az ezer színű világ

Szerző: Prisma

A gyermekvállalás és a gyermekek felnevelése körül minden történelmi korban és társadalmi közegben éles viták folytak.

A nemzetközi sajtóban most épp az terjedt futótűzként, nem kevés politikai felhanggal, hogy Donald Trump által meghirdetett illegális bevándorlók kitelepítése kapcsán hat hét alatt kétezer gyereket kellett családjuktól elszakítani.

Itthon Böjte Csaba OFM nyilatkozott, hogy az általuk szeptemberre tervezett felvonulással, 500 gyermek bevonásával, a gyermekvállalás fontosságára szeretné felhívni a figyelmet.

Nem elhanyagolható kérdésben– a magyar hivatalos állásponthoz közelítve – arra is reflektált, hogy mit gondol a meleg párok gyermekvállalásával kapcsolatosan. Egyetértve azzal, hogy Isten szándékát figyelembe véve is fontos az előre átgondolt döntést meghozni, és amellett kitartani, nem volt helyes a megközelítése.

Az egészséges családban való nevelés fogalma kapcsán, meleg és keresztény, szociálpolitikában és így gyerekvédelemben (védelembe vételtől az örökbefogadásig) jártas szakemberként, a nemzetközi szakirodalmat is figyelembe véve, megfontolásra kell kérnem a még Kirulyból, tevékenysége legelejétől ismert, és több formában is támogatott lelki vezetőt.

Az cél minden esetben a családba való visszahelyezés, ha szándék szerint átmenetileg is, de kiemelésre került(ek) a gyerek(ek). Csaba atya gyermekmentő tevékenysége első lépéseinek oka, hogy a román rendszerváltás utáni bányavidék társadalmi hanyatlásával a mélyszegénység és kilátástalanság miatt nem tudták a családok a gyermeknevelési feladataikat ellátni. Nem vitatva Csaba atya munkásságát, de épp ezáltal az egészséges, azaz szeretetteljes család fogalmát épp ő tudná leginkább látni, hogy az élethelyzetek sokszínűsége és nehézségei miatt az nem fekete-fehér minden esetben. Ha a gyereket ki kell emelni, és számára feltételezhetően jobb és egészségesebb élethelyzet biztosítható, meg kell tenni.

Az egészséges család fogalmával épp ő jár vékony jégen. Mennyire egészséges egy intézményi, önkéntesekre alapozott hálózatot működtetni? Felveti a jogos kérdést, hogy gyűjtéseinek alapja, miért nem a mélyszegénységben élő családokat szociális programok támogatására irányul, hogy gyerekük családban tartására képessé tenni lehessen őket. Ismerve, hogy ehhez alapvetően politikai intézkedések is kellenek, de pont ő tudja, hogy Isten kegyelme mily nagy, ha azt jó szándékra kérik hívei. Ezt a román hatóságok „megtűrő” viszonya is épp jól szemlélteti.

Nagy felelősség (nemcsak anyagilag) működtetni egy ekkorára duzzadt ellátórendszert, így pont Csaba atya tudja a legjobban, hogy politikai és helyileg kényes kérdésekben tanácsos távol maradni, hacsak más oka nincs rá.

Az, hogy ezzel egy időben a „szivárvány családokat” áthallással a fogyatékkal élőkhöz hasonlítja, enyhén szólva sem felel meg a Jézus által hirdetett szeretet fogalmának, amelyre épp ő alapozza ellátórendszerét. Természetesen lehet szempontokat felhozni pro és kontra, attól még a kérdés, amely ügyében egyfajta véleményt sugall, ugyanaz: családjukból kiemelt rászoruló, vagy épp saját gyereknek képesek-e melegek/önkéntesek/szerzetesek szeretetet adni?

Igen, a melegeknek is részt kell venni Csaba atya felvonulásán, mert mi is az egészséges, azaz szeretetteljes gyereknevelés mellett állunk ki. Ki intézményesítve, ki saját, azonos nemű párjával, betartva az Isten által elrendelt tízparancsolatot, így a hatodikat is.

A newwaysministry.org blog legújabb posztjában bemutatják Mark Dowd-t, akinek mostanában jelent meg önéletrajzi írása. Ennek eredeti címe és elérhetősége: Queer and Catholic: A life of contradiction. A szerző egy középkorú (58 éves), nyíltan meleg, katolikus hívő, aki egy ideig Dominikánus barátként belülről is látta a homoszexuális szerzetesek és papok helyzetét a Katolikus Egyházban, majd a BBC TV-s és rádiós újságírójaként nyíltan beszélt saját tapasztalatairól. Eközben jó kapcsolatban maradt a korábbi rendtársakkal, az őt szerető és elfogadó papokkal és hívekkel, kitartott a katolikus hit és vallásgyakorlás mellett, de tisztán és világosan rámutatott azokra a tévedésekre, amelyeket a hivatalos egyházi tanítás hirdet a homoszexualitással kapcsolatban.

A könyv szerzőjével készített interjúban olyan kérdésekre kapunk választ, hogy milyen ellentmondásokra utal a szerző könyv alcímében, hogyan fogadták szülei – akiknek dedikálta a könyvét – a coming out-ját, segítette, vagy hátráltatta a Dominikánusoknál töltött két év a spiritualitásának és a szexualitásának az összeegyeztetését, mivel tudják az LMBT emberek megajándékozni a Katolikus Egyházat, és miért kellene a melegeknek megmaradniuk a Katolikus Egyházban. A riporter utolsó kérdése a könyv szerzőjéhez: „Mint meleg katolikus, bízik-e abban, hogy az Egyház egyszer majd jobban fogja biztosítani a teljes egyenlőséget az LMBT embereknek?” A válasz elég elszomorító: „Az én életemben nem” – válaszolja a szerző, majd kristálytiszta logikával megmagyarázza, hogy miért nem várható változás az egyháznak a homoszexualitással kapcsolatos tanításában. Ennek természetesen semmi köze nincs azokhoz a mondvacsinált igei hivatkozásokhoz, az úgymond következetes egyházi hagyományhoz, amikre a fundamentalista szószólók hivatkozni szoktak, hanem két nagyon is evilági okot említ, ami miatt pesszimista (realista?) a jövőt illetően. Az egyik, az 1968-as Humana Vitae enciklika, melynek téziseit ugyan a katolikus hívek 90 %-a elutasítja, azonban ennek bármilyen korrekciója esetén a fundalmentalisták azonnal relativizálásról, egy csúszós lejtőn való elindulásról beszélne. A másik, az afrikai hívek megtartása, akiket már eddig is túl nagy arányban szippantott el az iszlám és a protestáns evangéliumi keresztény felekezetek. A hipokrita szellemben szocializálódott afrikai tömegek nagy számban szakadnának el Rómától, ha a Katolikus Egyház változtatna a homoszexualitással kapcsolatos tanításon. Márpedig ez a befolyás és a hatalom további csökkenésével járna, így aztán inkább beáldozzák a nyugati keresztényeket, akik nem utolsó sorban pont azért az embertelen és istentelen tanításért hagyják el az Egyházat, amivel az tönkre teszi a meleg katolikus hívek evilági életét, és megpróbálja elvenni tőlük az örök élet reményét is.

Nagyon tanulságos írás ez a könyv, melyet (talán titokban) remélhetőleg el fognak olvasni a katolikus klérus vezető tisztségviselői közül is néhányan, és elgondolkoznak azon, hogy helyes dolog-e a saját pillanatnyi pozíciójuk erősítése, vagy legalább is megtartása érdekében Jézus tanításától teljesen idegen egyházi tanításhoz ragaszkodni, ezzel megnyomorítva az Egyház sokmillió meleg és leszbikus tagjának életét.

A lényegében véglegesnek tekinthető választási eredmények alapján megállapítható, hogy a Momentumnak nem sikerült a macroni bravúr, nem tudott egy-két év alatt a semmiből kormányzati tényezővé válni. Persze Macron nem a „semmiből” lett köztársasági elnök, hiszen előtte évekig gazdasági miniszter volt, és csak elnökjelöltnek jelentkezett be alig egy évvel a választások előtt, amit aztán meg is nyert, de azért előtte már évekig komoly pozíciókat töltött be. Ezzel szemben a Momentum ifjú csapata semmilyen kormányzati tapasztalattal nem rendelkezett, és – bár Macron is a legfiatalabb elnöke Franciaországnak – a koruk alapján még a francia elnöknél is sokkal fiatalabbak voltak, amikor berobbantak a hazai politikai csaták frontvonalába. Nincs tehát semmi szégyellni valójuk a választási eredmények kapcsán, de azt mégis érdemes átnézni, hogy mik voltak azok a hibák, amiket nem kellene még egyszer elkövetni a következő választásokon.

Szervezeti kérdések

Korábban már írtunk arról egy rövid cikksorozatot (1., 2., 3., 4., 5.), hogy mik a „politika-csinálás” szükséges, de egyen-egyenként nem elégséges feltételei, amelyeket a Momentum, többé-kevésbé teljesített is, de egyes területek azért lefedetlenek maradtak. A szervezet-építés terén nem sikerült országosan olyan tagságot beszervezni, és olyan helyi szervezeteket felállítani, amelyek komoly vonzerőt jelenthettek volna a szimpatizánsok, a párttagságot nem vállaló, de a szervezet iránt szimpátiát, vagy legalább is érdeklődést mutató választók felé. Ahogy az előző posztban is jeleztük, az előttünk álló önkormányzati választási kampány egy kifejezetten jó alkalom a szervezetépítés, a helyi szervezetek felállítása és megerősítése szempontjából.

A szervezetépítés a „politikacsinálás” másik két „tartóoszlopának”, a PR-nak és a programalkotásnak, a politikai képviseletnek is az alapja. Hatékony és hiteles PR tevékenységre csak olyan párt képes, amelyiknek vannak erős helyi szervezetei. Ugyanígy a választók számára fontos üzeneteket, vonzó programot csak olyan párt tud készíteni, amelyiknek a választók széles tömegeibe gyökerező helyi szervezetei vannak.

PR aktivitás

A PR területén volt a legsikeresebb a Momentum, ez segítette hozzá ahhoz, hogy országos hírű, a parlamenti bejutást reálisan célba vevő szervezetté váljon. Ugyanakkor elkövetett néhány baklövést is a PR terén. Ilyen volt a nyugat-európai nagyvárosokban folytatott kampány hazai kommunikációja (ami a hazai választók többségében negatív érzelmeket ébresztett), és kampány végén a fenyegetőző hangnem átvétele a baloldali pártoktól (ld. pl. a felcsúti fegyház alapkő-letétele). A kampány végére a választóknak már nagyon elegük lett abból, hogy a politikai ellenfelek börtönbüntetéssel fenyegetik egymást, miközben a legtöbb ilyen fenyegetőző maga is vélhetően sáros volt ebben-abban. Ebbe  a fenyegetőző kórusba nem kellett volna beállnia a Momentumnak.

Programalkotás és képviselet

A Momentum joggal lehet büszke arra, hogy egy komoly választási programot állított össze. Ugyanakkor ez a program az egyes szakmai részletkérdésekben igencsak hiányos volt (ld. pl. az egészségügy, melyre vonatkozóan a javaslataik és elképzeléseik – bár messze részletesebbek voltak a többi párt hasonló témában közzétett programjánál – nem adtak választ sok olyan kérdésre, amelyek alapvetőek lennének a válság leküzdéséhez). Ezzel részben összefügg, hogy a párt programját nem képviselték az egyes területen hitelesnek tűnő szakemberek, ilyenek „nem adták az arcukat” hozzá.

Mindezek, és a jelen rövid összefoglalóban nem említett hibák és hiányosságok azonban korrigálhatóak, és amennyiben ezeket a korrekciókat meg tudja tenni a Momentum a következő választásig, akkor jó esélye van arra, hogy a támogatottsága egy nagyságrenddel nagyobb legyen.

A választások okozta sokkból felocsúdva, és az ellenzéki tüntetésen résztvevők magas számából erőt merítve, itt az ideje meghatározni a továbblépés irányát. A nem fideszes többség egyértelmű elvárása a mára leginkább szitokszavakká vált nemzeti együttműködés rendszerének (NER) a lebontása, és egy teljesen új alapokon álló közmegegyezés kialakítása, megvalósítása. A tüntetés legfőbb üzenete az volt, hogy ezt a célját a többség nem adta fel a Fidesz győzelme, a parlamenti kétharmad ismételt megszerzése után sem, ezért ma mindenkinek, aki egy kicsit is felelősséget érez az ország jövője iránt, erre kell törekednie. Ugyanakkor a tüntetés azt is megmutatta, hogy a változást akaró többség – minden kormánypárti propagandariogatással ellentétben – ragaszkodik ahhoz, hogy a céljait békés keretek között, erőszak-mentesen, a jelenlegi jogrendet el nem fogadva, de amíg érvényben van, addig azt tiszteletben tartva érje el.

Azt a tényt, hogy az országban számos területen mély válság van, igazában senki sem vitatja. A legfontosabb a bizalmi válság, hiszen még Orbán Viktor sem tudta leplezni meglepetését a kétharmados többség megszerzését látva, amit a közvélemény-kutatások alapján a fideszesek többsége sem szeretett volna. Nehéz is elfogadni azt a tényt, hogy a választók egyharmadának támogatását élvező pártszövetségnek kétharmados, alkotmányozó többsége van az országgyűlésben, ahol együtt fognak ülni az egymást immáron évek óta (és nem is alaptalanul) kölcsönösen hazugsággal, lopással, korrupcióval vádoló politikusok. A bizalmi válsággal részben összefügg, az ország hosszú távú jövője szempontjából még fontosabb a demográfiai válság. A népességfogyás, a fiatalok elvándorlása, a gyermekszám csökkenés, a társadalom rohamos elöregedése, az aktívkorúak arányának csökkenése azt jelenti, hogy az ország rövid időn belül soha nem látott válságjelenségekre számíthat. A demográfiai válság ugyanis szükségszerűen a kiépült jóléti rendszerek összeomlásával fenyeget, ami a már megszerzett jogok, a már elért és megszokott társadalmi szolgáltatások elvesztése miatt sokkal súlyosabb társadalmi konfliktusokhoz fog vezetni, mint amilyeneket ezeknek a szolgáltatásoknak a hiánya okozott a múlt század elejét megelőző időkben. Akkor ugyanis még az volt természetes a tömegek számára, hogy az állam nem működtet szociális, egészségügyi és oktatási ellátórendszereket, a mai emberek számára azonban már elképzelhetetlen, és ezért teljességgel elfogadhatatlan, hogy az állami szolgáltatásokról le kelljen mondaniuk. Egyetlen példát említve: a nyugdíjak elértéktelenedése, vagy a nyugdíjkorhatár további kitolása egyaránt a megélhetést biztosító ellátások hiányát fogja okozni az idős embereknek, ami tömegesen hajléktalanná váló, éhező, megélhetési bűnözésre kényszerülő öregek horrorisztikus vízióját vetíti elénk.

Ugyanakkor vannak olyan válságjelenségek, amelyeket már ma is mindenki a saját bőrén érezhet. Az oktatás válsága talán még a legkevésbé súlyos, bár a felmérések jól mutatják, hogy nemzetközi összehasonlításban a magyar fiatalok tömegei egyre jobban leszakadnak a fejlett országokban felnövekvő hasonló korú társaikhoz képest, az idegen nyelvek ismerete továbbra is botrányosan alacsony, amivel ugyan itthon tartani nem lehet a fiataljainkat, de aminek köszönhetően lényegesen alacsonyabb színvonalú (és javadalmazású) munkákat tudnak csak elvégezni, mint a hasonló korú nyugati társaik. Az egészségügyi és a szociális ellátás csődje azonban mára mindenki számára egyértelmű, mindenkinek vannak olyan személyes élményei, amikor nyilvánvalóvá váltak az ellátórendszer működésének súlyos, gyakran emberi életeket veszélyeztető hiányosságai, zavarai, pedig a laikusok által ismert válságjelenségek csupán töredékét képezik mindannak, amit a területen dolgozó szakemberek (saját egzisztenciális érdekeik, és szakmai önbecsülésük miatt) évek óta megpróbálnak leplezni, saját erőfeszítéseikkel ellensúlyozni, amíg csak lehet.  

A kérdés csak az:

Mi az előremutató irány 2018 áprilisában?

A tüntetés egyik sokszor hangoztatott célja az új választás volt. Ez a kulcs, az új választás. Lesz új választás. Egy év múlva: az önkormányzati választás. Arra persze joggal mondhatja mindenki, hogy az önkormányzati választásnak ma Magyarországon semmi jelentősége, hiszen az önkormányzatok elvesztették feladataik és hatásköreik nagy részét, a NER lénygében felszámolta az önkormányzatiságot. Ráadásul még azt sem lehet mondani, hogy ez a lépés indokolatlan, érthetetlen lett volna. Be kell látni, hogy Magyarországon az önkormányzatok nem tudtak felnőni azokhoz a feladatokhoz, amiket a rendszerváltás után megkaptak. Egy-két tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, az önkormányzatok nem tudták rendbe hozni a tulajdonukba és hatáskörükbe került ellátórendszereket, nem voltak olyan jó gazdái az iskoláknak, kórházaknak, rendelőintézeteknek, szociális és gyermekvédelmi intézményeknek, amilyennek a rendszerváltáskor reméltük, amilyennek elképzelték az új önkormányzati rendszer megálmodói. Az állami finanszírozásnak kiszolgáltatott, az állami kezességvállalásra apelláló, az elégtelen normatív finanszírozást kiegészítő, az államhatalom kényétől, kedvétől függő kiegészítő forrásokért ácsingózó önkormányzati fenntartók képtelenek voltak két évtized alatt rendbe hozni a saját intézményeiket. Ezek a tények akár logikus és racionális magyarázatát is adhatták volna annak nagyszabású államosításnak, amit a nagy ellátórendszerek terén a Fidesz 2010 után végrehajtott, más kérdés, hogy ennek hátterében egy nagy adag hatalomkoncentrációs szándék is meghúzódott, hiszen ez motiválta a közigazgatási rendszer átalakítását is. Leplezetlen szándéka volt a pártelnök-miniszterelnöknek, hogy megtörje azoknak a politikai álláshalmozó helyi kiskirályoknak a hatalmát, akik polgármesterként, és parlamenti képviselőként túlságosan erős ellensúlyt tudtak képezni a központi hatalmi centrummal szemben. Csakhogy a centralizáció azzal járt, amivel minden államosítás járni szokott: fennmaradt az alacsony színvonalú, gyenge hatásfokkal működő intézményrendszer, mely továbbra is a korrupció melegágyaként a források elherdálását, és nem az állampolgárok magasabb szintű ellátását biztosították. Az állam sem bizonyult jobb gazdának az önkormányzatoknál, sőt! Ezt persze a kormánypárti politikusok és szavazók is látják, tudják, csak saját politikai érdekeik miatt nem beszélnek róla.

Ilyen helyzetben a jövőre esedékes önkormányzati választások előtt az ellenzék számára lehetőség és felelősség is, hogy az előttünk álló egy évben az önkormányzatiság helyreállításának követelésével tematizálja a politikai közbeszédet. Az ellenzéki pártoknak ebben a kérdésben sokkal könnyebb lehet megteremteni az összefogást, több okból. Egyrészt azok a pártvezetők, akiknek az egyéni ambíciói, önző egzisztenciális érdekei akadályozták az ellenzéki együttműködést, most szépen beülnek a Parlamentbe a Fidesz irányításával „rágni a gittet”, és sem érdekük, sem energiájuk nem lesz arra, hogy a jövőbeni egyéni ambícióik miatt megakadályozzák a közeledést pártjaik második vonalbeli vezetői és szavazóbázisai között. Másrészt a helyi szinteken az együttműködés még az ellentétes oldalon állók között is jobban szokott menni, hiszen nagyon közvetlenül érintenek egy faluban, vagy városban mindenkit azok a döntések, amelyek az adott település jövőjét meghatározzák. Kivételesen jó lehetőség a megerősödésre – mind szervezeti, mind kommunikációs szempontból – az önkormányzatiság helyreállításának témaköre az olyan új formációk számára, mint amilyen pl. a Momentum. A helyi szervezetek megerősödését hozhatja, ha a helyi kérdésekkel foglalkozó, azokra érzékeny emberek kezdenek dolgozni egy adott párt színeiben, ráadásul országosan is sokkal hitelesebb és ezért eredményesebb megjelenést hozhat, ha az országos politikában olyan konkrétumokkal tudja a követelésit alátámasztani egy párt, amelyeket a helyi szervezetek jeleznek a párt központi vezetése felé. Ehhez persze egy nagyon hatékony, interaktív kommunikációra van szükség a párt központi vezetése és a helyi szervezetek között. Súlyos hitelességi válsághoz vezet egy párton belül a helyi és az országos vezetők egymásnak ellentmondó megnyilatkozásai, de ezek nem kerülhetőek el másként, csak a folyamatos, kölcsönös tiszteleten alapuló párton belüli kommunikációval, aminek hiánya már több politikai szervezet vesztét is okozta itthon és külföldön egyaránt.

Mindezzel kapcsolatban két jogos kérdés is felmerül:

• mire tud menni az ellenzék az önkormányzatiság helyreállításának követelésével, ha nincs meg a parlamenti ereje az ehhez szükséges sarkalatos törvények és az Alaptörvény módosításához?
• még, ha sikerülne is módosítani a szükséges jogszabályokat, akkor sem lenne könnyű meghatározni azoknak a követeléseknek a részleteit, melyekről eddig általánosságban azt mondtuk, hogy az önkormányzatiság helyreállítását szolgálnák, de mint általában, az ördög ezekben az esetekben is a részletekben bujkál.

Az első kérdésre a választ az élet fogja meghozni, ha össze tudnak fogni egy ilyen ügyben a változást akaró erők. Többféle forgatókönyv lehetséges. Amennyiben a változást akaró tömegek elérnek egy kritikus szintet, akkor még a kétharmados parlamenti többség sem elég ahhoz, hogy a polgárok többségének akaratát figyelmen kívül hagyja. Az ellenzék megerősödése esetén a kormányzó pártszövetségen belül is repedések indulnának meg, és ilyenkor úgy szoktak tenni, mintha ők maguk is pont ilyen változásokat szerettek volna.

A második kérdés sokkal összetettebb. Abban igaza van Orbán Viktornak, hogy a múlt hibáiból tanulni kell, de nem szabad azokat még egyszer elkövetni. Az önkormányzati rendszer helyreállításának programját olyanra kell megalkotni, amely kiküszöböli azokat a hibákat, amelyeket a rendszerváltás óta az önkormányzati jogszabályok megalkotói elkövettek. Ugyanakkor működőképes, a fejlődést és az európai felzárkózást biztosító rendszert kell kialakítani a nagy ellátórendszerek működésére. Nem elég azt mondani, hogy jobb oktatást, hálapénz nélküli egészségügyet, stb. akarunk. Azt is meg kell mondani, hogy mivel, hogyan lehet ezeket a célokat tartósan elérhetővé tenni.

Ezekre a megoldási javaslatokra a későbbiekben még visszatérünk.

Az idei kemény választási kampány végéhez közeledve talán sokakban felmerül a kérdés: van értelme elmenni szavazni? Van értelme részt venni ebben a színjátékban? A közvélemény-kutatók lényegében egyetértenek abban, hogy a Fidesz-KDNP biztosan megnyeri a választást. Az ellenzék a legtöbb helyen képtelen volt megállapodni, a visszalépések látszólag teljesen személyfüggőek voltak, nem születtek korrekt, transzparens megállapodások – mindez nem ösztönöz a részvételre.

A Momentum szlogene, „Van remény!”, kicsit üresen cseng annak fényében, hogy a mérések szerint nagyon távol vannak a bejutási küszöbtől, a nagyobb ellenzéki pártok képviselőinek megnyilatkozásai sokszor meggondolatlanok, vagy éppen hiteltelenek voltak, ami miatt őket sem lehet nyugodt lélekkel támogatni. Akkor mi értelme az egésznek?

Az érthető kétségeken túllépve azonban, érdemes a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok számait alaposabban áttanulmányozva dönteni. A mérhető pártok közül csak az Együtt tűnik valóban esélytelennek arra, hogy elérje a bejutási küszöböt. Vagyis, ha valaki nem akar a nagyobb pártokra szavazni, akkor is jó esélye van arra, hogy a szavazata nem vész el. A kutatócégek adatai közötti óriási különbségek, és a bizonytalanok magas aránya miatt jó esélye van a Momentumnak is arra, hogy elérje az 5 %-ot.

A legfontosabb kérdés persze az, hogy van-e esélye érdemi változásnak, ha a Fidesz-KDNP csak kisebb, de azért a kormányalakításhoz elegendő többséggel nyeri a választásokat. Erre egyértelmű „igen” a válasz. A jelenlegi politikai berendezkedés (a NER) csak addig tud fennmaradni, amíg biztos többsége van. Ha ez meginog, akkor a NER kártyavárként omlik össze. Ha a kormánypártoknak csak minimális többsége lesz, akkor minden Fidesz-KDNP képviselő mérlegelni fogja, hogy meddig érdemes kitartania a jelenlegi politikai irányvonal mellett.

Ezért valóban óriási a tét. Mindenkinek részt kell venni a választáson, mindenkinek szavaznia kell. Átgondoltan, racionálisan.

Az 1. választókerület szimbolikus jelentőségű. Valószínűleg ezért akadozik a megegyezés az ellenzéki pártok között. Juhász Péter visszalépése után, a Jobbikot nem számítva, három esélyes jelölt maradt: Fekete-Győr András, a Momentum, V. Naszályi Márta, az MSZP-PM és Csárdi Antal, az LMP képviseletében. További visszalépés egyelőre nem várható, mert mindhárman esélyesnek tartják magukat, bár az nyilvánvaló, hogy ha ez így marad, akkor egyiküknek sincs semmi esélye. Fekete-Győr András javaslatát egy friss közvélemény-kutatásra Csárdi Antal, és az LMP hivatalosan is elutasította, de az MSZP sem rajong az ötletért. A Közös Ország Mozgalom februári felmérése, melyre hivatkozik az MSZP és az LMP, így összegez: "...ebben a választókerületben elsősorban politikai döntés alapján kell meghozni valamilyen döntést a visszalépésekről, mert a kutatás nem mutat jelentős eltérést a négy demokratikus ellenzéki politikus esélyét illetően".

Az idő előrehaladtával egyre kevesebb a realitása egy közvélemény-kutatás lebonyolításának, ezért ebben a helyzetben már csak egy olyan politikai megállapodás esetén van esélye az ellenzéknek, ami nem kutatási adatokra épül. A döntéshozóknak (végső soron az érintetteken kívül Karácsony Gergelynek és Széll Bernadettnek) figyelembe kellene venni az alábbi szempontokat:

- Fekete-Győr András személyes ismertsége az MSZP-PM és az LMP jelöltjénél magasabb.

- egy szervezet elnökének visszalépése (ld. Juhász Péter esetében is), lényegében a választás feladását jelentené az adott szervezet szempontjából.

- a Momentumnak néhány száz szavazaton múlhat, hogy átlépje az 5%-os határt, ezért nemcsak nekik, de minden ellenzéki pártnak az az érdeke, hogy a Momentum legismertebb jelöltje versenyben maradjon, hiszen a választók nagy része arra a pártra adja a szavazatát, amelyiknek a jelöltjére szavaz egyéniben is.

-  az 1. vk-ben magasabb az idősek aránya, akik nagyobb arányban szavaznak érzelmi alapon. Ha egy fiatal FIDESZ-es jelölttel szemben egy idősebb korosztályba tartozó ellenzéki jelölt indul, akkor annak kisebb az esélye a győzelemre.

- az ötödik (és minden további) érvre várjuk olvasóink javaslatait kommentek formájában. (Az előmoderáció szabályai a jobboldali szövegdobizban olvashatóak.)

Elkezdődött az új év, elmúltak az ünnepek. Ezúttal egy napra esett Szent Család és Szilveszter, ezért az újévi jókívánságok előtt röviden beszámolunk a Bondongs 2.0 blog csodálatos írásáról, melyet Szent Család ünnepén publikáltak ezzel a címmel: „Milyen a Szent Család? Mitől lesz egy család szent? Az olvasók válaszai”

A blog szerkesztői korábban felkérték olvasóikat: segítsenek bemutatni a világnak, hogy nemcsak a heteroszexuális családokban lehet jelen a szeretet, írják le, milyen egy szent család, és HÁROM SZÓBAN (!) foglalják össze, mi tesz egy családot szentté, valamint küldjenek egy fényképet is a családjukról. Csodálatos válaszok érkeztek a felhívásra.

Egy 45. házassági évfordulójukat ünneplő nagymama küldte meg nagy családjának fotóját, melyen az első sorban látható a lánya és annak felesége a gyermekükkel, akiket láthatóan szeretet és teljes elfogadás vesz körül az egész család részéről. Ő röviden beszámol arról a folyamatról, ahogy saját maga és a családja is elfogadóvá vált, és ezáltal tudott kiteljesedni a szeretet a családban.

Rajtuk kívül további 10 választ idéz a cikkíró, közülük többet fényképpel is illusztrálva. Nem vállalkozunk arra, hogy minden beszámolót részletesen bemutassunk, de a három szavas válaszokból idézünk néhányat:

• Szeretet + Sokszínűsége = Egység
• Szeretet. Hit. Elkötelezettség
• Szeretet, Béke, Humor
• Minőségi idő együtt
• Meghívva a szeretetre
• Szeretet, Kedvesség, Együttérzés
• Az Isten szeretete
• Örökség = a szűk család és a családfa családunk mindkét tagja számára.
  
  Barátok = a legszorosabb kapcsolataink - egymással - és a nagyon kevés életre szóló baráttal.
  
  Hűség = a szeretet szövetsége először is egymással, majd az életre szóló barátainkkal.
• Feltétlen támasz mindig

Angolul értő látogatóinknak a teljes cikket javasoljuk elolvasni.

Végezetül az ároni áldással kívánunk minden olvasónknak áldott, békés boldog újesztendőt!

„Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget!” (Szám 6, 24-26)

A Magyar Unitárius Egyház Zsinata október 28-i dátummal egy állásfoglalást tett közzé a házasság és a család tárgyában. Ebben leszögezik: "Az Egyház házassági megáldásban a közjogilag érvényes házasságkötést részesíti, amelyet egy nő és egy férfi önként vállalt szeretetközösségének tekint." Később így fogalmaznak: "A család keresztény eszményének megóvása és értékeinek érvényesítése egyházi kötelességünk." Ez szöges ellentétben van azzal, amit a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője, Gyerő Dávid tavaly júniusban Kolozsváron tartott előadásban elmondott, és amiről akkor blogunkon is részletesen beszámoltunk. A mostani állásfoglalás valószínűleg ezért fogalmaz így a bevezetőjében: "A Magyar Unitárius Egyház Zsinata az alábbiak szerint foglalja össze a házasságról és családról vallott többségi felfogását, természetesnek tartva az egyháztagok szabad véleménynyilvánításhoz való jogát".

Nem akarunk senkit azzal vádolni, hogy a jelen állásfoglalás pusztán anyagias, e világi szempontok miatt született, de tény, hogy a Magyar Unitárius Egyház honlapján is hangsúlyos helye van azon pénzügyi támogatásokra utaló szimbólumoknak, amelyek a román és a magyar kormányzat, illetve az adófizetők jóindulatától függenek, és ezek a kormányok, illetve a román és a magyar adófizetők többsége köztudottan elutasítják a homoszexuális emberek egyenjogúságát.

Nagy csalódást jelentett a Magyar Unitárius Egyház állásfoglalása a nemzetközi unitárius szervezeteknek is, melyek képviselői - megismerve a zsinati állásfoglalás tervezetét - mély aggodalmukat fejezték ki egy kollegiális levélben. Mint írják, ez az állásfoglalás súlyos sérüléseket fog okozni azoknak a Magyarországon és Erdélyben élő unitárius híveknek, akik saját maguk, illetve akiknek szerettei az LMBT közösséghez tartoznak. 

Sajnálatos módon a Magyar Unitárius Egyház Zsinata figyelmen kívül hagyta a jó szándékú figyelmeztetést, egy többségi szavazással lesöpörve az ellenvéleményeket csatlakozott azokhoz, akik nem akarják elismerni az LMBT emberek Istentől kapott méltóságát, mely alapján ugyanúgy megilleti őket is az egymás iránti szereteten és hűségen alapuló párkapcsolatuk házasságként való elismerése, mint a heteroszexuális embereket.

Az elmúlt vasárnap hangzott el a katolikus templomokban Jézus egyik sokszor és sokféle kontextusban idézett tanítása Máté evangéliumából: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.
Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,15-20)  Az olvasmány Ezekiel próféta könyvéből volt (Ez 33,7-10), és arra hívta fel a figyelmünket, hogy felelősek vagyunk a másik ember lelki üdvéért is. 

Ezek az igerészek a keresztény melegek számra különösen fontosak. Sokan érzik úgy ezen igerészek alapján, hogy a keresztény melegeket figyelmeztetniük kell a bűnre, amiben szerintük járnak, pedig ha figyelmesen elolvassuk Jézus szavait, akkora helyzet pont fordítva van. Jézus azzal kezdi a figyelmeztetés kötelezettségéről szóló tanítását, hogy "Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt...". Vagyis ez a tanítás a keresztény emberekkel szemben vétkezők figyelmeztetéséről szól, nem pedig általában arról, hogy ha egy hívő ember bármilyen bűnt elkövet. Jézus pontosítja Ezekiel könyvének tanítását, mely a bűnös embert mindig figyelmeztetni rendeli, akkor is, ha őt semmilyen személyes érintettsége sincs a dologban. Jézus tanítása alapján senki nem kap arra felhatalmazást, hogy homoszexuális kapcsolata miatt figyelmeztessen bárkit. Sőt! Jézus csak arra ad felhatalmazást, és egyben kötelez is minket, hogy az ellenünk vétkező testvéreinket figyelmeztessük.

Ma a keresztény melegekkel szemben nagyon sokszor tesznek megbélyegző kijelentéseket. Fundamentalista keresztények - felekezeti hovatartartozástól függetlenül - sokszor bántó, vagy megalázó megfogalmazásokat használnak, miközben meg vannak győződve arról, hogy ők ezzel a hit igazságainak védelmezői. Pál apostol azonban a szentleckében az ilyen ítélkező, törvényeskedő embereket külön is figyelmezteti: "...és ami egyéb parancs még van, ebben az egyben foglalható össze: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” A szeretet nem tesz rosszat felebarátjának, mert a törvény teljessége a szeretet. (Róm 13,8-10)

A keresztény melegeknek viszont a fentiekből következően szeretettel, de a rájuk háruló felelősségük tudatában figyelmeztetnek minden hívőt, aki a melegeket bántja, hogy ezt ne tegyék!

Ehhez a témához kapcsolódik Robert Shine cikke a Bondngs 2.0 blogon, melyben beszámol az egyházon belüli homofóbia ellen küzdő pápai tanácsadó, Fr. James Martin jezsuita szerzetes, és az őt támadó fundamentalista katolikusok üzenetváltásairól. Martin testvér is határozottan figyelmezteti az őt személyében is támadó homofób katolikusokat, hogy a gyűlöletkeltéssel és a sértő szavak használatával súlyosan vétkeznek a keresztény LMBT emberek integritásáért küzdő, velük szolidáris keresztény hívekkel szemben.

.Közeledik a Pride, és ismét forrósodik a levegő. Nyílt fenyegetések, papoknak és lelkészeknek küldözgetett, a Pride elleni tiltakozásra buzdító levelek, sőt egy gyanúsan a Pride előtti napokra időzített rendőri és önkormányzati akció - apró, és kevésbé lényegtelen jelek, amelyek alapján idén sincs esélyünk arra, hogy végre hazánkban is egy könnyed, nyugodt, jókedvű összejövetel legyen a Pride, ahogy ez a fejlettebb országokban már évtizedek óta megvalósult.

De valójában kiket és miért zavar a Pride? Az ellenzők „hivatalos” indoklása szerint a Pride az emberek, a családok méltóságát, vallását, és erkölcseit súlyosan sérti, az esetleges szemtanú gyermekek személyiségfejlődésében károkat okoz. Ez nyilván ostobaság. Senkinek a méltóságát, vallását, vagy erkölcseit nem sérti a Pride, mivel akinek nem tetszik ez a rendezvény, az teljesen figyelmen kívül tudja hagyni, szó sincs arról, hogy elkerülhetetlenül szembesülni kellene bárkinek a Pride résztvevőivel. A gyermekek személyiségfejlődésére vonatkozó állításnak pedig semmilyen tudományos megalapozottsága nincs, amint ezt már évekkel, évtizedekkel ezelőtt bebizonyították. Joggal merülhet fel a kérdés: akkor miért van még mindig ekkora tiltakozás a Pride-al szemben?

Először is érdemes megnézni, hogy mekkora is ez a tiltakozás. Ma már egyik parlamenti párt képviselője sem támadja direktben a Pride-ot. Egy maroknyi, hangos szélsőséges tiltakozik csupán ellene, ijesztgeti, fenyegeti azokat, akik részt akarnak venni a rendezvényen. Egy vallási fanatikus házaspár írogat tiltakozó leveleket és maguk is szomorúan állapították meg, hogy felhívásuk alig talált visszhangra a megkeresett papok és lelkészek között. A Pride rendezvények és előkészületek egyik fő helyszínének a hatósági bezárására pedig komoly köztörvényes bűncselekmények gyanúja miatt indított nyomozás után került sor. Ilyen esetekben a nyomozás és az esetleges bírósági eljárás végéig óvatosnak lenni a következetésekkel, mert lehet, hogy tényleg történt olyan bűncselekmény, amely ellen minden jogállamban azonnal fel kel lépni, ahogy tudomást szerez róla a rendőrség, márpedig akkor ez az ügy egyáltalán nem a Pride-ról szól.

De kétségtelen, hogy az internetes felületeken most is sokan támadják elkeseredett dühvel a Pride-ot, ezért továbbra is indokolt megvizsgálni, hogy mi lehet ennek az oka. (Nyilván vannak olyanok, akik  ezt pusztán saját karrierjük érdekében, szervilizmusból teszik, de velük most nem foglalkozunk.) Egy más témával is foglalkozó korábbi írásunkban  már írtunk arról a közismert tényről, hogy a látens homoszexualitás gyakran jár együtt egyfajta kompenzációs mechanizmussal, a felszínen kifejezetten homofób, vagy legalább is a homoszexualitást ellenző megnyilvánulásokkal. Az ilyen esetekre is igaz a régi magyar közmondás bölcsessége: „mindig az kiabál a leghangosabban, akinek a háza ég”. Ezt a logikát követve válik világossá, hogy a Pride ellen a leghangosabban éppen azok tiltakoznak, akik a homoszexualitással kapcsolatban valamilyen szinten maguk is érintettek, de ezt saját maguknak sem merik beismerni. Ugyancsak gyakori tapasztalat, hogy az igazi heteroszexuálisoknak sokkal kevésbé okoz problémát a homoszexuálitás nyílt megjelenése, megjelenítése, hiszen saját nemi irányultságukkal kapcsolatban nincsenek kétségeik, önmaguknak sem beismert titkaik, rejtett és maguk előtt is letagadott vágyaik, érzéseik. A homoszexualitás bármely megjelenési formájával való szembesülés csak annak probléma, akinek kétségei vannak saját irányultságával kapcsolatban.

Érdemes mindenkink végiggondolni, hogy az ismeretségi körükben kik szoktak heves kirohanásokat tenni a Pride-al kapcsolatban, és megnézni hogy ezek a személyek milyen párkapcsolatokban élnek, mennyire rendezett, vagy éppen rendezetlen a heteroszexuális párkapcsolatuk. Egyáltalán van-e a Pride ellen leghangosabban tiltakozó embereknek házastársa, vagy stabil élettársa? Érdemes egy „mini statisztikát” csinálni ebből fejben. Az eredmény borítékolható: a látens homoszexuálisok és leszbikusok tiltakoznak leghevesebben a Pride ellen.

Alig több, mint két évvel a világraszóló népszavazás után, amikor az írek elsöprő többsége a melegházasság legalizálása mellett tette le a voksát (ld. akkori írásunkat), most ismét „nagyhatalom” lett az esélyegyenlőség és az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása terén ez a kis európai ország. Amint a hazai hírportálok is beszámoltak róla, a szavazatok hatvan százalékát begyűjtve a 38 éves Leo Varadkar lett az ír kormánykoalíció legnagyobb pártja, a jobbközép, kereszténydemokrata, konzervatív Fine Gael elnöke, így várhatóan őt választja meg az ír parlament a májusban lemondott miniszterelnök, Enda Kenny utódjául. Varadkar indiai bevándorlók gyermeke, és meleg.

Miért választ egy többségében katolikus ország magának meleg miniszterelnököt? Mert őket már a Soros bérenc ál-civilek irányítják? Ott már mindenki teljesen elvesztette a józan eszét? A nevetséges, irracionális magyarázatok helyett a realitások talaján maradva a legvalószínűbb, hogy őt tartják a legalkalmasabbnak. Nem befolyásolja őket, hogy meleg, nem riasztja meg őket, hogy indiai származású. Azt nézik, hogy mit csinál, milyen elveket, mennyire hitelesen képvisel, a társadalomnak hasznára van-e, vagy sem. Ő, aki korábban szociális miniszterként dolgozott, már bizonyíthatott, és a pártja döntéshozói szerint bizonyított is. Ez a hozzáállás példaértékű a kelet-európai országok, így Magyarország számára is.

Sok sikert, Mr. Varadkar!

A civilek jogaiért és az oktatás szabadságáért tartott mai demonstráció egyik szónoka Lukácsi Katalin volt, aki a CEU ügy miatt lépett ki a KDNP-ből, amint ezt a Facebook oldalán bejelentette, majd egy interjúban további részleteket is elárult az indítékairól. Fiatal korához képest nagyon jó beszédet mondott, amit a hallgatóság tapsa és a pozitív sajtóvisszhang is mutatott. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy jó döntést hozott, amikor kilépett a KDNP-ből, annak ellenére, hogy igen éles kritikát fogalmazott meg a jelenlegi kormányzattal szemben (bár tiszteletre méltó módon, minden megnyilatkozásában kerülte, hogy a saját korábbi pártjának vezetőit bírálja).

Lukácsi Katalin ugyanis semmi olyat nem képvisel, ami ellentétes lenne a KDNP alapértékeivel. A KDNP alapítói (már akik nem az elődpárt, az 1948-ban felszámolt Demokrata Néppárt „újraindítását” tartották a fő céljuknak) is azt képviselték, hogy Magyarországon nyugati típusú (tehát ilyen értelemben liberális) demokrácia legyen, és pont azt nem akarták, hogy Magyarországon illliberális rendszer maradjon, vagy jöjjön létre a szocializmusnak nevezett rémálom romjain. A KDNP alapítói is – a NATO mellett – az Európai Unióba szerették volna beléptetni Magyarországot, és pont azt nem szerették volna, ha csak az árnyéka is megmaradna annak, hogy Magyarország bármilyen tekintetben Moszkvához húz. A KDNP alapítói is azt tűzték ki célul, hogy Magyarországon felszámolják a „létező szocializmusnak” nevezett intézményesített korrupciót, és pont nem az volt a cél, hogy a kommunisták helyett egy másik korrupt brigád szerezze meg magának a hatalmat. A KDNP alapítói is abba az Európai Néppártba akarták beléptetni a pártot, amely ma éppúgy elítélte a jelenlegi kormányzat intézkedéseit, ahogy a többi demokratikus erő az Európai Parlamentben.

Ezek után joggal merül fel a kérdés: biztos, hogy Lukácsi Katalinnak kellett elhagynia a KDNP-t?

James Martin SJ, akit Ferenc pápa a közelmúltban nevezett ki a Vatikán kommunikációs tanácsadójának, a Facebook oldalán egy hozzászólásra reagálva írta meg azt a véleményét, hogy a Katolikus Egyház néhány szentje valószínűleg meleg volt.

Sok más hírportál mellett az sbs.com.au portálon olvasható hírben idézik a jezsuita pap Facebook oldalán megjelent szöveget:

egy hozzászóló: „kanonizált szentek nem lehettek érintettek”

James Martin SJ.: „Közülük néhányan valószínűleg melegek voltak. Az emberek bizonyos százaléka meleg, és az a legvalószínűbb, hogy így volt ez a szentek között is. Lehet, hogy el fogsz majd csodálkozni, amikor a mennybe jutsz, hogy ott milyen sok LMBT férfi és nő fog köszönteni téged.”

A Ferenc pápa által kijelölt vatikáni tanácsadó nem állított semmi különöset, érvelése teljesen logikus és kézenfekvő, de mégis hatalmas média visszhangja lett ennek a rövid kis üzenetváltásnak, és a fundamentalista hírportálokon (ld. pl. ezt) megint eretnekséget kiáltva óriási botrányról cikkeznek. Ez utóbbiak számára csak az fogadható el, hogy minden homoszexuális ember a pokolra jut. Ez valószínűleg teljesen ellentétes Ferenc pápa személyes álláspontjával is, mert ha a pápa így gondolná, akkor valószínűleg nem kért volna fel egy melegségét nyíltan vállaló papot kommunikációs tanácsadónak a Vatikánba.

Az életre szóló döntések meghozatala előtt álló fiatalok sok bölcs tanácsot kapnak, de az esetek többségében a saját élethelyzetük minden kérdésére egyik sem tud választ adni. Különösen nehéz helyzetben vannak azok a keresztény, hívő fiatalok, akik hitük, vallási és morálteológiai meggyőződésük alapján szeretnék leélni az életüket, ugyanakkor gyermekkoruk óta érzik, hogy szexuális irányultságuk nem teljesen felel meg a hetero-normatív vallási (és társadalmi) elvárásoknak. Arról a nem is kisszámú fiatalról van szó, akiknek serdülő koruk kezdete óta vannak homoszexuális vágyaik, de ezeket a vallási előírások és a társadalmi elvárások hatására eddig több-kevesebb sikerrel elnyomták magukban. Ők azok, akik talán néha kicsit akadozva, de ki is tudtak alakítani heteroszexuális párkapcsolatokat, esetleg ezekben már valamilyen szintű szexuális kielégülést is találtak, ugyanakkor a lelkük mélyén érzik, hogy vannak homoszexuális vonzalmaik, melyeket titkolnak és tagadnak önmaguk és a külvilág előtt. Az ilyen fiatalok az elvárások hatására sodrodnak a családalapítás hagyományos formái felé, és szinte észrevétlenül kerülnek olyan helyzetbe, amikor már visszafordíthatatlannak tűnik a házasságkötés, amelynek létjogosultságával kapcsolatban tudatuk mélyén alapvető kétségeik vannak.

A házasság irányába ható külső nyomás azonban nemcsak kimondott, és nyilvánvaló formában létezik, hanem olyan tudatalatti, rejtett formákban is hat, melyekkel szemben a tudatos, logikus gondolkodás védtelen. Ilyenek azok a „bölcsességek”, melyeket az idősebbek, a különböző okoknál fogva kompetensnek tartott személyek (pl. lelkigondozó, házassági felkészítő lelkész, stb.) ültetnek el a fiatalok agyában, amelyek képesek arra, hogy kioltsák az elnyomott tudatalattiból feltörő kétségeket, figyelmeztető jelzéseket. Mire a házasságkötés ideje eljön, a fiatalok számára tartott vallási rendezvényeken (hittan, ifi alkalmak, táborok, stb.) rendszeresen részt vevő fiúkat és lányokat már felkészítik arra, hogy mindenféle kétség természetes a házasságkötés előtt és utána is, ez az élet velejárója, esetleg a sátán aknamunkája, úgyhogy ezekkel nem kell törődni, hiszen ha senki nem házasodna meg, akiben ilyen kétségek felmerülnek, akkor „kihalna az emberiség”. Pedig könnyen belátható, hogy egészen más jellegű az a kétség, amely csak a kiválasztott társ személyével, annak egyes kevésbé szerethető tulajdonságaival, szokásaival kapcsolatban merül fel egy emberben, mint az, amely a párkapcsolat nemi irányultságával van összefüggésben.

Amint azt egy korábbi írásunkban már jeleztük, fiatal korban az ember sokkal könnyebben el tudja nyomni az esetleges homoszexuális vágyait, mint később, idősebb korában, ha úgy gondolja, hogy erre van szükség a társadalmi, vallási elvárásoknak való megfeleléshez, azonban ez nem jelenti azt, hogy heteroszexuálissá tudja változtatni magát. Ez az, amit sajnos sokan nem tudnak, és abban a téves elképzelésben élve ugranak bele egy házasságba, hogy a homoszexuális vágyaik majd „elmúlnak”. Azok azonban nem múlnak el, a homoszexualitás ugyanis nem nátha, vagy gyomorrontás, hogy csak úgy elmúljon. Nem betegség, és nem is bűn (magát a homoszexuális irányultságot még a hivatalos katolikus dogmatika sem tartja bűnnek), nem szabad tehát az életre szóló döntések meghozatalnál figyelmen kívül hagyni. Súlyos felelőtlenség, ha egy lelkigondozó, gyóntatópap, házassági felkészítő lelkész, vagy laikus személy azt mondja, vagy akár csak sugallja egy fiatalnak, aki nagy nehezen el meri árulni, hogy vannak homoszexuális vágyai, hogy ne törődjön vele, mert azok majd „elmúlnak”.

Akkor ugyanis, ha egy ilyen fiatal házasságot köt, utána évtizedekig tartó hazudozás, önámítás, önmarcangoló bűntudat, testet-lelket pusztító, és a végén szükségszerűen kudarcba, vagy tragédiába fulladó küzdelem kezdődik. Természetesen a gyermekvállalás csodája nagyon erős vonzerőt jelent, amely előbb-utóbb mindenkit arra sarkall, hogy így-vagy úgy gyermeke lehessen. A legtöbb egyház és a hazai (meg még számos kelet-európai, afrikai és ázsiai) társadalom a gyermeknevelést nem, vagy csak ilyen-olyan kerülőutakon keresztül teszi lehetővé homoszexuális párok számára, ami egyes vallási és politikai vezetők szándékainak megfelelően arra készteti a fiatalokat, hogy leplezzék esetleges homoszexuális irányultságukat, ha gyermekeket szeretnének nevelni. Ez azonban egy katasztrofálisan rossz megoldás az érintetteknek, és hátrányos az egész társadalomnak. Nagyon megfontolandó tehát, hogy milyen döntést hozzon egy ilyen életre szóló útelágazásnál álló fiatal.

Évek óta sokszor elhangzott különböző beszélgetések során, hogy szükség lenne egy olyan politikai erőre Magyarországon, amelyik mentes a nagy (vagy korábban nagy, mára már kicsit „összement”) bal- és jobboldali pártok terhes örökségétől, támogatható válaszokat ad az ország különböző problémáira és képes lehet valós politikai alternatívát nyújtani az eddigi kormánypártokkal szemben. Az LMP is lényegében ilyen céllal jött létre, de saját kudarcukat az egyik alapítóelnök maga ismerte be, ami emberileg tiszteletre méltó tett volt, de politikai értelemben ki is végezte ezzel saját pártját, mely azóta is képtelen tartósan és érdemben átlépni a parlamenti bejutáshoz szükséges 5%-os küszöböt.

A két éve alapított Momentum mozgalom is ilyesmi célokat tűzött maga elé saját bemutatkozásuk szerint, és azóta sok területen komoly eredményeket értek el. Ahogy több korábbi írásunkban összefoglaltuk (ld. a politika-csinálás sorozatunk első, és azt követő írásait!), vannak szükséges, de külön-külön nem elégséges feltételei a sikeres politizálásnak, és – úgy tűnik – ezzel a Momentum alapítói is tisztában vannak.

A program-alkotás, a tagtoborzás, a PR stratégia kialakítása és megvalósítása persze nagyon sok munkát, erőfeszítést igényel, és ennek a munkának a nagy része még előttük van, de az indulás ígéretes, lendületes – ahogy ezt a névválasztás is sugallja. Mindazok alapján, amit eddig láttunk, hallottunk tőlük, mi mást mondhatnánk:

sok sikert Momentum!

Pont azért, mert ez a kérdés így felmerül. Ez a kérdésfelvetés ugyanis abból a téves feltételezésből, vagy ha úgy tetszik, előítéletből indul ki – amely sajnos ma még a magyar társadalom többségére jellemző –, hogy a melegek úgysem képesek a tartós, kölcsönös szereteten és tiszteleten alapuló, elkötelezett párkapcsolatokra, és talán nincs is igényük rá. Természetesen egy ilyen általános érvényű prekoncepció általában, és a konkrét esetben is, teljesen helytelen és káros. Ma a magyar társadalomban egy önrontó mechanizmus érvényesül: a társadalom többsége elutasító az azonos neműek házasságának elismerésével szemben, emiatt a tartós párkapcsolatban élő melegek többsége rejtőzködik, és így a többségi tárdalomban erősödik az a tévképzet, hogy valójában igény sincs a melegházasság legalizálására. Ha a magyar társadalom többsége számára természetes lenne, hogy a melegek között is vannak olyanok, akik ugyanolyan tiszteletre, társadalmi megbecsülésre és jogi elismerésre méltó párkapcsolatban élnek, mint a házastársak, vagy a heteroszexuális élettársi kapcsolatban élő emberek, ha a házastársakkal teljesen azonos jogok illetnék meg az azonos nemű párkapcsolatban élő párokat is, akkor csak szimbolikus (illetve az egyházi házasság esetében spirituális) jelentősége lenne a melegházasság elismerésének. Ma azonban a regisztrált élettársi kapcsolatban élőket sújtó, deklarált joghátrányokon túl a társadalmi elfogadottság hiánya is megkeseríti az azonos nemű párkapcsolatban élők életét.

Ezen a helyzeten csak az segíthetne, ha a társadalom többsége támogatná (és a politikai döntéshozóktól is elvárná) a melegházasság legalizálását. Reméljük, hogy az újév ebben a kérdésben is hoz valamilyen előrelépést hazánkban. Ebben a reményben kívánunk minden kedves látogatónak boldog újévet!

Raymond Burke, Carlo Caffarra, Walter Brandmüller és Joachim Meisner bíborosok szeptemberben levélben fejezték ki kétségeiket (latinul: „dubia”, ami immáron egy jól használható kulcsszó a témával kapcsolatos írások keresése során) a családszinódus után kiadott pápai buzdítás, az Amoris laetitia (A szeretet öröme) egyes pontjaival kapcsolatban. A levélben az egyházi hagyományokra hivatkozva kifogásolják, hogy az irgalmasság, a megbocsátás és a nyitottság jegyében a pápa lehetővé tenné pl. az elvált, majd újraházasodott katolikus hívek számára a szentáldozáshoz járulást. Ferenc pápa azonban nem válaszolt a levélre, és a bíborosok immáron a botrányokra mindig éhes média segítségével a legszélesebb nyilvánosság előtt fenyegették meg a pápát, hogy „formális helyreigazítási eljárást” kezdeményeznek vele szemben. Ferenc pápa erre reagálva mondta, hogy a megosztottság és az ellenségeskedés vírusa a Katolikus Egyházban is terjed. A pápa figyelmeztetését semmibe véve a laikus hívek, a papok és a főpapok egy része továbbra is élteti a dubia-t megfogalmazó bíborosokat és ezzel továbbélezi az Egyházon belül kialakult konfliktust.

A pápát megtámadó bíborosok bő lére engedett érvelését átolvasva nyilvánvaló, hogy az egész akciónak valójában semmi köze nincs Istenhez, aki maga a szeretet, ez az egész támadás konkrétan Ferenc pápa ellen irányul, a korábbi állásából elmozdított Burke bíboros és társainak személyes bosszúja, kicsinyes revans a pápától elszenvedett vélt, vagy sérelmek miatt. Ebből adódóan a katolikus híveknek, Ferenc pápát, mint Péter utódját tisztelő papoknak és laikusoknak a lehető leghatározottabban el kell utasítaniuk a dubia-t megfogalmazó bíborosok, és az általuk megtévesztett, hozzájuk csatlakozó hívek bomlasztó, és öncélú akcióját.

A Katolikus Egyház jövőjéről van szó. Ha a többi keresztény felekezetben természetes módon lezajló belső változásokra, a dogmatika és a teológiai tudás szerves fejlődésére, gyarapítására a katolikusok nem lesznek képesek a saját érdekeiktől vezérelt fundamentalisták miatt, akkor a Katolikus Egyház egyre gyorsabb tempóban fogja elveszíteni korábbi szerepét és jelentőségét. Aki tehát hisz a Katolikus Anyaszentegyházban (ahogy ezt a vasárnapi miséken fennhangon vallja), az nem nézheti tétlenül a Ferenc pápa elleni támadást. Testvéri szeretettel, de kellő határozottsággal fel kell hívni a dubia-t megfogalmazó bíborosok figyelmét, hogy rossz útra tévedtek, és fel kell őket szólítani arra, hogy fejezzék be a Ferenc pápa ellen indított támadássorozatot. Ennek érdekében célszerű lenne egy angol nyelvű nyílt levelet megfogalmazni Burke bíborosnak és társainak címezve, amelyhez az interneten keresztül mindenki tudna csatlakozni, aki egyetért. Ebben szívesen venném olvasóink segítségét, aktív közreműködését.

A catholicherald.co.uk portálnak a dubia-val kapcsolatos beszámolói az alábbi linken keresztül érhetőek el:

http://www.catholicherald.co.uk/commentandblogs/2016/11/16/the-four-cardinals-letter-puts-pope-francis-in-an-awkward-position/

http://www.catholicherald.co.uk/news/2016/11/18/pope-criticises-legalism-after-cardinals-request-for-clarification/

http://www.catholicherald.co.uk/news/2016/11/16/cardinal-burke-we-will-make-formal-act-of-correction-if-the-pope-doesnt-make-amoris-clarification/

http://www.catholicherald.co.uk/news/2016/11/19/fight-the-virus-of-polarisation-pope-urges-new-cardinals/

Egy olasz dominikánus teológus pap, Giovanni Cavalcoli azt nyilatkozta az ottani Mária Rádiónak, hogy az idei pusztító földrengések – melyeknek közel háromszáz halálos áldozatuk volt – Isten büntetései amiatt, hogy Olaszországban elfogadták az azonos nemű párok élettársi kapcsolatának elismeréséről szóló törvényt. A Vatikán „második embere”, Angelo Becciu érsek Cavalcoli kijelentését a hívőkre nézve sértőnek nevezte, mely szégyenletes a nem hívők előtt is. Becciu bocsánatot kért a földrengés áldozataitól, valamint Ferenc pápa szolidaritásáról és támogatásáról biztosította őket.

Cavalcoli azonban a határozott vatikáni bírálat ellenére sem volt hajlandó változtatni az álláspontján, sőt egy másik rádióállomásnak adott interjúban megismételte, hogy „az emberek bűnei miatt” voltak a földrengések, idézte Szodoma és Gomora pusztulásáról szóló szentírási részeket, a Vatikánnak pedig azt üzente, hogy „olvassák el saját katekizmusukat”.

Domenico Pompili püspök egyenesen „blaszfém nonszensznek” nevezte a pap kijelentéseit, Antonio Napolioni püspök szerint „ezek a szerencsétlen szavak többet ártanak, mint a leomlott kövek”. Cavalcoli azonban ezekre a kritikai észrevételekre is azt válaszolta, hogy az egyházi vezetők „olvassák el saját katekizmusukat”. A theguardian.com portálnak az esetről beszámoló cikke több olyan korábbi esetet is ismertet, amikor olasz papok kijelentései miatt kerültek kínos helyzetbe a Katolikus Egyház képviselői.

Szembe kell tehát néznünk azzal a ténnyel, hogy a Katolikus Egyházban még a magasan kvalifikált teológusok között is vannak olyanok, akik saját homofób indíttatásuktól vezérelve a Katolikus Egyház Katekizmusára (KEK) hivatkozva képesek kegyeletsértő, vagy más elfogadhatatlan és felháborító megnyilatkozásokra ragadtatni magukat csak azért, hogy adott esetben az azonos nemű párok élettársi kapcsolatának elismerése ellen küzdjenek. Teszik mindezt úgy, hogy álláspontjukat még a magasabb szintű egyházi vezetés is blaszfémiának minősíti.

Ezek a szomorú esetek is azt bizonyítják, hogy szükség van a KEK alapos és sürgős korrekciójára, mert félreérthető és félremagyarázható. A KEK – ahogy azt 1997-ben megszövegezték – nem kinyilatkoztatás, ezért nem is hibátlan. Emberi alkotás, mely korrekcióra szorul. Minél tovább akadályozzák ezt a korrekciót a katolikus fundamentalisták, annál több bajt okoznak a KEK téves, vagy félreérthető kitételei.

A konkrét esettel kapcsolatos katolikus híradások:

http://blog.gaycatholicpriests.org/tag/catholic-priests/

https://newwaysministryblog.wordpress.com/2016/11/06/priest-earthquakes-are-divine-punishment-for-civil-unions-in-italy/

Ferenc pápa 17 új bíboros kinevezéséről döntött. A Bondongs 2.0 blog elemzésében az új bíborosok kinevezésének az LMBT katolikusokat érintő lehetséges következményeit vizsgálja. Néhány érdekesebb részletre ezúton hívjuk fel olvasóink figyelmét.

A pápa három új amerikai bíborost nevezett ki, akik Bob Shine, a New Ways Ministry elemzője szerint több pozitív gesztust tettek az LMBT katolikusok irányában. Ezek közül megemlíti, hogy Cupich érsek korábban arra szólította fel az Egyházat, hogy ismerje el a leszbikus és meleg hívek elkötelezett párkapcsolatát, és azt nyilatkozta, hogy mindenféle családot megillet a jogi védelem. A 2015-ös családszinódus résztvevőjeként szorgalmazta, hogy a közgyűlés hallgasson meg azonos nemű párkapcsolatban élő embereket is, amit a többség akkor még elutasított. Az is igaz, hogy ugyanakkor nem állt ki azért a két munkatársáért, akiket az egyházmegyéjében az azonos nemű párkapcsolatuk legalizálása miatt rúgtak ki az állásukból.

A másik két új amerikai bíborossal kapcsolatban is bemutat néhány pozitívumot az írás, majd megemlíti, hogy az új belga bíboros Jozef De Kesel érsek tavaly úgy nyilatkozott, hogy több tisztelet jár a melegeknek, ahogy élnek, és ahogy megélik a szexualitásukat.

Tekintettel arra, hogy a most megnevezett új bíborosokkal együtt a 123 tagú pápa-választó konklávéban 44-re emelkedik a Ferenc pápa által kinevezett bíborosok száma, talán könnyebb lesz a pápának véghezvinnie az egyház átalakítására vonatkozó, és már évekkel ezelőtt bejelentett terveit.

Antwerpen katolikus püspöke, Johan Bonny javasolta, hogy a homoszexuális párok, az elvált és újraházasodott katolikusok és az élettársi kapcsolatban élők számára ki kellene alakítani egyházi áldás valamilyen formáját a „rituálék sokféleségének” részeként, a kizárólagosságnak és stabilitásnak az elismeréseképpen, ezekben a párkapcsolati formákban.

Bonny püspök ezeket a gondolatait az október 11-én megjelenő könyvében írta le, melyről előzetesen a flamand katolikusok hivatalos hetilapja, a Kerk & Leven hasábjain számolt be a lap főszerkesztője, Luc Vanmaercke, aki Bonny püspök könyvét Ferenc pápának a két szinóduson elhangzott felhívására adott válaszaként üdvözölte, mely szerint az Egyháznak sokkal időszerűbb látásmódra van szüksége a társadalomra. Angol nyelven a hírt a fundamentalista lifesitenews.com hozta le, és a cikkíró szerint Bonny püspök álláspontja katolikus szempontból örültség, ha nem éppen blaszfémia.

Sajnálatos, hogy a katolikusok között még mindig ilyen erős az ítélkező és sértő jelzőkkel vagdalkozók tábora, de gyakran éppen az ő segítségükkel értesülhetünk a világegyház fontos fejleményeiről.

… úgyis szükség lesz még rájuk. Legalább ne gyártsanak újakat! Mert, hát nyilván azt sem engedheti meg Magyarország, hogy egy portugál szocialista legyen az ENSZ új főtitkára, aki ráadásul az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa, sőt a Szocialista Internacionálé vezetője is volt! Antonio Guterres állandóan a menekültek jogait védte, ha ő lesz az ENSZ főtitkár, akkor még a végén betiltatja a pengés drótkerítést, és Magyarország kénytelen lesz lebontani a határzárat!  Nincs más lehetőségünk, sürgősen ki kell írni egy újabb népszavazást az alábbi kérdésben:

„Akarja-e, hogy Antonio Guterres legyen az új ENSZ főtitkár?”

Csak annyi kell hozzá, hogy rendkívül felgyorsított eljárásban jóváhagyja a kérdést a Választási Bizottság, kiírja a népszavazást a köztársasági elnök, az új dátumot ráragasszák a régi plakátokra, eltakarva az október 2-t, és máris lehet a NEM plakátokat újrahasznosítani!

Korábbi írásunkban bemutattuk azokat az érveket, amelyek alapján valószínűsíthető, hogy a Katolikus Egyház homoszexualitással kapcsolatos tanításának hátterében nem a kinyilatkoztatás igazságaihoz való ragaszkodás, hanem a mindenkori vezető klérus érdekelvű hozzáállása húzódhat. Egy friss felmérés adatai alapján – amelyeket a Bondings 2.0 blogon ismertetett Francis DeBernardo – az azonos nemű párkapcsolatok minden formáját mereven elutasító fundamentalizmus az egyik legfontosabb oka annak, hogy egyre többen távolodnak el az egyházuktól, és veszítik el a hitüket. A 26 oldalas tanulmány rengeteg tanulságos adatot szolgáltat annak a drámai változásnak a bemutatására, amely az elmúlt 30-40 évben, de azon belül is különösen az elmúlt két évtizedben végbement az amerikai népességben, és kiemelten a fiatalok körében. A felmérés alapján az egyházukat elhagyó nők és a 18-29 év közötti fiatalok 40 %-a mondta azt, hogy a meleg és leszbikus emberekkel szembeni negatív egyházi tanítás és hozzáállás fontos szerepet játszott a döntésükben. Összehasonlításképpen a papok által elkövetett szexuális visszaélések miatt kirobbant botrányok kevesebb, mint fele ennyi válaszadó szerint volt lényeges szempont.

Márpedig az egyházukat elhagyó fiatalokból nem lesznek papok sem. A vezető főpapok – akiknek a korábbi posztunkban leírtak szerint alapvető érdekük fűződik a papi humánerőforrás-utánpótlás biztosításához – tehát valójában mégsem érdekeltek abban, hogy a Katolikus Egyház a homoszexualitás fundamentalista értelmezéséhez ragaszkodjon. Ahhoz azonban, hogy ezt végre felismerjék, még el kell telnie egy kis időnek, és szükség van még néhány olyan felmérésre, mint amilyenről a jelen posztban beszámoltunk.

Minden ellenkező kormányzati nyilatkozat ellenére, a mai népszavazás tétje első sorban az, hogy kötelező érvényű döntés születik-e, vagy sem. Ezért eddig célszerűnek látszott, ha nem mennek el szavazni azok, akik egyébként támogatnák azt, hogy Magyrország igenis vállalja fel a menekültek európai elosztási rendszerében a rá eső feladatokat, és fogadja be azt a pár száz, esetleg pár ezer menekültet, akiknek itt kellene lefolytatni a menekültügyi eljárását.  A részzvételi adatok azonban befolyásolhatják az "igen"-pártiak aktivitását. Ha ugyanis egyértelműnek látszik, hogy a részvételi arány közelében sem lesz az érvényességhez szükséges 50 %-nak, akkor az igennel szavazók leadhatják a szavazatukat anélkül, hogy esetleg éppen miattuk válna érvényessé és eredményessé a népszavazás.

A Nemzeti Választási Iroda (NVI) honlapján közzétett részvételi adatok alapján lehet következtetni a várható részvételi arányra. Leginkább a 2008-as népszavazás (mely akkor megalapozta a Fidesz 2010-es elsöprő választási győzelmét) részvételi adatainak alakulásával lehet összehasonlítani a mostanit. Akkor éppen csak meghaladta a részvételi arány urnazárásig az 50 %-ot. Az első négy részeredmény (7, 9, 11 és 13 órás részvételi adatok) alapján az elemzők 45-46%-os részvételre számítanak, és a korábbi felmérések alapján a nem szavazatok arányát 90%-ra várják. Ez alapján az igennel szavazók akár el is mehetnek szavazni, de azért érdemes még egy kicsit várniuk.

Ha ugyanis megnézzük, hogyan alakul a 2008-as és az idei népszavazás során az egyes időpontokban szavazók aránya, akkor látható, hogy a különbség nem teljesen lineárisan növekszik. 7 óráig 0,03% ponttal még többen ismentek el szavazni most, mint 2008-ban, és a különbség még 9 órakor sem volt jelentős. 11 órától azonban szinte tökéletesen illeszkedik a különbség a lineáris trendvonalra, ha a részvételi arányok százalékértékének különbségeit ábrázoljuk egy koordináta rendszerben. Ez alapján várható, hogy most a részvételi arány akár 7-8 %-al is elmarad az 50 %-tól vagyis az igennel szavazók akkor sem tennék érvényessé a szavazást, ha mindannyian elmennének, akik még nem adták le eddig a szavazatukat. Ez már csak azért is valószínű, mert várhatóan a szavazáson résztvevők között viszonylag magas lesz az érvénytelen szavazatot leadók aránya is.

Ez alapján aki szíve szerint igennel szeretne szavazni, de nem akarja, hogy miatta legyen érvényes a népszavazás, az nézze meg a 17 órás részvételi adatokat is, és amennyiben az 40 % alatt marad, akkor nyugodtan elmehet szavazni.

A katolikus püspökök és bíborosok többsége világszerte mereven ragaszkodik a homoszexualitást bűnnek tartó egyházi tanításhoz, miközben a hívek között egyre többen jutnak arra a meggyőződésre, hogy az azonos nemű párok kölcsönös szereteten alapuló monogám kapcsolata ugyanolyan kedves Isten előtt, mint a házasságban megélt heteroszexuális párkapcsolat. Legszembeötlőbben az Egyesült Államokban távolodott el a püspöki kar és a hívek álláspontja ebben a kérdésben. Míg az amerikai püspökök, az egyházi tanításra hivatkozva, az utóbbi években egyre több egyházi alkalmazottat rúgnak ki az állásukból (köztük tanárokat, kántorokat, és más szakterületen dolgozókat) csak azért, mert felvállalják homoszexuális orientációjukat, addig a katolikus híveknek immáron közel 70 %-a támogatja az azonos nemű párok házasságának elismerését (ld. korábbi írásunkat). Úgy tűnik azonban, hogy mostanra már nemcsak Amerikában és Nyugat-Európában, de még Lengyelországban is kezd kiéleződni a püspökök és a hívek közötti nézeteltérés az Egyház és az LMBT közösséghez való hozzáállás tekintetében, amint erről legutóbbi írásunkban beszámoltunk.

Mi lehet a hívek és a püspökök álláspontjában mutatkozó egyre nagyobb különbségnek a hátterében? A püspökök a médiát és közerkölcsök romlását hibáztatják, melyek kvázi megzavarják a híveket is, de ezt az elitista, a hívek egyre nagyobb hányadát megtéveszthetőnek és megtévesztettnek tartó álláspontot senki nem fogadja el szívesen. Egyre többen értenek egyet azokkal, akik szerint Isten akaratát a hívek közössége jobban meg tudja érteni, mint azok a püspökök és a bíborosok, akik mereven ragaszkodnak a kinyilatkoztatás általuk kizárólagosnak tartott értelmezéséhez, azt állítva, hogy az az Egyház kezdettől fogva vallott, megváltoztathatatlan álláspontja. Ugyanakkor az Egyház morálteológiai kérdésekben vallott álláspontjának változásáról már többször írtunk a jelen blogon is (ld. pl. egy három évvel ezelőtti posztunkat).

Ha viszont valójában nem az Egyház megváltoztathatatlan álláspontjához, nem egy kezdettől fogva állandó tanításhoz ragaszkodnak a vezető főpapok, akkor valamilyen más motivációjuk van. Pedig –amint arról korábban is írtunk már – a megváltoztathatatlanság „mantrájának” számos negatív következménye van. De akkor mégis mi érdeke fűződik a vezető katolikus klérusnak ahhoz, hogy továbbra is ragaszkodjon a társadalom hivatalos elismerésére méltó homoszexuális párkapcsolati formák halálos bűnnek tartásához?

Feltételezhető egy eléggé kézenfekvő, bár kétségtelenül nem igazán elvszerű, ezért az Egyház számára nyíltan fel nem vállalható indíték. Valószínűleg már az ősegyház idejében is pontosan tudták az egyházatyák, hogy az emberek bizonyos (vitatható, hogy 3-5, vagy több, de minden esetre nem elhanyagolható) százaléka homoszexuális. Ugyanakkor már akkor is létezett homofóbia, a másságtól való idegenkedés, és az emberi jogok tiszteletben tartásának hiányában sok durva megnyilvánulása lehetett az intoleranciának. Logikus, de  nem a Kinyilatkoztatás talaján álló lépés volt az egyházatyáktól, hogy súlyos bűnnek kezdték nevezni a homoszexualitást (Aranyszájú Szent János addig ment, hogy még a gyilkosságnál is súlyosabb bűnnek titulálta, holott Pál apostol félremagyarázott sorain, és egyes, a maguk történelmi összefüggéseiből kiragadott ószövetségi textuson kívül semmi másra nem hivatkozhatott), mert ez egyrészt megfelelt a heteroszexuális többség elvárásainak, másrészt egy hatalmas humánerőforrás-utánpótlást biztosított a papságnak és a szerzeteseknek. Különösen így van ez a cölibátus bevezetése óta a nyugati katolikusoknál, ami immáron nemcsak a szerzetesi, hanem a világi papság esetében is menekülő utat jelentett a házasodni nem akaró, saját homoszexuális orientációjukat még időben felismerő fiatal fiúknak, mielőtt belementek volna egy eleve kudarcra ítélt házasságba. (Az ortodoxiában más a helyzet, a keleti népeknél a homofóbia mind a mai napig erős maradt, és a papokkal szemben is él a házasságra és a gyermekvállalásra vonatkozó társadalmi elvárás. )

Közismert, hogy a katolikus papok között messze az össztársadalmi átlag feletti a homoszexuálisok aránya, egyes becslések szerint az 50%-ot is meghaladja (részletesen ld. a Wikipédia számos forrást ismertető összefoglalóját). Az sem lehet véletlen, hogy XVI. Benedek szükségesnek tartotta külön rendeletben megtiltani a nyíltan homoszexuális fiatalok felvételét a papi szemináriumokba, de a rendelkezésekre álló adatok alapján így is igen magas a homoszexualitásukat titkolók aránya a papi hivatást választók között.

Ha tehát az Egyház áldását adná az azonos nemű párkapcsolatokra, akkor várhatóan sokkal kevesebben választanák a papi, vagy a szerzetesi hivatást a katolikus családban nevelkedő, fiatal homoszexuális fiúk közül. Így érthető, hogy a sok egyéb tényező hatására is folyamatosan szűkülő papi humánerőforrás-utánpótlás miatt aggódó püspökök és bíborosok miért próbálják minden lehetséges eszközzel megakadályozni a homoszexuális emberek egyenlő jogainak elismerését, és teljes értékű társadalmi elfogadásukat, miközben álszent módon beszélnek a katekizmus alapján arról, hogy „kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét”.

Mindezek alapján a katolikus klérus esetében, a homoszexualitással kapcsolatos fundamentalizmust alapvetőn nem egy időtálló értékrendhez való ragaszkodás, hanem a vezetők HR szempontjai motiválják.