az ezer színű világ

Az Inforádió ma esti Aréna című műsorának vendége Erdő Péter bíboros úr lesz. Az Inforádió honlapján lehet kérdést feltenni a meghívott vendégnek, azonban a rádió fenntartja magának a jogot, hogy a kérdést vagy továbbítják, vagy nem.

Magunk részéről az alábbi kérdést küldtük be a rádió honlapján:

Mi az álláspontja bíboros úrnak a Német Katolikus Püspöki Kar azon javaslataival kapcsolatban, melyek arra irányulnak, hogy a katolikus katekizmus módosításával tegyék lehetővé az elváltak újabb házasságának és azonos nemű párok élettársi kapcsolatának egyházi megáldását? (ld. pl.: http://www.reuters.com/article/2014/02/03/us-vatican-family-germany-idUSBREA121EH20140203 )

Érdeklődéssel várjuk, hogy az Inforádió fel meri-e tenni ezt a kérdést a bíboros úrnak…

Frissítés 2014. 04. 17. 18:40: Az Aréna során jelentették be, hogy az interjú 04.14-én, hétfőn készült, majd ezután 16-án úgy tájékoztatták a honlap látogatóit, hogy lehet kérdést feltenni a bíboos úrnak. No comment. Mindazonáltal a riporter megpróbált pár óvatos kérdést feltenni a Katolikus Egyház reformjával kapcsolatban, de természetesen semmilyen érdemi új információ nem hangzott el a válasz során.

A jelen blogon a választás másnapján egy gyorselemzést publikáltunk, melyben jeleztük, hogy egy erős, szalonképes, reális alternatívát jelentő baloldal felépítése össztársadalmi érdeknek mondható, ezért a kívülálló objektivitásával próbáljuk összefoglalni, hogy a tíz nappal ezelőtti választási eredmények, és az azóta megjelent médiareakciók alapján mik lehetnek az új magyar baloldali politika megteremtésének előfeltételei. Figyelembe vettük az elmúlt napokban megjelentetett politikusi, elemzői és civil megnyilatkozásokat, melyek egy részére Mesterházy Attila is reagált, a Népszabadságban ma megjelent interjúban. A jelen elemzésben a személyi-szervezeti, politikai stratégiai, és kommunikációs szempontból vizsgáljuk a baloldal lehetőségeit, esélyeit.

Személyi, szervezeti kérdések

Amint a fent hivatkozott írásunkban is jeleztük, elsődleges előfeltételnek tartjuk a radikális személyi változások végrehajtását, és a választási vereség után akkor is le kellett volna mondania a baloldali szervezetek vezetőinek, ha az esetleges későbbi szervezeti változások miatt a személyi változások amúgy is szükségszerűen be fognak következni. Ahogy azonban már akkor is valószínűsíthető volt, nem mondtak le a pártvezetők (az Együtt-PM vezetői, és Szekeres Imre, az MSZP jászsági elnöke kivételével), bár a választási vereség miatt rájuk háruló felelősségüket részben elismerték, de saját magukra vonatkozóan a személyi konzekvenciák levonását mégsem tették meg.

A jelenlegi baloldali pártok vezetőinek hátralépése (vagy leváltása) az új magyar baloldali politika megalapozásának szükséges, azonban távolról sem elégséges feltétele. Kellenek új, alkalmas vezetők is, akiknek valószínűleg keményen meg kell küzdeniük a pozícióikhoz még mindig görcsösen ragaszkodó régi káderekkel, adott esetben vállalva a nyílt és durva konfliktusokat is (beleértve akár kicsinyes székház-vitákat, pereskedéseket, s mindazt, ami más pártoknál is előfordult, amikor a bukott vezetés nem akarta elengedni az addig sajátjának tartott „zsákmányt”.) Éppen ezért alkalmatlan minden olyan korábbi vezető, aki benne lehetet a Simon Gáboréhoz és Zuschlag Jánoséhoz hasonló ügyekben, mivel a zsarolhatóság alkalmatlanná tenné arra, hogy a lehető leghatározottabban lépjen fel a társaival szemben. Ugyanakkor a rendszerváltás óta még nem volt olyan párt, amely egy ilyen mélyreható tisztulási folyamatot túlélt volna, ezért most sem célszerű a meglévő infrastruktúra és vagyon bűvöletében élnie azoknak, akik vállalkoznak egy ilyen folyamat végig vitelére. Abból kell kiindulni, hogy adott esetben minden, amit az MSZP eddig még nem tékozolt el az állampárti múltból fakadóan aránytalanul nagy induló vagyonából, az teljesen odaveszhet, és az új vezetőknek a nulláról kell indulnia. Aztán amit mégis sikerül átmenekíteni a jelenlegi baloldali pártok vagyonából, az már mind tiszta nyereség, de ha erre fognak koncentrálni az elkövetkező időszakban, akkor ugyanarra a sorsra jutnak, mint az SZDSZ, vagy a kisgazdák. Egy alapvetően új baloldali politikai tömörülés sikere ugyanis első sorban azon múlik, hogy a baloldali érzelmű tömegeket meg tudják-e szólítani, és maguk mögé tudják-e állítani, vagy sem. Minderre most sokkal nagyobb esélyük lehet, mint az említett két széteső párt esetében, mivel azok korábbi tagsága és támogatói köre, a pártok elhúzódó agonizálása alatt lényegében teljesen szétszéledt, ugyanakkor a baloldali szavazótábor most még átmenthető lehet. Egy új vezetésnek késznek kell lennie arra, hogy akár jogilag is teljesen új pártként szervezi meg a baloldalt, ha reális esélyét látja annak, hogy egy ilyen formációhoz nyerje meg a baloldali szimpatizánsok tömegeit, amihez óriási szervező munkára van szükség, nem elég tehát a hiteles személyiség, és a jól kommunikálható program (nem mintha ez utóbbiak látszanának ma a baloldalon). Mesterházy ma este az Inforádió Aréna című műsorában kategorikusan kizárta, hogy az MSZP „feloldódjon” valamilyen új pártban, vagyis a legkeményebb ellenállás várható részéről azzal a szervezeti változtatással szemben, amire pedig elengedhetetlenül szükség van.

Új politikai stratégia elemei

Jelen elemzésben természetesen nem törekszünk arra, hogy egy pártprogramot próbáljunk megalkotni, csupán a politikai stratégiának azokra az elemeire szeretnék felhívni a figyelmet, amelyek terén súlyos zavarok mutatkoztak az elmúlt években.

A korábbi választások során a kormányváltásra törő politikai erőknek eddig sem hozott mindig sikert a negatív kampány (ld. pl. 2006-ban a Fidesz „Rosszabbul élünk, mint négy éve” kampányának kudarcát is!), a 2014-es választás során pedig egészen egyértelművé vált, hogy várhatóan többet egy alapvetően negatív kampánnyal nem lehet választást nyerni. Ennek ellenére Mesterházy Attila, még a ma megjelent interjúban is így foglalta össze saját céljait: „Egy biztos, én csak azért fogok dolgozni minden erőmmel, hogy megszabadítsuk az országot az Orbán-rendszertől, és azután építeni tudjunk egy élhetőbb, új Magyar Köztársaságot.” Hiába mantrázzák egyes baloldali politikusok, hogy a többség kormányváltást akart, csak nem sikerült összefogni az erőiket, tudomásul kellene végre venni, hogy a negatív kampány kudarcra van ítélve.

A hagyományos baloldali üzenetek szinte teljesen háttérbe szorultak, és szintén csak az eddigi kormányzati politika ellenpontjaként jelentek meg, ami bár érthetőnek tűnik, ha egy politikai formáció alternatívát akar nyújtani a fennálló politikával szemben, azonban szükségszerűen vezetett ahhoz a veszekedéshez a kormányoldal képviselőivel, amelyben a kormányoldal rendelkezésére álló médiatúlsúly miatt, a baloldal rendre alulmaradt. Az elkövetkező időben nem is szükséges, és nem is célszerű a programüzeneteket a kormányoldal politikai ellenpontjaként bemutatni és képviselni.

A nem hagyományos baloldali üzenetek képviselete sokkal nagyobb körültekintést és átgondoltságot igényel, mint ahogy ezt az előző időszakban láttuk. Így pl. az LMBT jogok terén a választások előtt minimum kettő, de inkább három évvel már nem célszerű új programelemet megjeleníteni. Modern baloldali politika elképzelhetetlen az LMBT jogok biztosítása nélkül, azonban ezt a témát 2-3 évvel a választások előtt rögzíteni kell, és utána már hiába rángatják elő a kampányban egyes jobboldali szélsőségesek, ha nincs benne változás, akkor nincs igazán hírértéke. Gyurcsány Ferenc megnyilatkozása a melegházasság bevezetésére vonatkozó terveivel kapcsolatban a kampány finisében ezért volt annyira szerencsétlen, hogy az többekben felvetette a tudatos ártó szándékot.

Külön kell foglalkozni a paksi atomerőművel, a keleti nyitás politikájával, és konkrétan az oroszokhoz fűződő viszony kérdésével. Nyilvánvaló, hogy nevetséges, és hiteltelen, ha olyanok támadják a kormányoldalt ezek miatt, akik pályafutásuk elején MSZMP-sek, vagy vezető KISZ-esek voltak. Ha mégis ilyeneknek kell nyilatkozniuk az oroszokhoz való viszonyról, akkor legfeljebb az indokolhatná a kormánypolitikát érintő kritikai észrevételeket, ha pl. azt hangsúlyoznák, hogy Oroszország ma annál is agresszívebb, nacionalista és jogtipró politikát folytat, mint amit a 80-as évek második felében a Szovjetunión belül lehetett tapasztalni, és ezért kellene ezt mindenkinek elutasítania. Ilyen érvet azonban eddig nem lehetett hallani senkitől, márpedig e nélkül hiteltelenekké válnak a kormányzatot bíráló szavak.

Média kommunikáció

Amint korábban utaltunk is rá, az új baloldali politikai erőknek tartózkodniuk kellene negatív kampánytól. A pozitív üzenetekre épülő, az egyes programelemekre fókuszáló kommunikáció mellett egy olyan, szélesebb értelemben vett PR tevékenységre lenne szükség, amely a szervezetépítés céljait szolgálja. Ez utóbbi érdekében azonnal be kellene szüntetni a médián keresztüli kritikai üzengetést, és inkább személyes találkozásokon egyeztetni a vitás kérdéseket.

A fenti összefoglaló a teljesség igénye nélkül villantott fel néhány olyan politikai szempontot, amelyeket a hazai baloldalnak érdemes lenne figyelembe vennie ahhoz, hogy ne jussanak az SZDSZ vagy a többi, az elmúlt két évtizedben eltűnt pártocska sorsára.

Carl Siciliano, az USA legnagyobb, kifejezetten LMBT fiatalok számára létrehozott hajléktalan szállójának, az Ali Forney Center-nek a vezetője, aki maga római katolikus, korábban két bencés kolostorban élt szerzetesként, és több mint 30 éve foglalkozik a hajléktalanok ellátásával, egy nyílt levélben kérte Ferenc pápa segítségét azoknak a fiataloknak az érdekében, akiket homoszexualitásuk miatt űztek el otthonaikból, és így váltak hajléktalanokká. A nyílt levelet tegnap a New York Times-ban egy egész oldalas hirdetés formájában tették közzé és teljes terjedelmében megtalálható a faithinamerica.org oldalon.

Siciliano többek között ezt írta a levélben:

„Azoknak a fiataloknak a nevében fordulok Önhöz, akiket szolgálok. Kérem, hogy sürgősen tegyen lépéseket annak érdekében, hogy megvédje őket a vallási okokból táplálkozó elutasítás pusztító következményeitől, mivel leggyakrabban ez áll az LMBT fiatalok otthonaikból történő elűzésének hátterében. A probléma középpontjában az Egyház katekizmusa áll, mely még mindig azt tanítja, hogy a homoszexualitás bűn. Azt remélem, hogy ha megérti, hogy ez a tanítás mennyire el tudja távolítani egymástól a családtagokat, szétszakítva a köztük lévő köteléket, és ártatlan fiataloknak milyen szenvedést okoz, akkor visszavonja ezt a kegyetlen tanítást, és nem hagyja, hogy a püspökök továbbra is támadják az LMBT fiatalok társadalmi egyenlőségét célzó erőfeszítéseket.

Remélem, hogy nyitott a szeme és szíve a fiatalok szenvedései iránt. Ha az LMBT fiatalok összeszedik a bátorságukat, hogy elmondják mindazt, ami fiatal koruktól a szívüket nyomta, akkor kiderül, hogy járványos méreteket ölt a családjuktól elszenvedett kitaszítottság, amely hajléktalansághoz vezet. Megdöbbentő azoknak a fiataloknak a száma, akik tartósan ilyen kegyetlen sorsra jutottak: tavaly közel 200.000 fiatal vált hajléktalanná az USA-ban. A hajléktalan fiatalok 40% tartozik az LMBT közösséghez, míg a teljes fiatal populációban csak kb. 5% az arányuk.”

A portál beszámol arról is, hogy Siciliano meghívta Ferenc pápát az Ali Forney Center-be, hogy személyesen is találkozzon az LMBT fiatalokkal, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat, ezáltal pusztulásra ítélték az életüket a szüleik, akiknek a vallási meggyőződését az Egyház keményen meleg-ellenes állásfoglalásai és tanításai befolyásolták. 2012-ben, Siciliano meghívta Timothy Dolant, New York érsekét, hogy találkozzon az Ali Forney Centerben lakó LMBT fiatalokkal. Dolan azonban – bár válaszolt a levélre – nem fogadta el a meghívást, hogy találkozzon az intézmény fiatal klienseivel.

A levélhez egyébként mindenki csatlakozhat a Facebook-on, és a change.org oldalon. Reméljük, hogy Ferenc pápa – aki pont azt hangsúlyozta a belga fiatalokkal folytatott beszélgetésében, hogy mennyire súlyosnak tartja a fiatalok helyzetét a világban – oda fog figyelni erre a segélykiáltásra. A Jezsuita blogon teljes terjedelmében elolvasható interjú során a pápa azt mondta: „…a fiatalok a mag, mely gyümölcsöt hoz az út során. Ezzel kapcsolatban is hangsúlyozom: ebben a világban, ahol a hatalom és a pénz áll a középpontban, kidobták a fiatalokat.”

Kérjük együtt Ferenc pápát, tegyen lépéseket az ellen, hogy egyesek a vallási meggyőződésükre hivatkozva ugyanígy kidobják a fiatalokat!

Ferenc pápa április 11-én fogata a Nemzetközi Katolikus Gyermekiroda (International Catholic Child Bureau) küldöttségét, és az ekkor elmondott beszédében több olyan kijelentést tett, amelyekkel sokak szerint határozottan elutasította azt, hogy az azonos nemű párok gyermeket nevelhessenek. A Vatikáni rádió weboldalán megjelent tudósítás szerint a pápa felhívta a figyelmet arra, hogy gyermekeknek joguk van családban felnőni, olyan apa és anya mellett, akik képesek megteremteni a megfelelő környezetet fejlődésükhöz és érzelmi érésükhöz. Ehhez szükség van az apa férfi, illetve az anya női mintájára. Támogatni kell a szülők azon jogát, hogy megválasszák gyermekeik erkölcsi és vallási nevelését. Visszautasította a gyermekekkel való nevelési kísérletezést, mondván: „a gyermekek és a fiatalok nem kísérleti nyulak! A XX. századi nagy népirtó diktatúrákban megélt nevelési manipulációk nem tűntek el. Más köntösbe bújtatva ma is őrzik aktualitásukat: a modernségre hivatkozva terelik a gyermekeket és a fiatalokat a kizárólagos gondolkodás (pensiero unico) útjára.”

A pápa szavai kapcsán a New Ways Ministry blogon megjelent posztban ezt írták:

„Ferenc pápa minden eddiginél egyértelműben és kritikusabban foglalt állást az azonos nemű párok családjaival kapcsolatban, amikor kijelentette, hogy a gyermeknek ’az anya nőiességének és az apa férfiasságának komplementaritásában’ kell nevelkedniük.”

Ezután szó szerint idézik a pápa szavait, amelyeket tartalmilag idézett a fentiekben ismertetett módon a Vatikáni Rádió is, majd úgy folytatják, hogy mindez sokkolóan hatott azokra, akikben bizakodást ébresztettek korábban az LMBT témával kapcsolatos pápai megnyilatkozások.

Annak ellenére azonban, hogy mind a konzervatív, mind a progresszív katolikusok az azonos nemű párok által nevelt gyermekekkel hozták összefüggésbe a pápa szavait (ebből adódóan az előbbiek üdvözölték, utóbbiak viszont csalódottak voltak az elhangzott nyilatkozat miatt), össztársadalmi szempontból valójában egy sor kérdésnek ennél sokkal nagyobb jelentősége van. Nyilvánvaló, hogy lényegesen nagyobb arányban fordulnak elő olyan egyszülős csonkacsaládok, amelyekben a szülő nem tartozik az LMBT közösséghez, de a gyermek ugyanúgy nem tapasztalhatja meg saját családjában „az anya nőiességének és az apa férfiasságának komplementaritását”.

Amikor a pápa visszautasította a gyermekekkel való nevelési kísérletezést, mondván: „a gyermekek és a fiatalok nem kísérleti nyulak!”, akkor ezt azzal kapcsolatban mondta, hogy a XX. századi nagy népirtó diktatúrákban megélt nevelési manipulációk nem tűntek el, csak más köntösbe bújtatva őrzik aktualitásukat, a modernségre hivatkozva terelik a gyermekeket és a fiatalokat a kizárólagos gondolkodás (pensiero unico) útjára. Ez utóbbi kijelentés azonban szintén nem kizárólag a konzervatívok által támadott gender-elméletekre vonatkozhatott, hiszen globális szinten sokkal nagyobb jelentősége van azoknak a gyermekjogokat súlyosan sértő jelenségeknek, amelyekkel a pápa a beszédét kezdte a Vatikáni Rádió tudósítása alapján: a gyermekkatonaság, a rabszolgamunka, a kiskorúak elleni erőszak és a szexuális kizsákmányolás. Azok a visszaélések, amelyeket a fejlődő és a különböző szélsőséges vallási, vagy katonai csoportok által vezetett országokban elkövetnek a gyermekek sérelmére, arányaikban szintén sokkal több gyermeket érintenek, mint az LMBT családok problematikája.

Aki tehát úgy interpretálja a pápa szavait, mintha azok csak és kizárólag az azonos nemű párok gyermeknevelésére koncentráltak volna, az saját elfogultságától elvakultan a pápáról is azt feltételezi, hogy képtelen a gyermekek problémáit társadalmi súlyuk és jelentőségük arányában kezelni, és nem a gondolkodik globális összefüggésekben.

A Katolikus Egyház Katekizmusának (KEK) korrekciójával kapcsolatban az Egyházon belül kialakult viták során a változásokat elutasítók egyik fő érve szokott lenni, hogy az egyházi doktrínák megváltoztathatatlanok. Egy korábbi posztban már rávilágítottunk arra, hogy ezt az állítást az ősegyháznak az Újszövetségben megírt története egyértelműen cáfolja, és az utóbbi időben több ország püspöki konferenciája hivatalosan is kezdeményezte a katekizmus egyes pontjainak felülvizsgálatát és megváltoztatását. Ezek között, az idén októberre összehívott rendkívüli püspöki szinódus témája miatt, kiemelt hangsúlyt kapnak a családdal, a házassággal és az emberi kapcsolatokkal összefüggő kérdések.

Amint a fent hivatkozott posztban is jeleztem, a szexuáletikai kérdésekkel kapcsolatos viták során különösen gyakori érv, hogy az Egyház tanításai e téren kétezer év óta változatlanok, ami szintén azt bizonyítja, hogy a továbbiakban is megváltoztathatatlanok maradnak. Ez az érvelés kétszeresen is hibás. Egyrészt, még ha valóban változatlanok lettek volna ezek a doktrínák az elmúlt századokban, az akkor sem zárná ki annak lehetőségét, hogy az Egyház szükség esetén változtasson rajtuk, ahogy ezt az ősegyház példájából látjuk.

Másrészt, szó sincs arról, hogy az Egyház szexuáletikai tanításai az elmúlt kétezer évben változatlanok lettek volna. A QTC blog tíz nappal ezelőtt publikált posztjában hivatkoztak a példa kedvéért James A. Brundage könyvére, mely a középkori Európa keresztény társadalmainak szexualitással összefüggő szabályait veszi górcső alá. A könyv egy látványos folyamatábra segítségével érzékelteti, hogy milyenek is voltak azok a szigorú szabályok, amelyek a középkori emberek nemi életét szabályozták. Az ábra magáért beszél, de annyit még hozzáfűz a poszt szerzője, hogy az a házaspár, akik pontosan betartották az egyházi előírásokat, az év 365 napjának kevesebb, mint harmadában élhettek egymással, nagyon visszafogott, és a „bűnös élvezetektől” lehetőleg mentes nemi életet.

Láthatóan azokon a szabályokon kívül, amelyeket ma „állandó és megváltoztathatatlan” szabályoknak tartanak a KEK korrekcióját elutasítók, korábban számos olyan is hatályban volt, melyeket teljesen elhagyott az Egyház, és kifejezetten abszurdnak tűnhetnek a mai ember számára. Mindezek alapján az az állítás, hogy az Egyház morálteológiai tanításai kétezer éve változatlanok, egész egyszerűen valótlanság, amit ráadásul nemcsak a teológiai végzettségű emberek tudhatnak, hanem annál sokkal szélesebb körben is ismert, hiszen pl. Brundage könyvét a Chicagói Egyetem gondozásában, már közel negyed évszázada, 1990-ben adták ki. Ebből adódóan azok, akik továbbra is azt mantrázzák, hogy a Katolikus Egyház morálteológiai tanításai állandóak és megváltoztathatatlanok, az egész Egyházat lejáratják, hiszen az állításaikat cáfoló tényekkel vitatkoznak. Ez viszont nagymértékben hozzájárulhat ahhoz a kiábrándultsághoz, ami a fejlettebb országok fiataljait egyre nagyobb arányban távolítja el az egyháztól, amit a vonatkozó népszámlálási adatok és kutatási eredmények igazolnak (ld. a témával foglalkozó számos korábbi, így pl. az amerikai fiatalokról szóló írásunkban).

A katolikus hagyomány részét képezik olyan tanok, amelyek tökéletesen alkalmasak az LMBT emberekkel szemben elkövetett szélsőséges, és akár az áldozatok halálához is vezető erőszakos megnyilvánulások ideológiai megalapozására, azonban nyilvánvalóan elfogadhatatlanok még az egyházi hagyományhoz ragaszkodó katolikus emberek többsége számára is. Meg kell azonban állapítani, hogy sajnos vannak olyanok, akik egészen megdöbbentő módon azonosulnak néhány ilyen tanítással napjainkban is. Alig egy hete jelent meg pl. egy olyan bejegyzés egy konzervatív katolikus blogon, amely egy Aranyszájú Szent János idézettel indul. Ebben a "sátáni bűnökről", mint amilyen a homoszexualitás az ókori szent szerint, többek között ezt lehet olvasni: "Ezért én azt mondom, hogy ezek még rosszabbak a gyilkosságnál, és jobb meghalni, mint ilyen szégyenben élni. Egy gyilkos csak elválasztja a lelket a testtől, míg ez tönkreteszi a lelket a testen belül..." Ilyen körülmények között nem csoda, hogy olyan borzalmas, homofób indíttatás bűncselekményeknél, mint amilyen alig pár hete is történt az USA-ban, és amelyről a jelen blogon is beszámoltunk, a közvéleményben azonnal felmerül, hogy az elkövető esetleg egy keményvonalas katolikus, vagy más konzervatív keresztény felekezet tagja lehetett.

Vannak azonban a Katolikus Egyházon túlmutató hátrányos következményei is ennek a hazugságnak. Egyrészt azokban az országokban, ahol magas a katolikusok aránya, ezekkel az állításokkal az egyház hozzájárul az elváltak, az egyedülállók és az LMBT közösséghez tartozókkal szemben megnyilvánuló negatív sztereotípiákhoz, indulatokhoz és gyűlölet-bűncselekményekhez.

Másrészt megnehezíti a szemléletváltást a protestáns egyházakban, és a protestáns többségű társadalmakban is, mert ahogy ez utóbbiakban változásokat vezetnének be, pl. bármilyen formában támogatnák az azonos neműek házasságát, a változások ottani ellenzői számára kvázi menedéket kínál a „Katolikus Egyház”, amint látjuk az anglikánok katolizálására irányuló törekvések esetében. Ez azonban végső soron kölcsönösen hátrányos a protestáns és a katolikus felekezeteknek egyaránt. A Katolikus Egyház ugyanis az előző bekezdésben leírtak alapján sokkal több hívet veszít, mint ahányan esetleg katolizálnak, a protestánsok számára pedig érzékeny veszteséget okozhat ez a tendencia.

Összességében tehát elmondható, hogy a kereszténység és a táradalom egésze szempontjából egyaránt hátrányos következményekkel jár a katekizmus megváltoztathatatlanságának mantrázása, ezért nagyon fontos lenne, hogy a konzervatív álláspont képviselői ne kapaszkodjanak ilyen görcsösen egy nyilvánvaló hazugságba.

Az elmúlt napokban jelent meg a hír a világsajtóban, hogy múlt szombaton immáron Argentínában is megkeresztelték, a katolikus liturgia szerint, egy polgári házasságban élő leszbikus pár gyermekét. Igaz ugyan, hogy – amint a hvg.hu-nak a témával foglalkozó cikke is rámutat – Spanyolországban, ahol szintén legális az azonos neműek polgári házassága, már több száz ilyen családban élő gyermek részére szolgálta ki a Katolikus Egyház a keresztség szentségét, azonban úgy tűnik, hogy ez a tény nem veszi el a kedvét a konzervatív, fundamentalista katolikusoknak attól, hogy most ismét tiltakozó akcióba kezdjenek a cordobai keresztelő után. Az alapvetően konzervatív-katolikus beállítottságú lifesitenews.com hírportál e témával foglalkozó tegnapi cikkének címe: „A leszbikus pár azt mondja, hogy a gyermek megkeresztelése a Katolikus álláspont megváltozásának a jele, a ’melegházasság’ megáldásával kapcsolatban”. A cikkhez – valószínűleg az olvasók még nagyobb felháborodásának kiprovokálása érdekében – egy olyan fényképet használtak illusztrációként, amin nem a keresztelő látható, hanem az a pillanat, amikor a keresztelő után a leszbikus házastársak megcsókolják egymást. Kritikus éllel jegyzik meg, hogy a nemzetközi média „rávetette magát a sztorira”, aminek alátámasztásaként felhozzák, hogy a Google News keresőjének segítségével közel ezer, a témával foglalkozó tudósítás található a weben. (Megjegyzendő: a hazai média nagyon visszafogottan foglalkozott a témával, a fenti hvg.hu-n megjelent cikk is csak előzetesen jelezte a várható eseményt, és arról utólag már egyáltalán nem számoltak be.)

A lifesitenews.com cikkében is leírják, hogy a helyi egyházközség tagjai szerint a gyermek megkeresztelése „sokkal nehezebben ment volna, ha nem Jorge Bergoglio lenne a pápa”. 2012 szeptemberében Bergoglio, akkor még, mint Buenos Aires érseke, arra utasította az argentin papokat, hogy szolgáltassák ki minden gyermeknek a keresztség szentségét, aki részére ezt kérik, függetlenül attól, hogy a gyermeket egyedül álló szülő neveli, vagy bármely más, házasságon kívüli helyzet áll fenn. Bergoglio érsek óva intette a papokat attól, hogy hipokrita módon bárkitől megtagadják a szentség kiszolgáltatását, eltérítve őket az üdvösségre vezető úttól.

Ezután beszámolnak arról, hogy Carlos Nanez cordobai érsek elmondta, hogy – egyes sajtóértesülésekkel ellentétben – nem személyesen végezte a keresztelőt, mivel vele nem is egyeztettek erről előzetesen, és a leszbikus párt elirányították egy másik plébániára, ahol eleget kellett tenniük a keresztelés elvégzéséhez szükséges feltételeknek. A cikket megszakítva ezen a ponton kérik az olvasók támogatását a „valódi házasság megvédése” érdekében kezdett aláírásgyűjtéshez, majd idézik az érsek szavait, aki azt is hozzáfűzte a korábban elhangzottakhoz, hogy beszélt az üggyel kapcsolatban Antonio Cañizares bíborossal, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusával is, így a Szentszék tud a dologról.

Ezt követően a cikk négy bekezdésben részletezi, hogy a kánonjog és a katekizmus alapján mégis milyen aggályok merülnek fel a kritikus álláspontot képviselő konzervatívok szerint, majd megadja a cordobai érsek e-mail címét, hogy aki akarja, neki közvetlenül is ki tudja fejteni az üggyel kapcsolatban a véleményét.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy hiába kérte Ferenc pápa a híveket, a papokat és az egyházi vezetőket arra, hogy tartózkodjanak a "kicsinyes szabályok" iránti megszállottságtól, mert vannak, akik egyre nagyobb elánnal szegülnek szembe a Szentatya iránymutatásával, amely pedig összhangban áll az Istentől kapott lelkiismeretünk hangjával és természetes értelmünk következtetéseivel.

A Mandineren – melynek becsületére legyen mondva, hogy saját olvasóközönségüket ismerve, egy nagyon célszerű „címkorrekcióval” és kiemeléssel ismertették az előző posztunkat – egy új sorozatot indítottak „Mandiner jövőváró” címmel, melyben szerzőgárdájuk tagjai írják le, hogy mit várnak az új kormányzati ciklustól. Ezt a valóban érdekes kérdést a magunk részéről is szeretnénk egy kicsit körbejárni.

Az előttünk álló négy év elé a választók egy része nyílván komoly várakozásokkal tekint – vélhetően közel sem annyian, mint ahányan a Fidesz-KDNP-re szavaztak, hiszen ez utóbbiak között biztos, hogy elég sokan voltak, akik amúgy nem tekinthetőek a pártszövetség elkötelezett híveinek, és nem különösebben érdeklik azok az ideológiai, világnézeti, társadalomfilozófiai kérdések, amelyek csak a támogatók töredékét kitevő kör számára fontosak. A választási eredményekhez nagyban hozzájáruló lépések, amelyek közül a legfontosabb talán a rezsicsökkentés volt, nem az elkötelezett támogatói kört növelik, hanem az alapvetően bizonytalan szavazók táborából hoztak fontos, a győzelemhez szükséges szavazatokat. Ugyanakkor a pártszövetség támogatóinak „kemény magja”, és a politikailag kevésbé elkötelezett, de az ideológiai, társadalmi kérdésekre odafigyelő támogatói „holdudvar” tagjai számára viszont az alapvető kérdést az jelenti, hogy milyen irányt vesz a továbbiakban a kormányzati politika.

A győztes pártszövetség mögött álló, a „jobboldali értékrend” (amit persze mindenki másként definiálna) iránt elkötelezett választók egy része még határozottabb „konzervatív” politikát vár, értve ez alatt egy olyan szellemi-spirituális irányvonalat, amelyet a posztkommunista kelet-közép-európai országokban – az „átkosban” használt „létező szocializmus” kifejezés analógiájára – a nálunk „létező konzervativizmusnak” nevezhetünk. Ennek ugyan elég kevés köze van a modern nyugati konzervatív politikához és társadalomszemlélethez, egyre szélesebb hasadék tátong az ideológiai és spirituális kérdések területén is, azonban ma Magyarországon a magukat jobboldali konzervatívként meghatározók között kétségtelenül ez tekinthető a meghatározónak. (Részletesen azért nem megyünk bele ennek elemzésébe, mert a korábbi írásainkban többször foglalkoztunk már ezekkel a kérdésekkel, ld. a „konzervatív”, vagy a „konzervativizmus” címkével megjelölt írásokat!)

Van azonban egy másik forgatókönyv is, amely szerint a Fidesz a jövőben egy progresszívebb, a modern nyugati konzervativizmushoz közelebb álló irányvonalat követhetne. Ez a gyakorlatban azoknak az alapvető demokratikus és emberi jogi értékeknek a hangsúlyosabb felvállalását és képviseletét jelentenék, amelyek a nyugati konzervatív politika számára ugyanolyan evidenciák, mint az ottani balközép pártoknak. Ezért is nem merül fel a nyugat-európai politikában, hogy ezek hiányával vádolják az ottani konzervatívokat, ahogy ez nálunk, és általában a posztkommunista újdemokráciákban rutinszerűnek mondható, és bár ezekben a vádakban sokszor felfedezhetőek a sanda politikai szándékokat szolgáló hazugságok és csúsztatások, bizonyos kérdésekben sajnos objektív alapjai is vannak ezeknek a kritikáknak. Az is igaz, hogy a mögöttünk álló kormányzati ciklusban sok területen szükséges, és elkerülhetetlen volt, hogy a demokratikus alapértékek bizonyos mértékű korlátozásával járó beavatkozások történjenek. Így pl. tényleg tarthatatlan volt, hogy a rendszerváltás utáni két évtizedben lényegében kirekesztődtek a vállaltan konzervatív értékrendet valló újságírók a média fősodrából, amit a baloldali-liberális értelmiség egyfajta jogos önvédelemnek tartott, de ez szükségszerűen vezetett a jobboldali kétharmad győzelme után ahhoz az „összfrontos” offenzívához, amit az előző években tapasztaltunk. Az is igaz, hogy az államigazgatás (azon belül is kiemelten az önkormányzati és kormányzati igazgatás) rendszerének, valamint a nagy ellátórendszereknek (oktatás, szociális- és egészségügyi ellátás) a rendszerváltáskor kialakított működési rendjében muszáj volt meglépni néhány drasztikus változtatást, amit egy évtizede már mindenki pontosan tudott, de részben a megfelelő politikai erő, részben az ehhez szükséges bátorság hiányában nem vállalt fel egyetlen kormányzat sem, viszont jó erősen megideologizálta, hogy miért nem csinál semmit ezeken a területeken. Amikor meg esetleg egyes kérdésekben megpróbáltak hozzányúlni ezekhez a rendszerekhez (pl. tandíj, vizitdíj, kórházbezárások, egészségügyi privatizáció, több-biztosítós rendszer, stb.), akkor meg ezt olyan hihetetlenül ügyetlenül csinálták, hogy a következményes össztársadalmi felháborodással magas labdát adtak az akkor még ellenzékben lévő Fidesznek, amelyet ez utóbbi a szociális népszavazás formájában le is csapott. Csakhogy ezután nem tehette meg, hogy egy kormányváltást követően ugyanolyan hezitáló és kontra produktív társadalmi vitákat kezdjen ezekről a kérdésekről, mint amilyenek láthatóan teljes kudarcba fulladtak a megelőző években, ezért aztán nem is nagyon „vesztegette az időt” ilyesmire. Ennek eredményeképpen a nagy igazgatási és ellátórendszerek átalakítsa megtörtént, de a mélyben még a politikailag elkötelezett támogatók körében is maradt egy óriási hiányérzet amiatt, hogy egyes kérdésekben a konszenzus-keresés látszatát sem próbálták fenntartani, ami az oktatási és a kulturális támogatási rendszer átalakítása területén jól láthatóan további kockázatokat hordoz. A nyugat-európai konzervatív politika nagy hangsúlyt fektet a konszenzus-keresésen és a kompromisszum-készségen alapuló kormányzati munkára, ezért ez az egyik lényeges területe lehet az irányváltásnak. Magyarországon is ki kell alakítani azt a kormányzási gyakorlatot, és azt a politikai kultúrát, amelyben az érdemi és hatékony társadalmi párbeszéd megkérdőjelezhetetlen evidenciává válik minden kormány számára, politikai irányvonaltól függetlenül.

Van a mai nyugati konzervativizmusnak egy másik olyan jellegzetessége, amely a hazai jobboldal számára nehezen emészthető, nagy falat lehet, de éppen ezért volna jó esélye a talán újra kétharmados parlamenti többséggel bíró kormányzatnak arra, hogy ezen e terülten is lépéseket tegyen, mégpedig bizonyos emberi jogi kérdésekben, konkrétan az LMBT közösséghez tartozók jogaival kapcsolatban. A politikai kemény maghoz, és az ideológiai holdudvarhoz tartozók nagy része persze nm vár ezen a téren változást, sőt! Épp ellenkezőleg, azt várják el a következő kormányzati ciklusban is a győztes pártszövetségtől, hogy ugyanazt a konzervatív keresztény irányt kövessék, amely az új Alaptörvény és Polgári Törvénykönyv szellemiségében és rendelkezéseiben megjelent. Ugyanakkor van két olyan szempont, amit ez a konzervatív tábor ugyan ma még megpróbál ignorálni, azonban tudjuk, hogy ez a politikában hosszabb távon ugyanúgy nem lehetséges, mint ahogy pl. a fizika törvényszerűségeit sem lehet sokáig figyelmen kívül hagyni.

Egyrészt figyelemre méltó az a tény, hogy a nyugati konzervatív „testvérpártok” politikájában egyre többször jelennek meg az LMBT személyek egyenlő jogainak biztosítását támogató irányzatok, így pl. Nagy Britanniában a konzervatív párti miniszterelnök támogatásával került elfogadásra, és lépett hatálya az azonos neműek házasságát lehetővé tevő törvény (ahogy erről többször beszámoltunk a jelen blogon is), de máshol is vannak hasonló irányú mozgások Nyugat-Európában. Ezek a politika szintjén megjelenő hatások, amelyek ugyan ma még semmilyen kényszerítő erővel nem bírnak, de hosszabb távon elkerülhetetlenül fel fogak merülni olyan helyzetek, amikor pl. az Európai Parlamentben egy-egy politikai alku tárgyát képezhetik az ilyen kérdések.

Másrészt az is tény, hogy a keresztény egyházakon belül is egyre több olyan fejlemény látható, amelyek az egyházi hozzáállás változásának irányába mutatnak, amikről szintén sokszor beszámoltunk korábbi írásainkban. Ez utóbbi az ideológiai alapok szintjén is új helyzetet teremthet, és ez is megfontolásokra készteteti a konzervatív politikai döntéshozókat – ahogy ez nyugaton, több helyen már meg is történt – hazánkba is.

Annak ellenére tehát, hogy az eddigi politika, és retorika alapján ma még nem túl sok remény látszik egy pozitív irányú változásra az LMBT jogok biztosítása terén, van néhány olyan tényező, aminek a lehetséges hatásai ma még nehezen becsülhetőek meg, de mindenképpen figyelemre méltóak az elkövetkező időszak várható fejleményeinek elemzésekor.

A lassan véglegesnek tekinthető eredmények alapján a Fidesz-KDNP ismét – igaz, most éppen hogy csak – kétharmados többséggel nyerte meg az országgyűlési választást, ami ugyan még változhat a levélben érkező szavazatok miatt, de a jelen elemzés során abból indulunk ki, hogy ez így marad. Amint egy korábbi posztban is utaltunk rá, a Magyar LMBT Szövetség értékelte a jelöltek és a jelölő szervezetek eddigi nyilatkozatait és megismerhető programját az LMBT emberek szempontjából, ami alapján az eredmény – első ránézésre – nem túl kedvező e közösség tagjai számára. Ugyanakkor érdemes pár dolgot végiggondolni.

A Fidesz-KDNP számára a kétharmad megszerzése azt eredményezheti, hogy a kétharmados többséget igénylő törvénymódosításokhoz nem lesz szüksége az ellenzék támogatására, amit egyik megalakuló ellenzéki frakciótól sem remélhetne túl könnyen. Ebből a szempontból még legnagyobb esélye annak lett volna, hogy a jobbiktól kérnek és kapnak támogatást a kormánypártok, ha erre szükség lenne, aminek azonban elég nagy eséllyel olyan ára lenne, ami az LMBT emberek szempontjából kifejezetten hátrányos.

A Jobbik megerősödése olyan riasztó jelenség, amellyel szemben a baloldali-liberális ellenzék lényegében eszköztelen, ugyanakkor a kormánytöbbség számára is kellemetlen (lévén Európában kifejezetten kínos), ezért jól felfogott érdekük, hogy amennyiben tényleg nem is szorulnak a támogatásukra, tegyenek valamit a szélsőjobb nyomasztó előretörésének megállítása érdekében.

A baloldal további zuhanásának megállítása, és egy erős, szalonképes, reális alternatívát jelentő baloldal felépítése össztársadalmi érdeknek mondható. Ennek azonban kemény feltételei vannak, amelyeket a kampányidőszakban nem tudott meglépni a baloldali pártszövetség. A jelen választási rendszer által igényelt egység csak teljes megújulás esetén remélhető. Ehhez az első feltétel a radikális személyi változások végrehajtása. A választási vereség után amúgy is „illene” lemondania a teljes „vezérkarnak”, amire láthatóan nem készülnek, hanem megint próbálják másra hárítani a felelősséget, ezért a változást várhatóan majd a tagságnak kell kikényszerítenie.

Mesterházynak, Bajnainak, Gyurcsánynak egyaránt menni kell! Ha nem teszik maguktól, el kell őket kergetnie a szervezeteik tagságának, illetve a mögöttük álló támogatói körnek. A baloldal egyetlen esélye a felemelkedésre, ha ősszel meg tudja nyerni az önkormányzati választásokat. Ha ez sikerül, akkor a szövetség erős embere valamelyik nagyváros polgármestere lesz, aki vélhetően jó eséllyel indulhat a baloldali pártszövetség vezetőjének pozíciójáért akkor is, ha ebben nem kap a jelenlegi vezetőktől támogatást (ha nem mondanak le, nem adják át a helyüket). Ha azonban a jelenlegi vezetőknek maradt még egy csepp realitásérzékük, akkor nem várják meg, hogy elkergessék őket, hanem már most visszalépnek annak a javára, aki ebből adott esetben profitálhat az önkormányzati választásokon, és akitől cserébe most még kérhetnek a maguk számára valamilyen pozíciót (pl. befutó listás helyet 2018-ban). Van tehát egy részről a jelenlegi vezetők eltávolításának, és másrészről van az önkormányzati választások előtt minél gyorsabban megválasztandó, az önkormányzati választásokon lehetőleg már jelentős politikai tényezőként fellépő új vezető megválasztásának irányába mutató erő, és ez a kettő egy irányba hat, egymást erősíti.

Ilyen szempontok alapján ma a baloldali szövetségnek meg kellene barátkoznia azzal a gondolattal, hogy egységesen felsorakozzanak pl. Horváth Csaba mögé, mivel ma egyedül neki van esélye arra, hogy elhódítsa a főpolgármesteri tisztséget Tarlóstól, és a Fidesztől, ráadásul eddig rá (legalább is egyelőre még) nem fröccsent jelentősebb mértékben, a baloldali politikusok egyre szélesebb körét besározó botrányok szennye. (A másik lehetőség Botka László lehetne, azonban egyrészt Szeged mégsem Budapest, másrészt ő már eddig is többet forgott az MSZP vezetői között a kelleténél ahhoz, hogy teljesen tiszta lappal tudjon indulni a következő választásokon.)

Be kell azonban látni, arra meglehetősen kicsi az esély, hogy ezt a logikus forgatókönyvet elfogadják a baloldali szövetség vezetői, hiszen ők abban a közegben szocializálódtak, amit úgy szoktunk mondani, hogy Magyarország egy következmények nélküli ország, saját felelősségét soha, senki nem akarja elismerni, csak a kifogásokat keresi, és azt, hogy kire lehet legkönnyebben áttolni a felelősséget. Igaz ugyan, hogy a választási vereséget értékelő nyilatkozatában Bajnai Gordon és Fodor Gábor dicséretesen önkritikusak voltak, de ők sem jutottak el odáig, hogy saját maguk, és a szövetséges szervezetek vezetői számára a személyes konzekvenciák levonását kilátásba helyezték volna.

A baloldali szövetség háza táján tehát ismét ott pattog a labda a vezetők térfelén, a kérdés csak az, hogy most mit kezdenek vele…

A simple questionnaire was published some weeks ago on the Kaleidoscope blog. The questions were focused to those topics, which were suggested to change in the Catechism of Catholic Church (CCC), by the German Catholic Bishop Conference, and were published on ncronline.org.

The responders were asked to sign if they

agree   +  ,

disagree ─ ,

or don’t know ? ’

that CCC should be modified about declaring that:

-        every kind of artificial birth control is sinful,

-        every kind of cohabitation before marriage is a grievous sin,

-        every kind of homosexual relationships are sinful and disordered,

-        divorce is a perpetual mortal sin, and remarried divorced people must not receive Sacraments.

The activity of the faithful was weak, the questionnaire was filed only by some of those faithful who agree with the change of the CCC at least in one of four topics. Twenty answers were given, and 19 could be evaluated, which are showed in the table below.

Some of the answers were explained, but it was not obligatory. Verbal explanations were sometime subjective, and didn’t contain any specific theological or exegetical justification.

We can therefore conclude that the Hungarian faithful are not very active in expression, or explanation of their opinion about any kind of CCC reform, nor if they agree with it, neither if they don’t. It results huge challenges for those faithful, who would like to achieve any kind of changes in the catechism in Hungary.

Egy korábbi posztban felhívtuk látogatóink figyelmét arra a nagyon sok munkával összeállított, és egyre több információt tartalmazó weblapra, amelyet a Magyar LMBT Szövetség készített a választásokra készülve, a szavaztok.hu oldalra.

A cikkben azt írtuk, hogy a tavalyi Politikai pártok, programok című kerekasztal-beszélgetés óta hasonló eseményről nem hallottunk. Ennek kapcsán Dombos Tamás, a Szövetség ügyvivője, levélben hívta fel a figyelmünket arra, hogy ők idén március 6-án is szerveztek egy hasonló rendezvényt, amit a honlapukon is publikáltak.

Be kell vallani, hogy sajnos ez az esemény valóban elkerülte a figyelmünket, pedig örömmel népszerűsítettük volna ezt a szintén nagyon fontos eseményt is. Ezúton kérünk elnézést az LMBT Szövetségtől a téves információ-közlésért, és legalább így utólag bíztatjuk látogatóinkat az eseményről szóló összefoglaló megtekintésére.

Amint korábbi posztunkban beszámoltunk róla, a portsmouthi püspök, Philip Egan, kb. három hete a lifesitenews.com hírportálnak úgy nyilatkozott, hogy álláspontja szerint nem részesülhetnek szentáldozásban azok a katolikus brit parlamenti képviselők, akik majdnem egy éve az azonos neműek házasságát lehetővé tevő törvény elfogadását támogatták. Amint írtuk, az ügynek messze önmagán túlmutató jelentősége van, amit a legfrissebb médiareakciók is alátámasztanak.

A The Telegraph cikke beszámolt arról, hogy Conor Burns, a brit parlament vatikáni kapcsolatokért felelős bizottságának elnöke, és az egyik legrégebbi katolikus parlamenti képviselő azt mondta, hogy Egan püspök bejelentése után nem fog tudni szentáldozáshoz járulni a saját egyházközségében. Burns tragikusnak nevezte a püspök szavait, és kritikai észrevételeket tett ezzel kapcsolatban, melyek nyilvánosságra kerülése után kemény támadások érték a konzervatív katolikusok részéről.

A cikkben beszámolnak arról, hogy az Egyház parlamenti kapcsolatokért felelős vezetője azóta levelet írt a katolikus képviselőknek, és a felsőház katolikus tagjainak, amelyben arról biztosította őket, hogy nem tervezik megtiltani a szentáldozáshoz járulást azoknak, akik megszavazták az azonos neműek házasságát lehetővé tevő törvényt. Ez a levél azonban óriási felháborodást okozott a konzervatív katolikusok körében.

A protectthepope.com website cikke és a hughosb.wordpress.com blog témával foglalkozó posztja egyaránt éles hangon elítéli az Anglia és Wales Katolikus Püspöki Konferenciájának illetékes képviselőjétől, a parlamenti kapcsolatokért felelős Greg Pope-tól származó nyilatkozatot, és a Kánonjog 915-ös pontjára hivatkozva követelik a házassági törvényt támogató képviselők eltiltását a szentáldozástól. Ugyanezen írásokban egymást túllicitálva próbálják lejáratni a püspökkari tisztségviselőt, Greg Pope-ot, beszámolva arról, hogy „korábban a Munkáspárt képviselője volt, és következetesen az Egyház tanításai ellene szavazott, olyan ügyekben, mint az abortusz, örökbefogadás és a fogamzásgátlás”. Ezek után felteszik a kérdést, hogy ki hatalmazta fel Greg Pope-ot, hogy egy ilyen tartalmú levelet írjon.

A konzervatív katolikusok tehát igen heves támadásba lendültek, azonban a fejleményekről szinte csak ők számolnak be, tőlük lehet friss információkhoz jutni. Erről viszont az a régi magyar közmondás juthat az ember eszébe, hogy „mindig az kiabál a leghangosabban, akinek a háza ég…”

Frissítés 2014. 04. 03. Továbbra is a már hivatkozott konzervatív katolikus honlapokról származó friss információ, hogy az újonnan kinevezet Nicols bíboros (aki egyben Anglia és Wales Katolikus Püspöki Konferenciájának elnöke) hivatalának sajtófőnöke megerősítette, hogy Greg Pope-nak a fentiekben ismertetett levele a Püspöki Konferencia teljes felhatalmazásával íródott. Ezek után elvárható lenne a Katolikus Egyház hivatalos nemzeti képviselőjéhez lojális, az egyházi tekintélyt tiszteletben tartó katolikus hívektől, hogy fogadják el, és vegyék tudomásul az illetékes egyházi hatóság döntését. Ezzel szemben a konzervatív médiumok arra bíztatják olvasóikat, hogy támogassák a saját álláspontja mellett kitartó (vagyis a felettesével szemben engedetlen) portsmouth-i Egan püspököt, és tiltakozzanak Nicols bíborosnál, amihez segítségképpen még az utóbbiak elérhetőségének adatait (postacím, email cím, sőt telefonszám) is mellékelik. Úgy tűnik tehát nem tévedtünk, amikor azt írtuk, hogy Egan püspök nyilatkozatának jelentősége messze túlmutat az általa felvetett konkrét problémán.

A nyugati sajtó tele van a hírrel: az olasz melegek érzik a „Ferenc-hatást”. Amint a Washington Post online cikkében olvasható, Firenzében az egyik egyházközösség képviselő-testülete hozzájárult ahhoz, hogy meleg katolikusok megtartsák az első nyilvános imaalkalmukat egy katolikus templomban. Áprilistól egy jezsuitákhoz tartozó plébánián külön alkalmakat szerveznek LMBT személyeknek és elváltaknak.

A QTC blog legfrissebb posztjában beszámol arról, hogy prominens anglikán vezetők, aktív és nyugalmazott püspökök, támogatásukról biztosították az azonos nemű párok házasságát, amire a tavaly elfogadott házassági törvény alapján mostantól van lehetőség Angliában és Walesben.

Eközben az USA Katolikus Püspöki Konferenciája összehangolt támadást indított a katolikus intézményekben dolgozó LMBT személyek ellen minden államban, ahol legalizálták az azonos neműek házasságát. Így pl. Hawaii-on, ahol tavaly szeptemberben döntöttek úgy a helyi honatyák, hogy abban az államban is lehetővé teszik az azonos nemű párok házasságát, amint erről annak idején a jelen blogon is beszámoltunk. Akkor írtunk arról is, hogy Honolulu püspöke Larry Silva a melegházasság ellen érvelve kifejtette, hogy szerinte az azonos nemű párok által nevelt gyermekeknél gyakoribb az öngyilkosság, azonban ezt az állítását egy újságíró többszöri kérésére sem tudta semmilyen hiteles adattal alátámasztani. Most, hogy minden erőfeszítése ellenére a döntéshozók elfogadták a melegházasságot lehetővé tevő törvényt, Hawaii-on is arra kötelezik a katolikus iskolák alkalmazottait, hogy egy olyan szerződést írjanak alá, amely alapján kirúghatóvá válnak, ha kiderül róluk, hogy azonos nemű partnerükkel házasságot kötöttek.

Ezen kívül több más keményvonalas katolikus vezető tett hasonló lépéseket az USA azon államaiban, ahol már legális az azonos neműek házassága (amelyekről a QTC blog hivatkozott posztja részletesen beszámol). Ezek után nem különösebben meglepő, hogy az olyan szörnyűséges homofób borzalmaknál, mint amilyenről a jelen blog előző posztjában beszámoltunk, egyre több amerikainak rögtön az ugrik be, hogy esetleg valamelyik konzervatív keresztény felekezethez tartozhatott az elkövető, vagy egy keményvonalas katolikus volt.

Mindez aligha szolgálja a misszió és az evangelizáció ügyét.

A hvg.hu is beszámolt arról, hogy az Egyesült Államok észak-nyugati részén, Oregon államban, a négygyermekes Jessica Durto a vád szerint azért ölte meg saját, négyéves gyermekét, mert az „melegként viselkedett”. A fiút vélhetőleg hasba rúgták, ami belei sérüléséhez, és így halálához vezetett. Az elkövetéssel vádolt nő fintorogva azt írta barátjának a Facebookon, hogy a gyermek minden bizonnyal homoszexuális lesz, mivel „úgy jár és beszél”. A hírt két napja közzétevő thenewcivilrightsmovement.com cikke szerint, a bántalmazást követően még két napig nem vitték orvoshoz a bélsérülések miatt vélhetően gyötrelmes kínokat elszenvedő gyermeket, és emiatt az időveszteség miatt nem lehetett az életét megmenteni, amikor végre kórházba került.

Korábban írtuk már, hogy az USA a végletek országa, a homofóbia legdurvább megnyilvánulásai és az LMBT emberek egyenlő joginak maximális tisztelete egyaránt előfordul. Az általunk is bemutatott interaktív ábra alapján – amelyet eredetileg két éve publikáltak a The Guardian weboldalán – Oregon még átlag felettinek számít az USA-ban az LMBT jogok tiszteletben tartása terén.

Sajnos nem meglepő, hogy a kommentelők között többen egyes keresztény felekezetek homofóbiáját tették felelőssé a szörnyű bűncselekmény miatt. Ahogy az egyik hozzászóló írta: „Elegem van azokból a gyilkosságokból, amelyeket a vallási meggyőződésük miatt gyilkossá váló szülők követnek el. Bármiben fogadnék, hogy ezek a szülők mind baptisták, evangéliumi keresztények, mormonok, vagy keményvonalas katolikusok. És ezek NEM elmebetegek – ezek vallásosak. Undorító.” Természetesen ez is egy általánosító előítélet, ami nem elfogadható. De az biztos, hogy amikor egy anya, a saját négyéves gyermekét halálra kínozza, csak azért mert homoszexuálisnak gondolja, akkor kimondható, hogy az emberek által elkövethető borzalmaknak tényleg nincs határa.

Tegnap bombaként robbant a hír: a TÁRKI márciusi felmérése szerint a Jobbik lényegében beérte az éppen „Kormányváltóknak” nevezett (sic!) baloldali összefogást (baloldal 21%, Jobbik 20% a biztos pártválasztók között!), és a párt vezére már ki is tűzte maga elé az új célt: „Vona: még van tíz napunk, hogy beérjük a Fideszt”. Igaz, hogy a többi közvélemény-kutató cég még nem festett ennyire sötét képet (egy nappal korábban pl. a Nézőpont 19%-ot mért a baloldalnak, és csak 11%-ot a Jobbiknak), azonban az elmúlt hetek tendenciái mindenkinél egyértelműen ebbe az irányba mutatnak (ld. pl. a policity.eu összefoglalóját).

Beérett tehát a gyümölcse annak a csúfolkodó kampánynak, amit a két nagy tömörülés folytatott az elmúlt időszakban. Az adatok sajnos tökéletesen alátámasztják azt, amit január végén írtunk a jelen blogon: „A történelem arra tanít, hogy ha a középpártok átlépnek egy határt az egymás elleni acsarkodásban, akkor ezzel mindig a szélsőséges pátok malmára hajtják a vizet.” A két nagy politikai tömörülés csúfolódó kampányával, tankönyvi módon építi a szélsőjobb táborát, ahogy kell. Ismét felmerül a kérdés: „Tényleg ezt akarják?”

Még van 9 nap! Semmi más nem érdekes, csak az, hogy

menj el szavazni, és bárki másra szavazzál,

csak a szélsőjobbikot ne engedd a hatalom közelébe!

A portsmouthi püspök, Philip Egan két hete a lifesitenews.com hírportálnak úgy nyilatkozott, hogy álláspontja szerint nem részesülhetnek szentáldozásban azok a katolikus brit parlamenti képviselők, akik majdnem egy éve az azonos neműek házasságát lehetővé tevő törvény elfogadását támogatták (ld. az akkori írásunkat!). Meglehetősen cinikusan azt is hozzátette, hogy "senkinek sem kötelező katolikusnak lenni", ezért aki nem fogadja el a katolikus tanítást, az ne is akarjon részesülni a szentségekben sem, egyébként pedig a szentáldozástól való eltiltás "nem büntetés, hanem az irgalom eszköze, mely talán jobb belátásra bírhatja a megtévedt híveket". Mindazonáltal azt is mondta, hogy ki fogja kérni a püspöki konferencia tagjainak véleményét is ebben a kérdésben. (Anglia és Wales Katolikus Püspöki Konferenciájának szóvivője azóta csak annyit mondott az újságíróknak, hogy a Püspöki Konferencia következő ülésének napirendjén nem szerepel ez a téma.) Az ügy jelentősége messze túlmutat a konkrét történeten, amit valószínűleg még a katolikus hívek közül is csak kevesen értettek meg, ezért is fordulhatott elő, hogy mind a brit katolikus média, mind az ottani legnagyobb LMBT hírportál csak némi késéssel, és meglehetősen szűkszavúan foglalkozott vele, más médiumok pedig még annyira sem. A kevés kivétel egyike a brit fejlemények iránt – vélhetően a történelmi gyökerek, és a jelenleg is erős politikai-gazdasági kapcsolatrendszer miatt – meglehetősen élénken érdeklődő, és a házassági egyenlőség kérdésében az angolokhoz hasonló helyzetben lévő Új-Zéland (ld. korábbi írásunkat!) katolikus hírportálja, amely nemcsak foglalkozott a kérdéssel, de arról is beszámolt, hogy még a brit törvényjavaslatot vallási meggyőződésük miatt elutasító katolikus parlamenti képviselők is felháborodtak Egan püspök nyilatkozatán.

Nézzük meg, hogy mi adja az ügynek az önmagán túlmutató jelentőségét! A portsmouthi püspök arra hivatkozik, hogy a Katolikus Egyház tanításai alapján „…egy jól megalapozott keresztény öntudat nem engedi meg olyan politikai programra vagy egyes törvényjavaslatra történő szavazást, amely ellentétes a hit és erkölcs alapvető tételeivel … védelemre és támogatásra van szüksége a családnak, amely egy férfi és egy nő monogám házasságán alapszik, és védeni kell egységét és stabilitását a modern válási törvényekkel szemben. Semmiképpen sem szabad más együttélési formákat a házassággal azonos szintre emelni, sem jogi elismerést adni ilyeneknek.” Az idézet a Hittani kongregáció (a Szent Inkvizíció „utódszervezete”) 2002-es állásfoglalásából származik, mely teljes terjedelmében a katolikus.hu portálon olvasható, és aláírója Joseph Ratzinger bíboros, prefektus, a Kongregáció vezetője, későbbi XVI. Benedek pápa volt. Való igaz, hogy a brit házassági törvényt támogató katolikus vallású parlamenti képviselők ezzel az egyházi tanítással szembementek. (Más kérdés, hogy egyházjogilag ez megalapozza-e az eltiltást a szentségek vételétől, de most igazában nem is ez a lényeg.)

A Katolikus Egyház valóban abba a helyzetbe került, hogy hivatalosan fel kellene lépnie azokkal a politikusokkal szemben, akik magukat nyíltan katolikusnak vallják, ugyanakkor támogatják az azonos neműek házasságát. Igaz, hogy a probléma nem új, minden az Egyház morálteológiai tanításait sértő törvénnyel (így pl. a válást, az élettársi kapcsolatot, az abortuszt, stb. lehetővé tevő jogszabályokkal) kapcsolatban ugyanez felmerült, azonban a korábbi évtizedekben ezek az ügyek sokkal kevésbé kerültek a széles nyilvánosság figyelmének homlokterébe. Még az abortusz lehetőségét szabályozó törvényekkel kapcsolatban sem voltak olyan többszázezres tüntetések, mint amilyeneket a Katolikus Egyház – a szélsőjobb politikai erőkkel is szégyenletes módon összefogva – szervezett Franciaországban, az azonos neműek házasságát ott is lehetővé tevő törvény elfogadása elleni tiltakozásul (ld. korábbi bejegyzésünket), és amelyeken ilyen mértékben elszabadultak az indulatok.

Az Egyház határozott fellépése az azonos neműek házassági jogának elismerését támogató katolikus politikusokkal szemben azonban két szempontból is problémákat vet fel. Egyrészt, az elmúlt évek súlyos megrázkódtatásai után (a Katolikus Egyházat is érintő pedofil botrányok, a vatikáni bankkal kapcsolatban felmerült pénzmosás gyanúja, és általában az Egyház össztársadalmi megítélésének jelentős mértékű hanyatlása a nyugati világban) nagyon szerencsétlen dolognak tűnik egy ilyen támadás pont azokkal szemben, akikre legalább egyéb kérdésekben számíthat még az Egyház. Másrészt, az Egyház maga is egyre megosztottabb ebben a kérdésben. Amint azt már a jelen blogon is jeleztük, az USA-ban egyértelmű, hogy a katolikus hívek többsége támogatja, de legalább is nem ellenzi az azonos neműek házassági egyenlőségét, és a tendencia mind Dél-Amerikában, mind Nyugat-Európában, egyre inkább ebbe az irányba mutat, amint erről is hírt adtunk már. Azt a szokásos konzervatív ellenérvet sem lehet már igazán felhozni, hogy az egyházi tanítás nem „népszavazás”, vagy „közvélemény-kutatás” kérdése, mivel a Német Katolikus Püspöki Konferencia állásfoglalása (amelyről szintén beszámoltunk) már az Egyház legmagasabb szintű vezetésében is megjelenítette azt az igényt, hogy azt módosítani kell – többek között – a homoszexuális kapcsolatok morálteológiai megítélésével kapcsolatban is.

Mindezek alapján Egan püspök fellépése – ahogy mondani szokták – „se nem ésszerű, se nem célszerű, de roppant katonás”.

Újabb négy válasz érkezett a jelen blogon kb. három hete publikált kérdőívre. Az első 15 beérkezett választ pár nappal ezelőtt mutattuk be, így az újabb válaszolók már láthatták a korábbi eredményeket. A felmérés további technikai részleteit illetően utalunk a korábbi posztokban leírtakra. Az eredményeket – a könnyebb áttekinthetőség érdekében – most más struktúrában mutatjuk be az alábbi táblázatban, melynek sorai a válaszolók sorszámát, oszlopai a négy kérdést tartalmazzák, és a válaszokat ’+’ („igen, a változtatást szükségesnek tartom”), ’–’ („nem tartom indokoltnak a változtatást”) és ’?’ („nem tudom”) jelekkel jelöljük. Ebben a formában az is jól látható, hogy az egyes válaszadók a különböző kérdésekre milyen válaszokat adtak, ami azért érdekes, mert voltak, akik az egyik kérdésben indokoltnak tartották a változtatást, a másikban nem. Aki indoklást fűzött a válaszához, azt csillaggal jelöltük, és az indoklásokat a táblázat alatt, a kérdések sorrendjében, a válaszadók sorszámának feltüntetésével, külön összesítettük.

Amint korábban is jeleztük, minden kérdéskörre vonatkozott az alábbi bevezető:

„Kérjük jelezze, hogy az alábbi négy témakör közül melyikben tartja indokoltnak a Katolikus Egyház tanításának korrekcióját, megváltoztatását. Ha az álláspontját indokolni szeretné, akkor ezt is megteheti, de indoklás nélkül is értékelhetőek a válaszok.”

*Indoklások

Amint látható, négy válaszoló minden válaszához, két válaszoló pedig csak az első és az utolsó kérdésre adott válaszához fűzött indoklást. Az egyes kérdésekre adott válaszok indoklásait az alábbiakban szó szerint adjuk közre (nyelvtani, helyesírási korrekciók, változtatások nélkül), a válaszoló sorszámának feltüntetésével:

A családtervezésben a mesterséges eljárások és technikák alkalmazásának általános tilalma

Igen, a változtatást szükségesnek tartom:

1.      A jelenlegi rendelkezések a KEK-ben következetlenek, képmutatóak, ezért biztosan nem Isten akarata szerint valóak.

8.      Szükséges a családtervezés "liberalizálása", a bioetikai megközelítés progresszívabb képviselete. Az Ószövetség a növényfajok keresztezését is tiltja, ebből sem vezethető le a humánbiológiai konzervatív álláspont...

11.   Elméleti szempontból inkonzisztens, nem egyezik az ember biológiai természetével.

13.   "Van olyan eset, amikor a házaspár egyszerűen nem tud több gyermeket vállalni. Sajnos tudok olyan esetről, amikor az vezetett tragédiához, hogy nem várt baba érkezett. Másrészt, mi a helyzet azokkal a párokkal, akik már a negyvenes éveikben vannak, mindketten túl egy váláson, mindketten gyerekekkel, és így találkoznak egymással? Ők, ennyi idősen, több gyerekkel, korántsem biztos, hogy még szeretnének közös gyermeket is. De komolyan azt várjuk el tőlük, hogy Isten ajándékát, a szexualitást csak szigorú korlátok között éljék meg egymással?"

14.   A tudatos családtervezéshez rendelkezésre álló technikákat (pl. mesterséges megtermékenyítés meddő pároknál, vagy melegek gyerekvállalásához) támogatom.

17.   A Katolikus Egyház konzervetív álláspontja igen érthető a terheségmegszakítások kérdésében, de véleményem szerint nem tartható a modern családtervezési eszközök alkalmazásával kapcsolatban. A Katolikus Egyház befolyása jelentős olyan fejlődő országokban, amelyekben a túlnépesedés komoly társadalmi problémát jelent,egyéni szinten a szegénységet, mélyszegénységet konzerválja.

A házasság előtti szexuális kapcsolatok generális tiltása

Igen, a változtatást szükségesnek tartom:

1.      A KEK-ben sem hagyható figyelmen kívül a tény, hogy sokan hosszabb-rövidebb ideig akkor sem tudnak különböző okokból összeházasodni, ha egyébként a kölcsönös elhatározás, az egymás iránti elkötelezettség megvan.

8.      Életszerűtlen, valóságidegen akárcsak "házasság előtti szexualitásról" beszélni napjainkban, hiszen évszázadok óta a szexuális kapcsolatok zöme házasságon kívül történik. Semmi egyértelmű bibliai alapja nincs a házasságon kívüli szexuális kapcsolat tiltásának, még ószövetségi sem. Inkább az a kérdés, hogy mi marad meg a szexualitásból akár egy házassági szövetségben...

13.   "Az előbbi indoklásomhoz kapcsolódik: az elvált, felnőttként/középkorúként egymásra találó férfi és nő már nem tinédzser, véleményem szerint elenyészően kevesen vannak, akik egy ilyen élethelyzetben önmegtartóztatást gyakorolnak a házasságkötésükig. Ugyanakkor valamiféle tanács, javaslat-szinten fenn kell ezt tartani a tinédzserek esetében, akiknek még nincsenek szexuális tapasztalataik. Nem biztos, hogy jó, ha valaki mindenféle szexuális tapasztalat nélkül érkezik egy házasságba (mentek már emiatt tönkre házasságok), de egy bizonyos kor alatt az sem feltétlenül jó, ha mindent kipróbál az ember."

17.   Irreális elvárás

A homoszexuális kapcsolatok generális tilalma

Igen, a változtatást szükségesnek tartom:

1.      Miután mára általánosan elfogadott tudományos álláspont szerint a homoszexualitás az emberi szexuális kapcsolatok normális változatának tekintendő, a KEK sem mondhatja azt objektíve rendetlennek. Isten egész biztosan nem akarja megfosztani a homoszexuális embereket a teljesértékű párkapcsolat örömeitől, ezért ennek a KEK-ben is meg kell jelennie.

8.      Tarthatatlan a homoszexuális kapcsolatok általános tiltása, szabályozni kell oly módon, hogy a monogám, egymás iránt elkötelezett homoszexuális felek kapcsolatát engedélyezni kell. Ezt a lépést minél gyorsabban meg kellene tenni, hiszen látható, már a mérsékeltebb protestáns egyházak is ebbe az irányba mozdultak el.

Nem tudom:

13.   Ebben a kérdésben bizonytalan vagyok. Megbélyegezni semmiképp sem szükséges a homoszexuális embereket, ugyanakkor nem tudom, Isten tervében mennyire szerepel a homoszexualitás. Az egyházi válasz vitatható, de tény, hogy a homoszexualitást helyeslő álláspont sem szerepel a Szentírásban.

17.   A kérdés azért nehéz, mert az Egyház nem fogadhatja el   -véleményem szerint- a homoszexuálisok közötti házasságkötést és különösen nem a az egynemű párok gyermekvállalását, de kiátkozni sem lehet őket. Talán a homoszexualitás hallgatólagos tudomásulvétele a játható út.

Az elváltak esetében az újabb egyházi házasság lehetőségének kizárása

Igen, a változtatást szükségesnek tartom:

1.      Az egyházi házasság érvénytelenné nyilvánításának jelenlegi módja értelmetlen. Isten akarata a kölcsönös szereteten és felelősségérzeten alapuló párkapcsolat, melyet ha egy házaspár az első házasságában nem tudott megvalósítani, akkor az Egyháznak segítenie kell őket abban, hogy egy másik házasságban meg tudják ezt valósítani.

8.      Életszerűtlen a jelenlegi szabáloyzás. A házasság ugyan szentség, de a világi hatóság előtt is lehet kötni (sőt, az állam a világi hatóság előtt szentesített kapcsolatot nevezi házasságnak, és nem a templomi ceremóniát), magától értetődő, hogy ha felbomlik egy jogi szerződés (elválnak a felek), akkor az a házasság megszűnik, ha újat kötnek, akkor az lesz hatályos. Mivel vannak protestánsok is és ateisták is stb., akiknél a házasság nem szentség, nem lehet a házasságot "katolikus házasság"-á zsugorítani. A nem elhanyagolható számú protestáns felekezetekben a házasság nem számít szentségnek.

11.   "Esetleg az ortodoxokéhoz hasonló gyakorlat job lenne... (a protenstánsoknál tapasztalható össze-vissza válás-házasodás viszont sokkal rosszabb lenne a mostani helyzetnél!)"

13.   Honnét tudjuk, mi, emberek, hogy mi az a kapcsolat, amit Isten kötött egybe? Korlátozott a tudásunk, ellentétben Istennel, aki lehet, hogy már rég tudja, hogy az éppen megkötendő házasság nem fog működni. Mi mégis kimondjuk az igent. Vajon Isten valóban kényszerít minket, hogy egy fenntarthatatlan kapcsolatban vergődjünk egy életen át? És ha kilépünk belőle, reményeink szerint Tőle kapott új társat találva, vajon annyira megbélyegez minket, hogy sosem járulhatunk többé áldozni/gyónni? Még egy bűnözőnek is van új esélye az egyházban, csak az elvált újraházasodottaknak nincs?

14.   A házasság érvénytelenítésének kérdése már elavult fogalom, ellent mond a házasság szentsége miatt annak felbonthatatlanságának. A házasságból kilépők új párkapcsolatot létesítve kizárják magukat a szentségekből, amelyet általánosságban indokolatlanul kirekesztőnek tartok.

17.   Napjainkban közel minden második házasság válással végződik.A válás után újraházasodó felek  jelenleg halálos bűnben élnek, nem jogosultak a szentségekre, gyermekeik nem keresztelhetők meg /ha csak nem találnak egy modernebb gondolkodású pappal/ másszóval az egyház az új kapcsolatból származó, ártatlan gyermekeket is bünteti. A katolikus hívek számának drámai csökkenése mellett ez a korlátozás luxusnak nevezhető.

Értékelés

A kérdőívet továbbra is csak olyanok töltötték ki, akik legalább egy kérdéssel kapcsolatban egyértelműen szükségesnek tartják a Katolikus Egyház Katekizmusának (KEK) módosítását, és a válaszadók többsége továbbra is minden kérdéskör vonatkozásában ezen a véleményen volt, de az utolsó négy válaszoló arányaiban több ellenvéleményt, illetve bizonytalanságot jelzett. A változtatásokat teljesen elutasítók továbbra sem kívántak részt venni a felmérésben.

A legnagyobb véleménykülönbség, még a felmérésben részt vevők között is a homoszexuális kapcsolatok tilalmával kapcsolatban mutatkozik, ez volt az egyetlen kérdéskör ahol a „nem tudom” válaszhoz is fűzött indoklást két válaszadó, ugyanakkor három válaszoló is azt jelezte, hogy nem tartják indokoltnak a KEK módosítását ebben a kérdésben (pedig egyikük minden más kérdés kapcsán indokoltnak tartaná a változtatást).

A nemleges válaszát továbbra sem indokolta senki, ami egyrészt annyiban érthető, hogy az tekinthető „kiindulási alapnak”, ha valaki nem tartja indokoltnak a KEK módosítását, megváltoztatását. Ugyanakkor érdekes lett volna tudni a változtatást ellenzők véleményét azokkal az érvekkel kapcsolatban, amelyeket a változásokat támogatók szoktak képviselni, de ilyen indoklást azok sem kívántak írni, akik egyébként hajlandóak voltak részt venni a felmérésben.

Az első eredmények közzététele után növekedett a kérdőívet bemutató weboldalt megtekintők száma (jelenleg 29), azonban az érdeklődés még így is elmaradt az utóbbi 25 poszt átlagától (jelenleg 31,1). Mindezek alapján továbbra is az látszik, hogy az érdemi dialógustól elzárkóznak azok, akik minden kérdéssel kapcsolatban a hivatalos egyházi állásponthoz ragaszkodnak.

A jelen blogon többször foglalkoztunk már azzal, hogy az LMBT személyek érdekeinek védelme, megjelenítése a hazai közéletben meglehetősen gyenge. Tavaly mi is közzétettük a Magyar LMBT Szövetség Politikai pártok, programok című kerekasztal-beszélgetésére szóló meghívót, amely a 18. Budapest Pride Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű és Queer Fesztivál keretében került megrendezésre júliusban. Azóta hasonló eseményről nem hallottunk, ezért különösen örvendetes, hogy most, a választási kampány finiséhez közeledve egy nagyon színvonalas, láthatóan sok munkával összeállított honlappal és tájékoztató kampánnyal rukkolt elő a Magyar LMBT Szövetség. A honlapon, melyet www.szavaztok.hu címen lehet megtalálni (külön elismerésre méltó ennek a domain névnek a megszerzése ehhez a kampányhoz), vannak tudnivalók a szavazásról, bemutatják a választásokon induló pártokat, a pártálláspontokat, a jelölteket, felidézve az LMBT közösség szempontjából releváns megnyilatkozásaikat és szavazataikat, az eddigi jogalkotási tevékenység eredményeit és egyéb hasznos információkat, amelyek alapján mindenki eldöntheti, hogy kinek szavaz bizalmat az előttünk álló választásokon. Fontos, hiánypótló vállalkozás ez, amely végre ráébresztheti a hazai politikai szereplőket is arra, hogy számukra sem lehet közömbös a tevékenységük megítélése az LMBT közösség részéről.

Amint korábban is jeleztük, az LMBT személyek – éppen a kisebbségi helyzetük, és a társadalmi előítéletek miatt – várhatóan sokkal aktívabbak lesznek a választásokon, mint az össztársadalmi átlag, ezért a politikai pártoknak még mindig érdemes elgondolkodniuk azon, hogy ha eddig nem tették, akkor legalább most, a kampány végén próbálják megszólítani ezt a nem elhanyagolható jelentőségű választói kört.

Március elején Benvenuto Castellani olasz érsek egy tévéműsorban úgy nyilatkozott, hogy „minden sokszínűség gazdagság” – adta hírül többek között a QTC blog. Ugyanitt egy másik idézet is olvasható az érsektől: „Homoszexualitás – Nos, be kell vallani, hogy amikor ezt a szót kimondom, még mindig úgy tűnik, hogy van ebben valami belső ítélkezés. Ellenérzés van bennem ennek a szónak a használatával kapcsolatban. Ezért van szükség egy kulturális szemléletváltásra, mivel a sokszínűség gazdagít. Ami mindennél fontosabb, az az egyén méltósága. És csodálkozom azon, hogy miért tartják a fiatalok az egyházat ’homofóbnak’.” Minderről a hazai média semmilyen tájékoztatást nem adott, sem a világi, sem az egyházi (ez utóbbiban egyre gyakoribb, hogy már egyes katolikus főpapok megnyilatkozásait is cenzúrázzák), de az angol nyelvterületen nem lehetett eltitkolni az érsek szavait, amelyekre az egyházi reform támogatóinál is sokkal hamarabb, gyűlölettől izzó hangon reagáltak a konzervatív, fundamentalista katolikusok. A saboteur365 blog pár nappal később kelt posztjában szó szerint ezt írja: „…Benvenuto Castellani érsek helyesli a szodómiát… Hej, érsek! Szeretni akarod a buzikat? Nekem ne mond azt, hogy a buzik is értékesek. ’Minden sokszínűség gazdagság.’ Micsoda nagy rakás baromság, és egy katolikus érsek szájából is ez jön.” Kevésbé trágár, de hasonlóan elkeseredett szavakkal reagált rorate-coeli blognak az interjú utáni napon kelt posztja, amelyben – vélhetően a lejáratás szándékával – az érseki interjú alatt lefotózott bőséges büfé asztal fényképét is mellékelték. A poszt címe: „Homoszexualitás? Élettársi kapcsolat? ’Ideje nyitni a sokszínűség irányába’, mondta az olasz érsek”. Ezek után a cikkíró röviden összefoglalja az érseki interjút, majd így folytatja: „A ’Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?’-től a ’brávó’-ig [ld. Dolan bíboros szavait! – a szerk.], és a ’minden sokszínűség gazdagság’-ig … Mindez véletlen? Eljutottunk ahhoz a ponthoz, amikor már nincs érelme érvelni? A hierarchia nagy része magunkra hagy minket abban, hogy megvédjük mindazt, amit az Egyház (az apostoli hagyomány, amelynek a továbbadói vagytok!) mindig is tanított? Ez a keresztény hit és erkölcs megvédése ma: mindenki csak magára gondol…?”

Nem kétséges, hogy nehéz időszak vár ránk. Mindenkinek szorgosan kell imádkoznia azért, hogy a Szentlélek adjon világosságot ebben a nagyon nehéz helyzetben, de mindenkinek magának is meg kell tennie azt, ami rajta múlik. Ez utóbbiak közül talán az első az lenne, hogy mindenki tartózkodjon a másik fél elitélésétől, megbélyegzésétől, mert a vita elmérgesedése senkinek sem használ.

A jelen blogon két héttel ezelőtt közzétettünk egy egyszerűsített kérdőívet, melyen a Német Püspöki Kar által hivatalosan kezdeményezett morálteológiai változtatásokkal kapcsolatban kértük blogunk látogatóinak állásfoglalását. A kérdőív kitöltése nagyon egyszerű volt, mivel az „igen, a változtatást szükségesnek tartom – nem tartom indokoltnak a változtatást – nem tudom” válaszok közül kellett választani, az alábbi négy egyszerű kérdéssel kapcsolatban.

-        a családtervezésben a mesterséges eljárások és technikák alkalmazásának általános tilalma,

-        a házasság előtti szexuális kapcsolatok generális tiltása,

-        a homoszexuális kapcsolatok generális tilalma,

-        az elváltak esetében az újabb egyházi házasság lehetőségének kizárása.

A kérdőívre két nappal később ismét felhívtuk az olvasók figyelmét, megindokolva azt is, hogy miért tartjuk szükségesnek az ilyen kérdésekkel kapcsolatban a keresztény hívek véleményének a megismerését. Ez utóbbi érveket senki nem cáfolta, a poszthoz semmilyen komment nem érkezett.

Ennek ellenére az elmúlt két hétben (sőt valójában csak az első öt napban és egy ma) a kérdőívre mindössze 15 válasz érkezett, és a fent hivatkozott két weboldalt is mindössze 19-szer, illetve 17-szer nyitották meg. (Ebben nincs benne a blog főoldalát megnyitók száma, mert őket nem tudja figyelembe venni az oldalmegnyitás-számláló, de azt jól mutatják ezek a számok, hogy az érdeklődés is csekély volt a téma iránt, hiszen a legutóbbi 25 poszt esetében az oldalmegnyitások számának átlaga 33,72 volt, vagyis majdnem kétszer annyi, mint ezeké az oldalaké.) A válaszokat nem lehetett eddig megnézni, a válaszolók egymás véleményét eddig nem láthatták.

A válaszokat az alábbi táblázatokban összesítettük. Minden kéréskörre vonatkozott az alábbi bevezető: „Kérjük jelezze, hogy az alábbi négy témakör közül melyikben tartja indokoltnak a Katolikus Egyház tanításának korrekcióját, megváltoztatását. Ha az álláspontját indokolni szeretné, akkor ezt is megteheti, de indoklás nélkül is értékelhetőek a válaszok.” A válaszok (a jelen összefoglaló táblázatban „V”-vel jelölt oszlop) számát a válasz rövidített jele utáni oszlopban mutatjuk: (I – „Igen, a változtatást szükségesnek tartom”; N – „Nem tartom indokoltnak a megváltoztatását”; ? – „Nem tudom”). A táblázat negyedik oszlopában az indoklásokat szó szerint, minden korrekció és módosítás nélkül közöljük.

Láthatóan a kérdőívet csak olyanok töltötték ki, akik legalább két kérdéssel kapcsolatban szükségesnek tartják a Katolikus Egyház Katekizmusának módosítását, de a válaszadók többsége minden kérdéskör vonatkozásában ezen a véleményen volt. A konzervatív álláspont képviselői válaszra, sőt figyelemre sem méltatták a kérdőívet. A témával szemben megnyilvánuló elzárkózás okaként vélhetően azt jelölnék meg az érintettek, hogy meggyőződésük szerint az ő álláspontjuk az Egyháznak azért megváltoztathatatlan tanításai, mert kifejezik Isten akaratát, pedig, hogy valójában ki is értette meg jobban Isten akaratát, azt egyedül Isten tudja. A hívőknek segíteniük kellene egymást abban, hogy minél jobban megérthesse minden Istent kereső ember Isten akaratát, amihez azonban nemcsak egyirányú „kinyilatkoztatásokra” lenne szükség egyes hívők részéről (a kinyilatkoztatásnak ugyanis csak a Szentírást tekinthetjük!), hanem egymásra odafigyelő, a másik hívő álláspontjára nyitott, kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuló párbeszédre. Erről azonban aligha beszélhetünk, ha ilyen szinten csak elzárkózás tapasztalható – még a véleménynyilvánítás terén is – azok részéről, akik a továbbiakban is minden kérdéssel kapcsolatban a hivatalos egyházi állásponthoz ragaszkodnak.

Rossz előjel ez a Katolikus Egyház jövőjére nézve. Ilyen széleskörű nézeteltérés konkrét kérdések teológiai megítélésében évszázadok óta nem volt a Katolikus Egyházon belül, ezért megjósolhatatlan, hogy milyen következményekkel járhat az Egyház egészére ez a merev elzárkózás azok részéről, akik semmilyen nyitottságot nem mutatnak az új szempontokat felvető hívekkel az érdemi konzultációra.

Két héttel ezelőtt egy korábbi posztban beszámoltunk azokról a statisztikai adatokról, amelyek az LMBT emberekkel kapcsolatos kérdések megítélésének, az elmúlt évtizedben az amerikai társadalomban bekövetkezett változásait mutatták be. Azóta napvilágot látott egy 1.821 amerikai katolikus hívő megkérdezésével készült másik felmérés, mely Ferenc pápa első egyéves tevékenységének megítélésével, és az egyházi reformokkal kapcsolatban elemezte a katolikus hívek álláspontját. Az egyházi reformokkal kapcsolatos kérdésekben a vizsgálat eredményét az alábbi ábra foglalja össze:

Az USA-ban élő katolikusoknak a változásokkal kapcsolatos vágyai és várakozásai

A grafikon felső sorában azoknak a katolikusoknak az aránya látható, akik úgy gondolják, hogy meg kellene változtatni a Katolikus Egyház tanításait, az alsóban azoké, akik szerint 2050-ig biztosan, vagy esetleg meg is fog változni az egyházi tanítás az adott kérdésekkel kapcsolatban.

 Forrás: Pew Research Center, 2014 február 14-23. között, katolikusok megkérdezésével végzett kutatás

A felmérés eredményei alapján - jól láthatóan - lényegesen kevesebb amerikai gondolja úgy, hogy a változások biztosan, vagy legalább esetlegesen meg fognak történni ezekben a kérdésekben, mint ahányan azt indokoltnak és szükségesnek tartanák, saját meggyőződésük szerint. Ezt igazolta a fent hivatkozott, korábbi posztunkban bemutatott felmérés eredménye is, melynek kapcsán már akkor is felhívtuk a figyelmet arra, hogy milyen súlyos kockázatokat rejt mindez a Katolikus Egyház jövője szempontjából. Amint egy másik írásunkban is jeleztük már, a hívek álláspontjának vizsgálatát nem azért tartja senki sem lényegesnek, mert azt hiszi, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusáról „népszavazást” lehetne tartani, vagy a hívek pillanatnyi kívánságai szerint kellene azt alakítgatania az Egyháznak. Ugyanakkor tekintettel arra, hogy feltehetően a megkérdezett katolikusok is imádsággal, és a Biblia alapján alakították ki a saját álláspontjukat, hiba lenne ezeknek a felméréseknek az eredményeit egy mozdulattal leseperni az asztalról. Nem vitatva a Katolikus Egyház hivatalban lévő vezetőinek felelősségét és hatáskörét az Egyházi Tanítóhivatal döntéseinek alakításában, nyilván azt sem akarhatja senki, hogy a hívektől elszakadó, öntelt és gőgös vezető elitként végezzék munkájukat azok a püspökök, akiknek Jézus szeretetét, alázatosságát és szelídségét kellene megjeleníteniük a világban. Az apostolok mai utódainak is szól ugyanis Jézus figyelmeztetése:

Jézus azonban odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: "Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért." (Mt 20, 25-28.)

A válással kapcsolatban nagyon sokszor hangzik el, hogy annak, a Katolikus Egyház hatályos katekizmusában meghatározott generális tilalma a kinyilatkoztatáson alapul, mivel Jézus - az Atya akaratát közvetítve - egyértelműen megtiltotta a válást.

Jézus valóban egyértelműen fogalmaz ebben a kérdésben, de sajnos a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) e tekintetben nincs összhangban Jézus szavaival, márpedig akkor elég egyértelmű, hogy mit kell megváltoztatni…

Mit mond Jézus?

„Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, okot ad neki a házasságtörésre. S aki elbocsátottat vesz feleségül, házasságot tör. (Mt 5.32)”

Más Bibliafordításokban a „– hacsak nem paráznasága miatt –” szövegrész helyett „…a paráznaság esetét kivéve…”, vagy ehhez hasonló megfogalmazás olvasható.

Ezt a tagmondatot a KEK – teljesen érthetetlen módon – lényegében ignorálja, illetve teljesen eltorzítva interpretálja. Érdemes megnézni, mit tartalmaznak a KEK Harmadik rész, Második Szakasz, 6. cikkelyének a házasságtörésre, és válásra vonatkozó pontjai:

 IV. A házasság méltóságának megsértései

2380 A házasságtörés. A szó a házastársi hűtlenséget jelenti. Amikor két olyan fél létesít szexuális kapcsolatot egymással, még ha futólag is, akik közül legalább az egyik házas, házasságtörést követnek el. Krisztus a házasságtörést elítéli, még ha vágyban történik is. [131] A hatodik parancsolat és az Újszövetség feltételek nélkül tiltja a házasságtörést. [132] A Próféták kárhoztatják súlyosságát. A házasságtörésben a bálványimádás bűnének előképét látják. [133]

2381 A házasságtörés igazságtalanság. Aki elköveti, megszegi vállalt kötelezettségeit. Megsérti a házastársi köteléket, ami a Szövetség jele; sérti a másik házastárs jogát, és megtámadja a házasság intézményét azáltal, hogy megszegi a szerződést, amely annak alapjául szolgál. Veszélyezteti az emberi nemzés és a gyermekek javát, akiknek szükségük van a szülők szilárd egységére.

A VÁLÁS

2382 Urunk Jézus hangsúlyozta a Teremtő eredeti szándékát, aki a házasságot fölbonthatatlannak akarta. [134] Hatálytalanította azokat az engedményeket, amelyeket lassanként bevezettek a régi Törvénybe. [135]

Megkereszteltek között "a megkötött és elhált házasság nem bontható föl semmilyen emberi hatalom által és semmilyen okból, a halált kivéve". [136]

2383 A házastársak különélése a házastársi kötelék fönnmaradása mellett, a kánonjog által meghatározott esetekben törvényes lehet. [137]

Ha a polgári válás marad az egyetlen lehetséges eszköz bizonyos törvényes jogok érvényesítésére -- például a gyermekekről való gondoskodás vagy az örökség biztosítása --, erkölcsi vétség nélkül eltűrhető.

2384 A válás a természetes törvény súlyos megsértése. Föl akarja bontani a házastársak szabadon megkötött szerződését, mely arról szól, hogy mindhalálig egymással élnek. A válás megsérti az üdvösségnek azt a Szövetségét, amelynek a szentségi házasság jele. Egy új házas kötelék létrehozása, még ha a polgári törvény el is ismeri, tovább súlyosbítja a törést: az újra házasodott házastárs ilyen esetben a nyilvános és állandó házasságtörés állapotában van:

"A férjnek, miután feleségét elbocsátotta, nem szabad mást feleségül vennie; az elbocsátott asszonyt sem veheti más feleségül." [138]

2385 A válás rosszasága abból a rendetlenségből is fakad, amit a családi sejtben és a társadalomban okoz. Ezzel a rendetlenséggel súlyos sérülések járnak együtt a házastárs számára, aki egyedül marad; a gyermekek számára, akik sérülnek a szülők különválása miatt, és gyakran veszekedésük tárgyává válnak; további válásokat kiváltó rossz hatása valóságos társadalmi csapássá teszi.

2386 Előfordulhat, hogy az egyik házastárs a polgári bíróság által kimondott válás ártatlan áldozata; ő tehát nem sérti meg az erkölcsi törvényt. Lényeges különbség van a két házastárs között, akik közül az egyik őszintén törekedett arra, hogy hű maradjon a házasság szentségéhez és igazságtalanul elhagyták, a másik pedig saját súlyos hibájából egy egyházjogilag érvényes házasságot tönkretesz. [139]

Ha rákattintunk a [132]-es hivatkozásra, akkor ezt látjuk: „[132] Vö. Mt 5,32; 19,6; Mk 10,11; 1Kor 6,9--10.” Láthatóan tehát itt hivatkozik a KEK Máté evangéliumának 5. fejezet 32. versére, azonban nem reflektál a „– hacsak nem paráznasága miatt –”, vagy más fordításban „…a paráznaság esetét kivéve…” szövegrészre, márpedig ez egy hangsúlyos, és lényegi eleme Jézus Krisztus mondandójának. Isten akaratának megértéséhez természetesen figyelembe kell venni a teljes szövegkörnyezetet. Máté evangéliumának előző mondata így szól:

„Ezt is előírták: Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet. (Mt 5.31)”

Ezt a mondatot a KEK 2382-es pontjában a [134]-es számú hivatkozásban az alábbi kontextusba helyezi: „Urunk Jézus hangsúlyozta a Teremtő eredeti szándékát, aki a házasságot fölbonthatatlannak akarta. [134] Hatálytalanította azokat az engedményeket, amelyeket lassanként bevezettek a régi Törvénybe.” Vagyis teljesen úgy állítja be, mintha Jézus itt kizárólag az erkölcsi törvény fellazítását, felpuhítását kifogásolná, holott erről szó sincs! Jézus egyértelműen azt a bűnös, és miden jó érzésű ember által elítélendő gyakorlatot utasítja el, amely a férfit felruházta a válólevéllel történő elbocsátás jogával, lénygében bármilyen indok alapján (ad abszurdum akár azért is, ha nem ízlett a férfinek a felesége főztje!), ezáltal az asszonyt totálisan kiszolgáltatta a férfi kénye-kedvének. Ugyanakkor egyértelműen azt mondja Jézus, hogy csak a paráznaság esetén lehet elválni, de akkor igen. Mit jelent a paráznaság. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy ha az egyik fél házasságot tör, és ezt a gyakorlatát nem akarja feladni. Erről azonban a Bibliában szó sincs. A paráznaság szó szerint azt jelenti: „mással, mint az igazi”. Ezért is használja az Ószövetség a bálványimádásra is ugyanezt a szót (pl. Bír 2,17.), hiszen amikor a Zsidó nép idegen isteneket tisztelt, akkor mást tisztelt, mint az igazi. Jézus teljesen egyértelműen ebben az értelemben használja a paráznaság szót, amikor tiltja a válást a paráznaság esetét kivéve, vagyis azt az esetet, amikor a házasság mással jött létre, mint aki az igazi. Így válik érthetővé, hogy mit jelent az a szintén nagyon sokszor idézett mondat, hogy „Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét. (Mt19,6.)”. Egyértelmű tehát, hogy van olyan házasság, amit Isten kötött egybe, és azt ember szét nem választhatja, sem válólevéllel, sem más, ma elterjedt módszerekkel (ld. pl. a házasságot kívülről támadó családtagok által alkalmazott praktikák), de van olyan is, amelyet Isten nem kötött egybe, amikor a házasság nem az igazi, Isten kedves akarata szerint egymásnak teremtet felek között jött létre. Erre vonatkoznak Jézus szavai, amikor a válást a „paráznaság” esetében nevezi elfogadhatónak.

Szó sincs tehát arról, hogy a válással kapcsolatban a KEK-nek semmilyen korlátozást nem kellene tartalmaznia. Mindazok az érvek, amelyek arra vonatkoznak, hogy a válás lehetővé tétele az Egyház részéről, az isteni akarat figyelmen kívül hagyását, a házasság javainak sutba dobását jelentenék, tejesen alaptalanok. Épp ellenkezőleg! Ha a házasság felbonthatatlansága valóban arra vonatkozna, amire Isten örök akarata szerint vonatkoznia kell (és kellett volna eddig is), akkor tudnak igazában kibontakoznia házasság javai, amelyeket Szent Ágoston olyan gyönyörűen leírt az erről szóló művében. Ez tehát nem jelent szabadosságot, a hűtlenség elfogadását, az egymás iránti felelősségvállalás eltörlését. Isten akaratának megértése az ember számára folyamatos tanulás, egy csodálatos, soha véget nem érő kihívás. Nem lenne szabad aposztáziával vádolni azt, aki a házasság szentségével kapcsolatban megpróbálja jobban megérten Isten örök akaratát, mint ahogy elődeinknek sikerült.

Reinhard Marx bíboros, a Német Püspöki Kar e héten megválasztott új vezetője, tegnap aláírta azt a javaslatot melyben a német püspökök hivatalosan is kiállnak az elvált és újra megházasodott katolikus hívek számára a szentségek kiszolgáltatása mellett, egy átmeneti, „penitencia” időszaknak nevezett idő leteltével – adta hírül a legtöbb nagy hírportál az AP hírügynökségre hivatkozva (ld. pl. abcnews.go.com hírét).

A hazai katolikus hírportál nem számolt be erről az eseményről, sőt úgy tűnik, hogy a bíboros megválasztásáról szóló tudósítást is utólag „korrigálták”. Eredetileg ugyanis a mandiner.hu által is átvett Magyar Kurír cikk ide vonatkozó része így szólt:

A Münsterben ülésező német főpásztorok március 12-én, szerdán Reinhard Marx bíborost választották meg Németország püspöki konferenciájának új elnökévé…

A Münsterben ülésező német főpásztorok március 12-én, szerdán Reinhard Marx bíborost választották meg Németország püspöki konferenciájának új elnökévé.

A 60 éves főpásztor Robert Zollitsch nyugalmazott freiburgi érsek utódaként lép e hivatalba. Zollitsch érsek neve életkora miatt nem szerepelhetett az elnökké választható bíborosoké között.

Reinhard Marx bíboros, München-Freising érseke több hivatalt tölt be a Szentszéknél: tagja annak a bíborosi tanácsnak, amely a pápát egyházkormányzati és a kúria reformjait illető kérdésekben segíti, továbbá tagja a Katolikus Nevelésügyi Kongregációnak, a Keleti Egyházak Kongregációjának és az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának. Ő az Európai Unió Püspöki Konferenciái Bizottságának (COMECE) elnöke és az új vatikáni Gazdasági Tanács koordinátora.

Marx bíboros a szerzője A tőke című, az egyház társadalmi tanítását az ő nézőpontjából bemutató kötetnek, amely magyarul is megjelent. A bíboros tudatosan játszott rá névrokona hírnevére.

A bíboros nemrég vitába keveredett a Hittani Kongregáció vezetőjével. Gerhard Ludwig Müller érsek ugyanis Robert Zollitsch nyugalmazott freiburgi érseket arra kérte: vonja vissza a szeptemberben Kéznyújtás címmel megjelent lelkipásztori irányelveket, amelyekben Zollitsch bizonyos körülmények között lehetőséget lát arra, hogy az eucharisztia szentségéhez járuljanak azok az elvált és újraházasodott katolikusok, akiknek előző, szentségi házassága nem rendezhető, polgárilag megkötött új házasságukat pedig kellően felelősségteljes módon élik meg.

Müller érsek levelére Reinhard Marx, aki Ferenc pápa nyolc fős tanácsadó testületének is tagja, kritikát fogalmazott meg a Hittani Kongregáció prefektusának álláspontjával szemben. A bíboros szerint „a prefektus nem zárhatja le ezt a vitát. Annak leszünk tanúi, hogy széles körű párbeszéd indul a kérdésről, de hogy milyen eredménnyel zárul, azt ma még nem láthatjuk előre”. Marx bíboros korábban maga is kritizálta a freiburgi dokumentumot, elítélve a különutas magatartást, rámutatva, hogy összhangban kell maradni az Egyházi Tanítóhivatallal.

Csakhogy az a link, amely elvileg erre a cikkre mutatott, immáron nem működik, helyette egy másik linken keresztül elérhető oldalon ennyi olvasható a Magyar Kuríron a püspökkari elnök megválasztásáról:

Reinhard Marx bíboros a német püspöki konferencia új elnöke

2014. március 12. szerda 14:45

A Münsterben ülésező német főpásztorok március 12-én, szerdán Reinhard Marx bíborost választották meg Németország püspöki konferenciájának új elnökévé – közölte a Radio Vatikan

A 60 éves főpásztor Robert Zollitsch nyugalmaztott freiburgi érsek utódaként lép e hivatalba. Zollitsch érsek neve életkora miatt nem szerepelhetett az elnökké választható bíborosoké között.

Reinhard Marx bíboros, München-Freising érseke több hivatalt tölt be a Szentszéknél: tagja annak a bíborosi tanácsnak, amely a pápát egyházkormányzati és a kúria reformjait illető kérdésekben segíti, továbbá tagja a Katolikus Nevelésügyi Kongregációnak, a Keleti Egyházak Kongregációjának és az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának. Ő az Európai Unió Püspöki Konferenciái Bizottságának (COMECE) elnöke és az új vatikáni Gazdasági Tanács koordinátora.

A német püspöki konferencia elnökévé való megválasztása után adott első nyilatkozatában Marx bíboros nagy kihívásnak nevezte új tisztségét.

Magyar Kurír

Láthatóan erősen megkurtították a jelenleg elérhető változatot a Mandiner által átvetthez képest, aminek az okait nem nehéz kitalálni, ha megnézzük, hogy mi hiányzik a rövidített változatból, és figyelembe vesszük, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar (MKPK), amelynek a hivatalos hírportálja a Magyar Kurír, alapvetően ugyanahhoz a konzervatív irányvonalhoz tartozik, amelyhez a hosszabb cikkben említett Müller bíboros is. Ezek után azon sem csodálkozhatunk, hogy a Magyar Kurír nem számolt be az új vezetés egyértelmű kiállásáról a megválasztása előtt már a Német Püspöki Kar által megfogalmazott reformelképzelések mellett (melyekről korábban mi is hírt adtunk).

Nagyon tanulságos, hogy Marx bíboros álláspontjával kapcsolatban még egy olyan kommentelő is az alábbi kritikus bejegyzést tette, aki egyébként saját blogjának egyik posztjában népszerűsítette a vatikáni kérdőívvel kapcsolatos írásainkat:

Blogin http://apologetika.blog.hu 2014. március 13. 14:00

Szomorú látni, mikor papok sem értik, hogy az eucharisztikus communióban való részvétel tilalma nem büntetés a szimultán második házasságban élők számára, hanem életállapotukból fakadó következmény. A minap épp egy ökumenikus teológus anyagát olvastam erről, szegény láthatólag nem katolikus teológus, mert ő maga sem értette, végül bíborosok magyarázták el neki. De amíg vágyvezérelten gondolkodunk, addig hittudományi kérdésekben nem várhatunk eredményt. Különösen ezért fájó mindezt klerikusoktól tapasztalni.

Illő és alkalmas az efféle sajnálatos helyzetbe kerülteket a szentáldozásnál kihívni és megáldani, de az Oltáriszentséget kiszolgáltatni számukra nem lehetséges, és ebben aligha várható radikális változás sem az idei különleges családpasztorációs szinódus, sem a jövő évi rendes szinódus döntései nyomán, jóllehet a kegyelem ideje eljön a szimultán második házasságban élőknek is. De remélhetőleg teológiailag és kánonjogilag is rendezett módon.

Nagyon árnyaltan kell tehát a hazai Katolikus Egyház (és persze különösen a világegyház) jelenlegi állapotát értékelni, hiszen nagyon sokféle szempont mentén oszlanak meg a vélemények. Ugyanakkor az már biztos, hogy csak úgy lehet reális képet kapni minderről, ha nem elégszünk meg a hazai hivatalos katolikus média által bemutatott információkkal.

Mától lehet püspököt jelölni, persze nem Magyarországon (itthon azért ettől még távol vagyunk), hanem az USA-ban, Minneapolisban, ahol John C. Nienstedt érseket, az általa vezetett egyházmegyében elkövetett szexuális visszaélések miatt, a hívek és a papság közösen szeretnék leváltatni (az előzményekről tavaly novemberben írtunk a jelen blogon). A Catholic Coalition for Church Reform nevű szervezet (amely nem keverendő össze az általunk már korábban is támogatott Catholic Church Reform nevű szervezettel) most azt kezdeményezte, hogy a hívek tegyenek ajánlást egy új püspök személyére. Ehhez egy online kitölthető ajánlóívet is készítettek, amelyen a kánonjogból idézik, hogy a jelöltnek legalább 35 évesnek kell lennie, és legalább ötéves lelkipásztori gyakorlattal kell rendelkeznie. További szempontokat is adnak a híveknek, majd három ajánlást lehet tenni, mindháromhoz rövid indoklást fűzve.

A jelenlegi érseket egyébként tavaly decemberben megvádolták azzal, hogy ő maga is követett el szexuális visszaélést egy kiskorú fiúval szemben 2009-ben, ugyanis egy fényképen az érsek egyik keze a fiú fenekénél volt. Az esetet részletesen leírta a startribune.com hírportálnak a témával foglalkozó posztja. Az eljárás idejére az érsek visszavonult az aktív szolgálatból, de mivel négy nappal ezelőtt a rendőrség úgy döntött, hogy nem tartja indokoltnak a vádemelést, ezért gyorsan újra munkába állt, amint ez a thecatholicspirit.com oldalon olvasható hivatalos közleményből kiderül. Tekintettel arra, hogy az érsek kifejezetten konzervatív beállítottságú, vagyis az Amerikai Püspöki Karon belül a többségi irányvonalhoz tartozik, felettébb kétségesnek tűnik a CCCR akciójának sikere, de a fejleményeket a továbbiakban is nyomon követjük.

A Katolikus Egyház reformjával kapcsolatban egyre gyakrabban lehet találkozni olyan vélekedésekkel, hogy bár szükségesek bizonyos változások, de ezek nem lehetnek forradalmiak, hanem csak lassú fejlődés képzelhető el, nem lehet „revolúció”, csak „evolúció”. Az 1848-as forradalom ünnepén érdemes a történelmi tapasztalatokra támaszkodva megvizsgálni, hogy mit jelent ez ma, hogyan értelmezhető azokkal a változásokkal kapcsolatban, amelyeket a Katolikus Egyházon belül egyre többen, és egyre határozottabban sürgetnek.

Az evolúciónak és a revolúciónak a lényege ugyanaz: a változás. A különbség a formában, a változások módjában és az idő tényezőben van. Ez utóbbival kapcsolatban azonban a történelmi tapasztalatokból tudjuk, hogy a változások időtartamában, időigényében sincs akkora különbség, mint amekkora első ránézésre látszik. A forradalom ugyan gyors változást jelent, valójában azonban minden forradalomnak van előzménye, és a következményei is elnyújtva, sokszor csak évtizedek múlva, vagy még akkor sem jelentkeznek abban a formában, ahogy a forradalmárok szerették volna.

A Katolikus Egyházon belül a hívek egyre nagyobb része által szükségesnek tartott változások is olyanok, amelyeket részben már évek, évtizedek, sőt talán évszázadok óta szeretnének elérni az Egyház megújulását támogatók. A kérdés csak az, hogy a szükséges változások milyen módon, milyen formában következnek be. A változásnak mindig vannak ellenzői, így van ez a Katolikus Egyházon belül is. Forradalmak akkor szoktak kitörni, amikor a változások ellenzői vannak hatalmon, kisebbségbe kerülnek, ugyanakkor ragaszkodnak a hatalmukhoz. Ha a hatalmon lévők is belátják a változás szükségességét, képesek és hajlandóak végrehajtani a szükséges változásokat, akkor az a békés fejlődést eredményez. Csakhogy azok, akik pillanatnyilag hatalmon vannak, a változásokkal szemben sokszor – látszólag, vagy ténylegesen – ellenérdekeltek. Az ellenérdekeltség általában rövidtávú, ez is hozzájárul ahhoz, hogy az idősebbek inkább ellenzik a változásokat.

A változások ellenzői mindig elvi, ideológiai okokkal magyarázzák, próbálják alátámasztani saját álláspontjukat. Ez különösen jellemző a Katolikus Egyházra, ahol az egyházi tanítás megváltoztathatatlanságának elvére hivatkoznak azok, akik nem akarnak változást. A fennálló rend, az azt alátámasztó ideológia megváltoztathatatlanságát az idő mindig olyan látványosan cáfolja meg, hogy utólag már senki nem hivatkozik rá. Így lesz ez a Katolikus Egyházban is, hiszen a hit igazságait soha, egyetlen ember sem birtokolhatja teljes körűen.

A forradalom általában nagyobb áldozatokkal jár, mint a békés fejlődés, ezért ez utóbbi hosszabb távon mindenkinek érdeke. Adja Isten, hogy a Katolikus Egyház vezetői is megértsék ezt, és ezt az utat válasszák.

Amikor egy évvel ezelőtt a Sixtus-kápolna kéményéből felszállt a fehér füst, nagy volt a várakozás. Ferenc pápa kétségtelenül nagy hangsúlyt fektet a jó PR-ra, de miután a média hatása minden eddiginél erősebb, és folyamatosan továbberősödik, nincs is nagyon más választása, ha el akar érni valamit a világban. A lényeg inkább az a cél, amit el akar érni, és az, hogy a céljaiból mennyit tud megvalósítani.

Az elmúlt egy év történései sok mindent elárulnak. Nem lehetett volna ilyen jó PR-t kreálni, ha nem lenne mögötte olyan ember, aki hitelessé tudja tenni a róla kialakított képet. Megválasztása utáni első megszólalása (Buona sera!), amellyel a nem hívőket is köszöntötte, az egyszerűség, a közvetlenség, az empátia kifejezése, ugyanakkor az óvatos irányváltás megkezdése, amelyet még éppen el tudnak viselni a konzervatívok, de már érzékelnek, és köszönettel fogadnak a változást akarók – mindezt nem lehetett volna csupán a PR eszközök segítségével sikeresen kommunikálni, ha nincs mögötte egy hiteles ember.

A pápa megválasztásának mai, egyéves évfordulója alkalmából hálaadó szentmise lesz a Szent István bazilikában. Természetesen a hálaadás fontos, de sajnos ez inkább protokolláris esemény, mintsem őszinte imádság lesz, hiszen az egyházi és a világi vezetők részvétele szükségserűen ilyen következményekkel jár.

Ezért nem is az a fontos, hogy ezen a misén vegyenek részt minél többen (amúgy is biztos sokan lesznek ott), hanem az, hogy minél több hívő magában mondjon egy imát. A hálaadás mellett azonban érdemes azért is imádkozni, hogy a célok, amiket a pápa meg akar valósítani, valóban szolgálják az egyház, és az emberiség javát, és a jó célokat minél eredményesebben tudja valóra váltani a ma egy éve megválasztott egyházfő.