökben és bűncselekményekben, szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy az egyházat érő támadások nagy része sajnálatos módon jogos kritika, és le kell vonni ennek konzekvenciáit az egyházon belül is. (Az természetes, hogy a világi hatóságok is le fogják vonni a büntetőjogi konzekvenciákat a világi jogrend alapján, de ez egy ponton már teljesen elválik az egyház saját belső válaszlépéseitől.) Az egyház vezetőinek és tagjainak a legfontosabb feladata első sorban a tisztánlátás megteremtése. Ezt gátolják az olyan csúsztatások, mint a korábbi korok, illetve egyes más vallású országokban ma is tapasztalható egyházüldözésekkel való összemosása azoknak a média támadásoknak, melyek mostanában Európában és az Egyesült Államokban tapasztalhatóak. A tisztánlátás azonban csak az első, szükséges, de nem elégséges feltétele a problémák megoldásának. A valós problémák felszámolásának további feltétele a problémák korrekt módon beazonosított gyökereinek, eredetének felszámolása, eliminálása. Ezt a Katolikus Egyház a papok és szerzetesek egyre szigorúbb kiválasztási és fegyelmi rendszerével látja ma biztosíthatónak az eddigi hivatalos megnyilatkozások alapján. Ez teljesen ellentmond azoknak a véleményeknek, melyek a problémák forrását a Katolikus Egyháznak az elmúlt évszázadok alatt kialakított szexuáletikai tanításaiban és egyes vélemények szerint kifejezetten a cölibátusban látják. Ez utóbbi vélemények képviselői ugyanis többszörösen felhívták már arra a figyelmet, hogy a Katolikus Egyház ezen tanításai nem a kinyilatkoztatásra, hanem emberek által kialakított hagyományokra alpulnak. Ugyanakkor a Katolikus Egyház képviselői megnyilatkozásikban a Katolikus Egyház Katekizmusára alapozott, illetve a kifejezetten morálteológiai szempontok mellett azzal is szoktak érvelni, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban, években kirobbant botrányok sok esetben nem katolikusokat érintettek, tehát nem a cölibátussal függenek össze, valamint a nők pappászentelése, vagy a deklarált homoszexuálisok felvétele a papi szemináriumokba, vagy szerzetes rendekbe gyakorlati nehézségekkel járna az önmegtartóztatás terén.  Ez utóbbiak azonban aligha tartó érvek annak fényében, hogy az egyház jelenlegi gyakorlata éppen a tapasztalat próbáját nem állta ki, és ezért elég nehéz lenne elfogadni bármilyen olyan gyakorlatiasnak tűnő érvelést, mely a teológiai szempontból sem egyértelmű, viszont a gyakorlatban annál több probléma forrásaként számításba jöhető hittani dekrétumok mögé sorakoztat fel a jelenlegi szabályokat védelmezni akaró véleményeket. Kívánatos tehát, hogy csúsztatásoktól, egyfajta önsajnálattól, önigazolástól mentesen nézzünk szembe a tényekkel és vonjunk le belőle bátran olyan konzekvenciákat, amelyekre szükség van, legyen szó akár személyi, akár szervezeti, vagy ha kell, akkor akár a kinyilatkoztatás szellmével összahangban álló, de a korábbi korokban élő emberek által kialakított egyházi hagyományokkal szakító teológiai kérdésekről.

Az elmúlt hetek fejleményei amelyek különböző országok, különböző szintű egyházi vezetőinek, papjainak, lelkészeinek szexuális visszaéléseivel, vagy akár csak a világi jogot nem sértő, de morálteológiai szempontból súlyos bűnnek számító cselekedeteinek felszínre kerülése miatt kialakult válsághoz vezettek, súlyos helyzetet idéztek elő a Katolikus Egyházon belül is. Sokan szemforgató módon továbbra is csak az ellenséges szándékú emberek méltatlan támadásairól beszélnek, és mindenféle összeesküvés elméletek megszellőztetésével próbálják elterelni a közvélemény, azon belül is kifejezetten a Katolikus Egyházhoz tartozó hívek figyelmét a problémák lényegéről, és ehhez kétségtelenül bőségesen szállítják az érveket azok, akik valóban antiklerikális indíttatásból, vagy totális egyházellenség miatt zúdítanak most össztüzet az Egyházra. Ugyanakkor a hívek többsége nem ilyen sanda szándékkal közelít saját egyházához, de az újabb és újabb botrányok miatt már a jó szándékú hívekben is kialakulhat az az érzet, hogy a bűn olyannyira jelen van a papság, a szerzetesek és az egyházi vezetők életében, hogy csak az a kérdés, hogy ki nem volt elég körültekintő ahhoz, hogy le ne bukjon, de a szexuális bűnök penetrációja minden eddigi képzeletet felülmúl. Az Egyház tehát két szempontból is válaszút elé érkezett: egyrészt a hívek bizalomvesztése nem bír el már túl sok botrányt, és kritikus méreteket ölthet az Egyháznak az a szétporladása, amelynek első jeleit (pl. Ausztriában) már látni lehet, másrészt a külső támadásokra nem lehet továbbra is csak valamilyen méltatlan sértettség miatti tiltakozás formájában reagálni. Lassan fenyegető közelségbe kerülünk ahhoz, hogy akár magát a Pápát is megvádolják bűnpártolással, az Egyház vezetői közül többen bűnszövetségben elkövetett bűncselekmények gyanújába keveredik. Beláthatatlan következményei lennének annak, ha valamelyik erősebben szekularizált állam hatóságai mondjuk nemzetközi elfogató parancsot adna ki J. Ratzinger, német állampolgár ellen, bűnpártolás alapos gyanújával, márpedig a Hittani Kongregáció felé az egyházi jog alapján fennálló információ adási kötelezettség miatt ma már nem zárható ki teljesen egy ilyen fordulat sem. Egy ilyen forgatókönyv lehetősége miatt igen közel került a Katolikus Egyház ahhoz a ritka, de nem precedens nélküli lehetőséghez, hogy a Pápának le kell mondania annak érdekében, hogy az Egyház érdekeit védje, amit lehet, hogy többen éppen a merev, konzervatív irányvonala miatt (mely miatt most különösen erősen érintik az egyházon belüli botrányok) üdvözölnének és támogatnának még a hierarchia magasabb szintjén állók közül is.

Sürgős és érdemi lépésekre van szükség. Az Íreknek írt (de másoknak is szóló - hogy is van ez?) levél úgy tűnik nem felel meg ezeknek az elvárásoknak, sőt bizonyos szempontból inkább olaj volt a tűzre, mely még jobban fellángolni látszik azóta is. Nagyon kell kérni a Szentlélek megvilágosító kegyelmét ebben a helyzetben Egyházunkért és annak vezetőiért.

Az orvosképzés harmadik évében a kórélettan tanulmányok elején tanítják a betegségek kialakulásával kapcsolatban, hogy azok mindig valamilyen ördögi körnek, valamilyen "circulus vitiosus"-nak a következményei, hiszen egy betegség akkor alakul ki, ha a szervezet védekező rendszere nem tud ellenállni valamely károsító tényezőnek, amely miatt a szervezet, vagy annak egy része (sejtjei, szövetei, bizonyos szervek) normális működése felborul, majd emiatt tovább csökken a szervezet védekező képessége. Hasonló jelenség figyelhető meg azoknak a társadalmi folyamatoknak az esetében, amikor a társadalom, vagy annak bizonyos részei (használjuk is ezeket a metaforákat, hogy a társadalomnak is vannak sejtjei, amit általában a családdal szoktak azonosítani, szövetei, ami alatt az emberek nagyobb csoportjainak különböző lazább, vagy kötöttebb kapcsolatrendszerét értjük, szervei, mint amilyenek a hatalmi és szolgáltató szervezetek, intézmények, stb.) betegednek meg, ami társadalmi konfliktusok formájában szokott megjelenni. Ezeknek a társadalmi konfliktusoknak a kialakulását is jó esetben meg tudják előzni az társadalom önvédelmét biztosító mechanizmusok (biztonsági, közbiztonsági rendszerek, érdekegyeztetés, hatalommegosztás, stb.), azonban ha ezek elégtelenek valamilyen probléma kezelésére, akkor a társadalomban is kialakulhatnak azok az önmagukat rontó folyamatok, ördögi körök, melyek a konfliktusok elmélyülését eredményezve végső soron valamilyen társadalmi robbanáshoz vezethetnek. Sajnos számos területen figyelhetőek meg ilyen kóros folyamatok, amelyek hosszabb-rövidebb válságokat okoznak, és ezek közé lehet sorolni a homoszexualitással kapcsolatban kialakuló konfliktus helyzetet is. A homoszexulitással kapcsolatban a konfliktus forrása a homoszexuálisok emberi jogainak tiszteletben tartása és a konzervatív értékrend között feszülő ellentétből adódik. A korábbi évszázadok drasztikus korlátozásai után (amikor a homoszexualitást bűncselekménynek tekintették és büntették, ahogy ez még most is megfigyelhető a világ több országában), a homoszexuálisok érdekeiért küzdők (többnyire, de nem kizárólag az ebben érintett csoportok) próbálnak minden olyan jogot megkapni, amellyel a heteroszexuális emberek rendelkeznek. Eközben összeütközésbe kerülnek azokkal a konzervatív értékrendet vallókkal, akik szerint a homoszexualitás bűn, vagy legalább is kártékony és undorító dolog, ezért szeretnék visszaszorítani annak társadalmi jelenlétét. Ez a konfliktus azáltal válik ördögi körré, hogy mennél jobban próbálják a homoszexuálisok egyenjogúságáért küzdők a saját céljaikat elérni, annál nagyobb ellenérzést és ellenállást generálnak a velük szembenállókban, akik annál intenzívebben próbálják fenntartani azokat a korlátokat, melyek korlátozzák a homoszexuálisok egyenjogúságát, és ezért még erősebb reakciókat tapasztalnak a velük szemben állók részéről is. Ez az ördögi kör aztán olyan konfliktusokhoz vezetnek, mint amilyenek a melegfelvonulások kapcsán kialakuló utcai atrocitások, stb. Ennek az ördögi körnek a megtörésére azonban egyik oldalon sem találtak még ki olyan módszert, mely ne a másik fél legyőzését jelentené, ezért tulajdonképpen mindkét oldalon egy létért folyó küzdelemként tekintenek erre a konfliktusra, a homoszexuálisok egyes országokban még tényleg a fizikai létükért, az életben maradásukért küzdenek, de még a legliberálisabb jogrend esetében is vannak a homoszexuálisok létét, életét veszélyeztető kriminális atrocitások, de a konzervatív álláspont képviselői is a saját értékrendjük létét látják veszélyben a számukra elfogadhatatlan ideológiák terjedése miatt. Ebből adódóan a megoldást az jelenthetné, ha sikerülne olyan „modus vivendit” találni, melynek lényege a két oldal veszélyérzetének eliminálása kellene, hogy legyen. Ehhez azonban egy látszólag antagonisztikus ellentét feloldására lenne szükség, ami megnyugtatóan mindmáig még a fejlettebb országokban sem sikerült, bár kétségtelen, hogy azok a tendenciák, amelyeket pl. a kelet-európai konzervatívok rossz szemmel néznek – mivel úgy érzik, hogy fellazulnak az erkölcsi alapelvek egyes nyugati országokban – valójában olyan közeledési kísérleteknek tekinthetőek, amelyek a fenti ördögi kör megtörését szolgálják.  A kérdés csak az, hogy azok, akik kritikusan szemlélik pl. a „liberális teológia vadhajtásait”, tudnak-e jobb módszert a fenti probléma megoldására, ami egészen nyilvánvaló módon nem lehet a konfliktusok élezésének és a másik oldal legyőzési kísérleteinek folyatatása. Értelem szerűen ki kellene munkálni azokat a kompromisszumokat, amelyeket valahol a két fél minimális elvárásai között kell keresni. Persze mindkét oldalon be lehet zárkózni azokba a demagóg érvrendszerekbe, hogy bizonyos alapértékekből nem lehet engedni, de ma már egészen nyilvánvaló, hogy ezzel az érveléssel súlyosan hitelteleníti magát, aki ezt alkalmazza. Általában éppen mindenkinek a saját érvrendszerével lehet a leglátványosabban bebizonyítani, hogy a konfliktusokat élező álláspontja mennyire tarthatatlan, mivel sem Jézus Krisztus tanításaira, sem az alapvető emberi jogokra hivatkozva nem lehet bebizonyítani, hogy a konfliktusok élezése, és a szembenálló fél legyőzése lenne a megoldása bármely társadalmi problémának.

A Katolikus Egyház és a szexuál-etikai kérdésekben konzervatív álláspontot képviselő protestáns felekezetek egyértelműen pozitívan szoktak nyilatkozni a homoszexuálisok "gyógyításával" (reparatív terápiával) foglalkozó amerikai szervezetről, a NARTH-ról. A NARTH tevékenységének tudományos megítélése viszont általában negatív: úgy az Egyesült Államokon belül, mint a fejlettebb országok nagy részében a tudósok döntő többsége elítélően nyilatkozik a homoszexuális hajlam megváltoztatására irányuló tevékenységről. A kritikák alapetően két érvrendszer körül összpontosulnak: 1. a homoszexualitás nem betegség, tehát nem indokolt a kezelése 2. a homoszexualitás, mint legalább részben egészen biztosan genetikai eredetű, és a korrekt tudományos elemzések alapján alapvetően nem megváltoztatható állapot, ezért annak pszichiátriai módszerekkel történő kezelése szükség szerűen eredménytelen és súlyos lelki sérülésekkel járhat. A NARTH tevékenységének morális megítélése ezért a szakemberek és a véleményüket elfogadó laikusok szemében általában negatív, sarlatánoknak tartják a NARTH szakembereit és sokan azt állítják, hogy ezt a tevékenységet a benne dolgozók búsás anyagi haszna, valamint a saját érdekeik miatt azt támogató egyházak éltetik. Ebből adódóan a morálteológiai megítélésük - szemben a laikus társadalom többségi véleményével - jellemzően pozitív, az eltévelyedett és a média, meg más hatalmasságok támogatását élvező "gonosz erők" ellen bátran fellépő kicsiny "hősi csapatként" állítják a NARTH-ot a hívek elé. Pedig a NARTH tevékenységét az Ige fényében vizsgálva nem tűnik ilyen egyértelműen pozitívnak a kép. Mert mit is tesz valójában a NARTH? Abból indul ki, hogy a homoszexualitás igen is betegség, nem genetikai eredetű, vagy ha az is, akkor is "felülírható", és mivel Istennek semmi sem lehetetlen, ezért aki hittel kéri a "gyógyulást", azt Isten biztosan meg tudja gyógyítani, ezért csak azon múlik, hogy valaki "kigyógyul-e" a homoszexualitásból, vagy sem, hogy van-e igaz hite, vagy sem. Ebből adódóan, ha valaki nem gyógyul ki, az nem cáfolja a NARTH tevékenységét, mert annak nyilván nem volt igazi a hite, a megtérése, az elhatározása. Ha viszont valaki "meggyógyul", az bizonyítja, hogy a NARTH "terápiája" eredményes. Ha azonban figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a tudomány mai álláspontja szerint a homoszexualitás nem betegség, és nem megváltoztatható, akkor a NARTH tevékenységét nagyjából ahhoz lehetne hasonlítani, mintha valaki egy mozgásszervi reparatív terápiás intézményben a veleszületett és a szerzett végtaghiányt akarná gyógyítani, azt állítva, hogy mivel Istennek semmi sem lehetetlen, ezért a hiányzó végtag akár ki is nőhet. Ez a hozzáállás nagyon hasonlít ahhoz, ahogy a Sátán kísértette Jézust, amikor felvitte a jeruzsálemi templom tornyába és azt mondta neki: "Ha Isten Fia vagy - mondta -, vesd le magad, hiszen írva van: Parancsot adott angyalainak, a kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad." (Mt 4,6.) Jézus válasza közismert. Mindezek alapján nagyon indokoltnak tűnik az imádság azoknak a lelki üdvéért, akik bármilyen formában támogatják a NARTH-ot, vagy különösen azokért, akik részt vállalnak a NARTH tevékenységében.

Sokan korunk túlfűtött szexualitásáról, mint egyfajta kóros társadalmi jelenségről beszélnek. Utalnak az e téren a médiában, a közbeszédben, az emberi kapcsolatokban és az egyének gondolkodásmódjában, értékrendjében bekövetkezett változásokra. Általában ennek a társadalom, a párkapcsolatok és az egyén szintjén megjelenő káros következményeit szokták hangsúlyozni, és ezek miatt úgy ítélik meg, hogy kűzdeni kell a túlzott szexuális szabadosság megnyilvánulásai ellen. Annak tudományos elemzésével, hogy milyen biológiai okok vezethetnek a fenti társadalmi jelenségekhez, már sokkal ritkábban lehet találkozni. Gyakran tapasztalható ugyanakkor, hogy a szexualitással kapcsolatos krédések biológiai, vagy pszichológiai okainak elemzése célzatos, azaz valamilyen ideológiai álláspont alátámasztására, vagy cáfolatára irányul, és ilyenkor szinte szükség szerűen egyoldalúan torzítottá, tudománytalanná válik. Pedig a korrekt tudományos elemzés minden továbbgondolás alapja kellene legyen ahhoz, hogy ne váljanak vagdalkozássá és erőpróbává a témával kapcsolatos viták, illetve elkerülhető legyen a szintén gyakran tapasztalt "süketek párbeszéde", amikor mindenki hajtja a magáét, de eközben a különböző álláspontok képviselői folyamatosan elbeszélnek egymás mellett.

Az emberi szexualitással kapcsolatos viták során már azon ponton ellentétek feszülnek, hogy az ember mennyiben tekinthető biológiai és mennyiben társadalmi lénynek, és a biológiai lényegén túlmutató tulajdonságai miatt lehet-e rá bármilyen mértékben is alkalmazni a biológia törvényszerűségeit. Ez a kérdésfelvetés azonban már önmagában a tisztánlátást akadályozó és vélhetően nem ritkán szándékos csúsztatás, hiszen aligha kétséges, hogy az ember alapvetően alá van vetve olyan biológiai törvényszerűségeknek, melyek evilági létét meghatározzák, és ezt a legtöbb életfunkció vonatkozásában nem is vitatja senki. A szexualitással kapcsolatban viszont - éppen a már említett ideológiai prekoncepciók miatt - ezt mintha nem akarná mindenki elfogadni. Kétégtelen, hogy az emberi szexuális viselkedésnek vannak olyan elemei, melyek nem vezethetőek vissza pusztán biológiai okokra, azonban ez nem indokolná, hogy azokat az emberi tulajdonságokat, melyeket bizonyos biológiai adottságok egyértelműen meghatároznak, ne kellene a biológia eszközrendszerével vizsgálni. Persze sokan teszik is ezt, azonban vizsgálódásaik eredményei mégis komoly viták tárgyát képezik és a különböző ideológiai alapon álló elemzők saját szempontjaik alapján önkényesen válogatnak a tudományosan megalapozottnak mondható kutatási eredmények között, hogy melyeket fogadnak el, és használnak fel saját álláspontjuk alátámasztására, és melyeket utasítanak el, rásütve az elfogultság és tudománytalanság béllyegét.

Mindezek előrebocsátása mellett fel kell tenni azt a kérdést, hogy a szexuálitás fokozott jelenléte a mai kor emberének életében mennyiben indokolható biológiai magyarázatokkal, függetlenül attól, hogy ezzel önmagában nem lehet sem igazolni, sem cáfolni a különböző szexuális viselkedési formák morális megítélésének ilyen, vagy olyan irányát. Miből adódhat tehát a szexualitás fokozott jelenléte a mai kor emberének életében? Ha erre a kérdésre a populláció-genetika eszköztárában keressük a választ, akkor azt kell mondani, hogy a fokozott szexuális viselkedésre való hajlam egyfajta szelekciós előnyt kellett, hogy jelentsen az elmúlt évszázadok alatt, és ezért "szaporodtak el" az emberi társadalmon belül az ilyen viselkedésre hajlamos egyének. Ez annál is kézenfekvőbb, mert a fokozott szexuális igényekkel bíró egyének nyilván nagyobb eséllyel tudják továbbadni génjeiket. Ez a hatás azonban időben meglehetősen korlátozott. Értelem szerűen csak attól a kortól jelent valamiféle szelekciós előnyt a fokozott szexuális viselkedésre való hajlam, ahogy a társadalom toleránsabbá vált az ilyen jelenségekkel szemben. Azokban az időkben, illetve társadalmakban, amelyekben a szigorú társadalmi normákat sértő szexualitást halállal büntették, a fokozott szexuális vágyra való hajlam nyilván szelekciós hátrányt jelentett. Ebből persze le lehet vonni azt a következtetést is, hogy továbbra is vissza lehetne úgy szorítani a túlfűtött szexuális vágyakkal bírók elszaporodását, hogy kivégeznék őket, de talán a jelen kor embere számára nem ez lenne a választandó megoldás. Akkor viszont alkalmazkodni kell ahhoz, hogy a biológia törvényszerűségei alapján a fokozott szexuális vágyakkal bírók aránya növekszik. Kérdés, hogy ez baj-e. Aligha. Egy részről ugyanis az, hogy az emberekben fokozottabb a szexuális vágy, még nem jelenti azt, hogy minden erkölcsi szabályt felrúgnak, még akkor sem, ha esetleg bizonyos mértékben a morális szabályok változtatásával alkalmazkodni kell az emberek biológiai tulajdonságainak változásához. Ennek egyébként egyik már tapasztalható megnyilvánulása a maszturbáció megítélésnek változása az elmúl évszázadban. Míg a XX. század eleján azt súlyos bűnnek, beteges önfertőzésnek tartották, a század végére gyakorlatilag biológiai, és morális szempontból is elfogadottá vált, mégsem változtak jelentősen a vele kapcsolatos társadalmi normák (beszédben, gyakorlati megnyilvánulásaiban ugyanolyan rejtett maradt). Más területeken azonban sokkal élesebb viták vannak: akár a válás, a házasságon kívüli szexualitás, akár a homoszexualitás elfogadhatósága, vagy elutasítottsága körüli vitákat tekintjük, az elmúlt évtizedek alatt nem közeledtek ilyen mértkben az egymással szembenálló álláspontok. Ennek nyilván érthető okai vannak az említett szexuális viselkedési formák eltérő társadalmi kihatásai miatt, azonban ettől még a problémák felvetése és tudományos igényű elemzése aligha mellőzhető. A fokozott szexulálitás jelensége egyébként - ugyancsak a populláció-genetika szabályszerűségei alapján - várhatóan egy szint után némileg "spontán" vissza fog szorulni, mivel a fogamzás-gátlás elterjedésével csökkent az a szelekciós előny-hatás, amelyet ez a széles körben alkalmazott fogamzásgátlás előtti időszakban jelentett. Ugyanakkor pl. a homoszexualitás jelenségének fokozott megjelenése, felszínre törése a fenti gondolatmenet alapján szintén nem feltétlenül valamiféle "ateista-liberális összeesküvéssel", vagy a média "bűnös szándékaival" magyarázható, mivel az a szexualitás fokozott társadalmi jelenlétének velejárója csupán, amennyiben el tudjuk fogadni, hogy a homoszexuálisok aránya nagyjából állandó, és köztük vélhetően legalább ugyanolyan arányban növekedett a fokozott szexuális vágyakkal bírók aránya, mint a heteroszexuálisok között. Tekintettel azonban arra, hogy a humán-genetika ma még nincs abban a helyzetben, hogy egy ilyen sok tényezős, ha úgy tetszik sok génes öröklést mutató és az eltérő társadalmi tényezők által jelentősen befolyásolt jelenséget, mint a szexuális viselkedés megbízhatóan modellezni, a genetika eszközrendszerével pontosan leírni tudna, ezért most még csak találgatni lehet, hogy valójában mekkora a szelekciós hatás jelentősége az emberek szexuális viselkedésében tapasztalható változásoknak.

Élénk vita zajlik a Katolikus Egyházban a cölibátus körül. Nem éppen újkeletű, de az utóbbi időben ismételten felélénkülő vita. Aktualitását a katolikus egyházat is elérő pedofil botrányok adják, még akkor is, ha látszólag nem sok összefüggés van e két dolog között, hiszen a pedofil botrányok nem csak a katolikus egyházban fordultak elő, jelentős százalékban homoszexuális irányultságúak és előfordulásuk arányaiban nem haladják meg a laikus társadalomban tapasztalható arányokat. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a cölibátus hozzájárul ahhoz, hogy elfojtott homoszexuális orientációjú férfiak nagyobb arányban legyenek jelen a papságban, és a szexuális kielégülés hiánya fokozott pszichés terhet rak az amúgy is nagyon nagy leleki terheket hordozó papság vállára. Az un. liberális álláspontot képviselők, akik a cölibátus eltörlését tartanák kívánatosnak, ebből adódóan nem első sorban, sőt szinte egyáltalán nem is a pedofil botrányokkal indokolják álláspontjukat, de kimondatlanul ez az érv is ott bújik a háttérben, ezért az elmúlt hónapok eseményei felerősítették a cölibátus körüli vitát is. Ugyanakkor a velük szemben állók, nevezzük most konzervatív álláspontot képviselőknek, úgy tesznek, mintha nem is történtek volna meg azok a szörnyűséges események, amelyek miatt most emberek tömegei veszítik el Krisztus Egyházának képviselőibe vetett bizalmukat, és ragaszkodnak egy teológiai szempontból is erősen vitatható, Krisztus Egyházának nagy része (ld. a protestáns egyházakat) által el sem fogadott szokásjoghoz. A Pápa nyilatkozata, mely több évtizedes távlatban tartja legfeljebb elképzelhetőnek a cölibátus eltörlését egyrészről persze érthető, hiszen a Katolikus Egyház gigantikus méretű hajóját nem lehet meggondolatlanul, hirtelen mozdulatokkal kormányozni, ugyanakkor az is igaz, hogy itt már sajnos több évtized elrepült anélkül, hogy bármi érdemi intézkedés, sőt akár csak őszinte szembenézés történt volna ezzel az Egyházban zajló, és az Egyház testét, szervezetét rothasztó súlyos problémakörrel kapcsolatban. Nehéz helyzetben van tehát Krisztus Egyháza, nagy szüksége van a Szentlélek bőséges kegyelmére, hogy meg tudjon bírkozni ezzel a probléma halmazzal.

Hívő keresztény körökben szokás egymással szembeállítva említeni a népegyházat és a "Krisztus-test" fogalmát, mint azt a "valódi" egyházat, amely a hitre jutott (és nemcsak a vallásos szokásokat tartó) emberek gyülekezete. Ez sok esetben egyfajta ki nem mondott, tudatosan fel nem vállalt, de azért érzékelhető és bizonyos mértékig objektíve beazonosítható felsőbbség érzéssel párosul, melyet a kiválasztottság tudata táplál. Vitathatatlan hittétel ugyanis, hogy a hit a kiválasztottak kegyelmi ajándéka (Jézus maga mondta: "nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket"). Ugyanakkor, ha nem vagyunk résen, ezen a téren is beleléphetünk a Sátán által felállított csapdákba. Ilyen a kiválasztottság állapotába vetett hitből táplálkozó felsőbbség érzés, melynek a református vallásúaknál egész konkrét példája az üdvbizonyosság kérdésének kiterjesztése a másik emberre. Vagyis amikor már nem csupán azt jelenti az üdvbizonyosság a hívő keresztény ember számára, hogy saját hite alapján bizonyos a saját üdvösségében (most szándékosan elkerülve ennek hittételnek a teológiai elemzését fogadjuk el tényként az üdvbizonyosság tanát, mint létező jelenséget), hanem az alapján, hogy szerinte a másik embernek van-e élő hite, abban a kérdésben is állást mer foglalni, hogy a másik ember, ha földi élete az adott pillanatban véget érne, akkor üdvözülne-e. Ezt nevezhethetjük kissé provokatív módon a kárhozat-bizonyosságnak, hiszen ha valaki azt gondolja a másik emberről, hogy annak nincs élő Isten-hite, akkor ebből az is következik, hogy bizonyos lenne a másik ember kárhozatában, ha az abban a pillanatban meghalna. Ennek a következtetésnek az abszurditása viszont elég kézenfekvő, Krisztus nagyon sokszor óvta a tanítványait attól, hogy megpróbáljanak egymás lelke felett ítéletet mondani. Az utóbbi években drámai módon szaporodó botrányok az Egyházban arra figyelmeztetnek mindannyiunkat, hogy sokkal-sokkal szerényebben kellene hozzáálni a kiválasztottság kérdésköréhez. Amennyire fontos ugyanis azt tisztán látni, hogy a hit valóban kegyelem és nem érdem, annyira fontos lenne azt is látni, hogy a másik ember lelkéről senkinek nincs joga ítéletet mondani, sem direkt, sem indirekt módon. Ez nem mond ellent annak, hogy az embernek folyamatosan meg kell ítélnie, hogy mit tart jónak és mit rossznak, mit tart igaznak és mit hamisnak, és eközben óvakodnia kell a hamisságokat hangoztató "profétáktól", de tilos azt megítélnie, hogy a másik ember tagja-e az Isten országának, a csodálatos Krisztus-testnek, vagy sem. Ebből viszont az is következik, hogy senkinek a személyét nem "írhatja le" senki arra hivatkozva, hogy nincs élő hite, eretnek, stb. Meg lehet és kell is mondani, hogy a másik ember véleményével egyetért-e valaki, vagy sem. De az elmúlt időszak negatív tendenciái és megrázkódtatásai arra figyelmeztetik Krisztus egyházának vezetőit, hogy egyre nagyobb nyitottságra, odafigyelésre van szükség a "népegyház" részéről megnyilvánuló visszajelzésekre és egyre nagyobb felelősség nehezedik rájuk, hogy még sokkal határozottabb erőfeszítéseket tegyenek az egyházon belül húzódó falak lebontására.

A német katolikus iskolákban szexuális visszaélések miatt kirobbant botrány immáron egészen a Pápa személyéig is felér, lévén az egyik templomi kórus vezetője, ahol 100 visszaélésre derült fény, a jelenlegi Pápa testvére. A hivatalos egyházi reakció a büntetőjog szigorú alkalmazásától vár megoldást, azonban ez aligha alkalmas eszköz az egyházon belül egyre súlyosbodó morális válság kezelésére. Ugyanakkor továbbra sem hallani felelős egyházi vezetőtől semmilyen utalást arra, hogy a hierarchia levont volna bármilyen érdemi következtetést az elmúlt években napvilágra kerülő szégyenletes esetek kapcsán az egyház saját életére, belső szabályaira, működésének rendjére és módjára vonatkozóan. Igaz ugyan, hogy a belső szabályok szigorításáról, a papnövendékek és a szerzetesi hivatást választó novíciusok kiválasztásának pszichológiai vizsgálatokkal történő kiegészítéséről többször lehetett hallani az elmúlt időben, de ezek nem jelentenek érdemi megújulást, csupán az eddigi működési rend megrősítését. Gyakran hallani egyházi vezetők szájából azt az érvet, hogy az Egyház nem engedhet alapvető erkölcsi tanításaiból, az isteni kinyilatkoztatásból azért, hogy megfeleljen a "világ elvárásainak". Nagyon fontos lenne azonban, hogy végre a hívek és a laikus nyilvánosság egésze számára is világosan megfogalmazásra kerüljenek korunk alapvető erkölcsi kérdéseivel kapcsolatban azok a morálteológiai tanítások, amelyeket valóban és egyértelműen alá lehet támasztani a kinyilatkoztatás szavaival, és ezektől élesen elhatárolva azok, amelyeket valamilyen tudományos eredmény alapján, vagy a "Szent Hagyomány" részeként tart mérvadónak az Egyház. Ez utóbbiakkal kapcsolatban azonban követekzetesen el kellene kerülni azt a fajta csúsztatást, mintha ezekben bármiféle változás az isteni kinyilatkoztatásból következő erkölcsi alapelvek feladását jelentené. Természetesen ezt nagyban nehezíti az a tény, hogy ezen a ponton belép a "sola scriptura" több évszázados dilemmája is, azonban paradox módon a leginkább konzervatív álláspontokat Magyarországon éppen annak a Református Egyháznak a vezetői és tagjai képviselik, amelynek alapelvét elvben az írott kinyilatkoztatás kizárólagosnak tekintése jelenti. Igaz viszont az is, hogy ezen álláspontjukban komoly támogatást kapnak a konzervatív (ott egyértelműen kisebbségnek számító) amerikai testvérszervezetektől, melyek aktivitásának ékes bizonyítéka a mostanában elfogadott, interkonfesszionális manhattani nyilatkozat. Érthető tehát, hogy ilyen háttérrel az egyházi döntéshozók számára fenntarthatónak tűnhet az eddigi, konzervatív morálteológiai irányvonal, de semmiképpen nem elfogadható, hogy azokat a nagyon komoly figyelmeztetéseket, melyekkel Isten próbálja felnyitni az egyházi vezetők szemét, ők továbbra sem veszik elég komolyan. Az ugyanis, hogy egyre hangosabban és egyre szélesebb körben követelnek szigorú szankciókat a vétkesek ellen, és olyan intézkedéseket hoznak, melyek nyilvánvalóan nem fogják megvédeni az Egyházat a bűn beszivárgásától ugyanúgy, ahogy eddig sem védték meg, pótcselekvésnek tűnik. Márpedig a pótcselekvésekkel több baj is van: elveszik az energiát, a motivációt az érdemi cselekvésektől és aláássák a pótcselekvésekkel operáló emberek hitelességét. Komoly tehát a tét! Adjon Isten kellő bölcsességet az egyházi döntéshozóknak ahhoz, hogy meg tudjanak felelni ennek a nagyon komoly kihívásnak.