A választások okozta sokkból felocsúdva, és az ellenzéki tüntetésen résztvevők magas számából erőt merítve, itt az ideje meghatározni a továbblépés irányát. A nem fideszes többség egyértelmű elvárása a mára leginkább szitokszavakká vált nemzeti együttműködés rendszerének (NER) a lebontása, és egy teljesen új alapokon álló közmegegyezés kialakítása, megvalósítása. A tüntetés legfőbb üzenete az volt, hogy ezt a célját a többség nem adta fel a Fidesz győzelme, a parlamenti kétharmad ismételt megszerzése után sem, ezért ma mindenkinek, aki egy kicsit is felelősséget érez az ország jövője iránt, erre kell törekednie. Ugyanakkor a tüntetés azt is megmutatta, hogy a változást akaró többség – minden kormánypárti propagandariogatással ellentétben – ragaszkodik ahhoz, hogy a céljait békés keretek között, erőszak-mentesen, a jelenlegi jogrendet el nem fogadva, de amíg érvényben van, addig azt tiszteletben tartva érje el.
Azt a tényt, hogy az országban számos területen mély válság van, igazában senki sem vitatja. A legfontosabb a bizalmi válság, hiszen még Orbán Viktor sem tudta leplezni meglepetését a kétharmados többség megszerzését látva, amit a közvélemény-kutatások alapján a fideszesek többsége sem szeretett volna. Nehéz is elfogadni azt a tényt, hogy a választók egyharmadának támogatását élvező pártszövetségnek kétharmados, alkotmányozó többsége van az országgyűlésben, ahol együtt fognak ülni az egymást immáron évek óta (és nem is alaptalanul) kölcsönösen hazugsággal, lopással, korrupcióval vádoló politikusok. A bizalmi válsággal részben összefügg, az ország hosszú távú jövője szempontjából még fontosabb a demográfiai válság. A népességfogyás, a fiatalok elvándorlása, a gyermekszám csökkenés, a társadalom rohamos elöregedése, az aktívkorúak arányának csökkenése azt jelenti, hogy az ország rövid időn belül soha nem látott válságjelenségekre számíthat. A demográfiai válság ugyanis szükségszerűen a kiépült jóléti rendszerek összeomlásával fenyeget, ami a már megszerzett jogok, a már elért és megszokott társadalmi szolgáltatások elvesztése miatt sokkal súlyosabb társadalmi konfliktusokhoz fog vezetni, mint amilyeneket ezeknek a szolgáltatásoknak a hiánya okozott a múlt század elejét megelőző időkben. Akkor ugyanis még az volt természetes a tömegek számára, hogy az állam nem működtet szociális, egészségügyi és oktatási ellátórendszereket, a mai emberek számára azonban már elképzelhetetlen, és ezért teljességgel elfogadhatatlan, hogy az állami szolgáltatásokról le kelljen mondaniuk. Egyetlen példát említve: a nyugdíjak elértéktelenedése, vagy a nyugdíjkorhatár további kitolása egyaránt a megélhetést biztosító ellátások hiányát fogja okozni az idős embereknek, ami tömegesen hajléktalanná váló, éhező, megélhetési bűnözésre kényszerülő öregek horrorisztikus vízióját vetíti elénk.
Ugyanakkor vannak olyan válságjelenségek, amelyeket már ma is mindenki a saját bőrén érezhet. Az oktatás válsága talán még a legkevésbé súlyos, bár a felmérések jól mutatják, hogy nemzetközi összehasonlításban a magyar fiatalok tömegei egyre jobban leszakadnak a fejlett országokban felnövekvő hasonló korú társaikhoz képest, az idegen nyelvek ismerete továbbra is botrányosan alacsony, amivel ugyan itthon tartani nem lehet a fiataljainkat, de aminek köszönhetően lényegesen alacsonyabb színvonalú (és javadalmazású) munkákat tudnak csak elvégezni, mint a hasonló korú nyugati társaik. Az egészségügyi és a szociális ellátás csődje azonban mára mindenki számára egyértelmű, mindenkinek vannak olyan személyes élményei, amikor nyilvánvalóvá váltak az ellátórendszer működésének súlyos, gyakran emberi életeket veszélyeztető hiányosságai, zavarai, pedig a laikusok által ismert válságjelenségek csupán töredékét képezik mindannak, amit a területen dolgozó szakemberek (saját egzisztenciális érdekeik, és szakmai önbecsülésük miatt) évek óta megpróbálnak leplezni, saját erőfeszítéseikkel ellensúlyozni, amíg csak lehet.
A kérdés csak az:
Mi az előremutató irány 2018 áprilisában?
A tüntetés egyik sokszor hangoztatott célja az új választás volt. Ez a kulcs, az új választás. Lesz új választás. Egy év múlva: az önkormányzati választás. Arra persze joggal mondhatja mindenki, hogy az önkormányzati választásnak ma Magyarországon semmi jelentősége, hiszen az önkormányzatok elvesztették feladataik és hatásköreik nagy részét, a NER lénygében felszámolta az önkormányzatiságot. Ráadásul még azt sem lehet mondani, hogy ez a lépés indokolatlan, érthetetlen lett volna. Be kell látni, hogy Magyarországon az önkormányzatok nem tudtak felnőni azokhoz a feladatokhoz, amiket a rendszerváltás után megkaptak. Egy-két tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, az önkormányzatok nem tudták rendbe hozni a tulajdonukba és hatáskörükbe került ellátórendszereket, nem voltak olyan jó gazdái az iskoláknak, kórházaknak, rendelőintézeteknek, szociális és gyermekvédelmi intézményeknek, amilyennek a rendszerváltáskor reméltük, amilyennek elképzelték az új önkormányzati rendszer megálmodói. Az állami finanszírozásnak kiszolgáltatott, az állami kezességvállalásra apelláló, az elégtelen normatív finanszírozást kiegészítő, az államhatalom kényétől, kedvétől függő kiegészítő forrásokért ácsingózó önkormányzati fenntartók képtelenek voltak két évtized alatt rendbe hozni a saját intézményeiket. Ezek a tények akár logikus és racionális magyarázatát is adhatták volna annak nagyszabású államosításnak, amit a nagy ellátórendszerek terén a Fidesz 2010 után végrehajtott, más kérdés, hogy ennek hátterében egy nagy adag hatalomkoncentrációs szándék is meghúzódott, hiszen ez motiválta a közigazgatási rendszer átalakítását is. Leplezetlen szándéka volt a pártelnök-miniszterelnöknek, hogy megtörje azoknak a politikai álláshalmozó helyi kiskirályoknak a hatalmát, akik polgármesterként, és parlamenti képviselőként túlságosan erős ellensúlyt tudtak képezni a központi hatalmi centrummal szemben. Csakhogy a centralizáció azzal járt, amivel minden államosítás járni szokott: fennmaradt az alacsony színvonalú, gyenge hatásfokkal működő intézményrendszer, mely továbbra is a korrupció melegágyaként a források elherdálását, és nem az állampolgárok magasabb szintű ellátását biztosították. Az állam sem bizonyult jobb gazdának az önkormányzatoknál, sőt! Ezt persze a kormánypárti politikusok és szavazók is látják, tudják, csak saját politikai érdekeik miatt nem beszélnek róla.
Ilyen helyzetben a jövőre esedékes önkormányzati választások előtt az ellenzék számára lehetőség és felelősség is, hogy az előttünk álló egy évben az önkormányzatiság helyreállításának követelésével tematizálja a politikai közbeszédet. Az ellenzéki pártoknak ebben a kérdésben sokkal könnyebb lehet megteremteni az összefogást, több okból. Egyrészt azok a pártvezetők, akiknek az egyéni ambíciói, önző egzisztenciális érdekei akadályozták az ellenzéki együttműködést, most szépen beülnek a Parlamentbe a Fidesz irányításával „rágni a gittet”, és sem érdekük, sem energiájuk nem lesz arra, hogy a jövőbeni egyéni ambícióik miatt megakadályozzák a közeledést pártjaik második vonalbeli vezetői és szavazóbázisai között. Másrészt a helyi szinteken az együttműködés még az ellentétes oldalon állók között is jobban szokott menni, hiszen nagyon közvetlenül érintenek egy faluban, vagy városban mindenkit azok a döntések, amelyek az adott település jövőjét meghatározzák. Kivételesen jó lehetőség a megerősödésre – mind szervezeti, mind kommunikációs szempontból – az önkormányzatiság helyreállításának témaköre az olyan új formációk számára, mint amilyen pl. a Momentum. A helyi szervezetek megerősödését hozhatja, ha a helyi kérdésekkel foglalkozó, azokra érzékeny emberek kezdenek dolgozni egy adott párt színeiben, ráadásul országosan is sokkal hitelesebb és ezért eredményesebb megjelenést hozhat, ha az országos politikában olyan konkrétumokkal tudja a követelésit alátámasztani egy párt, amelyeket a helyi szervezetek jeleznek a párt központi vezetése felé. Ehhez persze egy nagyon hatékony, interaktív kommunikációra van szükség a párt központi vezetése és a helyi szervezetek között. Súlyos hitelességi válsághoz vezet egy párton belül a helyi és az országos vezetők egymásnak ellentmondó megnyilatkozásai, de ezek nem kerülhetőek el másként, csak a folyamatos, kölcsönös tiszteleten alapuló párton belüli kommunikációval, aminek hiánya már több politikai szervezet vesztét is okozta itthon és külföldön egyaránt.
Mindezzel kapcsolatban két jogos kérdés is felmerül:
- mire tud menni az ellenzék az önkormányzatiság helyreállításának követelésével, ha nincs meg a parlamenti ereje az ehhez szükséges sarkalatos törvények és az Alaptörvény módosításához?
- még, ha sikerülne is módosítani a szükséges jogszabályokat, akkor sem lenne könnyű meghatározni azoknak a követeléseknek a részleteit, melyekről eddig általánosságban azt mondtuk, hogy az önkormányzatiság helyreállítását szolgálnák, de mint általában, az ördög ezekben az esetekben is a részletekben bujkál.
Az első kérdésre a választ az élet fogja meghozni, ha össze tudnak fogni egy ilyen ügyben a változást akaró erők. Többféle forgatókönyv lehetséges. Amennyiben a változást akaró tömegek elérnek egy kritikus szintet, akkor még a kétharmados parlamenti többség sem elég ahhoz, hogy a polgárok többségének akaratát figyelmen kívül hagyja. Az ellenzék megerősödése esetén a kormányzó pártszövetségen belül is repedések indulnának meg, és ilyenkor úgy szoktak tenni, mintha ők maguk is pont ilyen változásokat szerettek volna.
A második kérdés sokkal összetettebb. Abban igaza van Orbán Viktornak, hogy a múlt hibáiból tanulni kell, de nem szabad azokat még egyszer elkövetni. Az önkormányzati rendszer helyreállításának programját olyanra kell megalkotni, amely kiküszöböli azokat a hibákat, amelyeket a rendszerváltás óta az önkormányzati jogszabályok megalkotói elkövettek. Ugyanakkor működőképes, a fejlődést és az európai felzárkózást biztosító rendszert kell kialakítani a nagy ellátórendszerek működésére. Nem elég azt mondani, hogy jobb oktatást, hálapénz nélküli egészségügyet, stb. akarunk. Azt is meg kell mondani, hogy mivel, hogyan lehet ezeket a célokat tartósan elérhetővé tenni.
Ezekre a megoldási javaslatokra a későbbiekben még visszatérünk.