az ezer színű világ

Aligha kétséges, hogy minden gondolkodó ember eljut oda életében egyszer, hogy felmerülnek benne ilyen kérdések: mi kell a tisztánlátáshoz? Hogyan lehet eljutni a tisztánlátásra az élet nagy kérdéseiben? Kinek, miért és hogyan adatik ez meg? A gondolkodó ember az élete folyamán számos ellentmondással találkozik, hall mindenféle állítást és mindannak az ellenkezőjét is, rövid időn belül megtapasztalja, hogy szinte mindenki képes ugyanolyan vehemenciával állítani és megmagyarázni bármit, és annak az ellenkezőjét is, ha éppen úgy hozza a sors. (Korunkban az információáramlás felgyorsulásával mindezek hatványozottan zúdulnak az emberekre, mint a korábbi évszázadokban, de akárcsak pár évtizeddel ezelőtt.) Sokakban ez a felismerés már az élettani okokból amúgy is kritikus kamaszkorban bekövetkezik, továbbfokozva ennek az életszakasznak a nehézségeit, megpróbáltatásait. Könnyen vezet ez a felismerés a teljes nihilizmushoz: ha ennyire nincs semmi a világban, ami biztos és örök lenne, akkor nincs értelme értékekhez ragaszkodni, nincs értelme semminek, talán az életnek sem… Ez azután hedonizmusba, vagy épp ellenkezőleg, suicidiumhoz vezethet - megdöbbentő, hogy sokszor milyen közel van ez a két véglet egymáshoz. Enyhébb esetben radikalizálódnak, szélsőséges politikai, és ideológiai áramlatokba keverednek, vagy éppen a gerinctelenségig, a teljes elvtelenségig fokozódó szervilizmus és konformizmus jelei mutatkoznak az elbizonytalanodott, kereső embereknél, és sokaknál mindezek színes kavalkádjával lehet találkozni. Pedig „nem babra megy a játék”, a szélsőségekre hajlamos emberek a fanatizmus talajára épülő gyűlölködésekkel, szavakkal és tettekkel megnyomoríthatják, tönkre tehetik saját maguk és mások életét, mely felismerés az életpálya végén a jóvátehetetlenül, visszavonhatatlanul elrontott élet rémével fenyeget. Ugyanígy a szolgalelkűség, a megalkuvás is felemészti a személyiséget. Mindezeket plasztikusan bemutatta a világirodalom számos alkotása, de ritkán kap a kereső ember útmutatást arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet ezeket az – adott esetben egész életre szóló – zsákutcákat elkerülni. Azt is mondhatjuk, hogy a tisztánlátás kegyelmi ajándék, ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lehetne, és ne kellene tenni ennek érdekében semmit. Isten kegyelmi ajándékaira éppen az jellemző, hogy az ember aktív közreműködését, részvételét, odaadó elszánását feltételezik. Ez az, amit a népi bölcsesség úgy mond: „segíts magadon, Isten is megsegít”. (Ez az, amiben olyan parttalan, eredménytelen vita van a reformátusok részéről, mivel azt a kétségtelen kinyilatkoztatást, hogy az embernek csak hit és kegyelem által van üdvössége, szembeállították a jócselekedetek jelentőségével, pedig Jakab apostol levelében már majdnem másfél évezreddel korábban egyértelműen leírta, hogy ezt nem lenne szabad.) De mit tehet az ember a tisztánlátás érdekében? A válasz látszólag evidens, de a gyakorlatban igen nehezen megvalósítható: az ismeretek folyamatos bővítésével, a logikus, józan gondolkodás megőrzésével, kellő alázattal, Isten kegyelmének folyamatos kérésével és elfogadásával növelhető a tisztánlátás, de ezek bármelyikének feladása tévedések, és a téves alapokra felépített téves következtetések, adott esetben egészen fals, vagy zavaros világkép és világnézet kialakulásának okozója lehet. Az egyik leggyakoribb formája a tudati, gondolkodásmódbeli eltévedéseknek egyes részletinformációk kiragadása a maguk logikai környezetéből és a szélesebb összefüggéseikből. Ennek egy speciális esete a Bibliából vett igerészletek önkényes kiragadása a szövegkörnyezetükből, célzatos interpretációval, tudatos, vagy tudatlanságból fakadó félremagyarázással. Tekintettel arra, hogy az egyházak hivatásuknak tekintik a Biblia (vagy más írások) magyarázatát és figyelembe véve társadalmi jelentőségüket vezetőik esetleges tévedései óriási bajok forrásai lehetnek, mint ahogy voltak is számtalanszor a történelem folyamán, és ahogy ma is tapasztalhatjuk sok kérdéssel kapcsolatban. Ez tapasztalat sem vezethet azonban olyan következtetésekre, melyek ugyanolyan tévesek lennének, mint amilyeneket az egyház különböző vezetőitől látunk. Attól ugyanis, hogy az egyház egyes tagjai, különböző szintű és rangú vezetői esetleg téves következtetésekre jutnak a Biblia szavainak helytelen értelmezéséből (ami adódhat egyes kiemelt szövegrészletek szó szerint vételéből, vagy éppen bizonyos szimbolikus, átvitt értelmű részek helytelen magyarázatából, ahogy pl. a homoszexualitással kapcsolatban ezt teszi az egyházi vezetők többsége), még nem szabad elvetnünk magát a Bibliát, mely valóban Isten csodálatos kinyilatkoztatása az emberek felé.

Aligha van még egy olyan ünnep a katolikus liturgiában, amely olyan sokféle érzelmi töltettel bírna, mint a mai. A korábbi évszázadokban, amikor a királyság, mint államforma valós tartalommal, sok negatív és pozitív érzelemmel járt az emberek számára, ezt az ünnepet még nem ünnepelte az Egyház (XI. Pius pápa 1925-ben vezette be), de azóta is sokat változott az emberek attitűdje a királysághoz, mint fogalomhoz. Talán nem túlzó általánosítás azt mondani, hogy a katolikusok között magasabb a tekintélyelvű, erősebben tekintélytisztelő emberek aránya, mint a nem katolikus keresztények, vagy a nem hívők között (ez a hazai református egyházra nem vonatkozik - ld. korábbi posztokban!). Sokan vannak azonban a nem hívők között is, akiknek fontos kapaszkodót jelent az életükben a vezetők tekintélye. Ezt felismerve és kihasználva tudtak totalitárius hatalmat kiépíteni a XX. század istentelen és embertelen diktátorai, és erre alapozza hatalmát ma is korunk számtalan "kiskirálya" a társadalom legkülönbözőbb szintjein. A tekintélytiszteletre fokozottan hajlamos és hajlandó, maga fölött egy irányító hatalmat kívánó és igénylő emberek (ami nem feltétlenül állandó egy ember életének különböző szakaszaiban sem, kisgyermekkorban, vagy regrediált állapotokban általánosan jellemző az emberekre) számára ez az ünnep a "lelki kapaszkodó" ünnepe, mely emiatt sokak számára mély érzelmi töltettel tud megtelni. Ezt még azok is át tudják érezni, akik az emberi társadalomban már "kinőttek" a tekintélytisztelet állapotából, de a szívük mélyén továbbélő gyermek számára még mindig fontos az isteni tekintély adta fogódzó. Ugyanakkor a lázadó ember számára konfliktusos is lehet ez az ünnep, aki nem tűri maga felett mások hatalmát, nem tisztel emberi tekintélyt - márpedig az emberek mindig is hajlottak erre - annak nehézséget okozhat leborulni Jézus Krisztus előtt is. Tartalmilag sem könnyű a ma emberének helyére tenni ezt az ünnepet. Mit jelent ebben a kontextusban a király fogalom. Maga Jézus is rávilágít Pilátussal folytatott párbeszédében, hogy ő nem földi értelemben király. Ugyanakkor többször szól a kinyilatkoztatás arról, hogy a végítélet során hatalommal és dicsőséggel jön el Jézus és senkinek nem lesz kétsége többé az ő istenségével kapcsolatban. Hogyan rakható mindez össze? Isten csodálatos kegyelméből ma megint sokat segíthet, ha valaki a református igekalauz szerint is olvassa az igét. Abban ugyanis a mai igeszakasz a Róm 11,17-24., ahol Szent Pál Istent a fa gyökeréhez hasonlítja, melyből táplálkozva az ágak fejlődhetnek, növekedhetnek, bő termést hozhatnak, de mindehhez szükségük van arra, hogy élő kapcsolatba kerüljenek (mint a beoltott ágak) és maradjanak a gyökérrel. Mindez rávilágít arra, hogy milyen a mi Istenünk, milyen a mi királyunk. Annak, aki csak a felszínt nézi, annak láthatatlan, mint ahogy a fa gyökerét sem lehet látni (általában). De nem kell túl sok biológiai ismeret ahhoz, hogy tudjuk, gyökér nélkül nem élhet sem a fa, sem annak ágai. Ilyen király tehát Krisztus, aki nem elnyom, nem hatalmaskodik, hanem táplál és éltet láthatatlanul, de igazában kétségbe vonhatatlanul. Őt lehet tehát ma ünnepelni, nem valami evilági értelemben vett uralkodót.

A mai magyar közéletben talán a KDNP áll a legtávolabb attól, hogy politikai programjában deklaráltan támogassa a homoszexuálisok jogainak bármilyen szintű elismerését. Igaz ugyan, hogy a jobbik képviselői többször nyíltan homofób megnyilvánulásokat tettek, de a szélsőséges pártoknál ez nem elvi kérdés (amint azt a holland és osztrák példák mutatják), hanem a pillanatnyi érdekek és erőviszonyok függvénye. Ugyanakkor a KDNP duplán homofób, begyűjtve a Fidesz mellett elfogult szélsőségeseket, akik ma itthon világnézeti hovatartozásuktól függetlenül többségében homofóbok, de a szélsőségek iránt kevéssé fogékony, vallási meggyőződésük miatt a KDNP-t támogatók is többségében ahhoz az  itthon meghatározó konzervatív keresztény irányzathoz tartoznak, amelyik morálteológiai alapon szintén teljesen elutasító a melegekkel szemben. Mindez azonban egyáltalán nem szükségszerű. A kereszténydemokratáknak két okból is toleránsnak kellene lenniük a homoszexuális emberekkel szemben. Egyrészt a kereszténydemokratáknak nem lenne szabad politikai döntéseiket kritikátlanul a katolikus klérus döntéseinek alávetni. Másrészt figyelembe kellene venniük, hogy a homoszexualitással kapcsolatban a keresztény egyházon belüli is olyan nézetkülönbségek vannak, melyek miatt egyáltalán nem tekinthető egységesnek a homoszexualitás  megítélése a keresztény morálteológiában. Az előbbihez kapcsolódik, hogy a modern kereszténydemokráciát éppen az különböztetné meg a vallási fundamentalista mozgalmaktól (mint amilyenek az iszlám országokban működnek és oly sok bajnak forrásai), hogy nem a vallási elöljárók irányítják, és nem egy vallás pillanatnyi vezetőinek politikai kiszolgálói, hanem egy több mint száz éve, a modern polgári demokráciák kialakulásának idejében kibontakozó, az egyetemes keresztény tanítás értékrendjére alapozott, de alapvetően a modern, szekularizált, demokratikus politikai berendezkedés szabályrendszerét tiszteletben tartó mozgalomnak kellene lennie. Az utóbb említett szempont (vagyis a homoszexualitás morálteológiai megítélésében mutatkozó heterogenitás) miatt pedig tudomásul kellene vennie minden kereszténydemokrata politikusnak, hogy ebben a kérdésben nincs olyan konszenzus a keresztény egyházon belül, mint más társadalmi kérdésekben (perszonalitás, szolidaritás, szubszidiaritás), ezért ebben a kérdésben a kereszténydemokrata politikusoknak az alapvető emberi jogokat kellene tiszteletben tartaniuk, és ezek tiszteletben tartását kellene megkövetelniük. Ebből adódóan egy jól működő polgári demokráciában teljesen természetes lett volna, ha egy olyan politikai viharban, mint ami pl. most a Nemzeti Színház igazgatója körül kirobbant egy kereszténydemokrata politikus higgadtan azt tudná mondani, hogy bár személyesen nem ért egyet azzal az értékrenddel, ami Alföldi Róbert munkásságából árad, de kategorikusan elutasítja és elfogadhatatlannak tartja azt, hogy a szélsőjobb irányzathoz tartozó emberek, sőt a jobbiknak, mint parlamenti pártnak egyes hivatalos képviselői is nyíltan buzizzanak. A saját értékrendjét csak úgy lenne szabad mindenkinek képviselni, hogy közben nem lenne szabad másokat sértegetni és gyalázni. Megjegyzendő, politikailag is valószínűleg több haszonnal járna a KDNP-nek, ha ezt felvállalná, mint amennyi kára származna belőle, de persze nem emiatt lenne rá szükség első sorban. Sajnos azonban reálisan látni kell, hogy nagyon messze vagyunk ma még ettől...

A biológiai kutatások egyik különösen izgalmas irányát jelenti az epigenetika. Lényegét röviden úgy lehet összefoglalni, hogy az a tudományág a biológián belül, mely mindazon hatások összességét kutatja, amelyek a génekben hordozott tulajdonságok kifejlődését befolyásolják. Azt ugyanis már a genetika alapjainak lerakása után felfedezték, hogy a gének nem minden esetben expresszálódnak, akkor sem, ha ennek az adott egyénnél nincs genetikai magyarázata (pl. annak ellenére, hogy az egyén domináns allélt hordoz, mégsem jelenik meg az adott génre jellemző fenotípus). A modern molekuláris biológiai kutatások során már eddig is számos felfedezést tettek, melyek magyarázzák a fenti jelenségeket, és ezért az epigenetika a sejtek szintjén a DNS - RNS - fehérje útvonal bármely pontján érvényesülő és végső soron a sejt, illetve az egyén tulajdonságait meghatározó fehérjék képződését befolyásoló hatások összességeként is definiálható. A genetikához hasonlóan az epigenetikával kapcsolatban is számos etikai, bioetikai és persze ebből adódóan morálteológia kérdés merül fel. Ha ugyanis egyes emberi tulajdonságok, viselkedési formák morális és morálteológiai megítélésével kapcsolatban komoly vitákat kavart a genetikai determináció lehetősége, akkor értelem szerűen ugyanilyen bonyolult kérdéseket vet fel az epigenetikai kutatások eredményeivel alátámasztott indetermináció lehetősége, különös tekintettel arra, hogy a biológiai kutatások eredményei alapján számos külső hatás (pl. stressz, pozitív, vagy negatív érzelmi hattások, stb.) szerepet játszhatnak azoknak a biokémiai változásoknak a kialakulásában, melyek a gének expresszióját befolyásolhatják. Vegyük például az elmúlt évek, évtizedek talán leghevesebb tudományos, társadalmi, sőt politikai vitát generáló témáját, a homoszexualitás genetikai determinációjának kérdését. Érvek és ellenérvek, igazoló és cáfoló kutatási adatok garmadája látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy van-e, és ha igen, akkor milyen mértékű a homoszexualitás genetikai determinációja. A kézenfekvő bioetikai, és az ebből logikusan következő morálteológiai következmények miatt (ti. ha genetikailag determinált a homoszexualitás, akkor az egyén nem lehet felelős azért, homoszexuális lesz-e, vagy sem), érzelmileg erősen színezett, de sokszor racionálisan végig sem vitt érvek és megnyilvánulások jelentek meg a kérdéssel kapcsolatban. Tovább bonyolította a kérdést, hogy ha a genetikai determinációt elfogadását és ennek tagadását egy mátrix felső sorába, ugyanakkor a homoszexuális emberek egyenlő jogainak támogatását, illetve elutasítását annak első oszlopába írjuk, akkor egy olyan mátrixot kapunk, melynek bal felső sarkában azok vannak, akik mind a homoszexualitás genetikai determinációjával, mind a homoszexuális emberek teljes értékű társadalmi elismerésével egyetértenek, míg a jobb alsó sarokban az ezeket egyaránt elutasítók kerülnek, ugyanakkor sokan vannak olyanok is, akik ezen mátrix másik két mezőjébe sorolhatóak.

Ismét heves indulatokat gerjesztett a pápa külföldi útja. Már az angliai látogatás előtt is érzékelhető volt, hogy nem fogadják egyhangú lelkesedéssel a pápát, de a spanyol úttal kapcsolatban kevésbé volt várható, hogy még az angliainál is nagyobb vihart kavar. Abból ugyan már lehetett sejteni valamit, hogy a pápa már odaérkezése előtt bírálta a baloldali spanyol kormány politikáját, és a kormányfő nem is fogadta rangjához illő módon a pápát, de az meglepő volt, hogy ekkora demonstrációt szerveztek a spanyolországi meleg szervezetek a pápának a homoszexualitással kapcsolatos állásfoglalásai miatt. Természetesen a keresztény konzervatív körök ezt is annak a globális méretű egyház ellenes összeesküvés részének tekintik, mint amelyről olyan sokat beszéltek a papok és lelkészek által elkövetett pedofil visszaélések miatt kirobbant botrányok kapcsán. (Ld. a korábbi bejegyzéseket is ebben a blogban!) Felmerül azonban a kérdés, hogy homoszexuálisok különféle emberi jogainak állami elismerése miatt miért intéz egyre nyíltabb támadásokat a Vatikán az ilyen döntéseket hozó államok és kormányok ellen. Mennyiben oka a Vatikán elleni támadásoknak (amelyek mögött – mint említettük – maga a Vatikán is tudatos, összehangolt akciókat gyanít) éppen az az arrogáns magatartás, amely a hivatalos katolikus és több, konzervatív protestáns felekezet kommunikációját jellemzi a melegek államilag elismert emberi jogaival kapcsolatban? Mennyiben igaz a Vatikán elleni támadásokkal kapcsolatban a népi bölcsesség, hogy „aki szelet vet, vihart arat”?

Néha kell...

Értékeket hordozó fogalmaink devalválása, nyílt és burkolt támadások a másik ember számára fontos és szent dolgok ellen egyidős az emberiséggel. Szent Pál megfogalmazása frappánsan érzékelteti ezt az 1. Kor 1, 23-24-ben Jézussal, mint megváltóval kapcsolatban: "Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban akár zsidók, akár görögök:  Krisztus Isten ereje és bölcsessége." Az Ószövetségben is számos utalás van arra, hogy az egymással szemben álló felek gyalázták azt, ami a másiknak szent (szép példája ennek Dávid és Golját küzdelme az 1 Sám 17-ben, amely részből az is kiderül, hogy a filiszteusok igazában mindig azért akarták leigázni a zsidókat, hogy uralkodhassanak fölöttük, a szentíró mégis azt emeli ki, hogy Istenüket gyalázták). De visszatérve az Újszövetség korában Szt. Pálhoz, ő ír arról a Róm 1 25-ben, hogy "Az Isten igazságát hamissággal cserélték fel...", és ugyanitt a 32. versben a rómaiak által elkövetett bűnökkel kapcsolatban (mely részekre a homofób konzervatív teológia azóta is előszeretettel és felettéb felületes érvrendszerrel hivatkozik a homoszexualitás elítélésének alátámasztására) azt is megemlíti, hogy "Bár fölismerték Isten rendelkezését, hogy aki effélét művel, méltó a halálra, mégis ilyeneket tesznek, sőt a tetteseknek még helyeselnek is." (Annak ellenére tekintik a konzervatív keresztény teológusok ezt a részt a homoszexualitást általában helytelenítő isteni szándék bizonyítékának, hogy a 26-31. versekből egyértelműen kiderül, hogy nem a valódi szeretetkapcsolaton alapuló homoszexuális kapcsolatról volt szó a Pál által joggal kifogásolt esetekben.) Ezen utóbbi részből látható, hogy az ideológiai harcnak az a manapság általánossá vált formája is több ezer éves múltra tekint vissza, hogy nemcsak direktben támadják egymás értékeit a szembenálló felek, hanem azzal is megpróbálkoznak, hogy a saját álláspontjuk igazolására a másik értékrendje szerint is jónak próbálják beállítani azt a konkrét cselekedetet, értéket, amit maguk jónak tartanak, holott pontosan tudják, hogy azt a másik fél elutasítja és elítéli. Ez a gyakorlat egyenesen vezetett oda, hogy a szembenálló felek egymást rutinszerűen kezdték vádolni az emberek szándékos megtévesztésével, ami a keleti, de később még inkább a nyugati egyházszakadás során már komplex ideológiákká fejlődve, a nem keresztény szemléletű történelmi elemzők szerint új vallások kialakulásához vezetett.  Mindezen jelenségek azonban nem csupán a teológiai, és nem is csupán morálteológiai fogalmakkal kapcsolatban mutatkoztak meg, hanem minden olyan értékkel kapcsolatban, amely az emberek számára fontos. Így évszázadokon keresztül vádolták egymást a hazaszeretet hiányával, hazaárulással az egy nemzethez tartozó, de egymással szemben álló politikai erők, és a hazai rendszerváltást már felnőttként átélők és pontosan emlékezhetnek arra, hogy egyik oldalakon a nemzeti érdekek, másik oldalon a demokrácia alapértékei iránti elkötelezettséget hogyan kérdőjelezték meg az egymással szemben álló politikusok a másik csoporthoz tartozóknál, mígnem az idei választások végleg le nem zárták ezt a korszakot. Eközben új ideológiai frontok nyíltak, a egészen új frontvonalak mentén a hazai társadalmon belül is, számos hasonlóságot mutatva azzal, amit a fejlett országokban meg lehetett figyelni az elmúlt évtizedekben. Ennek jegyében vált az egyik súlyponti kérdéssé a család, mint érték, mellyel kapcsolatban - kissé sematikusan - azt mondhatjuk, hogy a jobb oldali konzervatív politikai irányzatok magukat a családok legfőbb támogatóinak, politikai ellenfeleiket pedig a családok ellenségeinek próbálták beállítani. Ez a szembeállítás annak ellenére hatékony propagandafogásnak bizonyult, hogy a - szintén kissé sematikusan - bal oldali liberálisnak nevezhető másik tábor (kevés extrém kivételtől eltekintve) nem hirdetett nyíltan családellenes politikát. A jobboldali konzervatívok által vitatott célkitűzések (mint amilyen az abortusz teljes liberalizálása, vagy a homoszexuálisok élettársi kapcsolatának a házassággal egyenrangú jogi elismerése) családellenessége vitatható, ugyanakkor az is igaz, hogy a bal oldali liberális tábor nem is próbálja meg hatékonyan ellensúlyozni azt a propagandát, melyet politikai ellenfelei a családellenesség vádjára építenek. Ezzel a liberális, baloldali politika képviselői is hozzájárulnak ahhoz, hogy kezd bevésődni a társadalomba egy olyan megítélés, hogy aki bizonyos emberi szabadságjogok érvényesüléséért (mint pl. a melegek jogaiért) küzd, az szükségszerűen egyben támadja a család intézményét is (ld. egy korábbi bejegyzést is a témában ebben a blogban!). Ez a beállítás viszont oda vezet, hogy szinte beleszuggerálja a családellenességet azokba, akik maguk egyébként ugyanolyan értéknek tekintik a családot, vagyis éppen azok vétenek a család intézménye ellen, akik a család legfőbb őreinek kiáltják ki magukat. Abban az esetben tehát, ha a család, mint érték valóban fontos valakinek, akkor óvakodnia kellene attól, hogy bárkit, aki vele nem egyező, de valójában nem direktben családellenes álláspontot képvisel (ez utóbbiak ugyanis a szocializmus bukása, illetve nyugaton a 60-as évek kommunái óta szinte nem is fordulnak elő), azzal vádoljon, hogy a család intézménye ellen intéz támadást saját álláspontjának képviselete során.

A katolikus egyházban október 24. missziós vasárnap, amikor a misszó céljaiért szól az ima és erre gyűjtik az adományokat. A misszió Jézustól kapott feladat, kötelessége minden hívőnek hirdetni az evangéliumot minden népnek és megkeresztelni az embereket az Atya a Fiú és a Szentlélek nevére. Ezt a küldetést sok féle formában próbálták teljesíteni a keresztények, és sajnos nagyon gyakran vegyült ezzel kapcsolatban is "konkoly a búzába", nagyon sokszor követtek el az emberek súlyos bűnöket a misszió szent ügyére hivatkozva. Mindezt napjainkban is tapasztaljuk, amikor ugyanúgy az új gyarmatosítás eszköze és kiszolgálója sok esetben a misszió, ahogy évszázadokkal ezelött az akkori gyarmatosítók is sokszor visszaéltek a kereszténység terjesztésének látszólagos felvállalásával. Hogy néz ez ki manapság? Az elmúlt héten ismét felborzolta a kedélyeket az hír, hogy Ugandában, ahol csak a nagy nemzetközi nyomásnak engedve nem vezették be a halálbüntetés alkalmazását a homoszexualitásukat nyíltan vállalókkal szemben, most egy újság címoldalán jelent meg a felhívás a homoszexuális emberek kivégzésére. Az amerikai média ennek kapcsán kiemelten foglalkozik az Egyesült Államokban működő keresztény felekezetek konzervatív irányzatainak felelősségével az afrikai homofób agresszió terjedésében és megerősödésében. A média már évekkel korábban beszámolt arról, hogy a sorozatos botrányok (ld. a korábbi posztokban!), valamint a tudományosan kifejezetten elítélhető tévtanok hirdetése miatt az USA-ban mára teljesen szalonképtelenné váló ex-gay aktivisták Afrikában próbálnak híveket toborozni maguknak. Nehéz lenne nem észrevenni az összefüggést, hogy ezek után milyen intenzív és gyilkos kampány indult a melegekkel szemben azokban az afrikai országokban (első sorban Ugandában), ahol az amerikai ex-gay aktivisták előadásokat tartottak. Ennek a fajta "missziónak" az értéke igencsak megkérdőjelezhető, aligha gondolhatja bárki, hogy a Jézustól kapott küldetést teljesíti, ha ilyen gyilkos gyűlöletet szít az arra fogékony elmaradott és nagy szegénységben élő emberekben. Aki ilyen célokra fordítja a misszió támogatására a hívő keresztények által összeadott adományokat, az alighanem visszaél az emberek bizalmával és Isten türelmével is. Nem véletlen, hogy egyre érzékenyebbek a homofób megnyilvánulásokkal szemben a fejlettebb országokban élő emberek, aminek igen látványos bizonyítéka volt az elmúlt napokban a finnországi eset, amikor a finn TV-ben egy vezető keresztény pap és egy kereszténydemokrata politikus részéről elhangzó homofób kijelentések után majd 30 ezer hívő deklarálta kilépését a finn evangélikus egyházból, megvonva ezzel több millió euró támogatást is az egyháztól. Nagy felelősség nehezedik tehát itthon is egyházunk vezetőinek vállára, hogy a mai perselyadományokat mire fordítják és minden keresztény ember vállára, hogy hogyan teljesítik az Úr Jézustól kapott missziós küldetést.

A jezsuita blogon Áter Páter bejegyzésére - mely az IVF felfedezőjének ítélt Nobel díjjal és az erre adott vatikáni reakcióval foglalkozott - több, mint 140 komment érkezett, igazolva a nagy érdeklődést a felvetett morálteológiai kérdésekkel kapcsolatban. Ennek kapcsán bontakozott ki az a vita a hozzászólók között, hogy "jár-e a gyermekáldás az embernek?". Erre adta az egyik hozzászóló azt a választ, hogy nem jár, és kicsit meggondolatlan módon egy szerencsétlen reklámszöveggel próbálta érzékeltetetni álláspontját ("... mert megérdemlem!), amit joggal sérelmeztek többen is, jelezve, hogy ez a megközelítés alkalmas a legsúlyosabb társadalmi igazságtalanságok igazolására is, hiszen ha így vesszük, akkor a jólét, vagy a jogbiztonság sem jár az embernek. Érdemes tehát tisztázni, hogy mi jár, és mi nem jár az embernek. Természetesen a teremtmény semmilyen elvárást nem támaszthat a teremtőjével szemben, vagyis az embernek semmi nem jár az Istentől. Ugyanakkor az emberi társadalomban - Isten egyértelmű kinyilatkoztatásainak megfelelően - lehetőség szerint biztosítani kell az egyenlő esélyeket minden embernek. Azaz az emberi társadalomban minden embernek járnak ugyanazok a jogok, mint a másiknak, függetlenül attól, hogy a gyakorlatban ennek biztosítása nem lehetséges, irányként, és célként csak ezt lehet elfogadni. Visszatérve  gyermekáldásra: a gyermekáldás Isten ajándéka, és mint ilyen senkinek nem jár. Ugyanakkor Isten úgy akarta, hogy a gyermekáldáshoz a ember aktív közreműködése, az esély megteremtése kell az emberek részéről. Az esély megteremtését az emberek és így az emberi társadalom felelősségévé tette Isten, ebből adódóan az emberi társadalom minden tagjának jár a gyermekáldás (mint Istentől származó, tehát ki nem követelhető adomány) fogadásához szükséges esély megteremtésének joga. Ez a jog sem társadalmi, sem gazdasági, sem egészségügyi okokból nem korlátozható. Az előbbi két szempontot inkább a történelem korábbi korszakaiban vonták kétségbe az emberek, bár ma is bőven lehet ilyen jellegű jogsértésekre is példát találni (ld. pl. egyes emberek kényszer sterilizálását). De az a vita, mely az IVF kapcsán kibontakozott éppen arról szól, hogy egészségügyi okokból (ti. azért mert valaki természetes módon nem képes a megtermékenyülésre) meg lehet-e vonni tőle azt a jogot, hogy a maga részéről esélyt tudjon adni a Teremtő gyermekáldást hozó kegyelmének. Nagyon sok esetben az emberi társadalom nem tudja biztosítani az esélyegyenlőséget (akár gazdasági, akár politikai, akár orvostudományi korlátok miatt), de az, hogy eleve elzárkózzon az esélyegyenlőség biztosításától, amikor meg lenne rá a lehetőség, elfogadhatatlan. Az esélyegyenlőség nem jön magától. Minden téren keményen meg kell küzdeni érteni (politikai, gazdasági, tudományos, etikai, stb.), válaszokat kell keresni nagyon nehéz kérdésekre is, mint amilyen az IVF esetében a be nem ültetetett petesejtek ügye. De ez nem ment fel senkit az alól a kötelezettség alól, hogy amit az emberi társadalom meg tud tenni, azt meg is tegye ennek érdekében, és ne azt kezdje ideológiai, hamis morálteológiai értelmezésekkel alátámasztani, hogy miért nem is kell küzdenünk az esélyegyenlőség megteremtésén. A kinyilatkoztatásból teljesen egyértelmű, hogy Isten is ezt várja tőlünk, emberektől.

A Galatáknak írott levélben Szent Pál nagyon egyértelműen fogalmaz: Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban. (Gal 3,28). Vagyis Jézus nem azt nézi, hogy kinek milyen a származása, vagy a neme. Ez a kijelentés sokkal általánosabb érvényű, mint azok az igeszakaszok, melyeket a konzervatív keresztény teológia képviselői - a szövegkörnyezetükből kiragadva - idézgetni szoktak saját morálteológiai tanításaik alátámasztására. Így tettek akkor is, amikor Isten akaratára hivatkozva védték a rabszolgatartó társadalmat az amerikai polgárháborúban, és így tesznek mai is, amikor folyamatosan ítélkeznek és gyűlölködnek a gender mainstreaming miatt. Ez utóbbi hozzáállás éppúgy a történelem szemétdombjára fog kerülni, mint az előbbi, csak az a kérdés, hogy hány emberi élet, mennyi szenvedés lesz ennek a mai képmutató, Isten akaratára hivatkozó, de valójában az Ő türelmével visszaélő, magát kereszténynek mondó, konzervatív irányvonal ámokfutásának az ára.

Az történelem folyamán vélhetően mindig megvolt egyes emberekben az az érzés, hogy a társadalomban van egy hangadó kisebbség, amely ráerőlteti saját torzult értékrendjét a többségre. Az Ószövetségben és az Újszövetségben is többször keseregnek a szentírók azon, hogy koruk társadalmában figyelmen kívül hagyják az erkölcsi alapelveket, és még dicsekednek is gyarlóságaikkal az emberek. Ma is gyakran merül fel a konzervatív keresztény körökben hasonló vélemény. A homoszexualitás elfogadását is előszeretettel hozzák fel riasztó példaként, mondván: a toleranciát követelők egy természetellenes, kóros és káros jelenséget támogatnak. Eközben az emberek mind nagyobb hányada tartja elfogadhatatlannak és tarthatatlannak a homoszexuálisokkal szemben megmutatkozó gyűlöletnek, elutasításnak azokat a riasztó következményeit, mely újabb és újabb emberéleteket követel szerte a világban. A homoszexualitásuk miatt elítélt iráni fiatalok nyilvános kivégzéséről készült sokkoló fényképek, az iszlám országokban élő melegek elleni brutális lincselésekről szóló híradások eddig is sok jó érzésű heteroszexuális embert felháborítottak. Az elmúlt napokban viszont még a magát az emberi jogok legfőbb védelmezőjének tartó Egyesült Államokban is kiderült, hogy tömegesen halnak meg a kíméletlen környezet gyűlölködése és elutasítása miatt az öngyilkosságba menekülő fiatalok (a fiatalkori suicidium négyszer magasabb a homoszexuális fiatalok között az USA-ban, aminek a kutatások alapján egyértelműen ez volt az oka). Joggal merülhet fel tehát sokakban a kérdés: milyen világban élünk, amikor hívő keresztény emberek hevesen tiltakoznak a melegjogi aktivisták akciói (melegfelvonulások, egyenjogúsági követelések, pl. melegházasság, örökbefogadási lehetőség, stb.) ellen, ugyanakkor szinte semmilyen ellenvetésük nincs a homofób megnyilvánulások következtében fiatalon életüket vesztő, vagy eldobó emberek tragédiája miatt. Sőt! A homoszexuális fiatalok magasabb öngyilkossági arányaira hivatkozva még meg is erősítik magukban és egymásban az ítélkező, elutasító attitűdöt.

Az elmúlt években első sorban a lisszaboni szerződés kapcsán csaptak magasra a hullámok a kereszténység "kontra" humanizmus témakörben. A nehezen tető alá hozott kompromisszumos tervezet alapján a római szerződés preambuluma így egészül ki: "...ÖSZTÖNZÉST MERÍTVE Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak..."

A szöveg miatt első sorban a Vatikán adott hangot nemtetszésének, elfogadhatatlannak tartva azt, hogy a kereszténység nincs konkrétan megnevezve, ugyanakkor a humanista örökséget túlságosan is kihangsúlyozzák benne.

 Nem különösebben meglepő ezek után, hogy a hazai konzervatív keresztény körökben (ebbe beleértve a konzervatív protestánsokat is, ahogy arról egy korábbi posztban már volt szó) divattá vált a humanizmus kritizálása, mely egyeseknél már olyan megnyilvánulásokhoz vezetett, mintha korunk (majdnem) minden bajának forrása a humanizmus lenne, mely - ezen álláspont képviselői szerint - melegágya volt a szélsőséges individualizmusnak és az élet minden területét átható liberalizmusnak.

Ezzel kapcsolatban azonban egy meglepő "szövetség" kezd körvonalazódni: a humanizmussal kapcsolatban a szélsőségesen liberális és a keményen konzervatív beállítottságú emberek véleménye sokkal közelebb van egymáshoz, mint a szélsőséges megközelítéseket elutasítókéhoz. Abban ugyanis, hogy a humanizmus szükségszerűen ateista azáltal, hogy értékrendjének középpontjába az embert állítja, egyetértés mutatkozik az előbb említettek között. A magyarázat, a szándék látszólag különbözik, mivel az ateista liberális beállítottságú emberek ezzel a saját interpretációjuk szerint egy magasabb rendű materialista álláspontot képviselőiként ezzel pozitívan minősítik a humanizmust, míg a konzervatív keresztény álláspontot képviselő emberek számára ez éppen a humanizmus tarthatatlanságát igazolná.. De ha a felszín mögé nézünk, akkor aligha lehet nem észrevenni azt a tipikus háborús logikát, mely szerint a szemben álló felek vezető ideológusai egyformán érdekeltek abban, hogy a szekértáborok közötti ellentétek tovább erősödjenek, hiszen ez biztosítja saját létezésük szükségességének igazolását. Hasonló ez ahhoz, mint ahogy az emberiség történelmében megannyi háborúság okozója a fegyver gyártók érdekei, akik néha mindkét oldalra szállítva saját fegyvereiket, búsás hasznot húztak a háborúskodásból. Abban a pillanatban ugyanis, ha a humanizmus alatt első sorban az ember méltóságának és alapvető jogainak következetes tiszteletben tartását értjük, akkor az nem áll ellentétben a kereszténységgel, sőt, adott esetben még azt is be kellene ismerni, hogy a zsidó-keresztény morálteológia főparancsolatának – „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22.37-39) – második fele valahol ugyanezt jelenti.

Nincs persze szó „összeesküvésről”, de fennáll az érdekazonosság a konzervatív keresztény és a szélsőségesen liberális, ateista álláspontot képviselők között, ami megnehezítheti a józan többség dolgát a humanizmus helyes értékelésében.

Természetes és szükségszerű, hogy az emberek gondolataik nagy részét nem mondják ki, mert erre nyilván se szükség, se lehetőség nincs. Az is nyilvánvaló, hogy abban óriási különbség van az emberek között, hogy ki mennyit mond el a benne megfogalmazódó gondolatokból, és e tekintetben az egymással szemben támasztott elvárások is nagyon nagy különbségeket mutatnak. Az emberek egymásról alkotott ítéleteiben is óriási szerepe van annak, hogy ki hogyan viszonyul a másik ember kommunikációs szokásaihoz, az emberek ezen a téren általában meglehetősen intoleránsak, ha a másik embernél a sajátjuktól eltérő, az általuk normálisnak és kívánatosnak tartott közlékenységi szokásokat tapasztalnak. Nem igényel tehát további bizonyítást, hogy ez egy olyan kérdés, amiben az emberek általában érzelmileg erősen befolyásolt véleményt szoktak alkotni. Ezért nem lehet megmondani, hogy mi a helyes és kívánatos mértéke a közlékenységnek általában, ugyanakkor egy adott kérdéssel kapcsolatban és egy adott konkrét helyzetben már sokkal nagyobb eséllyel lehet meghatározni az emberek többségének véleményét. Vannak szélesebb (pl. a "vétkesek közt cinkos aki néma"), és kevésbé széles (pl. a "hallgatni arany") körben alkalmazható igazságok, illetve részigazságok ezen a területen is, és a kinyilatkoztatás is ad fontos támpontokat (ld. pl. amis prófétákról szóló tanítást Mt 7,16-17). Azt azonban, hogy egy adott kérdésben, és egy adott helyzetben mit kell és mit nem kell, vagy nem is szabad elmondani, azt mindezeket a szempontokat figyelembe véve mindig egyedileg kell megítélni, mégis az emberek ezeket a konkrét kérdéseket viszonylag nagy biztonsággal szokták hasonlóan megítélni, még akkor is, ha saját maguk adott esetben nem úgy járnak el. 

Ilyen szempontból nagyon jó konkrét példa a Jezsuita blog legújabb posztja (http://jezsuita.blog.hu/2010/06/30/inside_the_oracle#c10344940), melyben a szerző kimond egy olyan gondolatot, ami nagyon fontos volt, hogy elhangozzon.  Hans Küng nyílt levelét ismerteti és ezzel kapcsolatban azt írja: "Küng minden egyes sora szívemből szól." Ismerve a katolikus egyház hivatalos véleményét Küngről, ez a néhány szó igen nagy jelentőséggel bír. Sokaknak lehet ez néhány szó olyan érzés, mint a sivatagban bolyongó, szomjúságtól elcsigázott embernek egy pohár friss, hűvös, tiszta víz. Az őszinte, hiteles szavakra ma is nagyon sokan szomjaznak.

A református igekalauz szerint most került sorra Máté evangéliumának 23. fejezete. Ebben a fejezetben írja le az evangélista azt, ahogy Jézus ostorozta a farizeusok ész írástudók képmutatását. Jézus ízekre szedi a korabeli vallási vezetők viselkedését, szemükre vetve a tanításaik és életvitelük, a vallott és a megélt értékrend közötti különbséget. Nehéz lenne tagadni a jelenlegi egyházi vezetőkkel kapcsolatos analógiát, félő, hogy ha ma jönne el a világba Jézus, akkor az őt követők között is jó néhányan hasonló kritikai megjegyzéseket kapnának. Úgy tűnik azonban, mintha ezt Krisztus egyházának mai vezetői nem akarnák tudomásul venni, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Olyan ez, mint egy világméretű, interkonfesszionális ignorácó, melynek közös lényege minden felekezet vonatkozásában és a világ számos országában, hogy a keresztény felekezetek vezetői nem hajlandók tudomásul venni, hogy egyre többen és egyre határozottabban kérik, adott esetben követelik az egyház működésnek, a krisztusi tanítás interpretációjának megújítását, megújulását és az egyház vezetői, képviselői részéről tapasztalható negatív jelenségek okainak feltárását, majd azok felszámolását. 

Van egy olyan mondat ebben a fejezetben, amely egy kicsit másról is szól, nemcsak a képmutatás elítéléséről: "Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta."(Mt 23,4.) Veszélyes csapda, ha ezt kizárólag az egyház szociális küldetésére vonatkoztatja valaki, mert bár kétségtelen, hogy a fejezet többi részében szó van az anyagi terhekről is, azonban egyértelmű, hogy a Törvény betű szerinti értelmezésének a hívekre erőltetésével, ugyanakkor az isteni kinyilatkoztatás lényegének a semmibevételével sokkal nagyobb bűnöket követtek el a farizeusok, mint azt - ami egyébként szintén szégyenletes és elfogadhatatlan -, hogy nem akarták érdemben csökkenteni a szegények terheit, noha a híveiktől behajtott adományokból bőségesen jutott volna erre a célra. Itt azonban másról is, sokkal többről van szó: azokról a lelki terhekről, amelyeket az egyház mindenkori vezetői a hívek vállára raknak, de nem nyújtanak érdemben segítséget ezek elhordozásához. Ez a mondat tehát a pasztoráció felé is tereli a figyelmet (ld. a blog egy korábbi bejegyzését is!), élesen és kritikusan nekiszegezve a kérdést minden papnak és lelkésznek: "segítesz-e a híveidnek elhordozni a terheket, amiket a vállukra raktál?" Aligha lehet kétséges, hogy a Megváltó itt kettős feladatot ró a követőire: kerüljék a képmutatást és segítsék hordozni a hívek terheit. Sok imádságra van szükség ahhoz, hogy lelkipásztoraink valóban fel tudjanak nőni ehhez a kettős kihíváshoz.

A közvéleményt érthető módon erősen megosztja Magyarországon a melegfelvonulások ügye. Érthető, hiszen a legfrissebb felmérések szerint hazánkban még ma is csak a megkérdezettek 41 %-a tartja elfogadhatónak a homoszexualisok jogainak elismerését, és közöttük is sokan vannak, akik ellenzik a melegfelvonulásokat. A múlt héten Berlinben 600 ezren vettek részt az ottani gay pride-on, az ahhoz kapcsolódó melegjogi megemlékezések egy részén minden (!) német párt képviseltette magát, ugyanakkor Szófiában heves tiltakozások előzik meg az e hétvégére tervezett rendezvényt, és a korábbi években is csak alig párszázan vettek részt a melegfelvonuláson. De más kelet-európai országokban is hasonló a hozzáállás, és tudjuk, hogy Közép-Ázsiában és Afrikában súlyos börtönbüntetéstől a halálbüntetésig terjedő szankciókkal kell számolnia a homoszexuálisoknak, így ott nyilván fel sem merül ilyen rendezvények szervezése. Úgy tűnik tehát, hogy egy társadalom fejlettségének nagyon érzékeny indikátora ez a kérdés, ezért függetlenül attól, hogy személy szerint ki hogyan viszonyul a homoszexualitáshoz, mint jelenséghez, illetve a homoszexuális emberekhez, látni kell, hogy a melegfelvonulások ügye a közvetlen társadalmi súlyánál sokkal nagyobb jelentőséggel bír. Akkor ugyanis, amikor a bulgár, litván, orosz, vagy akár a magyar szélsőségesek fenyegetéseikkel, tényleges, vagy csak a rendőrség által megakadályozható atrocitásaikkal megpróbálják megakadályozni a hasonló rendezvényeket, nem csupán azt a pár száz embert gátolják meg az alapvető emberi jogaik gyakorlásában, akik fontosnak érzik, hogy részt vegyenek egy ilyen felvonuláson, nem is csupán a lakosság 4-5 (?)%-át kitevő homoszexuálisoknak okoznak szorongást a gyűlöletük és indulataik hangoztatásával, de az egész társadalomnak jelentős károkat okoznak. A fejlett országok döntéshozói számára (legyen szó akár politikai, akár gazdasági vezetőkről) ugyanis az egyes országok hozzáállása a melegfelvonulásokhoz ugyanolyan érzékenyen mutatja a társadalom fejlettségét és az emberi jogok helyzetét az adott országban, mint a lakmuszpapír egy oldat pH-ját. Ezt a tényt mi itt Magyarországon, földrajzilag és sok más szempontból is a "két világ" határán pontosan érezzük. Tudjuk, mert saját bőrünkön tapasztaljuk nap mint nap, hogy az EU 2004-es bővítésével nem tűnt el az a fájó határvonal, amely a fejlett országoktól elválaszt minket és a tőlünk keletre lévőket. Önámítás azt hinni, hogy a fejlett országok vezetői és polgárai ezt nem tudják és nem látják ugyanilyen pontosan, hiszen ennek nagyon sok szinten adják egyértelmű bizonyítékát (elindulva onnan, ahogy még mindig látni a bécsi eladó szemében a lenézést és a gyanakvást, ha belépünk a boltjába, azon keresztül, ahogy próbálják diákjainkat, kutatóinkat, kereskedőinket, politikusainkat kifinomult, de egyértelmű módszerekkel háttérbe szorítani ahol csak lehet, egészen odáig, hogy részben mondvacsinált gazdasági indokokra hivatkozva hatalmas erőfeszítéseket tesznek a kétlépcsős EU megvalósítására, hogy csökkenteni tudják a nyugati polgárok százmilliói által elhamarkodottnak tartott keleti bővítés káros hatásait). És a keleti országok társadalmai igen nagymértékben hozzájárulnak a velük szemben meglévő előítéletek fenntartásához, újraéledéséhez azzal, hogy ékes bizonyítékokat szolgáltatnak saját fejletlenségükről olyan indikátorokkal, mint amilyenek a melegfelvonulásokkal szembeni ellenséges megnyilvánulások.

Az elmúlt időben növekedni látszik a távolság az un. liberális és a konzervatív keresztény teológia képviselői között. Az utóbbiak a konzervativizmus jegyében teljesen elutasítóak az előbbiek mindenféle változtatásra irányuló kezdeményezésével szemben, akik ezt látva egyre inkább radikalizálódnak. Eközben a kívülállók, a magukat nem hívőnek, vagy bizonytalannak definiáló emberek tömegei egyre kritikusabban szemlélik a keresztény vallást általában, de különösen annak vezetőit, hivatalos, vagy önjelölt képviselőit. (A többi nagy világvalláshoz tartozóknak látszólag egészen más problémákkal kell megküzdeniük a maguk társadalmi közegeiben, amelyek azonban a mélyben mutatnak némi hasonlóságot a kereszténység problémáival.) A konzervatív teológiai irányzat képviselői az egyház válságjelenségit látva változatos összeesküvés elméleteket gyártanak, és ennek kapcsán gátlástalanul vádolják meg a "liberális" teológia képviselőit is aposztáziával, miközben teológiai tanításaik logikai zavarait a tekintélyelv alapján próbálják eltusolni. Ez ugyan nem új keletű jelenség, de az információs társadalomban rohamosan fogy a tekintélyelvű gondolkodást elfogadók aránya. Ebből adódóan súlyos következményei vannak a "konzervatív" teológiai irányzatnak az egyház missziós küldetésének teljesítése szempontjából is, és ezért egyre nagyobb a felelőssége a különböző érdektől vezérelve a "konzervatív" teológiai irányzatokhoz ragaszkodó egyházi vezetőknek az egyház rohamos térvesztésében a fejlett országokban. Mint azt az elmúlt években láthattuk ez ma már nemcsak abban nyilvánul meg, hogy egyre tömegesebb mértékben tapasztalható az elfordulás a keresztény vallástól és az emberek egyre kevésbé fogadják el a hivatalos keresztény morálteológia tanításait, hanem a kifejezett kereszténység és egyházellenesség megjelenésében is. Ez utóbbiakat használják leginkább a "konzervatív" teológiai képviselői az általuk széles körben hirdetett összeesküvés elméleteik bizonyítására, azonban ezt csak úgy tudják megtenni, hogy nem vesznek tudomást néhány nagyon fontos tényről. A fejlett országokban manapság tapasztalható keresztényellenesség ugyanis - szemben a korábbi korok hasonló jelenségeivel - egyértelműen alulról induló, széles tömegbázissal bír, miközben a politikai elit szorosan és őszintén kötődik a konzervatív keresztény irányzatok képviselőihez. Ez utóbbi egyik legszembeötlőbb bizonyítéka volt annak a Tony Blair-nek a katolizálása (közvetlenül a Pápánál), aki Nagy Britannia miniszterelnöke volt 10 éven keresztül, miközben az országban a többi fejlett országhoz képest is nagyobb mértékben erősödtek fel az alulról jövő keresztényellenes tendenciák. Nincs szó tehát egyfajta újkori "keresztényüldözésről" (ld. ezzel kapcsolatban az egyik korábbi bejegyzést is ebben a blogban), hanem egyértelműen a széles tömegek elfordulásáról, a keresztény értékek tömeges elutasításáról kell beszélni. Annyiban természetesen elfogadható a "konzervatív" keresztény irányvonal álláspontja, hogy ezt a jelenséget nem lehet egy teljesen spontán reakciónak tekinteni, mivel a média valóban nagyon erősen hozzájárul ehhez azáltal, hogy felerősíti az egyházban kirobbanó botrányokat, azonban azt el kell ismerni, hogy reálisak és megoldatlanok azok a problémák, amelyek a botrányok kirobbanásához vezettek. Ezeknek a problémáknak a felszámolása csak az egyház radikális megújulásától remélhető, amit a "konzervatívok" által "liberálisnak" mondott teológiai irányvonal képvisel. Jézus maga is folyamatosan küzdött korának "konzervatív" teológiai irányvonalával, melynek képviselői, a farizeusok és az írástudók végül is keresztre feszíttették. De feltámadásával bebizonyította minden ember számára, hogy tanításai igazak és azok igazságát semmiféle konzervatív erő nem képes cáfolni és elhallgattatni. Ezért jó lenne, ha a mai kor "konzervatív" vallási vezetői (akik sajnos nem abban az értelemben konzervatívok, ahogy magukat láttatni szeretnék, hogy ti. ők a krisztusi tanításhoz, hanem Isten igazságait háttérbe szorítva saját emberi elképzeléseikhez és nem utolsó sorban evilági pozícióikhoz ragaszkodnak) belátnák végre, hogy milyen hatalmas felelősséget ruházott rájuk Jézus, amikor ezt mondta: "Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!" (Mt 28,19).  

Az elmúlt napokban ismét megjelent a médiában egy hír egy fiatalemberről, akit azért vertek meg, mert homoszexuális (http://www.hirszerzo.hu/cikk.megvert_meleg_srac_toroczkai_laszlo_elhatarolodik.155121.html).

Mint a híradásból kiderül, nem tett feljelentést, mert a rendőrök megalázó stílusa miatt nem látta értelmét, és így a könnyű testi sértés miatt nem indul eljárás. Érdekesek a reakciók is, az egyik kommentező pl. az alábbi bejegyzést írta:

"Ha valaki buzi, akkor szokja meg, hogy az egészséges emberek undorítónak tartják majd. Nehogy már nekünk kelljen megszoknunk az ő deviáns, beteges viselkedésüket. Ez pedig nem gyűlölet, hanem egészséges hozzáállás."

A többségében homofób hazai közvéleményben nem tekinthető egyedinek ez a fajta hozzáállás. Az USA-ban is hasonló lehetett a helyzet fél évszázaddal ezelőtt, aztán 41 éve jött a Stonewall lázadás New Yorkban, ahol keményen összecsaptak a homoszexuálisok az őket addig rutinszerűen megalázó, terrorizáló rendőrökkel, majd kiszélesedtek azok az emberi jogi mozgalmak, melyek a homoszexuálisok egyenlő jogainak biztosítására irányultak. Ennek eszköztárában voltak aláírásgyűjtési akciók, demonstrációk (ezek egyik sajátos és sok ellenérzést kiváltó formájaként kezdődtek a magyarul talán nem teljesen helyesen "meleg büszkeség" - ld. ezzel kapcsolatban egy másik posztban leírtakat is! - menteknek nevezett "gay pride"-ok), de többször felmerült a fejlettebb országokban annak lehetősége is, hogy amennyiben az állam a homoszexuálisoknak nem biztosít egyenlő jogokat a biztonságuk védelme, vagy a társkapcsolataik legalizálása terén, akkor nem kívánnak a közteherviseléshez sem hozzájárulni az adóikkal, ami jelentős bevételkiesést okozott volna az érintett országoknak. A nyugati országokban is voltak ugyan olyanok, akik erre még erősebb felháborodással, sőt gyűlölködéssel reagáltak, nyilván a heteroszexuális többség számára ott is ugyanolyan nehezen fogadható el a homoszexualitás, mint bárhol másol a világon, a józan többség belátta, hogy senkinek nem érdeke a konfliktus élezése. Hazánkban ma úgy tűnik, hogy a többség ezt még nem látta be, és miközben a homofób megnyilvánulásokat produkáló, vagy ahhoz ideológiai hátteret biztosító emberek igényt tartanak mindazokra a társadalmi és gazdasági előnyökre, amelyeket pl. az európai integráció nyújthat Magyarország számára, aközben továbbra sem szeretnék azoknak az emberi jogoknak a biztosítását garantálni minden állampolgár számára, amelyek pedig elválaszthatatlanul hozzá tartoznak az EU-ban alapvető feltételnek számító jogállamisághoz.

A napokban egy előadáson hangzott el az vélemény egy közvélemény-kutató részéről, hogy a férfiak azért halnak meg átlagosan 7 évvel korábban, mint a nők, mert elhiszik, hogy attól lesznek férfiasak, ha többet isznak, dohányoznak és esznek, mint a nők (http://penzcentrum.hu/cikk/1023896/1/miert_halnak_meg_elobb_a_ferfiak_mert_elhiszik). Természetesen lehet vitatni ennek az állításnak a tudományos megalapozottságát, de tény, hogy a férfiak között még mindig magasabb a dohányosok és az alkoholisták aránya, és az is igaz, hogy bár a nők között is gyakori az elhízás, a túlsúllyal is összefüggésbe hozható, az életkilátásokat jelenősen rontó betegségek (mint amilyenek a hazánkban vezető halálokot jelentő cardio-vascularis betegségek) aránya férfiaknál magasabb. Különös aktualitást ad a témának az alig pár hete, az előző kormányzati ciklus végén napvilágra került oktatási minisztériumi leirat miatt kirobbant botrány. Ebben a nemi szerepek túlzott hangsúlyozásának elkerülésére hívták fel a figyelmet az óvodai nevelésben. A keresztény-konzervatív értékrendet valló politikusok egyöntetűen tiltakoztak ez ellen a minisztériumi állásfoglalás ellen, mondván, hogy ezzel a gyermekek egészséges, és a természet rendjének megfelelő személyiségfejlődését kívánják gátolni az iromány szerzői, sőt egyértelműen úgy értelmezték, hogy ez az általuk egyébként is sokszor támadott "gender" ideológia támogatására szólítja fel az óvodai pedagógusokat. A legtöbb konzervatív-keresztény álláspontot képviselő ember szerint a nemi szerepek tiszteletben tartása Isten akarata, aminek alátámasztásaként előszeretettel szokták idézni a Teremtés könyvéből, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. Nem kis csúsztatással ezt a mondatot úgy értelmezik, hogy arra a férfi és női szerepre kötelezi Isten az emberiséget, mely az elmúlt évszázadokban az európai kulturális hagyományokban (majd a világ számos részén meghatározó, de közel sem kizárólagos módon) általánossá vált. Ezt az állítást azonban igen nehéz lenne a kinyilatkoztatásból levezetni, márcsak azért is, mert pl. a Teremtés könyvének megírásakor a zsidóság még elfogadta a többnejűséget, és számos más területen egészsen más nemi szerepeket tartott elfogadhatónak, mint amit a későbbi zsidó-keresztény hagyomány. A férfi és női szerepekkel kapcsolatos konzervatív keresztény tanítás tarthatatlanságát mára nagyon sokan érzékelik, Nyugat-Európában és az USA-ban számos tudományos szintű és hétköznapi megnyilatkozásban fogalmaznak meg éles kritikát a képmutatónak és következetlennek tűnő egyházi álláspont ellen, azonban hazánkban és tőlünk keletre még mindig komoly politikai hozadéka van a konzervatív-keresztény álláspont melletti kiállásnak. Csakhogy abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy valóban vannak a férfiak életkilátásait veszélyeztető hatásai a tradicionális nemi szerepekből következő életviteli szokásoknak, akkor súlyos morális kérdéseket vet fel az a fajta konzervatív-keresztény ideológián alapuló propaganda, mely egyébként is néha egészen szélsőséges megnyilvánulásokhoz, atrocitásokhoz, sőt egyes országokban a homoszexuálisok ellenei jogi fellépéshez, börtönbüntetésekhez és kivégzésekhez nyújt ideológiai hátteret. Annak ellenére tehát, hogy Magyarországon a hivatalos keresztény egyházi tanításokon nevelkedő átlagpopuláció számára ma még elég hihetetlennek és abszurdnak tűnhet ez a kijelentés, mégis ki kell mondani, hogy Isten előtt igencsak nehezen fognak tudni elszámolni cselekedeteikkel azok, akik a tradicionális nemi szerepek "hősies" védelmezésével magukra veszik mindazon negatív hatások és következmények felelősségének terheit, amelyek összefüggésbe hozhatóak ezzel az idejétmúlt, a kinyilatkoztatásból le nem vezethető, és az elmúlt évek botránykrónikája alapján egyértelműen képmutatónak nevezhető ideológiai irányzattal.

Lelkészválasztásra készül Budapesten a Pasaréti Református Gyülekezet. Közel negyven év után nyugdíjba megy a méltán nagy tiszteletnek örvendő lelkész, Cseri Kálmán. Munkássága egy nagy gyülekezet lelkészi feladatainak magas színvonalú ellátásán túl számos evangelizációs célú könyv írására is kiterjedt Igehirdetései, írásai nagyon határozottan képviselik a mai magyar református teológia legerősebb, a protestáns teológiai irányzatok között alapvetően konzervatívnak számító irányvonalát. Mindig szigorú következetességgel a kálvini teológia katekizmusának (sola scriptura - kizárólag a Szentírás szerint, sola fide - kizárólag hit által, sola gratia - kizárólag kegyelemből, solo Christo - Kizárólag a Krisztus által) megfelelve hirdette az igét, ugyanakkor a református morálteológiai tanításoknál sokkal szigorúbban ítélte el a válást és sokszor beszélt a gyónás szükségességéről, igaz nem olyan formában, ahogy a katolikus teológia beszél a bűnbánat szentségéről, de többször említette a bűnök megvallásának szükségességét hangsúlyozva, hogy arra a kérdésre, hogy "van-e a reformátusoknál gyónás?" ő igennel válaszolt, és ezután elmondatta az illetővel a bűneit. Nem részletezve tovább Cseri Kálmán teológiai és morálteológiai tanításainak sajátosságait, röviden összefoglalva a lényeget, neki nagyon markáns, ugyanakkor a szokásos protestáns teológiai irányvonalak (mint pl. a liberális teológia nyugaton, vagy a Biblia Szövetség irányvonala itthon) egyikébe sem tökéletesen beilleszthető álláspontja van ezekben a kérdésekben.

Cseri Kálmán Tiszteletes úr a tőle megszokott precizitással készítette elő saját távozását és az új lelkész megválasztását is: irányítása alatt a presbitérium kiválasztotta azt a vidéki lelkészt, akit felkértek a feladat ellátására. Cseri Kálmán - néha egész kemény hangon - megrendszabályozta gyülekezetének tagjait, hogy aki nem tagja a presbitériumnak, az ne akarjon beleszólni az új lelkész kiválasztásába, ne kezdjen agitálni, sőt leginkább ne is foglalkozzon a kérdéssel, csak imádkozzon azért, hogy Isten adjon kellő bölcsességet az arra hivatottaknak, és ők majd szépen el fogják dönteni, hogy ki lesz az utód. A református egyházi törvények alapján lehetséges két választási lehetőség közül (az egyik egy nyílt pályázati eljárás, melynek végén a gyülekezet tagjai több jelölt közül választhatnak, a másik a meghívásos eljárás, amikor a gyülekezet csak elfogadhatja, vagy elutasíthatja a presbitérum által kiválasztott jelöltet) természetesen a meghívásos, egy jelöltről történő szavazásos eljárást választották, mondván, ha több jelölt van, az "mindig nagyon meg szokta osztani a gyülekezeteket", sebeket, sértődéseket. stb. okozva. A jelölt kiválasztásának szempontrendszerét is Cseri Kálmán irányításával állították össze, melyben a legfontosabb szempont természetesen az volt, hogy az eddigi teológiai irányvonalat képviselje. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet tagjainak eleve esélye sincs arra, hogy ennek a nagyon fontos személyi döntésnek a meghozatalakor adott esetben egy másik irányvonalat képviselő személyt válasszon. Cseri Kálmán ki is fejtette, hogy az egyházban nincs demokrácia, igaz ugyan, hogy választást kell tartani, de szó szerint ezt mondta: "nincs demokrácia", és ennek igazolására - a történelemből jól ismert módon - arra hivatkozott, hogy Isten akarata kell hogy érvényesüljön, és - ahogy szintén ő mondta - "a nép szava nem (!) Isten szava". Magyarul ez azt jelenti, hogy a lelkészválasztás a Magyar Református Egyházban (legalább is annak egyes gyülekezeteiben biztosan) az intézményesített képmutatás, a színlelt, de komolyan nem gondolt demokrácia megnyilvánulása.

Meghalt Bulányi György atya. Nyugodjon békében! Távozása után új irányt vehet életművének kiértékelése. Várhatóan sokan, sokféleképpen fogják értékelni ezt az életművet, mint ahogy eddig is. Két évvel ezelőtti vasmiséjén elmondott prédikációjának (http://www.bokorportal.hu/bulanyi/irasok/vasmise_2008_01_05.pdf) egyik meghatározó gondolata volt, hogy a történelem folyamán a különböző hatalmi, katonai, politikai, szövetségek felbomlottak, de a legrégebbi nem bomlott fel: "a trón és az oltár szövetsége". Egész életében ezen szövetség ellen küzdött, egyedül a saját lelkiismeretének szavára hallgatva, és szerzett is magának ellenségeket szép számmal, köztük Ratzinger bíborost, aki még pápává választása előtt keményen kritizálta és rendre utasította őt, bár az is igaz, hogy a kiátkozására irányuló erőfeszítéseket nem támogatta. De Bulányi atyát ugyanúgy egy hajszál választotta el a kiátkozástól, mint ahogy ezt néha szokták mondani a nyolc évszázaddal korábban élő Assziszi Szent Ferencről is. Volt azonban a két életút között egy nagy különbség, amire - talán az isteni kegyelem munkálkodása, hogy a református igeolvasó kalauz alapján pont a mai napon került sorra ez az igeszakasz - Jézus így tanította Pétert és természetesen minket is, amikor a pénzsóvár templomszolgák templomadót kértek tőle: "De hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, és az első halat, amely ráakad, húzd ki! Nyisd ki a száját, találsz benne egy sztátért. Vedd ki és add nekik oda értem és érted!" (Mt, 17,27.) "Meg ne botránkoztassuk őket", adjuk meg amit kérnek, elvárnak tőlünk. Nekik, a "trónnal szövetkező oltárszolgáknak". Talán Bulányi atya ezt a tanítást nem tudta olyan jól követni, mint Szent Ferenc. Talán ez lehet az a tanulság, amit Jézus követőinek meg kell próbálniuk a saját életükre, korukra vonatkozóan jobban megérteni, követni. A templomok mai "adószedőit" sem szabad tehát megbotránkoztatni, még akkor sem, ha olyan "adót" követelnek, amit nem kellene. Bulányi atya öröksége arra tanít minket, hogy mindenkinek a saját lelkiismeretével kell elszámolnia, de mivel "Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál" (Mt 10,24), nekünk ma élő embereknek is szól Jézus tanítása: "Meg ne botránkoztassuk őket"!.

A protestáns teológia számára el nem fogadott úrnapi liturgiában a katolikus egyház az eucharistiát (Krisztusnak, a világ urának valós jelenlétét a kenyér és bor színe alatt) párhuzamba állítja a kenyérszaporításban Jézus által megsokszorozott öt kenyérrel, melyet a tanítványoktól vett át, megszaporította, majd a tanítványoknak adta a feladatot, hogy osszák szép a nép között, akik mind ettek és jóllaktak. Közel 750 éve ünnepli a katolikus egyház ezt az ünnepet (http://magyarkurir.hu/?m_id=1&m_op=view&id=32864&rovat=11), és tanításában arra helyezi a hangsúlyt, hogy a tanítványoknak szerepe, feladata, felelőssége van abban a csodában, amire egyébként csak az Úr képes: ugyanúgy, ahogy akkor a csodálatos kenyérszaporításhoz nekik kellett átadniuk amijük volt, és nekik kellett szétosztaniuk, amit abból csodálatos módon Jézus alkotott, ugyanúgy a mai tanítványoknak is hozzá kell adniuk azt, ami az övék, ami felett ők rendelkeznek, hogy Jézus ma is csodálatos módon megsokszorozza a tanítványoktól átvett dolgokat és úgy adja vissza nekik, hogy ők tovább tudják adni és terjeszteni a Jézustól kapott csodálatos táplálékokat. Az Úrnapja ünnepség háromnegyed évezredes múltjához képest igen rövidke idővel, kevesebb, mint másfél évtizeddel ezelőtt egy imaközösség jött létre "Öt kenyér közösség" néven. Annak ellenére, hogy tíz év után ez a közösség megszűnt (http://www.otkenyer.hu/kozosseg.php), alapítói, éltetői (Ádám Miklós, Birtalan Balázs, Sándor Bertalan, és mások) meghatározó hatást gyakoroltak a hazai keresztény homoszexuálisok (hit)életére. Küzdelmektől, és természetesen hibáktól, tévedésekől sem mentes munkájuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma sokan másként látják hazánkban is a homoszexualitás és a kereszténység viszonyát, mint korábban. Ez a rövid idő persze nem volt elegendő ahhoz, hogy alapvető változások következzenek be a még mai is többségében homofób hazai közgondolkodásban (e tekintetben még ma is inkább a Kelet-, Dél-Kelet Európában, Közép-Ázsiában és Közép-Afrikában megfigyelhető elutasító hozzáállás jellemzi hazánkban is a többség gondolkodás módját és érzelmi viszonyulását a homoszexualitással kapcsoltban), de a küldetésüket megáldotta a Jóisten. Lehet, hogy ez számukra és a külvilág számára nem volt olyan látványos, mint a kenyérszaporítás, de az a jel, amit a névválasztásuk során ők is megértettek, a csodálatos kenyérszaporítás üzenete hat és működik tovább.

Az előző bejegyzésben idézett evangéliumi szakasz után következik Máté evangéliumában az a szakasz, amelyben Jézus Péter apostolnak nagyon fontos hatásköröket ad: "Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva."(Mt 16.19) A feladat és a hatáskörök gyakorlásához kapcsolódó felelősség meghatározása máshol van megírva:"Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: "Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?" "Igen, Uram - felelte -, tudod, hogy szeretlek." Erre így szólt hozzá: "Legeltesd bárányaimat!" Aztán másodszor is megkérdezte tőle: "Simon, János fia, szeretsz engem?" "Igen, Uram - válaszolta -, tudod, hogy szeretlek." Erre azt mondta neki: "Legeltesd juhaimat!" Majd harmadszor is megkérdezte tőle: "Simon, János fia, szeretsz?" Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: "Szeretsz engem?" S így válaszolt: "Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek." Jézus ismét azt mondta: "Legeltesd juhaimat!"(Jn 21.15-17), illetve "De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék." (Mt 18.6).
Aki saját bőrén is megtapasztalta már az ellenkezőjét, az jól tudja, de személyes tapasztalat hiányában is könnyen belátható, hogy két dolog alapvetően fontos az ember számára egy munkahelyen, vagy bármilyen megbízás során: az egyik, hogy a feladatok, a hatáskörök és a felelősségek pontosan meghatározásra kerüljenek, a másik, hogy ezek egymással összhangban legyenek. Manapság ennek ellenkezőjét az élet számos területén megtapasztalhatjuk, a rendszerváltás utáni hazai realitás, a "gulyás-kommunizmus"-ból a piacgazdaságba történő átalakulás sajátos "magyar útjának" jellegzetes velejárói a magukat kiskirályoknak érző vállalkozók, cégtulajdonosok, akik alkalmazottaikra irreálisan sok feladatot, még a deklarált feladatokon is túlmutató felelősséget próbálnak hárítani, ugyanakkor minden hatáskört maguknál akarnak tartani, még azt is, ami őket eleve meg sem illeti, de azokat meg különösen, amelyeket az alkalmazottaik számára át kellene adniuk, ahhoz, hogy azok a feladataikat el tudják látni és a feladatok végrehajtásáért felelősséget tudjanak vállalni. A felelősség-hatásköri kérdések tisztázatlansága társadalmi szinten megakadályozta a felelős pozícióban lévő vezetők felelősségre vonását akkor, ha hibákat követtek el. Ez nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az emberekben az az érzés, hogy hazánk egy következmények nélküli ország és többek között ez az ami miatt az új miniszterelnök szerint nemcsak kormányváltásra, hanem teljes lelki-szellemi megújulásra van szüksége az országnak. Mindezen szomorú tapasztalatok birtokában különösen felértékelődik az idézett igerészletek üzenete: Jézus meghatározza a feladatokat Péternek, ad hozzá hatásköröket és előre tisztázza a felelősség kérdéseit is. Természetesen a feladat-meghatározás nem felel meg azoknak elvárásoknak amelyeket a HR-es követelmények támasztanak egy munkaköri leírással, vagy a jog egy megbízási szerződéssel kapcsolatban, de itt nem is egy munka- vagy egy megbízási szerződésről van szó. A szimbolikus feladat meghatározás pontos tartalmát csak az isteni kinyilatkoztatás egészéből lehet megérteni, ami szükségszerű velejárója annak, hogy itt egy évezredeken és civilizációkon átívelő feladatról van szó. Érthető tehát, hogy az azóta eltelt évszázadok során sokszor és sokat vitatott kérdés volt, hogy mi is pontosan az egyház feladata, kötelessége. Ugyanakkor a másik két igerész meglehetősen pontos iránymutatást ad a felelősség-hatásköri kérdésekre vonatkozóan. Teljesen világos, hogy Péter felhatalmazást kap arra, hogy feloldjon dolgokat és itt egyértelmű, hogy nem (csak) a bűntől való feloldozásról van szó. Az egyház aztán úgy értelmezte, hogy "átruházott hatáskörben" neki is van hatásköre feloldani dolgokat, ami a feladat - hatáskör - felelősség közötti összhang logikai igényéből adódóan érthető, azonban a hatáskörök kiterjesztő értelmezése a józan ész és az arra alapuló emberi jogrend gyakorlata alapján sem elfogadható. Nincs tehát felhatalmazás az ítéletre, a feloldás evilági elutasítása ugyan Jézus szavai szerint egyértelműen figyelembe lesz véve a mennyben is, de az is teljesen nyilvánvaló, hogy semmilyen ítéletalkotásra nem kapott felhatalmazást Péter, és így az egyház sem. Mindazok az egyházi döntések tehát, amelyek pl. a fel nem oldozott személyek kiátkozására vonatkoznak jogalap nélküliek és jogi értelemben semmisek. Ugyanakkor a feloldás hatáskörének nevesítése egyben a feladat-meghatározás szempontjából is lényeges, mivel nyilván való, hogy amire van valakinek hatásköre, az a feladatai közé is tartozik, tehát az egyháznak nemcsak joga, hanem kötelessége is gyakorolni ezt a hatáskört. Ezt viszont az egyház vezetői, tagjai, tehát mi mindannyian, gyarló emberekként szeretjük szűkebb értelemben alkalmazni, és a katolikus gyakorlatban a széles népegyház számára is megismerhető módon manapság szinte csak a bűnök feloldozására (a bűnbánat szentségére) vonatkoztatjuk, a protestáns vallásgyakorlatban meg leginkább semmire. Pedig még az emberi kapcsolatokban is nyilvánvaló mindenki számára, hogy pl. az a munkavállaló, aki a feladatait, a kötelességeit mindig a lehető legszűkebben próbálja értelmezni nem tekinthető igazán jó munkaerőnek, de tény, hogy sajnos a munka világában sem ismeretlen ez a hozzáállás. Elég nagy baj tehát, hogy az egyház ma egy kicsit ugyanezt teszi. De mit kellene másként tennie? Hogyan és mit kellene megkötnie és feloldania még itt a földön? Tény az is, hogy a történelem folyamán az élet nagyon sok területére alkalmazta az egyház a "kötésre" vonatkozó felhatalmazását. Szabályokat és törvényeket hozott, e tekintetben tehát, ha úgy tetszik "végezte a dolgát". Azonban ezeket a törvényeket és szabályokat, melyeket adott történelmi, kulturális, tudományos és társadalmi fejlettségi szinteken alakított ki és rendelt el az egyház, pontosan ugyanolyan kötelessége folyamatosan felülvizsgálni, és ha kell módosítani, vagy eltörölni, mint amennyire feladata és kötelessége volt megalkotni azokat. Az is nyilvánvaló, hogy az egyházban tevékenykedő emberek nem tévedhetetlenek (a pápai tévedhetetlenség dogmája egy nagyon speciális jogintézmény, melynek elemzése külön feladat, most ezzel nem foglalkozunk, de az idézett evangéliumi részlet folytatásából napnál világosabban kiderül, hogy mit gondolt Jézus Péterről, mint emberről, és mennyire nem tartotta őt tévedhetetlennek), ebből adódóan biztos, hogy számos olyan egyházi törvény és szabály született az egyház történelme során, melyek már a megalkotásuknál is hibásak voltak. Ezért nagyon fontos, hogy bár ezeket a törvényeket is elfogadja, ha úgy tetszik "aláírja" Isten az idézett igeszakasz értelmében, azonban fenntartja magának a jogot, hogy saját ítéletei meghozatalánál figyelembe veszi-e, vagy sem. Akkor azonban, ha az egyház tagjai számára világossá válnak azok a hibák, amelyek az egyház belső törvényeiben és szabályaiban vannak, akkor nemcsak joguk, hanem kötelességük is ezeket megváltoztatni. Ahogy korábban is, úgy ma is számos ilyen kérdéssel kell szembenéznie az egyháznak (a teljesség igénye nélkül egy párat felidézve: a cölibátus, a házasságra vonatkozó szabályok a katolikus egyházban, a homoszexualitás kérdései, a nők pappá szentelésének kérdései minden keresztény egyházban, stb.), melyekben időnként feszítő ellentmondások mutatkoznak a természetes emberi értelem és az egyházi tanítás között. Márpedig a természetes emberi értelem Isten alkotása, Jézus maga is nemegyszer arra hivatkozott, amikor korának elavult, vagy már eleve rosszul megalkotott egyházi szabályait, törvényeit kritizálta.