5 napja van még az Országos Kórházi Főigazgatónak (OKFÖ-nek) és az új jogviszonytörvény által érintett munkáltatóknak, hogy – a munkavállalók képviseleteit, a Magyar Orvosi Kamarát (MOK-ot) és szakszervezeteket bevonva – tisztázzák a leendő munkavállalók szerződéseinek részleteit, majd az életbelépés előtt a törvény által előírt 30 nappal a szerződéstervezeteket elküldjék az érintett egészségügyi dolgozóknak. A munkavállalók csak így tudnak tájékozott és felelős döntést hozni a saját jövőjükről, és ezáltal a társadalom jövőbeli egészségügyi ellátásáról – írta 01. 24-n honlapján a MOK.
Mit jelen ez? Az egészségügyben dolgozók, orvosok, nővérek, asszisztensek, nem egészségügyi végzettségű munkavállalók, személyes közreműködői szerződések alapján az egészségügyben nélkülözhetetlen munkát végző vállalkozók és magánszemélyek mindeddig semmilyen tájékoztatást nem kaptak a munkáltatójuktól arra vonatkozóan, hogy mi lesz velük. Mi lesz azokkal, akiknek a munkaviszonyát az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény (Eszjtv) nem szabályozza? Dolgozhatnak tovább március 1-től, vagy nem? A jelenleg még közalkalmazotti statusban dolgozó egészségügyi munkavállalók milyen kondíciókkal fognak dolgozni, azon túl, hogy az alapbérükre vonatkozóan megjelent egy táblázat az Eszjtv-ben ami a szegényebb sorsú embereknél azonnal kiverte a biztosítékot, hogy az orvosok milyen sokat fognak keresni, pedig a hasonló végzettségű és munkatapasztalatú közgazdászok, jogászok, mérnökök és persze a huszonéves focisták jövedelmétől még így is messze elmarad a legtöbb orvos bére. Az sem derült még ki, hogy milyen díjazást kap, aki ügyel, a hétvégéjét, éjszakáit, ünnepnapjait azzal tölti, hogy gyógyít. Az látszik, hogy az Eszjtv alapvetően nem enged érdemi differenciálást a legkiválóbb, és a legmagasabb színvonalon dolgozók, valamint azok között, akik esetleg tényleg megpróbálják kihúzni magukat a munka terhe és felelőssége alól. Természetesen ilyenek is vannak az egészségügyben, ugyanúgy, ahogy minden más szakmában, de amíg a for-profit szférában a jól működő érdekeltségi rendszerek hatékonyan kiszelektálják az ilyen munkaerőt, addig az Eszjtv kifejezetten kedvez nekik, hiszen kevés munkával is ugyanarra bérre jogosultak, mint a szorgalmasabb kollégáik. A munkáltató ugyan adhat 20%-ot annak, akinek akar, de a politikai alapon kiválasztott fő- és aligazgatók nyilván ugyancsak politikai alapon fogják osztogatni a pénzt a rendelkezésükre álló lehetőségek határain belül.
A legmegdöbbentőbb, hogy miközben a kormány rendelkezései alapján elvileg idén január 1-től már az új bértábla szerinti bért kell kapnia az orvosoknak, a munkáltatók még semmilyen hivatalos tájékoztatást nem adtak arra vonatkozóan, hogy a lassan végéhez közeledő hónapban végezett munkáért, ügyeletért, túlórákért, stb. ténylegesen mennyi pénzt fognak kapni. Aligha van még egy olyan nemzetgazdasági ágazat, ahol a munkavállalók tömegei (több tízezer magasan kvalifikált, sokszor nagyon komoly szakmai tapasztalattal rendelkező szakember) nem tudják, hogy mennyit fog fizetni nekik a munkáltató az elvégzett munkáért.
Egyet viszont tudhatunk: a rendvédelmi szervezetek nagy erőkkel készülnek a hálapénzt adó betegek, és az azt elfogadó orvosok lebuktatására, rács mögé juttatására. A média napokig sulykolta, hogy a Nemzet Védelmi Szolgálat (NVSZ) potom kétmilliárd forintos keret felhasználásával három osztályból álló új főosztályt hozott létre az orvosok és a hozzájuk ragaszkodó betegek lefülelésére. Miközben tehát az orvos nem tudhatja, hogy pontosan mennyit is fog keresni, de várhatóan a béremelés első fázisában (vagyis az idei év végéig) sok esetben jelentőse csökkenni fog a jövedelme, ha aláírja az egészségügyi szolgálati jogviszonyt létesítő szerződést, jó eséllyel számíthat arra, hogy jól fizetett „agent provocateur”-ök lepik el a kórházakat és az orvosi rendelőket, a hálapénz adományozók és elfogadók lebuktatására.
Mindezek fényében várhatóan az orvosok jelentős arányban döntenek majd úgy, hogy nem írják alá az utolsó pillanatban az orruk alá dugott szerződést, hanem szépen elhagyják az állami, és adott esetben az egész hazai egészségügyi ellátórendszert. Ez utóbbi különösen azon fiatalabb orvosok körében várható, akik esetleg már dolgoztak külföldön, megvan a tapasztalatuk, nyelvtudásuk, kapcsolatrendszerük, bármikor vissza tudnak menni, de szerették volna itthon felnevelni a gyermekeiket, ezért haza jöttek, de látva ezt a kormányzati hozzáállást az egészségügyhöz, ami jelenleg tapasztalható, mégis a külföldi munkavállalás mellett döntenek. Természetesen magukkal viszik a családjukat, és ha a gyermekeik külföldön kezdenek el óvodába, iskolába járni, akkor ők már ott is fognak maradni. Ráadásul ezen fiatal orvosok többsége nem is fogadott el eddig sem hálapénzt, de még az idősebbeknél is rosszabbul viselik, ha úgy érzik, hogy be akarják csapni őket az állami vezetés részéről.
A betegek nagy része szintén úgy tesz, mintha semmit nem hallott volna a hálapénz betiltásáról. Továbbra is ragaszkodni próbál az orvosához, mintha mi sem történt volna. Egy-egy jó hírű orvoshoz továbbra is mennek az ellátandó területen kívülről a betegek, kérve, hogy őket azért lássa el az az orvos, akiben bizonyos referenciák alapján megbíznak. Tudják ugyan, hogy nemcsak, hogy nem lenne erre köteles a jó hírű orvos, de rendes munkaidejében nem is képes mindenkit egy személyben ellátni, így sok esetben a munkahelye által el nem ismert többletmunkát kellett eddig is végeznie, amit eddig ellentételezett a hálapénz. Most ez az ellentételezés megszűnik. Ilyen körülmények között a területen kívüliek ellátásával összefüggő többletmunkát nem fogja ellentételezni senki a jövőben. Akkor miért vállalná be ezt a többletmunkát (és nagyobb felelősséget) bárki, aki ugyanúgy szeretne minél többet együtt lenni a szeretteivel, vagy valamilyen szabadidős programot csinálni, mint minden más ember?
Ahelyett tehát, hogy az idő előrehaladtával tisztulna a kép az egészségügyi ellátás átalakításával kapcsolatban, inkább egyre nagyobb a bizonytalanság az ágazatban.